A világ centruma, a Pozsonyi út

 Nádas Péter leírásai Újlipótvárosról

 

Deczki Sarolta – nyomtatott lapunk 2022 októberi számában megjelent –tanulmányát a napokban elhunyt íróra emlékezve közöljük.

 

Újlipótváros nemcsak külön városrész, hanem sajátos kulturális tér, mikrovilág Budapesten belül. Eredetileg sok szállal kötődött Lipótvároshoz, melynek „folytatásaként” épült be az egykori Lipót körúton túli terület, de idővel levált róla, és sajátos arculata alakult ki. Erre alapvetően rányomta a bélyegét a zsidó polgárság, és a zsidó kulturális identitás jelenléte még akkor is meghatározó, ha a zsidó lakosság egy részét a vészkorszakban elhurcolták. Újlipótváros lakosai elég erős helyi identitástudattal rendelkeznek, és sok ismert értelmiségi él ma is a városrészben, vagyis jelentős kulturális tőke halmozódik itt fel.

Az utóbbi időkben számos olyan elméleti és történeti munka született, melyek a várost, mint sajátos kulturális és térbeli képződményt elemzik. Ezek szerint minden város sajátos rendszerrel, atmoszférával rendelkezik, minden városnak van valamilyen identitása, és különféle terekkel rendelkezik, melyeknek külön funkcióik vannak.^[1] A városok hamar megjelentek az irodalomban is, hiszen olyan helyszínt, teret szolgáltatnak, mely meghatározza egy irodalmi mű szereplőinek a habitusát, a kulturális mintázatokat, szokásokat, életformákat. Egészen más dolgok történhetnek meg Dickens Londonjában, mint Balzac Párizsában vagy Dosztojevszkij Pétervárán. S persze az egyes városrészek is külön miliőt alkotnak.

Magyarországon a modern irodalom kialakulása és Budapest világvárossá válása párhuzamosan zajlott. Modern irodalom ott tud kialakulni, ahol a modernség, mint kulturális, gazdasági, politikai mintázat meg tud erősödni: létre tud jönni egy, a provincializmuson túllépő, a nemzetközi kulturális folyamatokba bekapcsolódó társadalmi réteg. Újlipótváros mindig is ezt a társadalmi-kulturális-politikai progressziót képviselte, hiszen létrejötte is a magyar modernség születésével egyidejűleg zajlott.      Ezt akár allegorikusnak is tekinthetjük, hiszen a Duna mocsaras árterét töltötték fel.

Érdemes hosszabban idézni, ahogyan Nádas Péter leírja a városrészt genezisét: „A telepítési tervet és a tömegformálási tervet a helyszín speciális geológiai adottságai szabták meg. Száz évvel korábban, míg a folyómedret nem szorították súlyos kváderkövekből épített rakpartok közé, ezen a Vizafogó és Újlipótváros között elterülő szeles és lapos térségen a Duna kiöblösödött, s még az iszapos és hordalékos öblénél és nagyobb volt az ártere. Ahogy a Margitsziget csúcsába ütköző sodrás, valamint a télvégi, illetve a nyári áradások megkívánták, amolyan könyököt képezett. A tocsogós árteret sás és káka lakta. Nem városrendészeti meggondolásból, hanem abban a komótos ütemben hódították el a területeket a folyótól, ahogy a tizenkilencedik század végén a gőzmalmokat, a huszadik század elején pedig az Újlipótvárosnak nevezett városrészt felépítették. Az alapozási munkálatok kitermelt földjével szorították ki a folyóvíz öblét és a mocsaras könyököt képező árteret.”^[2]

Korántsem véletlen, hogy Nádas monumentális műveiben gyakorta felbukkannak Újlipótváros terei, hiszen az író maga is itt nőtt fel, a Pozsonyi úton. Visszatérő fordulat nagyszabású memoárjában, a Világló részletekben: „nálunk, otthon, a Pozsonyi úton”, amiből kiderül, hogy gyerekkori otthonának a Pozsonyi utat tekinti. De Újlipótváros nevezetes útja több is ennél, ahogyan szintén a memoárban olvashatjuk: „itt, a Pozsonyi úton, azaz a világ centrumában…”^[3]. Ami persze túlzásnak tűnik, ha szó szerint vesszük, de kifejezi azt, hogy egy önálló, saját arculattal rendelkező mikrovilág legfontosabb utcájáról van szó, a városrész tengelyéről, egy reprezentatív térről, mely Újlipótváros identitásának a magvát jelenti.

