Szombat előfizetés 2017

Trauma és utóhatás – szemináriumsorozat a vészkorszak és a másodgeneráció irodalmáról

Szombat folyóirat szervezésében, Szántó T. Gábor vezetésével zajlott irodalmi szeminárium-sorozat a Bálint Házban. A szeminárium kiemelt témája a vészkorszak és annak nemzedékeken átnyúló utóhatása megjelenése volt az irodalomban. 

A szövegértelmezések mellett vendégelőadók, írók, költők is közreműködtek a sorozatban.

Támogató/supported by: the L.A. Pincus Fund for Jewish Education in the Diaspora

Partnerek: Bálint Ház és Szombat Alapítvány

A szemináriumsorozat témái, előadói 2016-ban:

február 9.: Ida Fink novellái, vendégelőadó: Menyhért Anna

Ida Fink fotó Ela Lempp

Ida Fink (fotó: Ela Lempp)

menyhért anna fotó Szőcs Petra v

Menyhért Anna (fotó: Szőcs Petra)

Ida Fink 1921-ben született galíciai zsidó értelmiségi családban. 1941-42-ben a zbarazsi gettóban volt, majd hamis papírokat szerzett testvérével együtt, és a háború végéig bujkáltak. 1948-ban férjhez ment, egy olyan túlélőhez, akinek az egész családja odaveszett a koncentrációs táborban. 1957-ben Izraelbe emigrált. Az 1950-es években kezdte el az élményeit novellákban feldolgozni, de csak 1983-ban jelent meg az első kötete lengyelül, majd 1989-ben angolul. Magyarul Elúszó kert címmel jelent meg 2005-ben egy novellaválogatás.

Ida Fink novellái visszafogottak, kevés szóval írnak le érzelemteli, sokszor sokkoló pillanatokat, de nem nagy horderejű eseményeket, hanem olyanokat, amelyek néhány ember életében játszanak fontos szerepet – olyan pillanatokat, amelyek azáltal nyernek többletértelmet, hogy éppen bennük érhető tetten az, ahogy az intim világba behatol a külső erőszak, amikor az egyéni élet a történelmi folyamatokat keresztezi.

A következő novellák kerültek szóba a szemináriumon: Vége, Alina kudarca, Kulcsjáték, Jean-Christophe, Párbeszéd és A rejtekhely.

február 23.: Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló. Nőiség, modernitás, gender-kérdések, női traumák. Vendégelőadó: Földes Györgyi, az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa

Földes Györgyi

Földes Györgyi

Gyarmati Fanni NaplóRadnótiné Gyarmati Fanni tavalyelőtt megjelent Naplója a műveken kívül a Radnóti-kutatás egyik legfontosabb dokumentuma: benne a költő felesége 1935-től 1946-ig jegyezte le szinte napról napra közös életük történéseit, s természetesen arról is beszámol, ahogy megélte a második világháborús éveket, férje munkaszolgálatait, majd halálát. A naplót azonban önálló szövegként is vizsgálhatjuk, hiszen fontos adalékokat nyújt a korabeli szellemi, kulturális, művészeti életről, s nem kevésbé érdekesnek tűnik fel mint nőtörténeti dokumentum. Az előadás ez utóbbi, azaz gender szempontból tekinti át a két nagy kötetet: egy baloldali értelmiségi nő, írófeleség és alkotótárs történeteként olvassa.

március 8.: Ljudmila Ulickaja művei, vendégelőadó: Szűcs Teri

Ljudmila Ulickaja

Ljudmila Ulickaja

Szűcs Teri

Szűcs Teri

Nőnapon nem is lehetne jobb témánk, mint Ulickaja regényeinek világa. Ulickaja a női sorsok érzékeny ábrázolója, aki enciklopédikus részletességgel mutatja be a szovjet-orosz értelmiségi életet, a szovjet zsidóság világát. Tudatos és bátor politikai gondolkodó, Putyin kritikusa. Nehéz egyetlen könyvet választani tőle, amely egyfajta összefoglalása lenne az eddigi életműnek – és mindenkinek megvan a maga személyes kedvence tőle, ezekre nem is a teljes címükön utalunk, hanem egy-egy névvel: kinek a Médea, kinek a Daniel Stein, kinek a Surik… A beszélgetésen megpróbáljuk majd saját olvasmányélményeink mozaikjaiból összeállítani, hogyan ábrázolja Ulickaja a szovjet-orosz zsidóság történetének egy-egy fejezetét.

Ajánlott olvasmány:  http://www.litera.hu/hirek/ljudmila-ulicka-oroszorszag-nem-emlekszik-a-sajat-nagyszuleire

És egy nagyszerű cikk a New Yorkerben Ulickajáról: http://www.newyorker.com/magazine/2014/10/06/weight-words

március 22.: Konrád György: Elutazás és hazatérés, vendégelőadó: Szegő János

03 - szegojanos_fotóLitera

Szegő János (fotó: Litera)

konrad3

Konrád György

„Az életben maradás gyerekkori kalandjáról szól ez a könyv. Miután a Gestapo 1944 májusában, tizenegy éves koromban a szüleimet letartóztatta, sikerült megvesztegetnem a helyi hatalmat, hogy a csendőrök negyedmagammal, egy nappal a gettóba zárás és az Auschwitzba szállítás előtt fölengedjenek Berettyóújfaluból a rokonainkhoz Budapestre, ahol még adódott némi haladék. Elutaztunk, életben maradtunk, és hazatértünk a faluba. A többi zsidó gyereket addigra elnyelték a hamvasztókemencék. Egy év, a felnőtté válás története, és aztán érzelmes és fanyar visszatérések. Télikabátban járkáltam a szobámban, hideg, száraz ürülékszag terjengett a fürdőszoba felől, a földön a vastag szemétben ott voltak a fogalmazványok, amelyek kiérdemelték tanítóim dicséretét, ott voltak a szétszórt lapok a fényképalbumokból, a nyaralások az erdélyi Kárpátokban, a máramarosi havasokban, és az azóta elgázosított nagynénik, unokatestvérek. Nem vettem fel semmit a földről, s ha mégis, akkor visszatettem. Tavalyi kabátom még nem volt sem szűk, sem rövid, az elmúlt évben egy centit sem nőttem, inkább talán tömörödtem. Néztem az épen maradt tükörben csodálkozó arcomat, álltam a megalázott halmazban, a honvágy csúfságában, és biccentettem annak a kis figurának, aki lám, így hazatalált.”

