Ungvári Tamás: A bécsi balettpatkány és a magyar trón

Írta: Ungvári Tamás - Rovat: Történelem

Részlet az idei könyvhétre megjelenő, A felperzselt ország című kötetből.

ungvari-tamas

A revizionizmus a Horthy/kor egészén végigvonuló, meghatározó motívum volt. Nagy-Magyarország képe ott lebegett a két világháború külpolitikájának bevallatlan álmai között. Ez azonban a kisantant szövetség létrejötte után, békés úton, elérhetetlenné vált. A trianoni tárgyalódelegáció csodafegyvert tartogatott végső esetre, nevezetesen, hogy az etnikailag vegyes, ezért vitatható területeken népszavazás döntsön az állami hovatartozásról a wilsoni elvek jegyében. Erre azonban végül csupán elszigetelt alkalmakkor került sor, így Sopron esetében. A magyar külpolitikát Trianon után bilincsbe verte a békeszerződés, ezért különböző társadalmi egyesületek születtek az integrációs és kiigazításos elképzelések képviseletére. A húszas évek végére a kormányzat is nyíltan hirdette, hogy Magyarország az elkövetett igazságtalanság jóvátételét várja a nemzetközi közösségtől.

Ekkor tűnt fel Angliából váratlanul Harold Harmsworth, azaz Lord Rothermere. A sajtómágnás a saját lapjában, a Daily Mailben egy beszédes című cikkel jelentkezett az 1927. június 21-i számban, Hungary’s Place in the Sun – Safety for Central Europe (Magyarország helye a nap alatt – Biztonságot Közép-Európának).

A sajtómágnás megnyilvánulása váratlan volt. Lord Rothermere kilépése a nemzetközi színtérre, Trianon vitatása éppen úgy meglepte az angolokat, mint a revizionista álmokat dédelgető magyarokat. Csak a titkos diplomáciában jártasak várhattak némi fordulatot Magyarország és a nagyhatalmak kapcsolatában. Egyetlen új szereplő jelent meg öreg Európában az újjárendezés ígéretével: a fasiszta Itália. Ezt az esélyt a magyar kormányzat is felfedezte. Bethlen István 1927. április elején kezdett tárgyalni Benito Mussolini olasz kormányfővel az átrendezés esélyeiről. Az aktív magyar külpolitikához – tapogatózott Bethlen – a hadsereg felfegyverzése lenne szükséges. Ennek azután sajátos módját találták meg. A háború után Itáliában maradt osztrák–magyar fegyverkészletet elébb Lengyelországnak adják el, majd eljuttatják Magyarországra.

A váratlan Rothermere-akció előtt Mussolini találkozott a lorddal, majd a másik tárgyalóféllel, Bethlen Istvánnal is. Így készítették elő a valójában korántsem váratlan akciót: Magyarország helyét a nap alatt.[1]

Lord_Rothermere

Lord Rothermere

Volt azonban ennek a történetnek több magánéleti vonatkozása is. 1927 telén Lord Rothermere meghívta a francia Riviérán fekvő kastélyába Stéphanie von Hohenlohe asszonyt, Friedrich Franz von Hohenlohe-Waldenburg-Schillingsfürst herceg elvált feleségét.

Stéphanie, a bécsi szépség, az Osztrák–Magyar Monarchia bukása után, 1918-ban felvette a magyar állampolgárságot, így utazgatott a világban gyermekével, aki feltehetően nem Hohenlohétől, hanem a császár vejétől, leánya, Mária Valéria férjétől, Habsburg-Toscanai Ferenc Szalvátor főhercegtől származott. E félrelépésről valószínűleg Ferenc József császár és apostoli király is tudhatott, s az udvari intrika boszorkánykonyhájában főzték ki, hogy Hohenlohe főherceg elveszi a bécsi polgárlányt.

Stéphanie, a bécsi balett növendéke is törvénytelen származék volt. Születése idején prágai zsidó családból származó édesanyjának, Ludmilla Kurandának a férje, Johann Sebastian Richter éppen börtönben ült holmi kisebb csalásért.

A természet szerinti apát Max Wienernek hívták.