Itt otthon lenni azt jelenti, hogy valaki vállalja ezt az identitást, saját személyisége szerves részének tartja – erre utal legalábbis az otthon és a Pozsonyi út gyakori együtt emlegetése a memoárban. A Világló részletek nemcsak memoár a hagyományos értelemben, vagyis nem csupán visszaemlékezés a saját életre, hanem valóságos történeti munka – amit az is alátámaszt, hogy a könyvnek történész lektora is volt. A narrátor a saját emlékeit, élményeit és történeteit történészi alapossággal tárja fel, így azok túlnőnek a személyességen, az egyediségen, és egy budapesti zsidó család sorsát mutatják fel.

Gyerekkor, ostrom

Innen, a  „világ centrumából” vetette ki a gyerek Nádast a történelem. Ahogyan írja, „1944. június 16-án jelent meg a Fővárosi Közlöny 30. számában a rendelet, mely kötelezővé tette a zsidóknak, hogy sárga csillaggal megjelölt házakba költözzenek”^[4]. De mindemellett a zsidók földtulajdonát is elkobozták, így fordulhatott elő, hogy a Vera nevű rokonáékat kiköltöztették a az Orbán-hegyen levő villájukból, mert egy tábornok kinézte magának. Innen a Pozsonyi útra költöztek egy baráti családhoz, egy csillagos házba. Az édesapa, Rendl Sándor közös ügyvédi irodát tartott fenn Háy Elekkel a Teréz körúton, mígnem ezt is elkobozták, berendezésekkel együtt. Aztán tizenegyen egy garzonlakásba kerültek egy másik csillagos házba, ahol mindössze egy teakonyha volt az előszobában egy rezsóval.

Veráék története emblematikus, hiszen jól reprezentálja egy zsidó polgárcsalád sorsát a vészkorszakban, az Újlipótvárosban. Karácsony este ugyanis bombatalálat érte a házat, súlyos sérüléseket okozva néhány családtagnak, akiket a Tátra utcába szállítottak, ahol zsidó orvosok önerőből szükségkórházat hoztak létre. Vera nem sebesült meg, otthon maradt, és súlyosan sokkos állapotban kényszeresen mosta a vért a bútorokról és a falakról – észre sem véve, hogy maga is megsérült. Aztán váratlanul megjelent náluk Koch György építész, és átvitte őket a Pannónia utcába, egy általa épített házba, melynek három bejárata volt, ebből kettő számított csillagos háznak. Veráék hamisított svájci menlevelet kaptak, és Koch látta el őket élelemmel. A Nádas-családnak más kapcsolata is volt a Bauhauson iskolázott építésszel: két évig műszaki ellenőrként dolgozott nála, míg be nem hívták munkaszolgálatra.

Nádas édesanyja azonban a költözés okozta felfordulásban elhatározta, hogy inkább elmenekülnek a rokonokhoz, Aranyossiékhoz a Damjanich utcába. Az asszony hamis papírokat szerzett, átköltöztek, és ez sorsdöntő jelentőséggel bírt a gyerek számára, hiszen itt, a Damjanich utcában szerezte élete első maradandó emlékét: egy éjjel szirénára és kiáltozásra ébredtek. A házat találat érte, és a „ház egyik felét egy bomba egyszerűen leszedte, de a lépcsőház és a ház másik fele, velünk együtt, csaknem épen megmaradt”^[5], de a törmelék maga alá temette őket. „Valakinek a karján zuhanok, magasan a lépcsők fölött zuhanok… […] Repülünk a levegőben. […] most fogom megalapozni a tudatomban a vészhelyzet fogalmát… […] Csupa omlás van.”^[6]

A család itt, a Damjanich utcában vészelte át az ostromot, azonnal lemenekülve az óvóhelyre, amint jött a következő légitámadás. Nádas édesanyjára tizenegy ember ellátása hárult, és mindent megettek, amit lehetett. Frissen elhullott lovakból próbáltak késsel, ollóval húst kihasítani, a babot kukacosan. S alighanem tisztában voltak a gázkamrák létezésével is, hiszen a családhoz közel álló Bán Anna Füst Milán orvosa és bizalmasa volt, akinek legutolsó naplóbejegyzéséből kiderül, hogy „még azokról a gázkamrákról is tudott Budapesten, amelyekről Németországban a beavatottakon kívül állítólag senki nem tudott”^[7]. Ezért hozta el a két gyerekét a zsidó árvaházból, ahová rejtette őket.