Konrád György

április 5.: Amir Gutfreund: A mi holokausztunk, vendégelőadó: Pécsi Katalin

Pecsi-Pollner-Katalin

Pécsi Katalin

Amir Gutfreund

Amir Gutfreund

Témánk az izraeli Amir Gutfreund közelmúltban magyarul is megjelent önéletrajzi ihletésű regénye, A mi holokausztunk, melyből itt olvashatnak részletet. A vészkorszak túlélőinek és másodgenerációjának izraeli élményanyagából merítő könyv tragikusan korán, tavaly elhunyt szerzője néhány évvel ezelőtt a Budapesti Könyvfesztiválra érkezett izraeli delegációnak is tagja volt, aminek alkalmából a Szombat interjút is készített vele. Vendégelőadónk Pécsi Katalin irodalomtörténész.

“Amir Gutfreund regénye kettős értelemben is hiányt pótol: nem a holokauszt eseményeire, de még csak nem is a túlélőire fókuszál, hanem azokra a később születettekre, akik konokul meg akarják érteni , sőt a saját bőrükön még érezni is mindazt, amit a (valódi vagy örökbe fogadott) nagypapáik átéltek. A történet izraeli, abban a környezetben pedig még inkább abszurdnak látszik mindaz a képtelenség, ami az európai zsidókkal megtörténhetett. Izraelben ugyanakkor nem hallgatták el a holokausztot, mit ahogy Európában tették évtizedekig, ám a hivatalos megemlékezésekkel mégis, mintha csírájában elfojtanák a valódi emlékezést: a regény gyerekhősei ezt a kettősséget nagyon hamar fel is fedezik.” – írja Pécsi Katalin
Czirjak Pal

Czirják Pál

április 19.: Adaptációs kísérletek: zsidóság a magyar filmben, vendégelőadó: Czirják Pál, filmtörténész

A zsidóság képe az 1945 utáni magyar filmben erőteljesen és kitörölhetetlenül összekapcsolódik a holokauszttal. Legyen szó akár jelenidejű, akár a múltban játszódó történetekről, a zsidó szereplőket leginkább a korábban elszenvedett vagy a közeljövőben rájuk váró traumák határozzák meg a néző számára. A túlélők, de még inkább a másod- vagy harmadgeneráció identitáskeresése, hagyományokhoz való viszonya csak elvétve jelenik meg.

Érintett irodalmi művek: Karinthy Ferenc: Budapesti tavasz, Keszi Imre: Elysium

 

A szemináriumsorozat témái, előadói 2015-ben:

január 13.: Zsolt Béla: Kilenc koffer, vendégelőadó: Kőszeg Ferenc

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Kőszeg Ferenc

Zsolt Béla hetilapjában, a Haladásban, 1946-1947-ben tette közzé memoárregénye, a Kilenc koffer első részét. Az első rész a munkaszolgálatról és a nagyváradi gettóról szól, a második részből mindössze két fejezet látott napvilágot. A mű könyvalakban csak 1980-ban jelent meg, és alig volt visszhangja. A magyar kiadást tizenkilenc év múlva követte a német, amelyből azonban a kiadó takarékossági okból a mintegy hetven oldal terjedelmű, utolsó nyolc fejezetet elhagyta. A könyv így is nagy feltűnést keltett, megjelenéséről valamennyi számottevő német lap beszámolt. A német kiadást angol nyelvű követte. Ma a Kilenc koffert a holokauszt-irodalom egyik, világviszonylatban is legkorábbi alkotásaként tartják számon. A műről, az íróról az 1980-as kiadást sajtó alá rendező szerkesztő, Kőszeg Ferenc beszélget az érdeklődő olvasókkal.

január 27.: Bárdos Pál: Stan és Pan, vendégelőadó: Vári György

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Vári György (fotó: Tóth Csilla)

Két izraeli titkosszolgálati ügynök, maguk is a holocaust túlélői, el akarják kapni Mengelét. Virrasztanak feltételezett tartózkodási helye közelében és beszélgetnek, a regény voltaképpen nem más, mint az ő dialógusuk rögzítése. A két ügynök fedőneve Stan és Pan. Ez egyszerre utal szétválaszthatatlanságukra és a köztük lévő nagy, alkatbeli és családtörténeti különbségekre. Egyikük filozofikus hajlamú entellektüel, másikuk egyszerű, öncélúan intellektuális kérdések iránt nemigen érdeklődő ember. Ez biztosítja „filozófiai”, de mindkettejük számára nagyon is húsbavágó vitájuk dinamikáját arról, mi is a nácizmus, hogyan következik Európa magaskultúrájából és abból, ami belőle a mindennapok kultúrájának része lett, kicsodák Auschwitz áldozatai és mi a dolguk, van-e küldetésük és betölthető-e, értelmes-e megkísérelni a bosszúállást és az igazságszolgáltatást, lehet-e még valami, amiben Auschwitz után érdemes hinni. A dolgokat magától értetődőnek tekintő ügynök számára is megmutatkozik álláspontja tarthatatlansága, ahogyan az entellektüel számára is feltárulnak civilizációkritikus filozófiájában egyfajta értékrend és a hozzá kapcsolódó dölyf megtagadni nem bírt maradványai. Egyszerre kínozza és nyugtatja meg őket eltéphetetlen összetartozásuk tudata, az, hogy mindketten ugyanannak a tapasztalatnak a részesei, tanúi, ez teszi lehetővé közöttük a végső megértést és az összetartozást is, lényegében mindenben egyetértenek, mindkettejük életének ez a tudás a középpontja. A végső összetartozást éppen álneveik, mozgalmi fedőnevük mutatja fel számukra, annak felismerése, hogy életük, ha tetszik, sorstalanságuk közös lényege épp az, hogy nincsen igazi nevük, illetve ha van, az nem jóformán elfelejtett, egykori polgári nevük, hanem a karjukba tetovált auschwitzi sorszám. Ezzel a felismeréssel zárul a regény, ezt előlegezi meg a címadás groteszk, kétségbeesetten ironikus utalása, az, hogy a komikuspárosról kapták aktuális nevüket a jelenlegi ügynökök, az egykori auschwitzi foglyok. A címadás az egymást maró túlélők esendő, komikus szánandóságát, egymásra utaltságát nyomatékosítja. (forrás: Haver.hu)