Stéphanie a Montecarlói Sportklub kaszinójában ismerkedett meg a hatvanesztendős Lord Rothermere-rel. Állítólag a lord sokat vesztett a bankasztalnál, s a mellette ülő főhercegasszony – azaz a bécsi zsidólány – adott neki kölcsön. Ez lett volna az ismeretség alapja. Ezután a lord, e nagyhatalmú sajtócézár szerződtette amolyan személyi titkárnak és összekötőnek a tartozás fejében.

A lord Cap Martin-i villájában, a La Dragonnière-ben a ház urának újságírói is ott lebzseltek. A londoni Daily Mail riportere mindenáron sztorit akart főnöke kedvére. A lord korábbi tájékozódása éppoly kapóra jött, mint Stéphanie különleges magyar státusza. A hölgy férjének édesanyja ugyanis Franziska Esterházy von Galántha volt, hivatalosan a „váltott” gyermek nagyanyja.[2]

A csinos Stéphanie pályája hajnalán arisztokrata körökben kezdett forgolódni. Így lett Fanny Metternich barátnője, az ő révén ismerte meg gróf Joseph Gizickit, aki végül lecsúszott Stéphanie kezéről, helyette az amerikai Eleanor Pattersont, a Chicago Tribune örökösnőjét vette el.

Stephanie-von-Hohenlohe

Stephanie von Hohenlohe

Stéphanie-nak Franz von Hohenlohe herceg jutott, akitől azonban gyorsan elvált. A fiatalasszony Párizsba költözött, állítólag Clemenceau-nak azzal a fiával „kavart”, akinek magyar lánnyal kötött boldogtalan házasságát is Trianon indokaként hozták fel a pletykalapok.

A hatvanesztendős Rothermere lord, mint említettük az ismerkedés után amolyan személyi titkári állást ajánlott Stéphanie-nak, aki – persze más források felhasználásával – rábírta a lordot, hogy a magyar területi kiigazítás legfőbb nemzetközi szószolójává lépjen elő.

A Daily Mail-cikk 1927 nyarán hidegen hagyta a nagyhatalmakat, külpolitikai jelentősége alig volt, ám Magyarország sérelmi politikáját jól szolgálta.[3] A külügyben az akkori sajtófőnök, Bárdossy László komoly erőfeszítést tett, hogy a propagandahullámot kihasználja. Magyarországon fel sem fogták, hogy Lord Rothermere-t éppen Angliában nem tartják fajsúlyos tényezőnek.

A magyar politikát is meglepetésként érte Rothermere további fellépése, mely egy újabb cikkben már a Monarchia utódállamait támadta. Az „igazságos határkiigazítás” a dolog természete szerint a szomszéd államokat rovására történhetett volna. Így a Rothermere-akciót a nemzetközi színtéren Európa rosszallása kísérte. Végül az angol külügyminiszter kérte Bethlen Istvántól, hogy a kormányzat határolódjék el a vérmes lordtól.[4]

Rothermere a továbbiakban is kétes szerepet játszott az európai politikában. Mussolinival barátságot ápolt, lapjaiban a náci Németország szövetségét ajánlotta Angliának. Stéphanie-t a harmincas években azért fizette, hogy vezesse be őt a magasabb náci körökbe. Hitlert is elbájolta Stéphanie, aki őt „az én kedves hercegnőmnek” szólította. Ennek nyomán Göring sem késlekedett „tiszteletbeli árjának” nevezni Stéphanie-t, s ezzel kétségkívül bizonyítania zsidó származását.

A trianoni történetben a Rothermere-akció volt az a pillanat, amikor a „reálpolitika” végzetesen elvált a propagandától és az ideológiától. Bethlen egyfelől óvott minden illuzionizmustól, nemzetközileg a józan kapcsolatépítést szorgalmazta. Másfelől pártpolitikusként szabadjára engedte azt a sérelmi ideológiát, amelyik még a józanabbak szemét is elhomályosította, amikor olasz biztatás és német ajánlatok nyomására végzetes útra léptek, egy újabb világháború felé.

Szóba került az is, hogy Rothermere fiát a magyar trónra emelik. A legitimista magyar urakat elvakította Magyarország új helye a nap alatt. A fiút körbeutaztatták a Duna–Tisza-közén, a revíziós ligák mindent elkövettek, hogy az ifjút királlyá válasszák.

