Antiquar No. 44.

A szín egy antiquarium, a színpad hátterében könyvállványok, esetleg metszetek és képek. Balra eladópult mögötte szék, a sa­rokban egy fogas. A másik oldalon kis asztal, mellette néhány szék. A bal oldalon a nézőtér felé nyíló ajtó, fölötte felirat: „Stem­mer Ödön tudományos és művészeti antiquariuma.” A félig nyi­tott ajtón: „magyar és európai kultúrkincsek”. Az elrendezés olyan, mintha a kirakaton keresztül néznénk be az üzletbe.

A tulajdonos és az első négy szereplő középkorú úriember, Stemmer úron elegáns munkaköpeny, a többieken könnyű fel­öltő vagy zakó, s mert májusi esők járják, esernyővel vagy eső­köpenyben érkeznek.

(Az asztal körül ül vagy áll a négy gyűjtő, összehajolva tanul­mányoznak valamit. Stemmer úr kissé távolabb, a pult mellett állva nézi őket. Csak egy kis idővel később szólal meg miután a gyűjtők kellően kicsodálkozták magukat.)

STEMMER ÚR: Nemrégiben jutottam hozzá, ha szabad megje­gyeznem, igen figyelemre méltó darab.

EZREDES: Pompásan illik a gyűjteményembe.

TANÁCSOS: Már a helyét is tudom, hová fogom akasztani. PROFESSZOR: Beviszem az egyetemre…

SZERKESZTŐ: A dolgozószobám dísze lesz.

STEMMER ÚR: Sajnos, uraim, csak ez az egyetlen példány van belőle a kollekciómban.

SZERKESZTŐ: Éppen elég ebből egy is, Stemmer úr! Gyönyö­rű darab, egészen rendkívüliek a színek.

EZREDES: Minő precizitás! (Nagyítót vesz elő.) Rajta vannak még az őrházak is.

TAHÁCSOS: Ritka, hogy manapság egy ilyen értékes darab még előkerülhet.

PROFESSZOR: Szegény esperes úr, emlékeznek rá az urak, azt mondaná, hogy miráculum!

STEMMER ÚR: Talán méltóztassanak megfordítani, uraim, ott is van egy kis meglepetés.

(Kellő körülményeskedéssel és óvatossággal megfor­dítják a lapot.)

EZREDES: Már nem a régi a szemem, de azt látom, hogy vala­mi hajónak vagy minek a neve van odaírva.

PROFESSZOR: Kérem! Uraim! Teljesen eltakarják előlem!

TANÁCSOS (szótagolva): Santa Margherita. No és?

SZERKESZTŐ: Ejnye, tanácsos úr, fel sem csillan a szeme? Pe­dig illenék.

TANÁCSOS: Dehogynem, állandóan csillog. De miért érdekes a hajó neve? Azt látom, hogy szerfelett ritka és értékes példány, a Steiner-féle nyomdából való, valamikor 1862 és ’65 között készülhetett.

PROFESSZOR: Bravó, kereskedelmi tanácsos uram, de ha megengedi, ez nem egyszerűen ritkaság, hanem, hogy úgy mondjam, unikum. Unikum!

STEMMER ÚR: Ahogy mondani méltóztatik, professzor úr. Ez a darab Lipót Szalvátor főherceg, azaz akkor már Johannes Orth kapitány hajójáról való, ami nyomtalanul el­tűnt valahol a Horn-fok körüli viharokban.

EZREDES: Ha eltűnt a hajó, honnan a térkép? Netán kiúszott a partra?

SZERKESZTŐ: Szavamra, ezredes uram, ma igencsak tréfás ked­vében van. Ha figyelmesen meg méltóztatna nézni, láthat­ná, hogy egy kis levél is van itten, amit Stubber Leopold úrnak címeztek. S mert tudjuk, hogy a főherceg Stubber Milliért, a kis színésznőért mondott le a rangjáról, ez affé­le megemlékezés lehet az apósnak. Nemde, Stemmer úr?

STEMMER ÚR: Könnyen lehet, egy bécsi úr könyvtárából került hozzám.

TANÁCSOS: nocsak, ez a két aláírás a főherceg és a felesége autogramja lenne? (Elismerően) Ez igen, Stemmer úr, valóban unikum.

PROFESSZOR: Engem emlékeztet azokra a deli időkre, amikor még megeshettek ilyen romantikus dolgok. Leányszöktetés, lemondás… Hja, akkoriban az embereknek még volt szívük.

EZREDES: És becsületük!

SZERKESZTŐ: Amikor még párbajoztunk egy rosszmájú színik­ritika miatt…

EZREDES: He is mondja! Amikor én a harminckettesek kadettje voltam…

TANÁCSOS: Emlékszem, amikor először elmentem a börzére…

STEMMER ÚR: Hát igen, uraim. Volt úgy akkoriban, hogy a kis Morgan éjjel kettőkor felzörgetett, mert talált egy érde­kes könyvet, s el akart róla diskurálni. ..

SZERKESZTŐ: Wohl Aladár?

STEMMER ÚR: Ó, igen, a losonci nábob. Már ő sincs közöttünk.

TANÁCSOS: Hát ő aztán egyáltalán nem volt romantikus lélek!

STEMMER ÚR: Ebben tévedni méltóztatik, tanácsos úr. Wohl urat igazi lelki kapcsolat fűzte a könyveihez, még ha el­sősorban valóban az értékükért vette is őket.

SZERKESZTŐ: Hallja, kedves barátom, az européer és a börziáner megfér együtt.

PROFESSZOR: Ha majd talál ilyet, szerkesztő úr, kérem, mu­tassa be.