február 10.: Szép Ernő: Emberszag, vendégelőadó: Turi Tímea

turi_timea

Turi Tímea

Szep Erno

Szép Ernő

Az Emberszag az idős Szép Ernő munkaszolgálatos hónapjainak krónikája, amit az tesz zavarba ejtővé, hogy ugyanazt a naiv elbeszélőt halljuk benne, mint aki a ligeti lánykákról és az érzelmes dalocskákról szokott értekezni. A munkaszolgálatra, a keretlegények gorombaságára, a sáncásásra, a világháborúra őszinte naivitással rácsodálkozó elbeszélő, a beavatatlanságot imitáló narráció óhatatlanul Köves Gyurkát juttatja eszünkbe. Az Emberszag elbeszélője is sűrűn emlegeti legnagyobb ellenségként az unalmat, sőt, még az olvasót is félti tőle, hogy át kell élnie vele együtt a regény olvasása közben: “Szegény olvasóm, hogy untatlak Téged” – írja. A regény utolsó mondatában szintén megjelenik a tanúság elfelejtésének, feleslegességének lehetősége. Akár a Sorstalanság utolsó mondatában, az írás itt is, ott is eljátszik saját felszámolódásának gondolatával. “Ha csak magam is el nem felejtem” – így Kertész Imre hőse. “És amit meséltem idáig, azt is, if you want, remember, if you want, forget” – így Szép Ernő. A legérdekesebb viszont a regénytechnikai párhuzam. Szép Ernő is csodálkozva figyel az abszurd világra. Itt azonban ez a megoldás valami egészen mást céloz, mint a Kertészé. Az ártatlan tekintet fokozott kiszolgáltatottsága, illetve az elbeszélői naivitás és az elbeszélt események kontrasztja biztosítja a mű hatását. Az elbeszélő még arra is képes, hogy az őket összeterelő nyilas suhanc motivációit mérlegelje, őt is ugyanazzal a kíváncsisággal mérlegeli, amivel minden egyéb apróságra is rátekint, és miközben egész sorsot, pszichológiát talál ki a fiúnak, azt is megpróbálja megfejteni, hogyan készült a frizurája: “Ez egész jóképű gyerek, hosszú, fényes haja van, lekente; festőnövendéknek is nézhetné az ember, ha civilben volna. Gondolom, gyárba volt; az a temperamentum, aki ordít a meccseken, míg be nem reked. Lehet, hogy nem is rossz gyerek, csak a revolver meg a szurony vadítja, meg hát az eszme.” Az elbeszélés a döbbent humánum panaszába torkollik, a csodálkozó tekintet a még mindig érvényesnek tekintett humanizmust – önmagát, magát e tekintetet – állítja szembe az értékeiről mit sem tudó világgal, és éppen ez az ártatlanság válik fegyverré: “Most is, mint a régi háborúban, elképedek néha: hogy merik ezt csinálni, amit csinálnak, hogy merik, mikor itt vagyok a világon? Hiszen látok, hallok mindent. Hogy nem döbbentek meg, hogyhogy ki nem sül szégyenükben a szemök, hogyhogy nem hagyták azonnal abba?” – kérdi a regény vége felé az elbeszélő. Mindezt a legpontosabban Karinthy tragikus abszurdja foglalja össze, akár a mű mottója lehetne: “Hé, marhák! Ide ne lőjenek! Itt emberek vannak!” Ennek megfelelően a regény címe kétféle értelmezési lehetőség közt billeg, pontosabban egyszerre jelenti mindkettőt. Az emberszag utalhat az emberinek a testire történő redukciójára, így az emberszag a humanitástól való megfosztást jelölné, és utalhat arra is, hogy a közelben ember van, a humánum közelségére, lehetőségére, hiszen, bár még nem látni, de már érezni a “szagát”. (forrás: Haver.hu)

február 24.: Gergely Ágnes versei, előadó: Szántó T. Gábor

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Gergely Ágnes (fotó: Tóth Csilla)

Szántó T. Gábor

Szántó T. Gábor

Ajtófélfámon jel vagy, Apu, Pannon ég alatt, A síkság, Keserű gyökerű, Temető Pannóniában, A 137. zsoltár, Babel

Az alábbi linken, a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján megkereshetők a versek, az eredeti közlési formájukban.

PIM.hu – Gergely Ágnes versei

 

 

 

 

március 10: „[…]olyan lettem, mintha feltépték volna a testemet.” Rudnóy Teréz: Szabaduló asszonyok (1947), vendégelőadó: Jablonczay Tímea (Zsigmond Király Főiskola, Kommunikáció és Művelődéstudományi Intézet, főiskolai docens)

Jablonczay Tímea

Jablonczay Tímea

szabaduló asszonyokA Szabaduló asszonyok különleges perspektívából, egyedülálló módon megírt, megrázó Holokauszt-regény, melyet szerzője, Rudnóy Teréz közvetlenül a haláltáborból való szabadulása után, 1946-ban írt meg. A regény a felszabadulást követő húsba vágó, metsző kérdésekkel szembesíti a felszabadítókat és a mindenkori olvasót: a barbárság iszonyata, a megrázkódtatás utáni szabadság öröme mellett ott a düh, a bosszúvágy – megbocsátható-e a megbocsáthatatlan. A tanúságtevőnek el kell mesélni a történetét, mert a felszabadítók humanitás elvét és a jog eszközét érvényesítő látószöge az áldozatok szenvedéseit nem tudja befogni. A regény a szélsőséges helyzet női testtapasztalatát is hangsúlyosan viszi színre, ebben az értelemben is rendkívülinek tekinthető.