S miközben az életüket próbálták menteni, és az édesanyára hárult számos személy biztonsága és élelmezése, aközben illegális kommunistaként röpcédulákat terjesztett, melyeket az Újpesti rakpart egy házában nyomtattak. Ugyanitt papírokat is hamisítottak. Bonyolult és életveszélyes küldetés volt ez, hiszen még a kijárási tilalom beállta előtt vissza kellett érniük a pakkal a Damjanich utcába, miközben zajlott az ostrom, légiriadók követték egymást, és az első lehetséges óvóhelyre le kellett rohanniuk. Papírokat pedig a Városházáról tudtak beszerezni, amit aztán vegyileg kezeltek, és új adatokat vittek fel rájuk.

Óriási kockázatot vállalt a földalatti mozgalom, hiszen ebben az időben már nyilasok portyáztak az utcákon. Már a papírokat sem kérték el, nem volt fontos sem a külföldi útlevél, sem a menlevél, a Szent István parki vagy a parlamenti lejárónál az alsó rakpartra terelték a zsidókat, és válogatás nélkül belelőtték őket a Dunába. Itt, egy újlipótvárosi ház pincéjében érte Nádas apját és társait a Margit híd felrobbantása, melybe beleremegett a háztömb csőrendszere, és félő volt, hogy eltörnek a csövek, és elárasztják a pincét is.

Az ostrom után már márciusban járt a 15-ös villamos a Pozsonyi úton, mely mindig tömve volt emberekkel, hiszen – ahogy Nádas írja -, ezekben az időkben mindenki mindig úton volt: keresett valakit vagy valamit. A Pozsonyi út és a Rudolf tér (ma a Jászay Mari tér) sarkán pedig egy palánkon hirdetések lógtak: hozzátartozókat kerestek és eladásra kínáltak holmikat. Afféle kommunikációs központ volt ez, és a kis Nádas ott tanult meg olvasni, mert bántotta, hogy nem tudja kibetűzni a hirdetményeket.

A memoár emlékezetes oldalain tűnnek fel a Nádas-nagyszülők mindennapjai, akik a Lipót körút és a Pannónia utca sarkán éltek egy ház harmadik emeletén („az ostrom utáni időkből kihajolva még valamennyire én is visszaláttam erre az életformára”^[8]). Egy nagypolgári háztartásba tekint vissza az elbeszélő, azokba az időkbe, amikor a vasárnapi húslevesnek pontban délben tűzforrón ott kellett gőzölögnie egy rendes ház asztalán. S ha nem volt elég forró, akkor a ház ura kihajította az egészet az ablakon, de ezt a Pannónia utcában már nem tehette meg a harmadik emeletről.

Részletes leírást kapunk az ebéd elkészítésének folyamatáról, melyet már hajnalban elkezdett a szakácsnő és a kiscseléd, odatéve minden áldott nap egy lábosban másfél-két kiló marhafarkat és ugyanennyi csontot alap lének. A cselédségnek a hátsó lépcsőházban kellett közlekednie, itt bonyolították a találkáikat is. A nagymosás idejére mosónőt fogadtak, aki előtt a ruhákba ivódott foltokból részletesen feltárult az elegáns, nagypolgári lakók titkos élete. De ennek a „békebeli” világnak rég vége.