EZREDES: Ehhez mit szól, tanácsos úr?

TANÁCSOS (nevetve): Megszoktam, ezredes úr, Ámbátor sze­rintem Stemmer úr sem szívességből árulja a könyveit. (A kirakat előtt megáll egy fiatalember, egy darabig né­zelődik, aztán belép. Stemmer úr elémegy, meghajol,)

STEMMER ÚR: Miben lehetek szolgálatára, uram?

ÜGYVÉDJELÖLT: (Csokornyakkendőt, kopottas, sportos zakót visel, s vaskos aktatáskát cipel. Körülnéz, felszínesen biccent. ) Nem tudom, jó helyen járok-e, de én modem államtudományi és nemzetgazdaság-tani könyveket keresek az ügyvédi vizsgához. Tart maga ilyeneket?

SZERKESZTŐ: Itt mindent megtalál.

STEMMER ÚR: Köszönöm, szerkesztő úr, a bizalmát. (Az ügy­védjelölthöz:) Méltóztasson netán a római hatossal jel­zett polchoz fáradni, vagy talán a katalógushoz, ha sze­rény raktárkészletemre is kíváncsi.

ÜGYVÉDJELÖLT: (A fogashoz támasztja a táskáját.) Talán a ka­talógust nézném meg, ha lehet.

STEMMER ÚR: Kérem. (Kihúzza az egyik fiókot.) Tessék itt tájé­kozódni.

EZREDES: Stemmer úr, kérem! Felakaszthatjuk valahova ezt a térképet?

STEMMER ÚR: Hogyne, ezredes úr. (Kis könyvtári létrára áll és egy könyvespolcra akasztja a térképet. A térkép felira­ta: az Osztrák-Magyar Monarchia és Közép-Európa.) Tessék parancsolni, így még jobban érvényesül ez a kis tipográfiai remeklés.

PROFESSZOR: Hát igen. Egy darabka história.

EZREDES: Darabka? Egy évezred néz le ránk, uraim!

SZERKESZTŐ: Stubber Milli mint történelem!

TANÁCSOS: És még én vagyok az érzéketlen pénzeszsák!

(Elmerülten nézegetik a térképet, időnként közelebb mennek hozzá, máskor eltávolodnak, egyszóval „mű­értenek”. Az ügyvédjelölt felfigyel a szertartásra.)

ÜGYVÉDJELÖLT: Elárulnák, uraim, mi olyan csodálatos azon a térképen? Egészen olyan, mint egy elemi iskolai tér­kép.

STEMMER ÚR: Ami azt illeti, valóban iskolai térkép, ha nem is elemi iskolai. A fiumei tengerészeti akadémiáról, tud­ja, a híres Nauticáról való. Már önmagában ezért is ér­tékes lenne, csakhogy emellett jeles emberi és történe­ti emlékek kapcsolódnak hozzá, amelyek bizony jócs­kán emelik az értékét a gyűjtők szemében.

ÜGYVÉDJELÖLT: Az urak valamennyien gyűjtők?

EZREDES: Engem mint katonát érdekel a dolog. Térképek, ere­deti jegyzetek, hadi tárgyú metszetek képezik gyűjtőkörömet.

PROFESSZOR: Az elmélyült történelemkutatás nem mehet el még az egészen apró részletek mellett sem, ez a térkép ilyetén szempontból érdekes számomra. No meg analizáltatni akarom a főherceg kézírását.

TANÁCSOS: Semmit sem szabad elpocsékolni, ami érték.

PROFESSZOR: Mondja csak ki egyenesen, tanácsos úr. Érték az, ami sok pénzt ér.

TANÁCSOS: Momentán nem csak erre gondoltam. Egyébiránt a pénz eszköz arra, hogy az emberek, feltéve, hogy kel­lően vállalkozó szelleműek, kibontakoztathassák bel­ső, egyéni szabadságukat.

SZERKESZTŐ: Ezt olyan szépen mondotta, mintha igaz len­ne. A pénz önmagában semmi. Egészen másról van itt szó, uraim. Ez a kis remek egy jobb kor szellemét hoz­za el a mi rideg világunkba. Csak az érdemli meg, aki ezt fedezi fel benne.

PROFESSZOR (az ügyvédjelölthöz): Látja, mindig így évődnek az urak.

ÜGYVÉDJELÖLT: Furcsa, uraim, ha megbocsátanak kéretlen közbeszólásomért, hogy egyetlen tárgynak, egy egysze­rű térképnek ilyen nagy jelentőséget tulajdonítanak. Olyan értékes lenne például az a feljegyzés a hátlapon?

EZREDES: Értékes? Inkább kuriozitásnak mondanám.

ÜGYVÉDJELÖLT: Értem, uraim. Mégis úgy vitatkoznak róla, mintha ki tudja, milyen különlegesség volna.

SZERKESZTŐ: Pedig az. A tárgyaknak, fiatal barátom, lelke van. A busmanok szerint valakinek a képe például ugyanúgy érez, mint akiről csinálták.

PROFESSZOR: Ki nem adnák a kezükből semmi pénzért.

ÜGYVÉDJELÖLT: Ezek, uraim, ha meg nem sértem önöket, meglehetősen irracionális dolgok. Nem valók a mi ro­hanó korunkba.

PROFESSZOR: Kedves ifjú kollégám, ön nagyon is szigorú, minden kor rohan, nem csak a miénk. No persze, ha úgy vesszük, irracionális, de…

ÜGYVÉDJELÖLT (közbevágva): Megbocsássanak, uraim, ne­hogy azt gondolják, hogy én érzéketlen lennék a törté­nelmi értékek iránt, csak azt nem látom be, hogy az a térkép valóban jelentené mindazt, amiről beszélnek.