A lévai születésű Rudnóy Teréz (1910/8–1947) – akárcsak a két háború között alkotott csehszlovákiai (szlovákiai) magyar írónemzedék több tagja – is „elsüllyedt” szerzőnek számít, noha a kortársai a harmincas évek kisebbségi prózaírásának ígéreteként emlegették. Első novellái a Magyar Újságban 1936-ban jelentek meg, 1939 és 1946 között öt regényt írt, (Osztott szerelem, Izzó kemence, Öreg ember szerelme, Kerekhold, Szabaduló asszonyok). A II. világháború alatt Magyarországra menekült, azonban családjával 1944 májusában Auschwitz-Birkenauba deportálták. A felszabadulást követően a családját elvesztő Rudnóy Budapesten Palotai Borisnál menedéket találva megpróbálja a lehetetlent. A kataklizmát, a borzalmakat átélő író megírja (dokumentum)regényét, de túlélni, akár regényének hősnője, ő sem tudja a szabadságot. 1945-ben megjelenik a deportálást megelőzően írt Kerekhold és 1947-ben a koncentrációs tábor tapasztalatát rögzítő regény, a Szabaduló asszonyok. Mindkét írás páratlan, az utóbbi remekmű. Mindkét írás visszhangtalan maradt. Nyerges András a regényt a felejtésből támasztotta fel, a 2011-es újbóli megjelenés irányította a figyelmet a tragikus sorsú íróra és életművére.

március 24.: Palotai Boris: A madarak elhallgattak, A férfi (két regény) Vendégelőadó: Jablonczay Tímea (Zsigmond Király Főiskola, Kommunikáció és Művelődéstudományi Intézet, főiskolai docens)

Jablonczay Tímea

Jablonczay Tímea

Palotai_Boris_1983

Palotai Boris

A harmincas évek csehszlovákiai magyar kisebbségi közösségéből induló, de életművét a II. világháború után kiteljesítő Palotai Boris.

(1904-1983) igazán a Kádár-rendszerben lesz népszerű író, ma a szerző életművét inkább kordokumentumként tartja számon az irodalomtörténet. Korának aktuális témáit elegáns módon feldolgozó írásai mellől azonban kitűnik két olyan regény, melyek a vészkorszak traumatikus eseményeit, hatását drámai módon mutatják be. A Holokauszt kimondhatatlan emlékeinek kényszerű elbeszélése, a jóvátehetetlennek a megidézése A madarak elhallgattak (1962) és A férfi (1964) című regényekben különleges perspektívából történik. A két regény kétféle szempontot, kétféle elbeszélésmódot és történetszervezést érvényesít: az előbbi a tragédia anyagát közvetlenül a Holokauszt fenyegető közelsége felől fogja meg, az utóbbi regény a Holokauszt következményeit helyezi a traumatikus emlékezet működésének a középpontjába. Azonban a tragédia kétirányú megközelítése egymást kölcsönösen meghatározó, egymásba forduló történetet hoz létre, az utóhatásban ott az előzmény, az előzmény magában hordozza következményét. Mindkét regény a korlátlan hatalom pusztító gépezetének áldozatává váló egyén bukásra ítélt küzdelmét, a hatalomnak való kiszolgáltatottságát egy nő és egy férfi kapcsolatán keresztül ábrázolja.

A madarak elhallgattak regényvilágában a múlt feldolgozásának reménytelen kísérlete egy visszaemlékező beszédhelyzetből bomlik ki, és 1944 nyarát idézi meg. Az üldözött lány és az ünnepelt (házas) író közötti szerelem történetében azonban a szereplők az üldöztetés, a menekülés, a véletlennek való kitettség hálójába kerülnek. A regényben a menekülés véletlennek való kiszolgáltatottsága végsőkig van fokozva: a menekülő és a segítő bukását az idézi elő, hogy ebben a légkörben a társas kapcsolatok bizalmi jellege szűnik meg, nem lehet tudni, hogy ki-kicsoda, a legszorosabb kötelékekben élők egymáson keresztül válnak áldozatokká. A segítő (férfi hős) számára a bukás bevallhatatlan tapasztalat, a trauma nyomai azonban egyre erősebbek, és a történtek után évekkel (évtizedekkel) rákényszerül arra, hogy hozzákezdjen a múlt kísértetével szembenézni. (A regényből Fábri Zoltán Nappali sötétség címen rendezett filmet 1963-ban.)

A múlt értelmezésére tett kísérlet A férfi című regényben azért is különös erejű, mert 1945 nyarának megidézéséhez Palotai Boris barátnője, Rudnóy Teréz tragédiáját veszi alapul, és így közvetlenül kapcsolódik a Szabaduló asszonyok regényének szövegvilágához is. Rudnóy ugyanis Palotai Boristól kap segítséget, de a haláltáborból hazatérő, családját vesztő nő számára nincs kiút. A túlélő felejtésre való képtelenségét, az újrakezdés lehetetlenségét bemutató téma drámai cselekményesítést követel; az idősíkok és szólamok váltásai, jól alkalmazott belső monológok, feszült dialógusok, szaggatott párbeszédek erős szerkezetű regényt hoznak létre. A regény kulcskérdései ugyancsak a totalitárius hatalom gépezetének kiszolgáltatott egyén (szerep)lehetőségeinek vonatkozásában merülnek fel, de hangsúlyossá válik, hogy a hóhér (résztvevő, tanú) szerepét játszó egyén mennyire képes szembenézni a múltban elkövetett tetteivel. A deportálásból félholtan hazatérő nő testnek való kiszolgáltatottságát is valószínűleg át kell gondolnunk, hogyan olvasható a testi szerelem éppen ebben a kiszolgáltatottságban, a találkozás véletlenjében, mi sodorja egymáshoz a két embert. Ugyanis a női szereplő és a férfi között kibomló jelölten testi viszonynak az ábrázolása túlmutat önmagán. A nő mellé álló férfi homályban hagyott múltja és fokozatosan felszínre kerülő története közötti feszültség, az okozott halálos seb – szimbolikus történetévé válik a magyarországi Holokauszt kibeszéletlen, kibeszélhetetlen traumájának.

