Szombat előfizetés 2017

Már megint magyarzsidómagyar

Írta: Tamás Gáspár Miklós  - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A szerkesztőség azt kérdezi, hogy összeférhet-e ma a zsidó és a magyar „identitás”, bármi legyen is ez.

Kapedli és kokárda

A Szombat körkérdése a 21. századi magyar-zsidó identitásról.

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“2013-ban az EMIH egy kokárdás, kapedlis kisfiú portréjával kampányolt az 1 százalékos adófelajánlásokért, s Identitás néven, ugyancsak a kisfiú portréjával facebook oldalt hozott létre a következő jelmondattal: „Emlékezzünk azokra a zsidó hazafiakra, akik a magyar szabadságért küzdöttek”.

Értjük és tudjuk, fontos lenne pozitív viszonyt kialakítani zsidó és magyar identitásainkhoz.

Körkérdésünk arra irányul, hogy megtudjuk, Ön hogy látja: ilyen harmonikusan összefér-e ma kapedli és kokárda, két markáns jelkép a 20. század történelme után.

Mi az – ha van ilyen –, ami továbbvihető a száz évvel ezelőtti ideálból? Ön szerint mik lehetnek a 21. század magyar, illetve magyarországi zsidó identitásai?”

A beérkezett válaszok lapunk 2014. márciusi számában jelentek meg. Honlapunkon folyamatosan közöljük az írásokat – elsőként Tamás Gáspár Miklós reflexióit olvashatják. (A szerk.)

tgm_1

A tapasztalat azt mutatja, hogy a magyarországi zsidók – noha többségükben ún. balliberális szavazók, és tartanak az antiszemitizmustól (ezért szavaznak így) – nem különböznek nézeteikben és magatartásukban a nem zsidó többségtől.

A huszadik században még volt jellegzetes zsidó radikalizmus (nem zsidó jellegű, eredetű vagy célú, hanem a zsidók nagy tömegét lelkesítő radikalizmus): a nem proletár szocialisták és kommunisták nagy része zsidó volt. (A mára kihalt zsidó proletariátusról nem is szólva.)

A huszadik századi zsidóság vallása nem a judaizmus volt, hanem a szocializmus.

Ez 1945-ig elzárta a magyarországi (és az utódállami magyar) (meg az egyéb kelet-európai) zsidókat a többségtől, de részévé tette őket egy nem faji és nem etnikai jellegű, mélyen egalitárius erkölcsi harcközösségnek. (Ez a szociáldemokráciára is vonatkozik.)

Masszívan először a szocialista és kommunista mozgalmakban találkoztak és éltek együtt mindenfajta megkülönböztetés nélkül zsidók a nem zsidókkal: ez volt a jellegzetes szektás messianizmus egyik – teljesen érthető – forrása. A fölszabadulás nem a hatalomátvétel volt, hanem az emancipáció a mozgalomban: akár még a börtönben is. Nem kellett körbepillantani, hogy vajon van-e valakinek kifogása ellene, hogy zsidók is jelen legyenek. Tudni lehetett, hogy ilyen kifogás nincs és nem is lehet.

És megfordítva: a korabeli társadalommal ma fölidézhetetlenül radikálisan szembenálló kommunisták zsidók – akár nem kommunista zsidók – társaságában nem kellett, hogy abnormális szörnyetegnek érezzék magukat; a zsidó családok ismerték a kommunista problémát; a zsidó anyák és apák ellenezték persze, hogy a gyermekeik az életüket kockáztassák, de a dolog nem volt nekik távoli. Ismerték, ahogy a mai amerikai szülők a drogproblémát.

(Ezt az élményt tapasztalták meg sokan az SZDSZ hőskorában, 1988 és 1994 között: akármi volt, antiszemitizmus nem volt, és a megkönnyebbülés nagy energiákat szabadított föl – nemcsak a zsidó tagokból. A nagy emancipációs terv hiányzott: a kelet-európai liberalizmus normalizáló, beillesztő, kijózanító ideológia; bár az a polgári rend, amelynek a prózájába belesimulni vágytak a kelet-európai szabadelvűek, teljes egészében mítosznak bizonyult. Itt van a polgári rend, s vele a leghevesebb zsidógyűlölet. – Emlékszem, a vezető „köménymag” szerette volna diszkréten csökkenteni a zsidók részarányát a vezetőségben, de a tagság evvel nem volt hajlandó törődni. És az a millió választó se. Mindebből csak annyi maradt, hogy az SZDSZ-ről most, 2014-ben többet – és miket! – ír a Magyar Nemzet, mint a jelenlegi, létező pártokról összesen. Ki tudja, miért.)