STEMMER ÚR: Ha meg méltóztatik engedni, én ellenkeznék ön­nel. Ez a szép darab mintegy…

SZERKESZTŐ: Mintegy Európa. Az európai kultúra egy darab­kája.

STEMMER ÚR: Valahogy úgy, szerkesztő úr. Ez a térkép meg­testesít mindent, ami az amatőrnek kedves lehet. Szép már magában is, érdekes történelmi kuriózum, akár re­génytéma is lehetne; sok hasznos ismeretet közöl, egy­szóval, legalábbis szerény véleményem szerint, valósá­gos csemege,

ÜGYVÉDJELÖLT: Az, hogy ön mindezt ilyen szépen elmondja, már megbocsásson, engem egyáltalán nem győz meg.

STEMMER ÚR: Elárulná, vajon miért nem?

ÜGYVÉDJELÖLT: Rét okból sem, (Fel s alá sétálva magyaráz.) Egyik az ön pozíciója, uram. Önnek nyilvánvaló érde­ke, hogy feldicsérjen még egy sajtcédulát is.

PROFESSZOR: No de fiatal barátom!

ÜGYVÉDJELÖLT: Miért, minden kereskedő ezt teszi, nemde? Hát még egy… De ezt hagyjuk. Hanem a lényeg, uraim, a lényeg! Mert mi ez a tárgy? Megmondom: nosztalgi­kus érzéseik megtestesítője. Megtudnak valami újat, hasznosat a tanulmányozásából, kérdem én? Szerin­tem nem. Erkölcsileg jelent valamit? Semmit az ég egy világon. Szép? Lehet, lehet, de csak azért mondják, mert régi, és – felteszem – drága is.

STEMMER ÚR: Ezzel ön mintegy elutasítja mindazt, amit az em­beriség az emberi szellem évezredek alatt felhalmozott.

ÜGYVÉDJELÖLT: Az igazi felhalmozás nem a tárgyakban van, hanem a vérben, a gyökereinkben, az erkölcsben. Már­most ha ezt erre a térképre vonatkoztatjuk, akkor, amit jelöl, az a szervetlenség eredménye, az egy szerencsét­len, mesterséges emberi csinálmány. Ráadásul egy si­kertelen csinálmány.

SZERKESZTŐ: Ugyan már, mi a siker és a sikertelenség mérté­ke?

ÜGYVÉDJELÖLT: Azon rágódni biztos sikertelenség hogy ré­gen állítólag jobban mentek a dolgok.

EZREDES: Nem azért mondom, barátom, de régen tényleg jobb volt.

ÜGYVÉDJELÖLT: Ez, kérem, tévedés, de nem is ez a lényeg uraim, hanem a haladás. Aki manapság megáll, az menthetetlenül lemarad.

SZERKESZTŐ: Miről lehet manapság lemaradni?

ÜGYVÉDJELÖLT: Kérem, ma forradalmi időket élünk, Európa nem vár. A nosztalgia, az, kérem, méreg.

SZERKESZTŐ: Hát ezt jól megkaptuk, uraim! Hanem azt árulja már el nekünk, fiatal barátom, ha sem a múlt tapaszta­latai, se a szépség, de még a bölcselkedés sem kívána­tos – maga mondta, hogy ez mind nosztalgia -, akkor hogyan jutunk el a maga Európájába?

ÜGYVÉDJELÖLT: Csak a tiszta erkölcsök, a ma, a jelen minden megszokottól, avíttól mentes tudományos vizsgálata vihet előre!

STEMMER ÚR: És aki nem…

ÜGYVÉDJELÖLT: Az vagy megérti a kor szavát, és félreáll, vagy félreállítjuk. (Észreveszi, hogy már csak legyintenek rá, visszamegy a katalógushoz. Közben a kirakat előtt meg­áll két férfi. Az egyik szemmel látható érdeklődéssel bön­gészget, még le is hajol, mintha alul fedezne fel valamit A másik csak a cégtáblát nézi meg egy listát egyeztet. Egymásra néznek, kalapot emelnek, aztán elmennek más-más irányba.) Ezeket legyen szíves becsomagolni.

STEMMER ÚR: Igen, uram. (néhány könyvet leemel a polcról.) Mindjárt becsomagolom, addig tessék helyet foglalni, vagy talán még válogasson, ha úgy tetszik. (Az ügyvédjelölt elhúz egy széket, és belelapoz egy könyvbe. A többiek újra a térképet nézegetik. Stemmer úr gondo­san csomagolni kezd.) Nos, uraim, nem mintha bármi­ben is zavarni akarnám önöket, de döntöttek már a vé­telt illetően?

EZREDES: Igen, kérem. Mennyibe is kerül?

STEMMER ÚR: Mint a rátűzött cédulából is látni méltóztatik, ke­reken ezer.

GYŰJTŐK (egymás szavába vágva): Rendben, tessék becsoma­golni, kérem a számlát, most mindjárt ki is egyenlítem.

STEMMER ÚR: Ez így meglehetősen nehéz lesz, mert mint mon­dani bátorkodtam, mindannyiunk csodálatának e tár­gya egyedi és oszthatatlan darab.

SZERKESZTŐ: Azt hiszem, nyugodtan önre bízhatjuk magun­kat, Stemmer úr. Eddig is annak adta el az efféle dara­bokat, akinek legjobban illett a gyűjteményébe.