április 7. és 21.: Nádas Péter: Egy családregény vége, vendégelőadó: Vári György

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Vári György (fotó: Tóth Csilla)

peter-nadas-201x300

Nádas Péter

Az 50-es évek első felében játszódó regény egy zsidó család történetét meséli el sok-sok nemzedéken keresztül, az egyik szereplő, a nagyapapa előadásában, párhuzamosan egy kisgyermek világtapasztalatának érzéki vetületeivel. A nagypapa próbálja beavatni Simon Pétert egy mitikus hagyományba, amelyik a család történetét mintegy a bibliai történetek újramondásaként valósítja meg, a Simon családot Simeontól eredeztetve. A menekülés, a kivonulás, a szétszóratás történetének részese a Simon-család a nagypapa szerint, az örökös ismétlődés köreinek foglya: „Norwich égett, éppen úgy, mint 44 év múlva York”. A másik időtapasztalat, a körkörösség mellett, a hanyatlásé. A családban egyre életképtelenebb nemzedékek követik egymást, a nagypapa úgy gondolja, így vagy úgy, de Simon Péterrel zárul majd le a történet. Ő 1944-ben (az előbb idézett mondatban a két „égés” közt eltelő idő is 44 év), megvilágosodik, a Simon család egy régi tagja, Cyrenei Simon volt az, aki nem fogadta el Jézust Messiásnak, ezért vált a család, akárcsak egész Izrael, tévelygővé és üldözötté. A nagypapa terve, hogy Simon Péter kitör az üldöztetésből és a zsidóságból és megvalósítja a család jelmondatát, meghal, hogy élhessen. Meghal a zsidóságnak, hogy újjászülessen a Krisztusban. A nagypapa a holocaustot úgy értelmezi, hogy abból más, mint a zsidóság abbahagyása, nem következhet. Ugyanakkor fia, aki csatlakozik az egyik erőszakszervezethez, következetesebben valósítja meg nála a szakítást minden fajta tradícióval, következetes az ősök elárulásában, elsősorban a nagypapáéban. A nagypapa a végén, halála előtt fel is teszi magának a kérdést, hogy vajon le lehet-e egyáltalán számolni a halott mítoszokkal. A könyv többi részének elbeszélőjét, a kisgyereket, aki csak részben képes felfogni a történetet, más részben nem annyira történeteken, mint érzéki tapasztalatain keresztül próbálja megérteni a világot, végül magát is letartóztatott apja megtagadására kényszerítik egy intézetben nagyszülei halála után. „Nem”-ez a kisregény utolsó mondata, de nem tudjuk, mire vonatkozik. A nagypapa történeteire vagy a nagypapa döntésére, hogy váljon kereszténnyé, szűnjön meg zsidónak lenni, amire neve, Simon Péter, is predesztinálja, az ősökre vagy az ősök megtagadására? Nem tudjuk meg, lezárul -e beteljesedik-e Simon Péter és családja sorsa az utolsó pillanatban, úgy tűnik, átmenetileg vagy végleg szétesik a nagypapa történetei által felépített világ benne és újra csak érzékletek maradnak. A regény nyitott befejezése, az, hogy nem ad válaszokat, sok kérdés megbeszélését teszi lehetővé. Elsősorban kimondottan irodalom iránt érdeklődőknek ajánlott, emelt szintű érettségi felkészítés, fakultáció lehet a megbeszélés ideális terepe. (forrás: haver.hu)

május 5. és 19. 18.00: Nádas Péter: Párhuzamos történetek, vendégelőadó: Forgách András

forgach_foto Jelenkor Kiado Nemeth Daniel

Forgách András (fotó: Jelenkor Kiadó, Németh Dániel)

peter-nadas-201x300

Nádas Péter

A Párhuzamos történetek talán legfeltűnőbb vonása, az életmű ismerői számára is meglepetést jelentő újdonsága az egymástól lényegében független történetek olyan elképesztő sokasága, amelyet semmiféle realista konstrukció nem lenne képes egyetlen elbeszélésben összefogni. E regény történetei szinte ugyanúgy megszámlálhatatlanok, mint ahogyan azt sem tudnánk összeszámolni, hány emberrel találkoztunk életünkben, mégis egyetlen elbeszéléssé olvadnak össze.

 

 

 

szeptember 1. Nyíri János: Madárország, vendégelőadó: Heller Ágnes

4 - HellerÁgnes_fotóCzirjákPál

Heller Ágnes (fotó: Czirják Pál)

A magyar vészkorszakot gyerekszemmel láttató önéletrajzi regényt Nyíri János (Budapest, 1932 – London, 2002) emigrációja alatt, tíz éven keresztül írta. A kritika világszerte a témában írt legkiválóbb művek közé sorolta. A könyv először Angliában (1989) jelent meg, és csak ezt követte a magyar, az amerikai és a német kiadás.

Egy elfeledett nagy magyar regény és memoár: a túlélés testamentuma, a vészkorszak történetének kivételes tanúságtétele.

 

szeptember 8. Gyarmati Fanni: Napló, vendégelőadó: Földes Györgyi, az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa

Földes Györgyi

Földes Györgyi

Gyarmati Fanni Napló„Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni az áldozatos írófeleségek közül való, gyakorlatilag minden tevékenységét annak szentelte, hogy férje tehetségének kibontakozását elősegítse, karrierjét előmozdítsa. Naplója, ez a hatalmas terjedelmű szöveg egy fiatal pár tragikusan végződő története a holokauszt éveiből (1935-1946), de más szempontból is jelentős kordokumentum, a korszak szinte összes jelentős értelmiségije, művésze megjelenik a lapokon. A Napló mindamellett azért is érdekes, mert Fanni, miközben világosan látta korának történéseit, azok mozgatórugóit, s áldozatosan végigcsinálta férje munkaszolgálatos éveit, voltaképpen nagyon ambivalens módon, sőt, olykor ellenségesen viszonyult a zsidósághoz: negatív fizikai és karakterjegyeket tulajdonított zsidó honfitársainak, továbbá jelentősen hozzájárult hozzájárult Radnóti nem-zsidó imázsának alakításához is” – írja Földes Györgyi szemináriuma beharangozójaként.