Zsidó szocialisták és kommunisták mindenütt fontos szerepet játszottak, nemcsak Európában és Oroszországban, hanem mindenütt Egyiptomtól Dél-Afrikáig, Argentínáig és Chiléig. De ezek asszimilálatlan, jiddis vagy ladino anyanyelvű zsidók voltak többnyire.

A magyar zsidók világszerte híresek voltak róla, hogy mennyire magyarok. A két világháború közötti Romániában afféle dzsentrinek és huszárnak tartották az erdélyi magyar zsidókat, és mosolyogtak rajtuk. A régi Romániában, a „Regátban” nem volt szokás a családnevek románosítása, a magyar zsidók viszont magyar nevet viselnek. A román szenátusra 1920-ban bombát hajító (3 halott, köztük Dimitrie Greceanu igazságügy-miniszter) kommunistákat úgy hívták, hogy Max Goldstein, Saul Ozias és Leon Lichtblau.

A magyar zsidók számára addig páratlan asszimilációs, integrációs, fölemelkedési pályákat kínáló Monarchia bomlásnak indult: részvételük a forradalmakban (1918/19) jele is, oka is volt e lehetőségek bezárulásának. Báró Hazai (sz. Kohn) Samu vezérezredes, v. b. t. t., m. kir. honvédelmi miniszter (Khuen-Héderváry, Lukács László és Tisza kormányában), az osztrák-magyar hadsereg utánpótlási főnöke az I. világháborúban, felsőházi tag a Horthy-érában (1851―1942) valószínűleg olyan karriert futott be, amilyenről ebben a korban másutt nem is álmodhatott volna.

De ha asszimilációról, integrációról és azonosulásról beszélünk, akkor szót kell ejtenünk róla, hogy mihez asszimilálódtak a magyar zsidók. 1918-ig Magyarország nem volt független. A magyarországi lakosság viszonya Ausztriához ismeretlen vagy elhallgatott fejezete történelmünknek. (Az ünnepelt bécsi fin de siècle teljesen ismeretlen maradt nálunk, legelébb az 1970-es években fedezték föl Pesten – angol és amerikai hatásra… A magyar értelmiségiek az akkor szellemileg elég érdektelen Párizsba szerettek utazni. Ma sincs ez másképp, most meg a szellemileg elég érdektelen Berlinbe szeretnek utazni…) A századfordulóig a legtöbb magyarországi város német volt, tehát közös volt a nyelve Ausztriával: a Pester Lloyd, a Neues Pester Journal, a Neues Politisches Volksblatt, a Volksstimme még a XIX. század második felében is nagyobb példányszámban fogyott, mint a magyar nyelvű pesti lapok. A munkásság többsége és a régi polgárság németül beszélt, a parasztok mintegy fele szláv volt és román. Voltak olyan magyarországi járások, ahol csak a zsidó volt magyar. Az asszimiláció magyar iránya tehát nem értetődött magától. Eszmei befolyást erre az Országgyűlésben reprezentált liberális magyar dzsentri gyakorolt, aki a zsidók révén akarta valahogy magyarnak megtartani a szélsebesen kifejlődő, akkor még új ipari és kereskedelmi kapitalizmust. A magyarhoni szabadelvűségnek mind a 48-as, mind a 67-es iránya zömmel filoszemita volt – szemben a középkorias városkák német kispolgárságával, amely (enyhén szólva) nem.