Esmond Harmsworth 1928. május 16-án érkezett Budapestre, s tíznapos látogatása során körbejárta a nagyvárosokat, élvezte az ünneplést. Királlyá koronázásának ötlete állítólag a magyar revizionista gondolat veteránjától, Rákosi Jenőtől származott, aki még közvetlenül halála előtt is hálálkodó cikkeket írt a Pesti Hírlapban a lordhoz, aki olykor biztató híreket továbbított a magyaroknak arról, hogy Ramsay MacDonald vagy Lloyd George a területi revízió pártján állnak.[5]

A magyar királyi külügyminisztériumból származó információk arra is utalnak, hogy a „magyarkérdés” felvetésére Benito Mussolini vette rá Lord Rothermere-t. De a részletkutatások azt mutatták, hogy a lord csak cikke megjelenése után találkozott Mussolinivel, aki egyébként Bethlennek azt tanácsolta, fogják vissza a revíziós politikát. Amikor Rákosi Jenő azt pedzegette Mussolininek, hogy a lord fiát esetleg királlyá választják, a Duce azt válaszolta, hogy az kizárt, hogy „a büszke magyar nemzet egy zsurnalisztát és pláne külföldit akarjon a trónra ültetni.[6]

 

Herczeg Ferenc, Kosztolányi és a Liga

A Rothermere-akció szellemi hátterét a Magyar Revíziós Liga biztosította 1927-es megalakulásától kezdve. A Liga elnökének Herczeg Ferenc író-politikust választották meg. Herczeg Ferenc – verseci asszimiláns sváb, a revízió apostola – ekkor volt híre, hatalma és befolyása csúcsán. Az írót 1927-ben a kormányzó Horthy Miklós élethossziglan a Felsőház tagjává nevezte ki. Klebelsberg kulturális miniszter minden középiskolában előírta a negyvenedik írói jubileumát ünneplő szerző műveinek felolvasását, feldolgozását.

herczeg-ferenc-1

Herczeg Ferenc

Herczeg megválasztásával a társadalmi szervezet nyilvánosan az etnikai határkiigazítást vállalta programszerűen, de valójában a teljes területi integritásért szállt síkra. A Rothermere-akciót a Liga kevésnek ítélte, bár támogatta. A nagyúr Herczeg Ferencet nem téveszthette meg a bohócsipkát is öltő lord. Nem úgy Kosztolányi Dezsőt, aki utazásai során, 1931 novemberében egy PEN-kongressszus alkalmából járt Londonban, és a Revíziós Liga egyik angliai küldötte, Hollósy Iván révén találkozott Lord Rothermere-rel.

Kosztolányit lenyűgözte a sajtóbáró. „Nagyon magas. Nem képzeltem ilyen magasnak. Legalább 184 centiméter. Kemény inas-izmos. Hatvanhárom esztendős, de tartása szálfaegyenes. Bajnoki válla van és mellkasa s erős, nagy keze.”

Azt is írja Kosztolányi, hogy a lordot a Parlament eszének tartják széles Londonban – erre az állítólagos közvélekedésre nincs további bizonyíték. Rothermere elbüszkélkedik azzal, hogy Magyarországról díszpolgári okleveleket, cifra szűröket, árvalányhajas süvegeket, csikóbőrös kulacsokat és rámás csizmákat kap postán, sőt sürgönyöket és jelentéseket, melyeket újságjának magyar szekciója dolgoz fel a számára.

A revízió iránti elkötelezettségének újabb variációját adta elő a lord Kosztolányinak. Azt mesélte, hogy 1927. június 4-én váratlanul Budapestre keveredett, éppen a Vigadó elé, ahol tömegek tüntettek Trianon ellen a társadalmi egyesületek gyűlésén. Ez a látvány győzte meg arról, hogy megírja, Kosztolányi szerint, „világtörténelmi jelentőségű” cikkét.[7]

A Rothermere által meglátogatott gyűlésből nőtt ki a Revíziós Liga, a Horthy-Magyarország külpolitikájának egyik élcsapata, külföldi képviselete, ideológia- és propagandaszállítója. Szellemi alapvetésében szerepet játszott az a balga hit, hogy a Monarchia ellenséges államai, a későbbi „kisantant” képviselői megtévesztették a nagyhatalmakat, s a békeszerződés revíziója bizonyos felvilágosító munkán is múlhat. Minden revíziós gondolatnak a mélyén a külföld tájékozatlanságának feltételezése munkált. A rámáscsizma-küldésekben ennek naiv formája került kifejezésre. A hazai propagandában például a köztéri installációk a keresztre feszítés analógiájaként ábrázolták Trianont.