Gyarmati Fanni (1912-2014) Radnóti Miklós felesége és múzsája 1935 januárjában, huszonhárom éves korában, néhány hónappal a költővel kötött házassága előtt kezdett naplót írni. A bejegyzéseknek 1946 szeptemberében szakadt vége, pár héttel azután, hogy a harmadik munkaszolgálata alatt 1944-ben meggyilkolt költőt Budapesten is eltemették. A tizenkét éven át, sokszor napi rendszerességgel vezetett napló tehát egyszerre korrajz és személyes sorstragédia. Az olvasó előtt megelevenedik a Radnóti házaspár szűkebb élete és környezete: bepillanthatunk a haladó magyar irodalmi és művészeti élet hétköznapjaiba egy mind jobban fasizálódó országban, hallhatunk a sűrű baráti összejövetelekről, a párizsi utazásokról, mindennapi apró-cseprő ügyekről, és nem utolsósorban betekintést nyerhetünk egy fiatal, felnőtt, dolgozó nő életébe is, aki legfőbb feladatának azt tekintette, hogy a háttérből minden lehetséges eszközzel segítse férje költői kibontakozását. Gyarmati Fanni mélyen tisztelte és rajongásig imádta a férjét: megkérdőjelezhetetlenül hitt az általa csak „Mik”-nek hívott Radnóti költői tehetségében.

Az évek múltával aztán a történelmi események érthető módon egyre inkább beszüremkednek a Napló személyes feljegyzései közé. A háború árnyékában élő házaspár mindennapjait erőszak, nélkülözés, kiszolgáltatottság és embertelen törvények tucatjai teszik mind nehezebbé. Nem sokkal azután, hogy férjét, Radnóti Miklóst harmadszor is elvitték munkaszolgálatra, Gyarmati Fanninak hónapokig kellett bujdosnia, Budapestre visszatérve pedig megdöbbentő lélekjelenléttel és energiával próbálta megmenteni a családját. A tragédia azonban mégis bekövetkezett.

Gyarmati Fanni saját bevallása szerint azért kezdett a naplóírásba, hogy nyoma maradjon mindannak, ami kettőjükkel történt.

Részlet Gyarmati Fanni Naplójából.

 

október 13. Székely Magda költészete, vendégelőadó: Vári György

Székely Magda (fotó Burger Barna forrás litera.hu)jpg

Székely Magda (fotó Burger Barna forrás litera.hu)

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Vári György (fotó: Tóth Csilla)

Székely Magda számára valóban felfüggesztődött az idő, akkor, amikor az édesanyját elvitték mellőle meggyilkolni. A Teremtés természetessége végleg visszavonatott, a világ megszűnt otthon lenni. E költészet szerint az ember nem olyan, amilyennek a humanizmus elképzeli. Az ember nem szükségszerűen és nem antropológiailag jó, hanem istenképmásiságának lehetőségében, jósága több, mint állapot: csoda. Döntése, hogy mégis igent mond a Teremtésre, nem megalapozható, nem vezethető le semmiből, a világ nem áll semmilyen, a hiten túli fundamentumon. “Gyökértelen is felszökik/ a bizalom törékeny szára/, az igazakat számolom/ hogy tűz ne hulljon Szodomára”.

A világ óvása a Szodomára kimondott igen. A verseiben pusztulás és teremtés határpontjain járunk, a világ kérdésességének terében, a világ meg nem alapozottságában. Mindig a végsőt mondja költészete, ezért végtelenül reduktív. Arcok és események kimetszve az időből, ahogy Pilinszkytől tanulta. “csak a végleges arcok/erős vonása látszik Az idő megcseréli/minden kövét a falnak/ a lapnyi térben állók/hibátlan megmaradnak”. A feltárulás, az apokalipszis a versek megszólalásának feltétele. “A helyzetek végső világossága”. Ezt a “végső világosság”-ot keresi, ennek apokaliptikus terében szólalnak meg versei. Székely Magda beszédpozícióját a prófétai hagyomány ihleti. De ez éppen nem a lírai én felnagyításához vezet, a költő nem abszolút kompetens vátesz lesz, hanem tanú, eltűnik feladata mögött. “Nem az én szavam az a szó/s ha ki nem mondom, agyonéget”. Verseinek reduktív aszketizmusát a tanúság parancsa magyarázza. Ez a próféta nem választatott ki, hanem csak megmaradt, utolsónak. Így, mint utolsó, jut el a végsőhöz és önnön beszédpozíciója válik utolsó ítéletté. “de mert mindannyiuk helyett/kellett helytállnia/ így tette, amit tehetett/ lett egyetlen fia”. Olyan próféta, olyan tanú, akit “nem őriz Úr”, “s nem lakik benne hatalom, mely élő húst növel a csonton”. A holocaustot egyetemes érvényűnek, világeseménynek tekinti, de zsidóként, a prófétai hagyomány örököseként szólaltatja meg. (forrás: haver.hu)

október 27. Sándor Iván: Követés, vendégelőadó: Szegő János

03 - szegojanos_fotóLitera

Szegő János (fotó: Litera.hu)

Sándor Iván

Sándor Iván

Sándor Iván írásművészete nagy nyelvi erővel formál egységgé dokumentumot és fikciót, álmot és emlékezést; ötvözi a sodró történetmondást a megújított regényhagyományok poétikai eszközeivel. A Követés az egykori lépések nyomvonalán követővé teszi az olvasót is, olyan történet részesévé, amelyre a magyar irodalom eddig nem talált szavakat.

A Követés 1944 decemberében, a budapesti csata véres napjaiban játszódik. A regény Nyomozója évtizedek múltán egy fiú és egy lányka odisszeájának útját járja végig, miközben elhurcoltak és elhurcolók, gyilkosok és áldozatok, menekülők és embermentők párhuzamos történetei a sorsokat alakító térben összetalálkoznak.

„A magánnyomozó szeret egy lépéssel az apparátus előtt járni, így bukkanhat rá olyan mozzanatokra, amelyek feltárását »magasabb szempontok« akadályozhatják, akár tilthatják. Ilyenkor tárulnak fel a tágabb összefüggések is, kielégítheti ambícióit, aki hajlamos rá, hogy egy-egy esetben, akár a világrend szerkezetét keresse” – jegyzi fel a regény főszereplője.

Részlet a kötetből:

Ne nézzen oda a gyerek, mondja apám. Nem azt mondja, hogy ne nézz oda, nem hozzám szól, anyámhoz beszél, mintha az ő feladata volna, hogy én ne nézzek oda, hova? közöttük haladok, látom a tekintetváltásukat, kimondottan megegyezés ez közöttük, apám feladata, hogy felismerje, elérkezett valami, a mindannyiunk számára elkerülhetetlennek az ideje, s ilyenkor következnek anyám apró feladatai, de ő most tehetetlen, a baloldalamon halad, nem tudja megakadályozni, hogy jobbra pillantsak.