STEMMER úr (nevetve): Hisz’ éppen ezért vagyok most zavar­ban, uraim. Engem teljesen meggyőztek arról, hogy mindegyikük joggal érzi magáénak.

(Rövid, tanácstalan csend. Az ügyvédjelölt könyve fö­lött nézi a gyűjtőket.)

PROFESSZOR: Talán döntsön az érkezési sorrend.

TANÁCSOS: Az nem jó, emlékezzen csak vissza itt álltunk mind a négyen a kirakat előtt, mielőtt bejöttünk volna. Szerintem Stemmer úr, annak adja, aki a legtöbbet ígér.

STEMMER ÚR: Bátorkodom emlékeztetni, hogy nálam mindig kö­tött árak voltak, s a legújabb rendelkezések ezt elő is írják.

EZREDES: Szerintem tegyünk úgy, mintha még nem lettünk volna itt, és jöjjünk vissza holnap. Aki először ideér…

SZERKESZTŐ: Már látom magunkat, amint versenyt loholunk a reumás lábunkkal az Andrássy úton.

ÜGYVÉDJELÖLT (felpillantva a könyvből): Kitűnő, uraim. S ar­ra nem gondolnak, hogy addig elkél a térkép?

PROFESSZOR: Nagyon kevesen vannak, akik a mai világban ennyit kockáztatnának egy ilyen – hogy is mondotta? – nosztalgikus értékért.

SZERKESZTŐ: Ez a darab nagyon keveseknek jelent valamit. Szerintem mind az öten (hajol meg ültében Stemmer úr felé) itt vagyunk, akiket egyáltalán érdekel ez az egész városban.

EZREDES: Mivelhogy nincs praktikus haszna.

TANÁCSOS: És nem hatékony. Hanem uraim, tényleg nem hagyhatjuk ennyiben. Ha itt az áru, és nincs lekötve, Stemmer úrnak kereskedői kötelessége eladni annak, aki meg akarja vásárolni.

STEMMER ÚR: Ennyire igazán megbízhatnak bennem az urak. A magám részéről azt tudnám proponálni, hogy tele­pedjenek le a Gerbeaud-ban vagy a New Yorkban, és döntsék el egymás között.

ÜGYVÉDJELÖLT: És addig besétál a vevő… Aki bárki lehet… (Kellemetlen csend támad. Először mindenki az ügyvédjelöltre néz, aztán a gyűjtők egymást kezdik méregetni.)

SZERKESZTŐ: Bírjuk Stemmer úr ígéretét.

ÜGYVÉDJELÖLT: Akitől elvárják, hogy saját, elemi érdekei el­len cselekedjen.

STEMMER ÚR: Ez számomra nem kellően világos. Az is érde­kem, ha úgy tetszik, elemi érdekem, hogy mind a négy urat megtartsam vevőim körében. Meg aztán van ma­gasabb kereskedelmi morál is.

PROFESSZOR: Hallhatja, barátom.

ÜGYVÉDJELÖLT: Ugyan, kérem, a morál az egy dolog, a keres­kedelem meg egy másik. Az adásvétel tisztán racioná­lis ügylet. Mindenki a saját érdekei szerint dönt, hogy venni akar, avagy eladni.

STEMMER ÚR: Ezt azért nem mondanám ilyen határozottan. Volt például egy kitűnő, finom ízlésű vevőm. Tíz éven át nap mint nap betért hozzám, szinte nem volt olyan eset, hogy ne vett volna néhány könyvet. Nos, ez az úriember…

SZERKESZTŐ: Hajduffy Soma?

STEMMER ÚR: Ne méltóztasson találgatni, a családra való te­kintettel úgysem árulom el a nevét. Egyszóval ez az úr a becsomagolt könyveket, úgy, ahogy voltak, egy kis ablakocskán behajította egy elzárt szobába!

EZREDES: Beléjük se nézett?

PROFESSZOR: Elképesztő!

STEMMER ÚR: Amikor meghalt, az örökösök eladták az egé­szet, nem volt sok érzékük a könyvekhez. Kihívtak, meg is vettem mindent, úgy, ahogy volt. Képzeljék csak el, még kulcsa sem volt a szobának!

TANÁCSOS: Ez aztán tényleg nem volt racionális.

ÜGYVÉDJELÖLT: Tévedni méltóztatik, s mindjárt meg is mon­dom, miért. Persze, megjegyzem, ez csak olyan idők­ben eshetett meg, amikor ez a térkép készült.

SZERKESZTŐ: Azok voltak a szép évek. Ma csak a pénz, a pénz…

ÜGYVÉDJELÖLT: Akkor is csak az számított. Mert kérem, mind az örökösök, mind Stemmer úr a legtisztább racionali­tás nevében jártak el.

EZREDES: Amennyiben?

ÜGYVÉDJELÖLT: Amennyiben az örökösök megszabadultak a fölöslegesen helyet foglaló szellemi kacatoktól, Stem­mer úr pedig nagybani áron, felteszem olcsóbban, visszavásárolt mindent. Mindig ezt csinálják.

STEMMER ÚR: Nem hiszem, hogy bármivel rászolgáltam volna erre a megjegyzésre, kedves uram. Még soha nem ki­fogásolta senki az üzleti tisztességemet.

ÜGYVÉDJELÖLT: Én egy bizonyos magatartásról és embertí­pusról beszéltem, nem személyekről. Azokról, akikből hiányzik a belső erkölcsi érzék.

SZERKESZTŐ: Jó, jó, de lássa be, ez így nagyon kétértelmű, barátom.