Az utca őrült sárgája

Míg a Világló részletekben a gyerekkor fontos helyszíne a Pozsonyi út és vele az Újlipótváros, addig a Párhuzamos történetekben már csupán esetlegesen bukkan fel, viszont hasonlóan intenzív érzetek kötődnek hozzá, mint a memoárban. Több kritikus is kiemelte, hogy mindkét műnek rendkívül erős az érzéki karaktere. Zelei Dávid állapította meg, hogy „Nádas az érzékeit legjobban használó író a magyar irodalomban. Ahogy a történelmi szagokat, zajokat érzékeli az orrával, a fülével. Ahogy a német utászok által felrobbantott Margit híd leszakadásának zajairól ír. Vagy a fertelmes bűzökről az internáló tábor barakkjaiban.”^[9] Az események szerves részét alkotják a helyszínek, a hangok, a fények, a szagok, a hangulatok és érzelmek, egyszerre terjednek a történetek térben és időben, külön univerzumot hozva létre, külön világot, mely sok-sok apró részből áll össze. „Én is az észleléseimre támaszkodom minden leírással. Nincsen más. Hangokra, illatokra. Ez a közös nevező az emberek között.”^[10] Például a Dunába omlott Margit híd képe a „legfényesebb, tudatlanságom sötétjéből ragyog ki”^[11], melyhez számos érzet, benyomás csatlakozik; színek, hangok, a látvány, és ehhez rögvest az apa magyarázatai a hídépítésről, majd ehhez „kifejezetten meleg tónusú, közeli érzetként társul Gerő személye”^[12].

A Margit-híd képzete, érzete a Párhuzamos történetekben is megjelenik, hasonlóan intenzív érzéki élményként, s szintén az ostrom idejéhez kötődik. Tankoszlopok közelednek Angyalföld felől, és a reszketést lassan átveszik a házak. „… a tankok sikoltozó csikordulásokat hallatva fordultak rá a Margit-híd följáratára, s immár az egész hídszerkezet reszketett. A talpában érezte az ember a hidat. Van egy városom, városomat egy folyó kettészeli, s érzetté változott át az ismerős híd. A híd reszketését átvette a hídfő, a hídfő reszketésébe beleremegtek a hídfő házainak tömbjei, s a hátamon is éreztem a reszketést. Olyan volt a reszketés, hogy az ember nem gondolt semmire, legfeljebb a saját testének a reszketését figyelte.”^[13] Egybekavarodik a városrész, mint otthon, a híd remegése a tankok alatt, a folyó és a test érzete, és minden reszket, ami automatikus a félelem képzetét kelti.

A Párhuzamos történetekben az érzetek egymásba gabalyodnak, de nem csak az egyes személyek érzetei, hanem maguk az egyes személyek is, sőt, nemcsak a személyek, hanem a tárgyak, utcák, épületek és az idősíkok. Így történhet, hogy a regény híres szerelmi nagyjelenetében Gyöngyvér egy Pozsonyi úti lakás cselédszobájában” csupa olyan hangot hallott a térben, amit valójában nem hallhatott”^[14] Könyörgést, sikoltást, csörömpölést, zuhanást.

A lakás Szemzőné analitikus rendelője, melyet egy Madzar nevű fiatal építész rendezett be neki hosszas hezitálás után, hiszen nem tetszettek neki a lakás építészeti adottságai; alacsonyabb volt a kelleténél, kevésbé szellős és tágas. A narrátor szerint ez az építészeti anómia jellemzi a környék lakásait: „a tágasabb környezet üzleti egoizmusa nyomja rá represszív bélyegét a városnegyedre”^[15]. Építészeti igényesség helyett merevség és kényszeredettség, szűkösség, zsúfoltság. Gyöngyvér ebben a Pozsonyi úti lakásban hallja a hangokat, s nem tud arról az éjszakáról sem, amikor a nyilasok kihajították a Madzar által tervezett bútorokat az ablakon, és minden vízcsapot megnyitottak. Maga Szemzőné sem tudhatta, mi történik az általa elhagyott lakásban, hiszen már korábban elmenekült, és a történések idején őt a két fiával együtt elhurcolták. Gyöngyvér azokat a hangokat hallja azon a nevezetes éjszakán, melyekről a lakás tulajdonosa sem tudhatott, de a falak megőriztek mindent.

A Pozsonyi úti lakásból a nevezetes Palatinus-házakra lehetett rálátni, Újlipótváros jellegzetes épületegyüttesére, mely a huszadik század tízes éveiben épült. Szemzőné lakásának ablakából rá lehetett látni a Dunára, mely a Margit híddal és a Margit-szigettel egyetemben fontos része a városnegyednek még akkor is, ha közigazgatásilag nem mindig tartozik hozzá. A Duna partja hol sétatér a kerület lakosai számára, hol a nyilasok vérengzésének helyszíne.

