Engedjétek játszani a szaxofonost!

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Forrás: Mymusic

2008. május 24. / Sári Júlia Az ember azt hinné, ha adva van egy tucat remek kis klezmer nóta és egy együttesnyi ügyes jazz-zenész, nem is hiányozhat semmi egy pompás klezmerjazz koncerthez. Főleg, ha a koncert egy jeles zsidó ünnep alkalmából s egy világhírű amerikai szaxofonos vendégszereplésével kerül megrendezésre, méghozzá a pesti zsidó ifjúság legbohémabb, legelevenebb törzs-szórakozóhelyén, a Sirályban. Az ember legalábbis ezt hinné…

Lássuk, mire is érkeztünk a fentiek szellemében jogos lelkesedéssel és bizony magas elvárásokkal a Király utcába. A zsidó hagyomány nyárköszöntő ünnepe, a Lag Baomer alkalmából klassz kis programot állított össze a Marom Budapest a Sirályban, ahol színházi előadáson és kultúrtörténeti beszélgetésen kívül koncertekkel is várták az érdeklődőket. Ebből az apropóból lépett fel az egyik leghíresebb budapesti klezmerjazz együttes, a 2001-ben alakult Nigun, s hozzájuk csatlakozott szaxofonon, klarinéton és valamin az amerikai Klezmatics zenekarból ismert és világszerte méltán elismert Matt Darriau. Bár a Nigun tagjai az elmúlt évek során – a gitáros Párniczky Andráson és a nagybőgős Nagy Péteren kívül – sűrűn cserélődtek, az együttes zeneileg mindig változatlan színvonalt nyújtott: vagyis technikailag kifogástalan, olykor egyenesen bravúros játékot, illetve művészileg nem túl magas, ám ötletes, fülbemászó, érdekesen építkező, egyszóval tehát szórakoztató tartalmat. Matt Darriau-t legutóbb tavaly nyáron hallhatta a magyar közönség a Nagymező utcai Konzikertben, méghozzá David Yengibarjannal, s aki ott volt, ezúttal is arra a magasan szálló, érzelemdús, finom és mégis súlyos, drámai játékra számíthatott, mint aminek a Magyarországon élő örmény tangóharmonikással adott közös koncertjén lehettünk részesei.

S ebben nem is kellett csalódnunk, Darriau ezúttal is lenyűgözően játszott, vagyis inkább játszott volna, ha a Nigun tagjai, leginkább a zenekarban amúgy domináló gitáros, Párniczky András, illetve a dobos Jeszenszky György megadják a vendégnek járó tiszteletet, és némileg a háttérbe húzódnak. Ám a csalódást – legalábbis a magam nevében szólva – nem csupán ez jelentette. A Nigun ugyanis mintha túlságosan beleragadt volna az eddig elsősorban alapként szolgáló klezmer motívumokba, kevésbé emelték meg s vitték el azokat a jazz irányába, hogy valóban izgalmas fúziós zene alakuljon ki belőlük. Meglehet, ez annak tulajdonítható, hogy nemrégen megváltak a fiatal szaxofon-virtuóz Bacsó Kristóftól, aki a maga végtelenül erős, expresszív játékával mindig könnyedén és frappánsan elszakadt az olykor unásig ismert dallamoktól, s vitte magával a zenekart is. A vendégeskedő Darriau legalább annyira felemelő, fantáziadús és minden közhelytől mentes, ám inkább merengő, lágy játéka azonban túlságosan finom és kevéssé tolakodó volt ahhoz, hogy előtérbe kerülvén ugyanezt a hatást elérje.

Vigaszként szolgálhatott volna néhány gyönyörűnek induló szaxofon-, klarinét- vagy valami szólója, ezeket azonban sajnos nem egyszer idő előtt félbeszakította az egyrészt álmatag, másrészt túlságosan hangos dob- vagy a némileg fantáziátlan gitárjáték. Meg kell azonban említeni az együttes nagybőgősét, Nagy Pétert, akinek ugyan szintén nem sok alkalma volt szólózni, ám ha lehetőséget kapott, kitűnő és – hangsúlyozom, érzésem szerint – a zenekar színvonalát meghaladó, mély és magával ragadó játékával sokat hozzátett a koncert élményéhez. Talán nem is voltam egyedül, aki néha egyenesen úgy érezte, legszívesebben fölállna, és rászólna a többiekre: csituljatok és hagyjátok játszani Nagy Petit és a vendéget!

támogatás
[popup][/popup]