A Liga számos kudarcos kezdemény örököse lett, így a Területvédő Liga, majd a Társadalmi Egyesületek Szervezetének nyomába lépett. Aktivitása felülmúlta a korábbiakét. 1927-ben előadásokat szervezett a régi Országházban, majd az év októberében az Auguszta-telepen felavatták a Menekültek Lord Rothermere kertjét.

Az elnökké választott Herczeg Ferenc kétszáznál is több cikket tett közzé a revízióról, ezenközben Európa öt nagyvárosába úgynevezett titkárokat küldtek, akik magas nyelvi színvonalon panaszolták Trianon igazságtalanságát, s a politikai klímától függően vagy a határkiigazítás, vagy a teljes restitúció mellett érveltek.

A Ligában fel-feltűntek különös ágyastársak is. A Pester Lloyd szerkesztője, Vészi József, vagy a Nyugat szerkesztői között szereplő, egyébként a Gyáriparosok Országos Szövetségében is tevékenykedő Fenyő Miksa. Ez utóbbi a Liga vezető tisztségviselőjével együtt idegen nyelvű röpiratokban vitatta a trianoni határok jogosságát.[8]

Herczeg Ferenc bámulatos energiával szolgálta a revízió ügyét. A határkiigazítás, valamint az önrendelkezési jog körkörös logikájának csapdájába persze ő is belekényszerült. Egyfelől az elszakított népesség visszatérése mellett érvelt, ezzel a területi igényeket kapcsolta össze az etnikai elvvel, majd elismerő méltányossággal kezelte az utódállamok népességét.

A hivatalos külpolitika nemzetközi téren nem mindenben követhette a hangzatos revízió belpolitikáját. Bethlent óvatosságra intették nagykövetei, akik kevés hajlamot mutattak a revizionisták hangzatos tájékoztatását készpénznek venni.

Az agg Rákosi Jenő, az úri Magyarország híres publicistája, nagy befolyású író, a Revíziós Liga első embereként tárgyalt álmairól és rögeszméiről szerte Európában. Megfordult Lord Rothermere-nél Londonban, ennek eredményeként Magyarország odaadó hívét Radomérnek keresztelte el. Járt magánkihallgatáson Mussolininél, majd cikkben és szóban azt terjesztette, hogy a Ducénak nem lenne ellenére angol király a magyar trónon. Ennek azonban éppen az ellenkezője volt igaz.

A lord külpolitikai lázálmaitól idegenkedett és rémüldözött a hivatásos diplomácia. Zichy-Rubido Iván londoni nagykövetnél is feltűnt Hohenlohe hercegnő, társasági nevén – a Stefiből képzett – Töffy, s elmagyarázta, hogy Rothermere támogatja Károly román királyt, ezért cserébe magyarlakta területek visszaadásáról álmodik.

Stefi hercegnő közben összeszűrte a levet egy másik arisztokratával, akitől állítólag festményeket lopott, ezért a londoni magyar nagykövet megtagadta azt a kérését, hogy a királyi páholyba (Royal Enclosure) szerezzen neki belépőt az ascoti derbyre.[9]

Ne feledjük, hogy ez a nemzetközi cirkuszparádé a magyarság égő sebére nem adhatott gyógyírt. A Radomér-ügy kirajzolta a két háború közötti világ némely sajátosságát. Elsőnek azt, hogy nemzetközileg milyen kicsiny volt a hivatalos Magyarország mozgástere. A revízió semmilyen formája nem lehetett az egykori antant hatalmak kedvére. Szóbahozni a határkiigazítást, túlhangsúlyozni az etnikai elvet olyan lehetett, mint amikor káromkodnak a finom szalonokban.

