Az emancipáció utáni vérvádak

Írta: Várnai Pál - Rovat: Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kövér György történésszel beszélget Várnai Pál

Nyolc évig dolgozott A tiszaeszlári dráma című munkáján. A könyv hatalmas anyagot ölel fel: feltérképezi a falu szerkezetét, részletesen ír a három tiszai árvízről, a birtokosokról, a bérlőkről, a rendi társadalom felbomlásáról, az osztálytársadalomról, a mobilitásról, az egyházakról. Vizsgálja a családtörténeti vonatkozásokat: érzékletes portrékat rajzol a földesurakról, a parasztokról, a vádlókról, a vádlottakról, és a tanúkról. Szemléletesek a születési és halálozási statisztikák, a vallási megoszlások, a fényképek, a térképek.

8 - Kövér György fotó Horváth Szabolcs

Kövér György (fotó: Horváth Szabolcs)

Mint társadalomtörténészt, mi indította arra, hogy ilyen óriási kutatáshoz hozzáfogjon?

Én elsősorban az Osztrák-Magyar Monarchia dualizmus kori gazdaság- és társadalomtörténetével foglalkozom. Az indítóok egy véletlen volt. 2003-ban Nyíregyházán szerveztek egy konferenciát a tiszaeszlári ügy emlékére. Májusban felhívott az egyik ottani történész ismerősöm (a konferenciát szeptember 11-re időzítették, emlékeztetve a New York-i 9/11-re), hogy tartsak ott előadást a per társadalomtörténeti hátteréről. Bár a témával korábban nem foglalkoztam, úgy éreztem, hogy társadalomtörténészként van mondanivalóm. A konferenciát megelőző nyáron utána néztem, hogy milyen anyag áll rendelkezésre. Áttekintve a Széchenyi Könyvtárban a Bary, valamint az Eötvös hagyatékot, rájöttem, hogy egy dolgot ebben az ügyben soha senki nem nézett meg alaposan: hogy milyen is az a falu, ahol ez az ügy kirobbant. Ezért különbözik ez a könyv a többitől. Nyíregyházára menve kidolgoztam és előadtam egy kutatási tervet. Más nem jelentkezvén, kénytelen voltam magam hozzálátni ehhez a monográfiához. Persze, nem úgy, ahogy a két háború közötti népi írók csináltak egy monográfiát, hanem a mai társadalomtörténet módszereivel. Elsősorban azt a kérdést tettem fel magamnak, hogy milyen az a falu, ahol ilyen dolgok megtörténhettek. S eközben jutottam arra, hogy Eszláron valójában ezeknek a történéseknek megvoltak az előzményei. Nem annyira a struktúrában, hanem a helyi konfliktusok kezelési módjában kialakult gyakorlatban, hogy ne mondjam, a rituáléban. Más helyeken is bukkantak fel furcsa, netán gyanús feltételezések, vádak, de ezekből még sem született hasonló per. A dolog másik része – s ez nem szokásos egy monográfiában – hogy a falu apraját, nagyját bevonták az ügy tárgyalásába, és miután ez az első per a magyar történelemben, amelyet gyorsírással rögzítettek, én szinte „élőben” hallhattam (magam is tiszántúli lévén) az ottani beszédet, a tájnyelvet, a nyelvhelyességi hibákat is beleértve. S ezt, általában, egy falumonográfia nem tudja produkálni. Ráadásul én nem vagyok jogtörténész. Civil társadalomtörténészként az a tapasztalatom, hogy amiről az embereket kihallgatják, azok a részletek, a per szempontjából érdektelenek, de egy társadalomtörténész számára épp az az érdekes, ami nem a vádról szól.

Úgy érzi-e, hogy a per krónikája nélkül is megállná a helyét a könyv első része? Más szóval, a per nélkül is érdemes lett volna megcsinálni ezt a kutatást?

A könyv első felét megvédtem, mint doktori értekezést. Mégis úgy éreztem, hogy ezt kiadni hiányos lenne. Úgy gondoltam, hogy én azért látom másként a dolgokat, mint a kortársak, az írók vagy a többi történész, mert a per anyagát a társadalomtörténész szempontjából, a társadalmat pedig a perből kiindulva vizsgálom.

A könyv írása közben mennyire tudta kizárni személyes érzelmeit?