STEMMER ÚR: Én, azt hiszem, értem az urat, de biztosíthatom, hogy téved. Az egész eset teljesen extrém volt, semmi­képpen sem láthattam előre, mi fog történni tíz év múl­va a könyvekkel.

SZERKESZTŐ: így van, soha nem lehet előre tudni, miből mi fog kijönni, (A gyűjtőkhöz:) Én spéciéi még azt sem lá­tom előre, hogyan döntünk a vételt illetően.

(A gyűjtők egymásra néznek. A kirakat előtt újra meg jeleníti az előző kalapos férfi kissé ázott benyomást kelt. Bemegy az üzletbe, megáll az első polcnál. Stemmer úr elésiet.)

STEMMER ÚR: Parancsol az úr?

HIVATALNOK: Egyelőre csak körülnézek. (Félig takarva igazol­ványt mutat fel.)

STEMMER ÚR: Ahogy méltóztatik… (Invitálná, de – nem feltű­nően – félbemarad a mozdulat.)

(A hivatalnok egy darabig ácsorog az első polcnál, az­tán szép lassan körülsétál. Minden polcot megnéz, nem feltűnően, de alaposan. A gyűjtők és az ügyvédje­lölt egy lás ideig figyelik, ahogy a szemmel láthatóan gyakorlatlan vevő válogat, de aztán nem törődnek ve­le. A hivatalnok innen-onnan kivesz egy-egy kötetet, és a pultra teszi. A többiek folytatják a beszélgetést.)

TAHÁCSOS: Valóban, urak, a gondunk megmaradt.

PROFESSZOR: Megoldjuk, uraim, én biztos vagyok benne.

SZERKESZTŐ: Én nemkülönben. Csakhogy egyelőre fogalmam sincs arról, hogy miképpen.

EZREDES: Mert én például nem szívesen engedném át más­nak, főleg idegennek a vételt.

SZERKESZTŐ: Szívemből szólt, ezredes úr.

PROFESSZOR: Magamról ugyanezt kell mondanom. Tehát újra holtpontra jutottunk.

TANÁCSOS: Tessék, a békepipa. (Szivart vesz elő, körbekínálja. A hivatalnok és az ügyvédjelölt kivételével minden- iá rágyújt.) Tudják, uraim, nekem a szivar jó ötleteket szokott hozni.

SZERKESZTŐ: Ne rémítgessen, tanácsos űr.

EZREDES (élvezettel pöfékel): Az ilyen kiváló szivar, gondo­lom, kiváltképp remek ideáikat teremt.

TANÁCSOS: Szerintem is. Alakítsunk konzorciumot a térkép megvételére. Mit szólnak hozzá?

EZREDES: Viribus Unitis? Ahogy a jó öreg császár szokta mon­dani.

ÜGYVÉDJELÖLT: Egyesült erővel? Ha szabad emlékeztetnem önöket, hogy az eme nevet viselő hajó elsüllyedt Polában.

SZERKESZTŐ (türelmetlenül legyint): Ugyan, kérem, az eszme nem süllyed el. Szóval, tanácsos úr, talán kifejtené kis­sé elgondolását?

TANÁCSOS: Vegyük meg együtt a térképet, adjuk össze az árát, aztán, ahogy Stemmer úr javallottá, szépen le­ülünk egy kellemes kávéházban, és békés tárgyaláson tisztázzuk, ki váltsa magához a többiek részét.

PROFESSZOR: Nem rossz elgondolás.

SZERKESZTŐ: Cseréről is lehet szó?

EZREDES: Ne vesszünk el a részletekben. Én a magam részé­ről csatlakoznék a tanácsos úr ötletéhez.

SZERKESZTŐ: Ha mindenki egyetért, én nem ellenzem.

PROFESSZOR: A királynőt megölni nem kell… Hehe. Alikor én mennyivel jövök? Kettő ötvennel?

TANÁCSOS: Épp annyival, professzor úr. (Előveszi a tárcáját. ) (Kellő körülményeskedés után valamennyien kiszá­molják a pénzt, a tanácsos összegyűjti, némi ünnepélyeskedéssel átnyújtja Stemmer úrnak. Ő hasonló mozdulattal állítja ki a számlát és teszi le a kisasztalra. A gyűjtők ismét csodálják egy darabig szerzeményü­ket, tulajdonosi elégedettség látszik rajtuk. A hivatal­nok félrevonja Stemmer urat.)

HIVATALNOK: Hogy megy az üzlet, Stemmer úr?

STEMMER ÚR: Szokás szerint, uram. Köszönöm az érdeklő­dést.

HIVATALNOK: Nos, igen, igen. Mindenekelőtt tájékozódni sze­retnék.

STEMMER ÚR: Feltételeztem.

HIVATALNOK: Hát igen. Mit érdemes ilyenkor vásárolni?

SZERKESZTŐ (felfigyel a beszélgetésre): Mint máskor, uram. Szép és értékes darabokat.

ÜGYVÉDJELÖLT: Mi az a szép, és az az értékes? Szavak! Most nem olyan idők járnak, amikor haszontalan dolgokkal lehetne foglalkozni. Keménynek és határozottnak kell lenni. Az erkölcs, az erő és az akarat a ma művészete! (A gyűjtők újfent legyintenek rá, úgyhogy tüntetőén to­vább olvas.)

HIVATALNOK: Stemmer úr, sokat hallottam az ön csodálatos raktárkészletéről. Megtekinthetném?

STEMMER ÚR: Tessék előbb a katalógushoz fáradni.

(A hivatalnok kihuzigálja a fiókokat, de csak felszíne­sen pörgeti végig a cédulákat. A gyűjtők közben kicsit némajátékszerűen, fojtottan beszélgetnek az előttük függő térképre mutogatva.)