A hivatalos Magyarországnak többfrontos harcot kellett nyitnia a „baráti” szélsőségek ellen is. Ez a „melléktörténet” a különítményesektől a különböző ligákig tartott. A Revíziós Liga a kényszerű kettős beszédbe kapcsolódott be, belpolitikai lázadással és külföldi propagandagépezettel. Herczeg Ferenc már 1926-ban kezdeményezte például kegyhelyek és háborús emlékek sorának építését, elsőnek a Magyar Kálvária Nagybizottság útján egy nemzeti zarándokhely építését a Gellért-hegyen, ahol az egyes stációk az elszakított országrészek városainak kápolnáiként sorakoztak volna, végül a Megfeszített lett volna Magyarország jelképe az Árpád-házi szentek között.[10]

Herczeg bevallott célja egy társadalmi egyezség volt. Nemcsak az elszakított országrészeket siratta, hanem a Trianon körüli nemzeti összefogással keresett gyógyírt az üszkösödő sebre, melyet egyébként begyógyulni nem engedett. Trianon a magyar történelem abszolút vonatkozási pontja lett. Zeidler Miklós idézi Herczeg Ferenc beszédét a Magyar Fájdalom szobrának leleplezése alkalmából. „Mi magyarok vagyunk a földgömb népe, mert kigúnyolták, megostorozták és keresztre feszítették mindazt, ami nekünk szent volt. A zsoldosok pedig kockát vetettek őseink öröksége felett.”

A hasonlat folytatódik. A szomorú népnek mégis van oka reményre. Mert Kossuth Lajos óta – mint a harmadnapi feltámadásnál – Rothermere alakjában új Krisztusa támadt a magyarságnak.[11]

A Revíziós Liga, s élén Herczeg Ferenc nemcsak szavakban ragaszkodott a békés megoldásokhoz. Maga Herczeg a két bécsi döntés eredményét, az elszakított területek egy részének visszatérését aggodalommal fogadta. Önéletrajzában felvillantja a magyar közvélemény örömmámorát. Más forrásokból ismert, hogyan ünnepelték a bécsi Belvedere palotában a területosztó külügyminisztereket, Galeazzo Ciano olasz és Joachim von Ribbentrop német külügyminisztereket 1938 novemberében, amikor Kassa, Ungvár és Munkács visszatért. A színházakban aznap az előadás végén ismét felment a függöny, és a vezető színészek felolvasták a tomboló közönségnek a felvidéki városok nevét.[12]

Herczeg azonban tudta, milyen kétes ajándék a bécsi döntés. „A magyar közvélemény örömmámorban úszott, de a Magyar Revíziós Liga vezetői közt pánik tört ki, mert világosan látták, hogy amióta Hitler tigriskarmai közé kapta a revíziót, az lecsúszott magas erkölcsi talapzatáról, megszűnt az igazság kérdése lenni, hatalmi kérdéssé züllött.”[13]

 

Az eltartott kisujj és a zsidók

Hitler „ajándéka” nem volt feltétel nélküli. Kimondatlanul is abban a szellemben fogant, amelyik a korszellem követelményeként fogalmazta meg az antiszemitizmust, majd a zsidók kiirtását. Herczeg világosan látta, hogy ha másban nem, úgy az ajándék révén ideológiai befolyásban szuverenitásából veszít Magyarország. Látta ezt Herczeg, de nem bizonyos, hogy értette. Azon az összefüggésen siklott át önéletrajzában, amelyek az antiszemitizmus fellángolását és intézményesítését a német–olasz szövetséghez kötötték, s amely ki nem apadó igazságtalanságok és jogtiprások forrása lett.

Herczeg Ferenc nagyúrként nem alacsonyodott le a kocsmai zsidózás szintjére. De csodálkozással – s undorral – látta és látatta, mivé lett az a rendszer, ami például kedves Bácskájában válogatás nélküli gyilkoláshoz vezetett.

A Singer és Wolfner több évtizeden át volt Herczeg kiadója. A kiadó sikeres lapjainak is Herczeg lett a szerkesztője. A harmincas évek derekán – félig még párizsi műtermét is fenntartva – a Farkasra magyarosított Wolfner István vette át a cég igazgatását. A jelentős festő és kitűnő üzletember nem hitte el, hogy neki, az első világháború többszörösen dekorált tisztjének bármilyen bántódása eshet hazájában.