A kapualjban egy halott fekszik.

A menetből húzták oda, most takarják le újságpapírral.

A két bakancsos láb és a jobb kéz kilátszik. Az ujjak szétnyílva. A tenyér kagylószerűen merev. A kéz mintha elszenesedett volna.

Szívroham, mondja valaki előttem.

A szívroham olyan lehet, mint az áramütés? Végigcikázik és szénné égeti a húst?

Gyorsítanunk kell.

A lemaradókat puskatussal ütik.

Lehet, hogy amit elszenesedésnek hittem, egy kopott fekete kesztyű volt.

A járdán állók elég szórakozottan bámulnak. Van közöttük, aki futó pillantást vet a halottra.

A másik kapualjból kilép egy fiatalember. Felhajtja a télikabátja gallérját. Szemébe húzza a sildes sapkát. Mikor a nyilaskarszalagos Beszkárt-kalauz és a géppisztolyos honvéd eltávolodik egymástól, lelép a járdáról. Az előttünk haladó férfi kezébe csúsztat egy borítékot, mond neki valamit, megfordul, eltűnik egy másik kapualjban.

Misi tehát reggel hatkor az Amerikai út 78. előszobaajtójának kémlelőnyílásán át meglátja a fegyveres osztagot, időt kér, amíg hozza a kulcsokat, de nem ő hozza, ő a másik kijáraton hátrasiet a házmesterlakásba, tíz perc múlva a házmester távollévő fiának néhány iratával visszatér, végignézi, ahogy családja svájci védleveleit széttépik, a Vadász utcába siet, átverekszi magát a védlevelekért könyörgő több száz emberen, hiteles másolatokat szerez, átjut a városon, a menetünk nyomában van, beéri, előresiet, a Bécsi úton egy kapu alatt várakozik, a megfelelő pillanatban előlép, átadja a sor szélén álló férfinak az iratokat, az máris továbbadja, Misi eltűnik, mindezt a húga mondja el ötvennyolc évvel később, kávézás közben, én nem emlékszem erre, ő a másik kapu alatt újságpapírral letakart halottra nem emlékszik.

Misi közepes termetű. Szemüveges. Nem sportol. Operába jár. Énekli a Verdi-áriákat. Nincs jó hangja. A menet maga mögött hagyja a halottat. Őt is.

A millenniumi földalatti Zuglóba vezető vonalán, az Opera-megállóban a nemrégiben készült tárlók egyikén az Izraelita Gimnázium 1944-ben érettségizett osztályának hajdani tablója. Komor tekintetek. Sötét ruha, fehér ing, nyakkendő. A zakókon az előírásnak megfelelő méretű hatágú csillag. Misi a második sorban balról a negyedik.

„A m. kir. minisztérium 1240/1944. számú rendelete a zsidók megkülönböztető jelzése tárgyában. A jelen rendelet hatálybalépésétől kezdődően minden hatodik életévét betöltött zsidó személy – nemre való tekintet nélkül – köteles házon kívül felső ruhadarabjának bal-mellrészén, jól láthatóan 10×10 cm átmérőjű szövet, selyem vagy bársony anyagból készült kanárisárga színű csillagot viselni.”

M. hunyorog a fotón. Fiatalabbnak látom a koránál. Hét hónappal később áttör az osztagok között a városon. Nem törölgeti bepárásodott szemüvegét. Tudja, melyik kapu alatt kell várakoznia, mikor kell kilépnie, hogy megközelíthesse a menetet, hol kell máris eltűnnie.

Szeretnék már megérkezni. Szeretném letenni a hátizsákot. Kicserélni a harisnyámat. Megszárítani a ruhámat.

A Bécsi út végének messzeségében a sötétség előtti utolsó percekben feltör az ég felé a téglaégető kéménye.

Baloldalt a Margit kórház kapuja, biztos tájolópont a homályban.

Láthatók már a téglaszárítók is, a hegyoldal karéjában.

A hatalmas kitárt deszkakapu mögötti tér elnyeli az előttünk haladó meneteket.

november 10. Rubin Szilárd művei, vendégelőadó: Keresztesi József író, kritikus, szerkesztő, Rubin Szilárd monográfusa.

keresztesi

Keresztesi József

Keresztesi-Rubin-Szilard-palyarajzRubin Szilárd (1927-2010) két regényével, a szívbemarkoló Csirkejátékkal és a sejtelmes Római Egyessel lett a mai magyar irodalom egyik legeredetibb szerzője. A kevés mű azonban megannyi titkot rejt magában.

A Csirkejáték, a második világháború utáni években, évtizedekben játszódó szerelmi történet a céltalan tévelygésről, a magárahagyatottságról és az ehhez kapcsolódó, mániákusságig fokozódó szerelmi szenvedélyről, a testi és lelki kiszolgáltatottságról beszél. Főhőse, Angyal Attila múltjának, családjának, kisgyermekkorának jelentős részéről csak roppant homályos vagy éppen semmilyen tudással sem rendelkezik, folytonos, tisztázatlan hátterű bűntudat gyötri és állandóan küzd az önelvesztés rémével. Apja ismeretlen sorsa kísérti leginkább.

A világhoz fűződő kapcsolatát, létezésének igazolását egy nehéz helyzetbe került, az új rezsim által kifosztott polgárcsalád lányához, Carletter Orsolyához fűződő viszonya jelenti és két barátja is csak mint e kapcsolat tanúi fontosak elsősorban számára, az Orsolyához fűző, visszamenőleg a kisgyerekkorig meghosszabbított emlékek rendezik be múltját és épp Rubin Szilard Romai egyesez az otthonosság akadályozza meg a főhős felnőtté válását. Orsolya azonban felnő és egyre inkább eltávolodik egykori, részben szülei elleni lázadásból választott szerelmétől. A távolodás a testi-fizikai és lelki kötődésbe egyre inkább belebonyolódó Attilát, a visszaemlékező én-elbeszélőt tovább infantilizálja, míg találkozik vetélytársával egy elkötelezett bolsevikkal, akiben felismeri egy hármasban megvívott hajnali lelki csata nyomán szerelmi ikrét és múltja egy részének tanúját, akivel együtt járt iskolába a régmúltban, noha alig emlékszik rá és egyforma szociális közegből indult el, mint ő.