HIVATALNOK: Ebben a fiókban mi van?

STEMMER ÚR: A törzsvevőim neve, címe és érdeklődési köre.

HIVATALNOK: (Néhány cédulát megnéz, egyik-másik láttán in­gatja a fejét.) Ez igen! Nem lehetett könnyű összeszed­ni.

STEMMER ÚR: Negyven év munkája, uram.

HIVATALNOK: Hm… Érdekes… Roppantul érdekes… Á! Ön szállított a főherceg úrnak is?

STEMMER ÚR: Őfenségét a numizmatika, szóval az éremtan ér­dekelte.

HIVATALNOK: Hát igen. Nem is sejtettem, hogy ennyi csínja-bínja legyen az efféle üzletnek. (Elindul a polcok mel­lett, Stemmer úr kissé mereven követi. A hivatalnok le­emel egy könyvet. Hátrafelé, tehát a közönségnek mu­tatja: Marx: A Tőke.) Van még valaki, akit az efféle ér­dekel?

STEMMER ÚR: Tisztán tudományos szempontból.

HIVATALNOK: No igen. Ez itt a raktár?

STEMMER ÚR: Oda is be méltóztatik menni?

HIVATALNOK: Természetesen.

(Hátramennek, a gyűjtők időközben összevitatkoznak, az ügyvédjelölt könyvéből ki-kipislogva figyeli őket.)

EZREDES: Egy fikarcnyival sem jutottunk előre. Kár volt bele­fogni az egészbe.

PROFESSZOR: Nagyon is előre jutottunk. így már nem homályosítja el a bizonytalanság a tisztánlátásunkat. (Kissé ironikus szónokiassággal.) Hát igen, ez a miénk! (A tér­képre mutat.)

SZERKESZTŐ: Professzor úr, abban igaza van, hogy már nincs az a bizonytalanság, ami volt, mármint hogy lemara­dunk a vételről. Úgy gondolom, most már szabadon érvényesülhetnek az esztétikai szempontok.

EZREDES: Szerintem más a helyzet. Ez egy katonai térkép, a boldogult főherceg maga is katona volt, ergo: a mű­tárgynak katonai jellegű gyűjteményben a helye.

PROFESSZOR: Önök, uraim, valamennyien européerek. Bizo­nyára belátják, hogy a tudomány mindenek fölött áll, tehát a tudomány érdeke feltétlen elsőbbséget érde­mel.

TANÁCSOS: Szép kis tudomány, bogarászni rég meghalt em­berek intim levélkéi körül. Azt illeti a térkép, aki gyümölcsöztetni tudja a benne rejlő értékeket.

EZREDES: Ami ön szerint a pénzben kifejezett érték, nemdebár? Jobban gondoljuk át a dolgot! Ugye sem a szép­ség sem a pénz, sem a tudomány nem boldogul, ha nincs, aki megvédje. Ez a haderő feladata.

SZERKESZTŐ: Ami azt illeti, ezredes úr, az ön nagybecsű had­serege jól benne hagyott minket a szószban. Az öntör­vényű és örökérvényű szép…

TANÁCSOS: Amit maga elsüllyeszt a szekrénye aljába.

SZERKESZTŐ: …követeli a jogait. Egyébiránt még mindig jobb helyen van a szekrény aljában, mint egy trezorban.

PROFESSZOR: (Leakasztja a térképet a falról, a többiek azon­nal körülveszik. A háttérben megjelenik Stemmer úr és a hivatalnok, az utóbbi egy listát nézeget.) A história mutatja meg mi mennyit ér.

TANÁCSOS: Ez már (csap a térképre) megmutatta, mit ér.

EZREDES: Mindamellett azt is vegyük tekintetbe, hogy én min­denütt szolgáltam, Vásárhelytől Hajmáskérig.

TANÁCSOS: Ilyen alapon én meg végigtőzsdéztem az egész or­szágot, sőt még Ausztriát és Horvátországot is.

SZERKESZTŐ: A kultúrkincsek nem köthetők városokhoz, ha­tárokhoz. Azok hányódnak egyik országtól a másikhoz, a kultúra, az marad.

(Egyre emeltebb hangon vitatkoznak, bár bizonyos tar­tás azért marad bennük.)

EZREDES: Ami védtelen, az elpusztul.

TANÁCSOS: A pusztulást a vállalkozó szellem hiánya okozza.

PROFESSZOR: Én mint történész kijelenthetem, hogy a törté­nelem, igen, az igazol bennünket.

SZERKESZTŐ: Törődik is velünk a történelem.

PROFESSZOR: Nem szabad elsüllyeszteni porfogó kacatok kö­zé!

EZREDES: A trezorba!

TANÁCSOS: Mert jobb helyen van a maga japán térképei kö­zött. Ugyan, kérem!

PROFESSZOR: Higgadtabban, uraim! (Mind a négyen fogják a térkép egy-egy sarkát, már-már rángatni kezdik.) Úgy tesznek, mintha semmi érzékük nem lenne a gyűjtés­hez!

TANÁCSOS: Ha ezen azt érti, hogy nem engedjük át magának, akkor tényleg nincs.

EZREDES: Hogyhogy neki? Ez skandalum!

PROFESSZOR: Mindig így van ez, ez a turáni átok!

STEMMER ÚR: De uraim, uraim, hiszen széttépik!

SZERKESZTŐ: Még a végén szétcincálják itten Európát!

(Stemmer úr kiveszi a kezükből a térképet és fel­akasztja előbbi helyére.)