Herczeg azt mondja a Wolfner családról, hogy „sorsüldözöttek” voltak. A Wolfner fiúk anyja – Goldberger lány, ugyancsak zsidó mágnáscsaládból – a bolondok házában végezte, az egyik fiú öngyilkos lett. Farkas Istvánt feljelentették és elfogták, majd Auschwitzba deportálták annak ellenére, hogy maga Horthy adott neki mentességet. A feleségét, az ugyancsak festő Kohner Idát és gyermekeit nyilas hordák koncolták fel az utcán, tetemüket a Dunába dobták. Erős „understatement” itt sorsüldöztetésről beszélni.

Herczeg önéletrajzának harmadik kötetére fontos választ adott fél évszázad múltán Kertész Imre. A Nobel-díjas szerző fennakadt Herczeg kedélyességén s azon is, hogyan festi a nagy kiadócég alapítóját, Wolfner Józsefet.

wolfner jozsef

Wolfner József

Wolfner József „egyszerű lélek volt, de amellett kereskedelmi lángész, kitűnő szimattal irodalmi művek értékelése közben. Mindig eltalálta, mi kell a közönségnek. Könyvei és folyóiratai olvasóit az akkor még hatalmas keresztény középosztály köreiből toborozta. Bár maga zsidó volt, a keresztény íróknak határozott elsőbbséget adott a zsidók fölött.”[14]

Kertész Imre az idézetből fontos történelmi magyarázatot bontott ki. „Ha a szerző – Herczeg Ferenc – nem volna ennyire szánalmas, e gyilkosan ostoba dicséretből kiolvasható lenne az egész úgynevezett magyar végzet, amit másképpen inkább a társadalmi szolidaritás gyökeres hiányának kellene nevezni. Hová lett ez az asszimiliáns zsidó felső középosztály, amely olyan stréber igyekezettel szolgálta a saját megsemmisítését.”[15]

A zsidó felső középosztály eltévelyedését nem lehet csupán a Hatvanyak vagy a Wolfnerek nyakába varrni. A társadalom javarésze beleragadt holmi birodalmi révületbe: ennek volt a része a Ferenc Józseftől kicsikart-elfogadott zsidóbáróságok sokasága, a Horthy kormányzóval kártyázó zsidó mágnások sora. Asszimilálódni mindig csupán „felfelé” lehet, a vagyonban és presztízsben fölöltünk állókhoz. Magyarországon is érvényesült a mobilitás ama kényszerválasztása, amelyet Hannah Arendt a parvenü és a pária magatartásminták torzulásában ért tetten. Különösen torzító nyomásként hatott ez a kényszerből keletkezett, majd spontánul továbbgyűrűző választóvonal, a kultúrahordozó pária-zsidó és – Jászi Oszkár szavával – a parazita között.

Jászi, az októberi forradalom lelke és ideológusa már emigrációban fogalmazta meg a magyar ellenforradalom zsidó-politikájának természetét. „A Horthy antiszemitizmus nem a zsidóság egy része káros funkcióinak kiküszöböléséből áll, hanem csak egyes zsidók kiszorításából, hogy parazitér [sic!] üzleteiket keresztény naplopók és kalandorok vegyék át. Sőt a lánckereskedők, árdrágítók és gründolók elleni dühüknél sokkal komolyabb és őszintébb az a bestialitásuk, mellyel épp a zsidóság ama legkomolyabb és legértékesebb része ellen fordulnak, mely valóban úttörő munkát végzett Magyarországon…”[16]

A zsidóság egy része – a rendszerbe betagozódott oligarchia – sajnálatosan „kollaborált” a Horthy-rezsimmel, abban is, hogy segédkezett a kurzus antiszemita merényleteinek bagatellizálásában, a nemzetközi szervezetek előtti eltagadásában. Egy újabb Jászi-cikk, Horthy zsidai egy New York-i zsidó lapból idézi budapesti tudósítójának nyilatkozó „gentry, mágnás és házizsidó” véleményét. Ebben a legérdekesebb a fővezér, Horthy Miklós nyilatkozata, amely egykorú a különítményesek gyilkosságsorozatával. Horthy azt mondja a tudósítónak, hogy „ma már nincs erős antiszemitizmus, és a magyar zsidókkal szemben nem tesznek különbséget. Sőt vannak itt olyan zsidók, akikről oly nagyszerű a véleményem – ipsissima verba–, hogy mérföldeket is megtennék, csakhogy üdvözölhessem őket.”[17]