Számomra egyáltalán nem volt kérdés, hogy a per vádja abszurd. Ami a történész számára érdekes, hogy hogyan hihetnek el az emberek ilyen abszurditásokat? Milyen mentális konstrukciók alapján jön létre ilyen csoportpszichológiai hatás? Ami a kérdését illeti, ezt az eseményt nem lehet érzelemmel megközelíteni, ehhez tárgyilagos módszer kell, ami biztosítéka a racionális megközelítésnek. Kimondatlanul bennem volt a szándék, hogy ha az ember egyszer egy ilyen horderejű kérdést minden oldalról módszeresen megvizsgál, akkor hozzájárul ahhoz, hogy az egész a süllyesztőbe kerüljön. Hogy egy ilyen társadalomtörténeti megközelítés után ne lehessen többé úgy beszélni Eszlárról, mint korábban. Ma már tudom, hogy lehet.

Ami az emancipációt illeti, ez kétoldalú dolog. Voltak olyan emberek, közéletiek is, akik az 1850-es és 60-as években hívei voltak az emancipációnak, majd a 70-es és 80-as években meggondolták magukat. Másrészt viszont, s ez az egész eszlári ügy szempontjából érdekes, az emancipáció utáni zsidóság is másképp reagál arra a helyzetre, hogy egyesek vissza akarják csinálni az emancipációt. A pert követő zavargásoknál például előfordult, hogy megtámadnak egy kocsmát és a kocsmáros fia puskával kilőtt az ablakon. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna. A megtámadottak nem mindig menekültek el – volt, ahol ellenálltak. A perbefogottak megsegítésére, az első bizonytalanság után megszerveződött a védelem.

A korábbi vérvádak esetében kínvallatás után elítélték a vádlottakat s a védelemhez nem voltak meg a jogi biztosítékok. Az emancipáció utáni vérvádak különlegessége, hogy a modern bűntető jog körülményei között folytatják le a pert, amelynek keretében a vádat mind bizonyítani, mind elvetni lehet, s ennek a következménye, hogy ilyen méretűvé növekszik. Hogy a per abszurditását még egy dologgal tetézzem, a tárgyalás vezető bírója, Kornis Ferenc meggyőződéses antiszemita volt. Mégis, volt annyira szakszerű bíró, hogy be kellett látnia, ezekkel a bizonyítékokkal nem lehet a vádlottakat elítélni.

Erdély Miklós, a perről szóló Verzió című film (1981) rendezője egy interjúban azt mondta, hogy ma már nem akadna olyan tisztességes védőügyvéd, mint a kor kiemelkedő személyisége, Eötvös Károly.

Hasonló helyzetben én is szívesen felkérném Eötvös Károlyt védőügyvédnek. Az ő szándéka az volt, hogy minden politikai irányzat képviselve legyen a védők között. Idővel, politikai karrierjüket féltve, többen visszaléptek. Eötvös kivétel volt, s ezért az 1884-es választásokon meg is bukott. Másrészt, bár csak 1887-ben került vissza az országgyűlésbe, közben, mint kiváló ügyvédnek, a per sikere láttán sok ügyfele akadt. Itt nem egyszerűen a bátorságról van szó. A politika és a jog nincs mindig harmóniában egymással.

8 - A tiszaeszlári per tárgyalása

A tiszaeszlári per tárgyalása

Mintegy tíz évvel később zajlott a Dreyfus per, amelynek a jelentősége az egész világra kiterjedt. Sokat írtak az 1911-es oroszországi Bejlisz perről is. Nem volt a tiszaeszlári per ezekhez képest vidéki, provinciális ügy?

Lokális ügy maradt volna, ha a magyar és a nemzetközi sajtó nem telepszik rá. A perről tudósítók érdekében új távíró vonalak sorát fektették le. Nyíregyházán pesti és külföldi újságírók egész hada jelent meg s a másnapi újságok már hozták is a híreket. Országos, sőt nemzetközi botrányt csináltak belőle.

Erdély Miklós filmje Scharf Móric alakjára koncentrált, míg Elek Judit filmje, a Tutajosok (1987) pedig a hulla úsztatására. Mi volt végül a tárgyalásban a perdöntő?