„Magyarnak” csak a vidék számított, a nemesség és valamelyest a mintegy felerészben magyar ajkú parasztság. Az a képzelt Gestalt, amelyhez a magyarországi zsidók alkalmazkodtak, a szabadelvű nemesek, honoráciorok, hivatalnokok és értelmiségiek igen sajátos enklávéja volt, az akkori társadalomnak csak egy töredéke, amely termelte és fogyasztotta az akkor még igen kis mennyiségű és csekély sűrűségű magyar kultúrát – innen származtak a régi „zsidalom” magyar ábrándjai. Ha Jókait, a kései Aranyt, Mikszáthot, Gyulai Pált, Kiss Józsefet olvassuk – nem Petőfit, nem Keményt, nem Tolnai Lajost – , akkor megérthetjük, mire gondolhattak a magyarrá váló zsidók, akik mindenkor a magyar irodalom nagy olvasói voltak. (A szépirodalmon kívüli magyar kultúra sokáig nem volt jelentékeny.) Azt kevesen sejthették, hogy ez a Gestalt nem örökkévaló, hogy az azonosulás nem a magyar néppel (s különösen nem a magyarországi népekkel [többesszám!] és jogfosztott osztályokkal), hanem egy törékeny múltú és kurta jövőjű elittel történik, amely csak úgy uralkodhatott, hogy precedens nélküli mértékben korlátozta a politikai jogokat (a majdnem kizárólag magyar etnikumú és anyanyelvű választók a férfilakosság mintegy 10 százalékát tehették ki, és a választásokat így is elcsalták, politikai váltógazdálkodás nem létezett, a nemzetiségeket és a munkásosztályt a legvadabbul elnyomták). Ez a korlátozott nemesi liberalizmus hasznos volt a zsidóknak, de a nemességen és rajtuk kívül majdnem senkinek. A provinciális – mert nem független, csak valamelyest autonóm – magyar államiságnak egyik alapzata volt a hazafias, királyhű és szabadelvű zsidó polgárság, de innen jöttek a lázadók is. A magyarországi zsidóság mind az establishment, mind a forradalom egyik főszereplője volt, s lakolt mind a hierarchia, mind az antihierarchikus lázongás minden bűnéért. (A nemzetiségek egyenjogúságáért és autonómiájáért alig állt ki valaki magyar [zsidó magyar se!], a századfordulón csak Jászi és Kunfi: ezért hazaáruló zsidó gazembernek számítanak mindmáig. Ady csak azért nem, mert az utókor nem hajlandó meghallani, amit mondott. Az „aranykor” Monarchiája csakugyan „a népek börtöne” volt, különösen a Magyar Királyság: nem véletlen, hogy ekkora forradalmi gyűlölet irányult ellene. Ennek a liberális „aranykornak” a legjobb ábrázolása Jancsó Miklós halhatatlan filmje, a Szegénylegények. Nem csoda, hogy épp most állítják föl újra a kor legnagyobbjainak, gr. Tiszának és gr. Andrássynak a nevetséges szobrát a maga teljes ízléstelenségében restaurált, borzadályos Országház előtt a Kossuth [!] téren. Ez olyan, mintha Kádár János szobrát avatnák föl a Nagy Imre téren, Kisfaludy-Stróbl Alajos tervei alapján.)

Amikor az ellenforradalom 1919 után mind a kiegyezéses liberalizmust, mind a szocialista-kommunista forradalmakat mint zsidót vetette el, szociológiai értelemben nem hazudott. A zsidóság nem a magyarsággal mint olyannal azonosult – hiszen ilyesmi nem létezett és nem létezhetik – , hanem politikai ideálokkal. Minden veszteség és búbánat ellenére ez folytatódott és folytatódik.

A két világháború közötti zsidó fiatalság a szocialista és kommunista mozgalmakban találta meg új vallását és „identitását”, a II. világháború után egy darabig a totalitárius Pártban, 1989 óta az új liberalizmusban. Ez nem lehetett másképp. Mindezek a politikai formák „a magyar nép” ábrándját jelenítették meg, közelebbről azonban a magyar népnek azét a töredékéét, amely elvet mindenféle etnicizmust és rasszizmust, mindenekelőtt az antiszemitizmust. Ezek elkötelezett kisebbségek, amelyek körében a zsidók időleges otthonra találnak. De hát más kisebbségek is vannak, amelyek olykor együttesen többségben vannak – mint most is – , és a zsidókat kedvelő, elismerő, védelmező politikai csoportok nincsenek mindig hatalmon (néha igen). A zsidók természetesen ezekkel a csoportokkal azonosulnak, amikor „a magyarságra” gondolnak, és ez elkerülhetetlen. Amikor ezek a velük barátságos csoportok valamiért elvesztik a befolyásukat, akkor a zsidók úgy érzik, hogy „a magyar nép”, amelyet ők olyan forrón szeretnek, cserben hagyja és elárulja őket.