Ez természetesen szemfényvesztés volt. Jászi azt mondja, hogy mindezt dollárokért nyilatkozta Horthy. Ez lehetséges, de a megtévesztésre irányuló hajlam kódolva volt az ellenforradalom természetében. Horthy, akárcsak miniszterelnöke megkülönböztette a jó, sőt hasznos zsidót a szegénytől, vagy haszontalantól. Vagyis a korszakot a „szelektív antiszemitizmus” jellemezte, egy kísérteties kritérium alapján.[18] Ugyanis már Bethlen István miniszterelnöki programbeszédében feltűnik egy kirekesztő nemzetfogalom – a Horthy-kor szelektív antiszemitizmusának ideológiai alapja. A 20. század elejére, mondta Bethlen” „a kereskedelem, a vállalkozás, a pénzügy olyanok kezébe került, akik a nemzet érzésével nem voltak, s talán ma sincsenek még úgy összeforrva, mint ahogyan helyes és kívánatos volna.” Vagyis: a nemzeti középosztályt kell a zsidókkal szemben helyzetbe hozni.[19]

A formula az asszimilációs feltételek, az egykori társadalmi megállapodás felülírása egy valójában teljesíthetetlen mércével. Mit jelent az „azonosulás” a nemzettel? Nem jelenthet mást, mint az „idegen” zsidósághoz kötődő vallási vagy szolidaritási kötelékek eltépését, lazítását, megtagadását. Ezt az eufemizmust, az azonosulást, mint mércét nemcsak a konzervatív uralkodó osztály képviselői használták. Ez lett az alapja a népiesek, többek közt Illyés Gyula, Németh László gondolatrendszerének, ebben a vonatkozásban.

A szelektív antiszemitizmusban mindig megnyilatkozott a gyakorlati érdeknek engedelmeskedő szellem, melynek az ideológia ellenére szükséges érvényesülnie. 1940. október 14-én a kormányzó levelet írt Teleki Pálnak, s ebben fejtette ki álláspontját a zsidókérdésről. Mintha húsz esztendő elteltével semmi se változott volna a kurzus első évei óta. „Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sosem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház újság, kereskedelem stb. zsidó kezekben legyen, s hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó.”[20]

A nyilasokat, így Horthy, veszedelmesebbnek tartja a hazára nézve, mint a zsidókat. Ezt a magatartást nevezte Kertész Imre kedélyes antiszemitizmusnak, amely kényelmetlenül érezte magát a bugris antiszemitizmus jelentkezésétől. Így tekintett Herczeg Ferenc is a Wolfner család leszármazottaira és pusztulásukra. „Wolfner még ágyban halt meg, de leszármazottait üldözték vagy kiirtották, fia, Farkas István csodálatos festményeit később a magyar „proletárállam” kultúréletéből száműzték, mint ahogyan végül Herczeg Ferencet is elnémította az úgynevezett szocialista kultúrpolitika. A totalitarizmusok igazságtevése, mint egy megállás nélkül forgó húsdaráló, szakadatlanul üzemel. Mindenesetre Herczeg Ferencnek, az úgynevezett magyar keresztény középosztály e reprezentatív alakjának szemforgató kedélyessége a magyarországi zsidóirtást illetően példaszerű lehetne az utókor – vagyis a jelen – számára: példát mutat ugyanis a bugris antiszemitáknak, hogyan kell fehér kesztyűben és eltartott kisujjal Auschwitzhoz nyúlni…”[21]

A bugris antiszemitizmus és az egyes népfajok fensőbbséges lenézése súlyos értékválságot leplezett le. Az antiszemita közbeszédnek megannyi változata elterjedt, olyan is, amelyet maga Horthy képviselt, amikor Hitlernek bizonygatta, hogy ő volt a modern kor első antiszemitáinak egyike. A két világháború közötti magatartásformákban ez a kisujjeltartós urizáló tempó tört fel. A dzsentri államhivatalnok-réteg, a katonatisztként szolgálók és az úgynevezett keresztény értelmiség sorait a háború éppúgy feldúlta, mint a békekötés. A független, ám megcsonkított országban sűrűsödtek a szociális problémák, miképpen az uralkodó elitben a finánctőke és a hagyományos földbirtokosok közötti feszültségek.

Felperzselt ország

Megjelenik a könyvhétre

Jegyzetek

[1] Juhász Gyula, Magyarország külpolitikája 1919–1945, 3. kiadás, Budapest, Kossuth, 106–110.