Erdély értelmezése elég sajátos, Móric és Eszter viszonyára vonatkozóan, amit egy filmrendező megengedhet magának, de egy történész nem. De a könyvembe én is becsempésztem Schaar Erzsébet két képét a két kamaszról egymás mellé. Magára a vádban szereplő gyilkosságra egyetlen szemtanú van, Scharf Móric, akinek a vallomását nyilván kikényszerítették. Ugyanakkor az ő vallomása mögött, szerintem, meghúzódik egy vádalku is. Móric ugyanis nem vall az apjára, a per névadó vádlottjára. A tizennégy éves fiú nemcsak sajátmagát, hanem szűkebb családját is próbálta menteni. Egy helyszíni szemle egyértelműen kizárta, hogy Móric láthatta a feltételezett tettet, amelynek hitelessége egy modernkori eljárásban nem volt tartható. S rajta kívül nem volt más szemtanú és nem került meg a holttest sem.

A pert követően, 1883-ban az ország több részén zavargások, zsidóellenes atrocitások törtek ki. Ezeket, nemrég megjelent könyvében Komoróczy Géza is részletesen tárgyalja.

A zavargások egyértelműen összefüggésben voltak a per kimenetelével és az ezekkel kapcsolatos sajtóvisszhanggal. Ezeknek a történetét csak azokban az esetekben követtem, ha a per szereplőinek lakhelyén vagy képviselői körzetében zajlottak. Éppen ott voltak ilyen történések, ahol a per résztvevői éltek és szították a nyugtalanságot. Miután a tárgyalás nem zárult az antiszemiták számára kedvező eredménnyel, megpróbálták az egész ügyet átvinni a politika területére. Ennek következtében az 1884-es választáson 17 antiszemita képviselő került be az országgyűlésbe, majd a következő, az 1887. évi választásokon már sokkal kevesebb. Eszlár következménye volt, hogy a politikai antiszemitizmus ugyan felütötte a fejét a magyar parlamenti életben, de a közjogi ellentétek miatt hamarosan kettészakad a pártjuk s letűnt a színről.

Az ismert költő, Erdélyi József, 1937-ben megjelent Solymosi Eszter vére című versével kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy „az ártatlanul omló magyar vért akartam megvédeni”, Bary József vizsgálóbíró emlékiratát először 1933-ban, majd a negyvenes években, sőt, még 1944-ben is kiadták, többször is. S a per máig hivatkozási pont. Akik ebben közreműködnek, valóban elhitték, elhiszik ezt a képtelen vádat vagy, s ez a valószínűbb, politikai célokból tették, amit tettek?

Hogy mi lehetett Erdélyi József, vagy kiadójának motivációja, arra nem tudok válaszolni. Azt gondolom, az előítéletek, a hiedelmek nem irthatók ki az emberek lelkéből. Ami igazán kardinális kérdés, Eszlár ügyében is, hogy a felelősség azoké, akiknek módjukban áll ezekre a hiedelmekre vonatkozóan negatív folyamatokat elindítani. Nem hinném, hogy az említettek ne lettek volna tisztában azzal, hogy a tűzzel játszanak.

Sándor Iván úttörő könyvében A vizsgálat irataiban felméri a hetvenes évek Tiszaeszlárának a hangulatát. Megdöbbenve konstatálja, hogy még akkor is – s talán ma is – milyen sokan elhiszik a vérvád valódiságát. Ön, kutatásai során, beszélt helyi lakósokkal?[1]

Jártam Eszláron, találkoztam az egyik ottani vezetővel is, aki megpróbált lebeszélni a téma feldolgozásáról, mondván, hogy Tiszaeszlárnak ma fontosabb problémái vannak. Erre én azt válaszoltam, hogy akkor ők oldják meg az aktuális problémákat, én meg megírom a könyvemet arról, ami már csak a történelem problémája Eszláron. Ez történt.

 

[1] Tiszaeszláron ma – egyedül az országban – MIÉP-es polgármester áll a község élén. (A szerk.)

Címkék:2015-05, Scharf Móric, Tiszaeszlár, vérvád

Az igazságügyi miniszter is szót emel a Hóman szobor ellen

Az igazságügyi miniszter sem állítana szobrot az egykori kultuszminiszternek. Trócsányi László az MTI-nek csütörtökön elmondta: „teljes mértékben” osztja Lázár János,...

Olasz parlamenti székből – izraeli nagyköveti székbe

Benjamin Netanjahu miniszterelnök és külügyminiszter kinevezte Izrael római nagykövetének Fiamma Nirenstein-t.

Close