ÜGYVÉDJELÖLT: Lám, uraim, engem gyönyörűen kigúnyoltak, aztán mégsem tudnak békén megegyezni. Ez egyenes következménye a nosztalgiázgatásnak.

STEMMER ÚR: Uraim, én nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű ajánlat így kihozza önöket a sodrukból. Készséggel felajánlom, hogy kártalanítom önöket, és visszavásárolom a térképet. (Leteszi a pénzt az asztalra.)

ÜGYVÉDJELÖLT: Nocsak, nocsak! Kibújik a szög a zsákból. Most aztán igazolja, amit a bolond gyűjtő esetéről mon­dottam!

STEMMER ÚR: Nem volt bolond, csak éppen excentrikus.

ÜGYVÉDJELÖLT (felugorva): Most értem csak igazán! Hiszen maguk összejátszottak! Azok a könyvek azért hevertek tíz évig a bezárt szobában, hogy ne tudja senki se elol­vasni őket!

STEMMER ÚR: Ezt, kérem, én kénytelen vagyok visszautasíta­ni. Mondottam már, hogy igazán nem tudhattam, mit csinál a könyvekkel.

ÜGYVÉDJELÖLT: Ugyan, kérem! Ha nem lettem volna éppen most a tanúja, hogyan szít veszekedést négy úriember között, akkor talán-talán hiszek magának. Most is mire ment ki az egész, kérdem én? El is adta a térképet, meg nem is. A végén meg a magáé maradt.

STEMMER ÚR: De kérem, én teljes jóhiszeműséggel ajánlottam fel a becses műtárgyat az uraknak, akik ráadásul törzs­vevőim.

ÜGYVÉDJELÖLT: Ez csak afféle jól ismert kifogás. Nagyon is jól tudta, mi lesz ennek a nagy engedékenységnek a kö­vetkezménye! Döntsék el egymás között! Mindig így csinálják.

STEMMER ÚR: De uram, hiszen nem is én proponáltam a kö­zős vételt.

ÜGYVÉDJELÖLT: Ugyan, kérem, a magafajta emberek mindig ezt teszik, de nem lesz ez mindig így. Legalábbis remé­lem, hogy ez az üzletág is méltó kezekbe fog kerülni.

HIVATALNOK (Stemmer úrhoz): A hatályos törvények értelmé­ben helyre kell állítani az egészséges tulajdonviszonyo­kat. A rendelet miatt küldtek ide.

SZERKESZTŐ: Miről van szó?

PROFESSZOR: Milyen kezekbe? Ki a méltó?

SZERKESZTŐ: Nahát, azért ez túlzás.

EZREDES: Mindent meg kell fontolni.

TANÁCSOS: Uraim, egy kicsit nem vigyázunk, és máris felü­lünk mindenféle fogásnak.

PROFESSZOR: Összeveszítenek minket, és mi tűrjük.

SZERKESZTŐ: Az elején igazán nem gondolhattunk erre.

EZREDES: Én, kérem, meg vagyok döbbenve.

HIVATALNOK: Uraim, megkérem önöket… Majd hétfőn tessék újra érdeklődni… (Kalapjával tereli ki a vevőket, akik szemmel láthatóan meg vannak zavarodva, az ügyvédjelölt kihúzza magát. Az ajtó előtt sebtiben elköszönve szétszélednek. Távozásuk után Stemmer úr néhány ap­róságot tesz egy régimódi utazótáskába.) A törvény az törvény. Higgye el, kellemetlen nekem is… Holnap megcsináljuk a leltárt, addig is, csomagolja még be ezeket. A gyerek, tudja…

(Amikor az ajtó előtt megáll a birodalmi megbízott és kísérője, a hivatalnok még mondja a magáét, Stemmer úr pedig a fogasnál rendezkedik. A belépők esőkö­penyben vannak, ami eltakarja a ruhájukat. A birodal­mi megbízott sapkáját a kísérő kezébe nyomja, úgy­hogy nem látszik a tonnája. A kísérő az ajtónál marad, semmiképpen sem feltűnő merevséggel megáll.)

MEGBÍZOTT: Jó napot. Ugye, ez a Stemmer-féle antiquarium?

HIVATALNOK: Uraim, sajnos zárva vagyunk. Talán a jövő hé­ten szíveskedjenek visszajönni. Majd Palotay úr kiszol­gálja önöket.

MEGBÍZOTT: Ön a tulajdonos?

HIVATALNOK: Nem. Bár hát, szóval, ahogy vesszük… a tör­vény…

MEGBÍZOTT: Akkor bizonyára ön Stemmer úr, a tulajdonos?

STEMMER ÚR: Igen, kérem. (A pult felé lépne, de megáll.) Ám­bátor, ahogy az úr említeni szíveskedett, a tulajdonjo­gom e pillanatban legalábbis kétes.

MEGBÍZOTT: Tudunk róla.

STEMMER ÚR: Ebben bizonyos voltam.

MEGBÍZOTT: (Szótlanul nézelődik, körülsétál, aztán visszatér a pulthoz.) Nagyon szép a gyűjteménye. Én is könyvba­rát, amatőr bibliofil vagyok. Talán már hallotta.

STEMMER ÚR: Még nem volt szerencsém, de örömmel értesü­lök róla.

MEGBÍZOTT: És hogy megy az üzlet?

STEMMER ÚR: Nem panaszkodhatok.

MEGBÍZOTT: Gondolom, a nehéz viszonyok, megszorítások kellemetlenül érintik. Igazán sajnálom.

STEMMER ÚR: Én, kérem, valóban nem panaszkodhatok.