[2] Az életrajzi adatok Stéphanie népszerű életrajzaiból valók. Ld. Prinz Franz Hohenlohe, Step, the fabulous Prinzess, London, New English Library, 1976. – Rudolf Stoiber, Stéphanie von Hohenlohe, Sie liebte die Mächtigen der Welt, München, Herbig, 1988. – Martha Schad, Hitler’ Spy Princess, Stroud Glostershire, The History Press, 2012. Magyarul a német kiadás jelent meg. A hercegnő, aki szalonképessé akarta tenni Hitlert. Ford. Farkas Tünde, Budapest, Mérték, 2007. – Jim Wilson, Nazi Princess, Stroud Gloucertershire, The History Press, 2014.

[3] Rothermere cikkének magyar szövege in: Romsics Ignác (szerk.), Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914–1999, I., Budapest, Osiris, 2000, 211–215.

[4] Zeidler Miklós, A revíziós gondolat, Pozsony, Kalligram, 2009, 122.

[5] Romsics Ignác, „A brit külpolitika és a ’magyar kérdés’”, 1914–1946, in: Századok, 1996, 2. 273–339.

[6] A Rothermere-akció bő szakirodalmát ld. az idézet forrását is közlő fontos tanulmányban. „Magyarország helye a nap alatt. Lord Rothermere és a magyar revízió”, in: Romsics Ignác, Múltról a mának. Tanulmányok és esszék a magyar történelemből, Budapest, Osiris, 2004, 249–264.

[7] Kosztolányi Dezső, „Lord Rothermere-nél”, in: Elsüllyedt Európa, Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, VII. Szerkesztette és sajtó alá rendezte Illyés Gyula, Budapest, é.n. Nyugat, 193–205.

[8] Nagy, Émile de – Fenyő, Maximilien, Le traité Trianon et ses conséquances, Budapest, Athenaeum, 1927.

[9] Rubido-Zichy Iván nagykövet levele, in: Szinai Miklós és Szücs László (szerk.), Bethlen István titkos iratai, Budapest, Kossuth, 1972, 348.

[10] Zeidler Miklós, „Herczeg Ferenc és a Magyar Revíziós Liga”, in: Gazdag László és P. Müller Péter (szerk.), Fenn és Lenn – Tanulmányok Herczeg Ferenc születésének 150. évfordulójára, Pécs, Kronosz – Magyar Történelmi Társulat, 2014, 3.

[11] Zeidler. i.m. 40.

[12] Idézi Zeidler, A revíziós gondolat, i.h. 274.

[13] Herczeg Ferenc, Emlékezései, Hűvösvölgy, Budapest, Szépirodalmi, 1993, 218.

[14] Herczeg Ferenc, i.m. 175.

[15] Kertész Imre, Valaki más, Budapest, Magvető, 1997, 154.

[16] Jászi Oszkár, Magyar Kálvária – Magyar feltámadás, Bécs, Bécsi Magyar, 1920. Tizedik fejezetéből részlet in: Komoróczy Géza, Zsidók a magyar társadalomban – Írások az együttélésről, a feszültségekről és az értékekről (1790–2012), I., Pozsony, Kalligram, 2015, 755.

[17] Jászi Oszkár, „Horthy zsidai”, in: Bécsi Magyar Újság, 3. No. 239, 1921. október 9. Újraközli Komoróczy, i.h. 755–739.

[18] A szelektív antiszemitizmus fogalmát bevezette Sebők János, A titkos alku. Zsidókat a függetlenségért – A Horthy-mítosz és a holokauszt, Budapest, szerzői kiadás, é.n.

[19] Bethlen István 1921. április 21. Beszédét idézi Romsics Ignác, „Bethlen István antiszemitizmusa és a Horthy-korszak zsidópolitikája”. In: Randolph L. Braham és Kovács András (szerk.), A holokauszt Magyarországon hetven év múltán – Történelem és emlékezet, Budapest, Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, 2016, 41.

[20] Horthy Miklós titkos iratai. Sajtó alá rendezte Szinai Miklós és Szücs László, 3. kiadás, Budapest, Kossuth, 1965, 260–263.

[21] Kertész Imre, Valaki más, Budapest, Magvető, 1997, 154.

[popup][/popup]