(Amikor a liberális sajtó üvöltözik amiatt, hogy rehabilitálják Nyírőt és Wass Albertet, elfelejti, hogy 1989 előtt publikált és elismert író volt a nyílt fasiszta Kodolányi János, Féja Géza, Sinka István, Erdélyi József, hogy a magas értelmiséget a fasizmussal, a nácizmussal, a nyilassággal kibékítő Németh László a Kádár-kor egyik legfontosabb szellemi tekintélye volt, aki a legkényesebb pillanatban, 1957-ben kapta meg a Kossuth-díjat és 1961-ben a Munka Érdemrend arany fokozatát, hogy a Rákosi-rezsim két olyan notórius antiszemitát állított a kultúra és az irodalmi élet élére, mint Darvas József és Veres Péter. Így képzelte „gyökeressé” tenni a kommunista pártot Révai József, a hivatalos nacionálbolsevizmus alapítója, akinek nemcsak Pozsgay és Szűrös a követője, hanem a mai magyarországi jobboldal zöme is – ez utóbbi anélkül, hogy sejtené. A zsidó kispolgárság mindezt törölte az emlékezetéből csakúgy, mint az antiszemiták.)

Ámde a szükségképpen megosztott osztálytársadalomban – és minden modern társadalom ilyen – „az egész néppel”, „az egész nemzettel” azonosulni: illúzió. A nem zsidó magyarok se képesek erre. A mai magyarországi zsidóság sérelemnek és bántalomnak érzi, hogy a magyar állam pillanatnyi vezetői enyhíteni igyekeznek a magyar állam és a magyar etnikum felelősségét a náci genocídiumért, a holokausztért. Ez csakugyan borzalmas és visszataszító, de aligha meglepő. Minden embercsoport igyekszik minél kedvezőbb képet alkotni saját magáról saját magának, s ez alól a szabály alól a zsidók se kivételek. Az ebből következő abszurditásokon – pl. azon, hogy a zsidóbarát publicisztikában, kormányellenes polémiában képtelen módon és mértékben alábecsülik az 1944. március 19-i náci megszállás jelentőségét, s hovatovább eltűnik az a tény, hogy a holokausztért mégiscsak a Harmadik Birodalom és az NSDAP felelős, akármennyire a szolgálatukra álltak a Horthy-állam hatóságai, amelyek elvadult zsidóellenességük ellenére nem működtettek gázkamrákat – se csodálkozom. A magyar közvélemény nemzeties része, ki tudja, esetleg a többsége viszont úgy érzi, hogy a becsületébe gázolnak.

Ez tökéletesen reménytelen helyzet.

György Péter a legutóbbi hónapok egyik legfontosabb írásában (György Péter: Zombilét: zsidónak lenni itthon, Magyar Narancs) úgy véli, a magyar zsidók magyarságának véget vetett a mai magyar kormány, és egyetlen más politikai tényező se tett ez ellen semmi lényegeset. Evvel nem tudok vitatkozni. Talán így van. Szerinte a magyar zsidók: magyarok. Ennek szakasztották most magvát. Annyiban biztosan igaza van, hogy a magyarországi zsidók magyarok voltak, ám nagyon különleges értelemben voltak magyarok – de ez más magyarokra is igaz. És akkor most a magyarországi zsidók ebben a speciális értelemben se magyarok? A holokauszt nem szüntette meg a magyarországi zsidók magyarságát, de a Szabadság téri rémes emlékmű terve igen?

Ez a megrázó, tragikus esszé abból a ki nem mondott hipotézisből indul ki, hogy a nem zsidó magyarok magyarok akarnak lenni.

Erre semmilyen jel nem utal.