MEGBÍZOTT: Az ön üzletének nálunk is igen jó híre van. En­gem igazán őszintén érdekel.

STEMMER ÚR: Lekötelez, uram, de erre az üzletre nekem már nincs sok befolyásom. De talán az úr (a hivatalnokra mutat) intézkedik helyettem.

HIVATALNOK: Az érvényben levő rendelkezések szerint…

MEGBÍZOTT: Tájékozott vagyok a dologban. Akkor ezt megbe­széltük. (Körülnéz, böngészget, Stemmer úr folytatja a megkezdett csomagolást, a hivatalnok nyársat nyelten figyel. A megbízott leejt egy könyvet, a hivatalnok ko­mikus igyekezettel ugrik érte. A birodalmi megbízott két könyvvel a kezében a pulthoz lép.) Ezek Bayros mű­vei, ugye? Nagy művész!

STEMMER ÚR: Azt hiszem, akad még két kötetem ettől a szer­zőtől. (Leemel két könyvet, aztán egy harmadikat is elővesz.)

MEGBÍZOTT: Valami efféle… de nem erre gondoltam. Van egy albumom Bayrostól, harminc metszettel. No, segítsen már, mi is a címe?

STEMMER ÚR: Igen, ön bizonyára a „Madame C. C.”-re gondol.

MEGBÍZOTT: Valóban! (Kísérőjéhez:) Nézze csak meg igen ki­váló metszetek! (Finoman jelzik, hogy azok a metsze­tek eléggé pikánsaid. Újra Stemmer úrhoz fordul.) Vala­mi hasonlót nem tudna mutatni?

STEMMER ÚR: Kifejezetten nem tartozik gyűjtőkörömhöz, de talán megtekinthetné ezeket a köteteket, (néhány könyvet vesz elő, és azokról magyaráz.) Tessék, ritka, illusztrált Dekameron Boccacciótól… Csak százötven számozott példányban létező bibliofil kiadás. Vagy itt van ez a tizennyolcadik századból való Casanova-memoár, gyönyörű metszetekkel.

MEGBÍZOTT: Ön csak szerénykedett az imént. Hát ez?

STEMMER ÚR: De Sade márki három egybekötött írása, kora­beli illusztrációkkal.

MEGBÍZOTT: Nem, nem, ezt, köszönöm, nem kérem. Ez meg­csúfolása az emberi természetnek. Éppen elég ször­nyűséggel találkozik az ember az életben, az ilyen el­fajzott kéjelgést nem tudom elviselni. Az effélét ki kell irtani.

STEMMER ÚR: De Sade márki, ha megenged egy megjegyzést, uram, azért elsősorban bölcselő volt, talán éppen el­riasztani, elborzasztani akart a kegyetlenségtől.

MEGBÍZOTT: Lehet, lehet. De akkor is destruktívan járt el. Mert nem a rosszat kell megmutatni, hanem a tiszta romlatlanságot, az őserőt, az acélos akaratot.

KÍSÉRŐ: Elnézést, tábornok úr, tizenkilenc harminc.

MEGBÍZOTT: Hogy elszállt az idő! Sajnos mennem kell.

HIVATALNOK (tiszteletteljesen): A kötelesség…

MEGBÍZOTT: Ahogy mondja, az életünkkel nem magunk rendel­kezünk. (Kísérőhöz) Vigye a kocsiba a csomagot. (A kí­sérő elsiet, de mindjárt vissza is tér, újra vigyázzba me­revedik) Igazán szívesen maradnék még, no de a munka vár. (Kísérőhöz) Rendezze a számlát. Mivel is tartozunk?

STEMMER ÚR: Mindent egybevéve ötezer-kettőszázzal.

(A kísérő aprólékos gonddal fizet.)

MEGBÍZOTT: (Kinéz a kirakaton.) Az első is elállt. (Leveszi a kö­penyét fejébe csapja a sapkáját. SS-egyenruhában – fontos, hogy történelmileg hiteles legyen! – még egy­szer körülnéz.) Ó, milyen pazar térkép! Hogyan kerül­hette el a figyelmemet? Megtenné, Stemmer úr, hogy ezt is becsomagolja? (A hivatalnok ugrik a térképért, összetekeri és átadja a birodalmi megbízottnak.) Kö­szönöm, mivel tartozom?

STEMMER ÚR: Semmivel, uram. A cég ajándéka.

MEGBÍZOTT: (Hosszasan kezet ráz Stemmer úrral.) Köszönöm a gondos kiszolgálást. A mihamarabbi viszontlátásra. (A két német távozik, Stemmer úr leveszi a munka­köpenyt, zakóján jól látszik a sárga csillag.)

HIVATALNOK: Nos, akkor, azt hiszem, mehetünk. A birodalmi megbízott úr, úgy látszik, elégedett volt a kiszolgálással.

STEMMER ÚR: Igyekeztem a legjobb példákat követni.

HIVATALNOK: És milyen kedvesen köszönt el. A mihamarabbi viszontlátásra. így mondta.

(Időközben kiérnek az ejtő elé, a hivatalnok bezár. Már a kezében a ragasztó, amikor Stemmer úr elveszi tőle.)

STEMMER ÚR: Tényleg így mondotta. Csak azt nem tette hoz­zá, hogy hol.

(A szalaggal gondosan keresztül ragasztja az ajtót. A két ragasztócsík metszőpontja a „kultúrkincsek” szóra esik. Elindulnak kifelé, elöl Stemmer úr, kezében az útitáska, mögötte a hivatalnok, kissé tétován nézelődve.)

Vége