Ő szembesíti saját elveszettségének „valódi” történetével, azzal, hogy apja kis zsidó könyvelő volt, aki olyan mértékben volt törvénytisztelő, hogy nem mert, ámbár a vetélytárs szülei bújtatták volna, nem bevonulni munkaszolgálatra, ahonnan nem jött haza többé. (forrás: haver.hu)

november 24. Márton László: Árnyas főutca, vendégelőadó Szűcs Teri

Szűcs Teri

Szűcs Teri

Marton Laszlo Arnyas foutcaA regény azon gondolkozik el, hogy hogyan idézhetőek meg egyáltalán arcok, a meggyilkoltak arcai, egy fényképgyűjtemény segítségével. Azt próbálja ki, hogy az életünket kísértő árnyak visszahozhatóak-e világunkba a költészet segítségével. Mit tehet azokért a prózaírás, az irodalom megidéző ereje, akiknek nincsen elbeszélhető történetük, ezért nincsen lezárható sorsuk sem, éppen ezért mindig itt vannak közöttünk, ők népesítik be életünket, árnyas főutcáinkat. Megkísérelhetünk-e elmondani-elgondolni történeteket, az időből kihullott arcokhoz rendelni őket, olyan arcokhoz, amelyeket fényképek őriznek csak a regényben, olyan tárgyak, amelyek csak pillanatokat képesek dokumentálni, történeteket nem? Ha megkíséreljük elmondani történetüket, tehát megpróbálunk regényt írni róluk, a holocaust áldozatairól, akkor betemetjük a szakadékot, elengedjük őket meghalni, lezárjuk a sorsukat. Ha meg akarjuk őrizni ezeket az árnyakat, amelyek kistelepüléseink főutcáját benépesítik, akkor nem rajzolhatjuk ki történeteiket, nem találhatjuk ki őket, legfeljebb úgy, hogy azonnal vissza is vonjuk. Ennek a regényírói, történetírói próbálkozásnak, elindulásnak, visszavonásnak, az emlékezésnek, az írásnak és a felejtésnek az emlékműve ez a gyönyörű, vékony kötet. A történetet éppúgy felszámolja a regény végi, kifordított Purimspiel, ahogy szereplőit tünteti el a tömeggyilkosság, aminek mozdíthatatlan tényével semmiféle fantázia sem képes megküzdeni. A Purim zsidó ünnepe eredetileg a megmenekülés napja, amelyen szokás volt az askenázi közösségekben „kifordított” színdarabokat színpadra állítani, az eseményt megünneplendő. A darabban, ami a purimi, részben tavaszköszöntő mulatság része, szokás volt felfordítani a hierarchiákat, nőket férfiknak játszani stb. Ennek a „kifordításhagyománynak” a radikalizálása változtatja a purimspiel a soá árnyékában előadott haláltánccá a regény megrendítő zárlatában. Így oldja meg Márton a kérdést, hogyan tud emlékezni az irodalom, ha a képzeletnek feltámasztania senkit nem áll módjában, ha minden elmesélt történet csak betemetné az űrt, amit hagytak, ha minden történet kizárólagosságra tör és számtalan lehetséges, egyként meg nem élt történetet némít el. (forrás: haver.hu)

december 1. és 15.: Kortárs költők: Balla Zsófia, Schein Gábor és Wirth Imre egy-egy versének elemzése a vészkorszak áldozatai és a tanúk második generációjának perspektíváját szemügyre véve, előadó: Szántó T. Gábor

Schein Gábor

(a wormsi zsidó temetőben)

Schein Gábor fotó Studiobakos

Schein Gábor (fotó: Studiobakos)

a ferde sírkövek fölött győzelmesen
magaslik a császári dóm. a nép, mely
arannyal fizetett az uralkodói kegyért,
hogy csak pestis idején vetettek üszköt a
gettó tetőire, a nemlétben nyugalmat
talált. mikor az ifjú rashi troyes-ból
wormsba érkezett, egy rabbi a szombati
asztalnál találós kérdést tett föl neki: mi
az, mi ott van, ahol nem lehet, mert
máshonnan való, onnan, ahol mindig is
volt, és nem lesz ott sohasem. rashi egész
este kacagott, és másnap, mikor újra
feljött a hold, azt felelte: sírkövekből is
épülhet új jeruzsálem. de jött idő, mikor a
sírokat a levegőbe ásták, és eltűnt a négy
betű: nagy csoda történt ott. a
megfeketedett tóra ma kiállítási tárgy,
rashiról, a bölcsről kaput neveztek el, a
kamerák a levegőt filmezik.

Wirth Imre

Wirth Imre

Wirth Imre

Most

mindenben benne van a nemhely
abban is hogy azt súgja menj el
az éjben a rozsdás halkések
mind megcsörrennek ha elkések
és hazafelé még jázminok
nézik a szigorú pázsitot
de szirmuk már hogy alkonyul
a rakpart lágy lépcsőjére hull
ahol már tényleg nincsen semmi
pedig olyan jó lenne lenni
hallom a fülrepesztő csendet
mint úszó dinnyehéj feletted
megmaradhatnék talán annak
de ha mégis engem akarnak
bársony nesz a sárga csillagon
ha akarom ha nem csillagom

Balla Zsófia:

A harmadik történet

balla_zsofia

Balla Zsófia

Gyanús minden utókor. A csend is csupán
gyanús mellékútja a tagadásnak.
Az ókori regék s a Biblia után
e pusztítás füstjeit látod szent írásnak.

Mi történt? Megtudnod két ezredév kevés.
Csontig felrótta Jób. Örökölték a holtak.
Az éterben kereng minden talált lövés.
Isten elrendel. Csak a gonosz indokolgat.

Ők mérik súlyodat, akik megsemmisültek.

Szerelmed keserű só. Nincs szabadság
a más testben – soha nem teljesülhet
szorongásban szenvedély: virrasztani kell
meztelen tükörként, hogy ne takard el
álmoddal létüket. Jelük ne vétsed el.

Te sem menekülhetsz, hiába vagy utód.
Ha bűntelen, tudod, az vak szerencse.
A botrány sík olaj – eláraszt és befen.
Csak róluk, mindegyre róluk beszél velem
az Isten. Életét adná, hogy a halált elejtse.