Ha figyelemmel követjük, akár egy kicsit, a cutting edge, egyelőre többé-kevésbé marginális szubkultúrákat – Ady is marginális volt, aztán az ő nyelvét mint anyanyelvét beszélte a milliókat magával ragadó forradalom – , akkor a merészen gondolkodó és érző magyar fiatalságot a radikális kétségbeesés és a radikális irónia állapotában találjuk. Ez a fiatalság nem annyira magyar, mint kelet-európai: rokonai Szarajevóban, Kisinyovban, Szalonikiban, Temesváron, Rigában, Podgoricában (ha tetszik, Titogradban) találhatók. Ennek az ifjúságnak a Szabadság téri rémgiccs épp olyan nevetséges, mint az érzelmes humanista fölháborodás. Ugyan ki veszi komolyan annak az államnak az ún. emlékezetpolitikáját, amely – mint minden polgári állam – valamennyiünk fizetett ellensége, és amely legalább annyira röhejes, mint amennyire undorító. Filozófiai vizsgálat alá vegyük az igazgató néni és a tanfölügyelő bácsi évzárókon elszavalt nézeteit? Ezeknek a fiataloknak az ünnepélyes antiszemita barom szóra sem érdemes.

Teljesen igaza van a Magyar Narancs műkritikusának, Kürti Emesének, aki a minap – cáfolhatatlanul – kifejtette, hogy a hivatalos, nemzeti, historizáló emlékműszobrászat (beleértve az ironizáló-szégyenkező, finoman hazug, talapzat nélküli változatot) mind művészeti, mind ideológiai szemszögből már évszázada tarthatatlan, röhejes és gyalázatos, beleértve a „haladó” bronzokat is persze.

A romkocsmák népéről épp úgy beszél a hivatalosság, mint Tisza István hívei hajdan a kávéházi bohémekről. Az új baloldali radikalizmus már megszületett a többi kelet-európai országban, és közeledik Magyarország felé. A radikalizálódó fiatalság harsányan kacag a konvencionális (parlamenti) politikán, és kesernyésen derül a konvencionális álbaloldali „Összefogáson”.

Mindeközben a magyarországi, a budapesti zsidó értelmiség visszavágyik a liberális nacionalizmus korszakába – amely az asszimilációért és az ún. magyar nemzeti célok kritikátlan elfogadásáért cserébe jogegyenlőséget és „befogadást” kínált – , azonban ez a liberális nacionalizmus pontosan száz évvel ezelőtt megszűnt.

Azelőtt se volt túl sikeres. A magyar uralkodó osztályok asszimilációs/befogadási ajánlatát csak a zsidó polgárság és kispolgárság fogadta el meg a katolikus (de csak a katolikus!) németség egy része – a lutheránus erdélyi szászok kifejezetten magyarellenes német nacionalisták voltak és maradtak – , ámde a megcélzott (és közben bestiálisan elnyomott és diszkriminált) románok, szerbek, szlovákok a legmerevebben elutasították, irredenták voltak, és saját nemzetállamukat teremtették meg az ott rekedt magyar kisebbségek alávetésével és hátrányos megkülönböztetésével.

Ez az egész dolog lekerült a napirendről – a zsidók tudta nélkül. Csak a zsidók nem kívántak önálló nemzeti létet (akkor), nem kívántak saját területet és államot, szemben a nemzetiségekkel: tehát elfogadhatták az ajánlatot. A kulturális és politikai jogaiktól megfosztott románoknak, szerbeknek, szlovákoknak ez nem jelentett semmit, legföljebb sértést.

A Nemzet nagy riválisai – a Faj és az Osztály – fényes győzelmet arattak a Nemzet fölött. Az állampolgári (nem etnikai, nem faji) Nemzet ebből soha nem tért magához.

A nacionalizmus mai utóda, az etnicizmus, nem asszimilál, hanem szegregál: rossz esetben erőszakosan, jobb esetben közömbösen. Nincs mihez asszimilálódni, mert az állampolgári nemzet (a területi politikai közösség) halott. Az etnikum nem fajtiszta, körvonalai bizonytalanok (nálunk pl. a magyar etnikumba beleértik az elmagyarosodott szlávokat és germánokat – akikkel tele vannak az etnicista mozgalmak, pártok vezető körei; már a régi fasiszták között is rengeteg volt az ilyen asszimiláns – , de nem értik bele a cigányokat és a zsidókat, hiába magyar nyelvűek és magyar kultúrájúak, hiába vannak tele magyar nemzeti előítéletekkel). De abban konszenzus látszik lenni, hogy – még ha meg is tűrik az allogén etnikumokat s a hozzájuk hasonlóan idegennek tekintett csoportokat (pl. a melegeket) – többé nem vezetheti az idegen etnikumú a többségi etnikumot, nem lehet elöljárója, prófétája, valóságos vagy szimbolikus reprezentánsa.