A Párhuzamos történetek egyik vissza-visszatérő motívuma a Pozsonyi út „őrült sárga kerámiája”, vagy máshol „tébolyodottan” sárga kerámia. (Ennek, a Dunának és a szemközti bádogkupolák fényének a tükröződése Szemzőné lakásának a plafonján győzte meg Madzart afelől, hogy minden fenntartása dacára mégis elvállalja a megbízást.) A világ centrumában levő utca automatikusan hívja elő a sárga szín képzetét, a szín pedig az őrület.

Korántsem magától értetődő asszociációs lánc ez, noha kétségtelen, hogy a Pozsonyi utat – mint oly sok más budapesti utcát és belső udvart – egykor valóban sárga kerámia burkolattal látták el. De hogy a sárga színnel miért jár együtt az őrültség, a téboly, az nem egyértelmű. A sárga szín talán a sárga háznak nevezett tébolyda képzetét hívja elő? Vagy egyáltalán, az egész városrészre jellemző az őrület, és ennek a szimbóluma a világ centrumát burkoló sárga kerámia? Vagy maga a történelem bolondult meg Újlipótvárosban? Nem derül ki egyértelműen a regényből. Talán ez esetben is az érzetek egymásba bonyolódásáról, káoszáról lehet szó.

Újlipótváros: egyszerre otthon és halálos fenyegetés, a modern kultúra és az atavisztikus, gyilkos ösztönök találkozóhelye. Csillagos házak és a Bauhaus, aranyló, a forró húsleves és a sikolyok a falakban. A cselédlányok hátsó lépcsői, illegális nyomdák, földalatti mozgalom és nagypolgári élet. Az idő egyik rétege átfolyik a másikba, egyszerre van minden, és Nádas munkái mintha ezt a mindent akarnák szétszálazni, és minden egyes, apró kis részletet megőrizni.

A memoár és a nagyregény erőteljes érzéki karaktere az olvasót sem hagyja érintetlenül, mintha maga is bevonódna a szövegek terébe. Nem hagyja érintetlenül az olvasót, bevonzza, behúzza ez a világ, kilódítja a saját jelenéből, és valahogyan részesévé teszi a saját időutazásának. Az idő sok-sok apró rezdülése, a nagy események, fordulatok sodra, a megannyi mikrofelvétel valahogyan személyes élménnyé válik: a történelem, a traumáink, a hagyományaink által a mi történetünk is, a mi családregényünk is, hiszen a memoár azokat az időket idézi meg, melyben a mostani generációk sorsa formálódott, melyek által azok lettünk, akik most vagyunk. Ki így, ki úgy, ki az egyik, ki a másik oldalon sodródott az idővel, de mindannyian ebben a történelemben, ebben a sorsban vergődünk. A két könyv ideje a mi időnkké is válik, és a megannyi apró érzéki részlettel megelevenített Újlipótváros is a mi Újlipótvárosunk. Ha megállunk a Margit híd pesti hídfőjénél, talán még érezni a reszketést.

 

^[1] Szeretnék köszönetet mondani Schäffer Anettnek, aki doktori disszertációjában a városok irodalmi ábrázolásával foglalkozik, s melynek kéziratából sokat tanultam és inspirált a tanulmány megírása során is.

^[2] Nádas Péter: Világló részletek I. (A továbbiakban: VR) Budapest, Jelenkor, 2017, 477.

^[3] VR 447.

^[4] VR 47.

^[5] VR 47.

^[6] VR 39.

^[7] VR 53.

^[8] VR 594.

^[9] ÉS-kvartett – Nádas Péter Világló részletek című memoárjáról, Élet és Irodalom, 2017. június 9.

^[10] Nádas Péter: Párhuzamos történetek (a továbbiakban: PT) II. Budapest, Jelenkor, 2012. 91.

^[11] PT II. 371,

^[12] PT II. 371.

^[13] PT 219.

^[14] PT III. 38.

^[15] PT II 153.