„Miért, hát mi nem vagyunk magyarok?” – kiáltozzák a magyar zsidók.

Nem, nem vagytok, mert magyarságotok olyan politikai realitásban értelmezhető csak, amely száz esztendeje megszűnt.

„De hát akkor mi egyebek vagyunk?” – kérdezi zsidó olvasóm.

Hát magyarok vagytok, trianonozó, finitista, érzelgősen nemzeti magyarok, csak ezt a közvélemény többsége nem ismeri el vagy furcsállja vagy legyint rá. Már csak a budapesti zsidók tartják fönn a liberális magyar nacionalizmust, de tudniuk kell, hogy kizárólag a maguk számára.

Izrael se asszimilál: a palesztin/arab kisebbséget elszigeteli, kiszorítja, katonai szolgálatára nem tart igényt, erős kerítéssel választaná el saját magától. S ameddig ott van a környéken, diszkriminálja, bombázza, kiéhezteti, minden lépésében korlátozza. Ez nem nacionalizmus: ez sokkal rosszabb.

Nagy-Britannia, Franciaország hazaküldi vagy hazaküldené a kelet-európai bevándorlókat: az ún. európai identitás is csődöt mondott.

Az európai föderalizmus épp úgy a múlté, mint a régi nacionalizmus.

Akár magyarnak nyilvánítják magukat a magyarországi zsidók, akár nem: édes mindegy. Az erőszakos antiszemitizmust talán megfékezi a magyar állam, „a helyére szorított zsidóság”, ahogy nagy íróink mondták az 1930-as években (les années trente sont devant nous!) még elférhet, ha nem lesznek merész ambíciói, mint – mondjuk – egy-egy sváb vagy tót gyereknek, akiből még lehet államfő, akadémiai elnök, rendőrfőkapitány; de zsidóból már nem.

És ha igen? Ki a fene akarna államfő, akadémiai elnök, rendőrfőkapitány lenni valamely elnyomó osztályállamban? Zsidók, ne legyetek konvencionális polgárok, mert úgyse lehet.

A Horthy-korszak rehabilitálása és a holokauszt-relativizálás nem arra szolgál (pontosabban: nem arra szánják), hogy a mostani zsidókat üldözzék; de arra igen, hogy világossá váljék, ki mondja meg a tutit. Egy biztos: nem a zsidók és nem a filoszemiták. Eltöprenghetne rajta az ember, hogy a minden szempontból (még a legelfogultabb zsidó szempontból is) kifogástalan holokauszt-emlékbeszédeket mondott Áder, Navracsics, Lázár – ha legalább egy kicsit következetes – miért nem lép föl a gyalázatos és nevetséges Szabadság téri emlékmű ellen? Mert ezek az emberek bizony nem náci szimpatizánsok (egyáltalán nem!), de ahhoz ragaszkodnak, hogy ők és a párthíveik – akiket a magyar etnikum képviselőinek tekintenek, hiába német Áder és hiába horvát Navracsics, tetszik érteni? – szabhassák meg, hogy mi fér bele a történelmi diskurzusba. Ők elismerik a magyar állam felelősségét a genocídiumban. De azt nem hagyhatják, hogy a zsidók, a filoszemiták és politikai szövetségeseik győzzenek ebben a vitában. Ugyanazt mondják, mint a zsidók és a zsidóbarátok, ám a fontos az, hogy ezt NE a zsidók és a zsidóbarátok írják elő. Ezért fog mégis fölépülni az emlékmű – hacsak a német szövetségi kormány nem csörteti jobban a csorba kardját.

És a legrosszabbra kevesen gondolnak: az Orbán-rezsim azért tervezte meg ezt az emlékművet, mert a német Harmadik Birodalom kizárólagos hibáztatása a holokauszt miatt a maximuma annak, amit a jobboldal még úgy-ahogy, ímmel-ámmal, hébe-hóba még el tud fogadni az európai antifasiszta konszenzusból. Lehet, hogy ennél többet nem mertek. És erre azt mondják szegényeknek a baloldaliak, a liberálisok meg a zsidók, hogy ez disznóság.

Ez nem is kizárólag a zsidók ellen szól: a kezdetben a liberális nacionalizmussal kísérletező Fidesz egyszerűen ráébredt – az egész világgal egyetemben – , hogy a liberális nacionalizmus elavult. És a zsidóknak se lesz nagy bajuk, ha szerényen meghúzzák magukat.

A liberális nacionalizmus pedig azért avult el, mert a kései kapitalizmusban az aktív állampolgárság fogalma és gyakorlata került végső válságba. Ugyanis a közjó/közérdek jelképeiben egyesülő honpolgárság modern társadalomban csak a jövedelmi, szociális, nemi, etnikai, életkori, kulturális, politikai, területi és státuszegyenlőség körülményei között képzelhető el, ezeket a körülményeket pedig a kései kapitalizmus nem hozza létre, és egyre inkább ideológiailag is elutasítja. A politikai egyenlőség – ami a többit megalapozhatná, majd előidézhetné – , vagyis a népakarat közvetlen érvényesítése (a klasszikus republikanizmus fundamentális követelése) még a polgári haladók számára is a „jogállam” és a „pluralizmus” ellenkezőjét jelenti. Ennek folytán tehát a honpolgárság létrehozása – amely a magántulajdonon alapuló tőkés piacgazdaság mellett is (elvileg) elképzelhetővé tenné a „közjót” – kilátástalan, a világszerte sikeresnek tetsző politikai irányzatok, áramlatok, tendenciák egyike se törekszik rá.

A zsidók külön emancipációja továbbra se lehetséges az általános emancipáció nélkül. Persze ki lehet vándorolni Izraelbe, és fölcserélni a kirekesztett pozícióját a kirekesztő pozíciójával, ha valakinek ehhöz van kedve. (Bár groteszk volna a budapesti zsidók helyzetét a ramallah-i palesztinok helyzetéhez hasonlítani. Ez utóbbiakéhoz képest a magyarországi zsidók helyzete mennyei. Nyilas honfitársaink szerint egyenesen zsidóuralom van. No persze ez is groteszk.)

Marx 1843/44-ben a zsidóságnak mint vallásfelekezetnek a külön emancipációját tartotta lehetetlennek. Az is volt. De a magyarországi zsidóság nem vallásfelekezet. Rá inkább Sartre koncepciója illik: zsidó az, akire az antiszemitizmus vonatkozik. Meghatározása külső és külsődleges. És vannak helyi sajátosságai is: a magyarországi zsidó olyan magyar (magyar öntudattal, magyar kulturális sajátosságokkal, magyar nemzeti elfogultságokkal, beleértve a különleges magyar elzárkózást és provincializmust, amihez hozzátartozik a zsidókérdés mániákus és tájékozatlan taglalása, feszegetése), akiről ezt más magyarok nem hiszik el, ennek folytán a magyarországi zsidó a magyar megkettőzése és sok tekintetben: az eltúlzása.

A zsidókérdés megoldása ma is, mint 1843-ban, attól függ, megváltozik-e a szociális világ. Önmagában megoldhatatlan.

 

Az írás a Szombat 2014. márciusi számában jelent meg. A szerző elküldte cikkét a Dinamó Műhely nevű baloldali blognak is, de figyelmetlenségből vagy szándékosan a cikk egy korábbi változatát továbbította nekik. Honlapunkon a szerző által véglegesnek nevezett változat olvasható. (a szerk.)

Címkék:2014-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Dustin Hoffman alakítja Csernovci zsidómentő polgármesterét

Megválasztották a szkinhedet parlamenti alelnöknek

Na akkor ezzel innentől együtt kell élnünk. A Fidesz szavazataival a Ház alelnöke lett Sneider Roy Tamás jobbikos ex-bőrfejűvezér.  ...

Close