Szombat előfizetés 2017

Felice, avagy a szükséges szempár

Írta: Csáki Márton - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az élettel szembeállított írásáról, hiszen Kafka, aki tébolyítóan aggályos kérdéseivel birtokolni akarja Felice környezetét, múltját és jelenét, az idejét, a jövőt illetően éppen azért bizonytalanodik el, mert az ő lényege az írás. Ez az akadálya a közös jövőnek, a mellettiségnek, annak, amibe belekényszeríteni igyekszik Felicét, hogy ugyanazzal a mondattal lebeszélje önmagáról, és aláássa az idillt.

 

 

 

levelek.jpg
Franz Kafka: Levelek Felicének.
Antal László és Rácz Péter fordítása,
Rácz Péter utószavával, Budapest, 2009,
Palatinus Kiadó, 774 oldal, 3900Ft

„Mivel könnyen megeshet, hogy már egyáltalán nem is emlékszik rám, még egyszer bemutatkozom: Franz Kafkának hívnak…” – így kezdi Felice Bauerhez írt első levelét Kafka, hogy eme – inkább végletes önbizalomhiányt sejtető, mintsem udvarias – sorok után szinte azonnal számon kérje egy feltehetően félig-meddig tréfásan megemlített közös palesztinai utazás tervét. A találkozásra 1912. augusztus 13-án került sor Max Brod lakásán, ahol Kafka ügyet sem vetett Felicére, naplójában azt írja: „szinte cselédlánynak véltem […] Csontos, üres arc, amely nyíltan viselte ürességét”. Mikor a vendégség után elkíséri, szórakozottan, szótlanul ődöng mellette – valószínűleg tényleg nem tehetett mélyebb benyomást Felicére. Egy hónapnyi tipródás után mégis ír a Berlinben élő nőnek, ám a várakozás és az első levél hangneme jelzi, mennyire belehajszolta magát e – még nem is létező – kapcsolatba.

Prága és Berlin – néhány órányi távolság választja csupán el őket, Kafka mégsem képes rászánni magát az utazásra; a második személyes találkozásig hét hónap telik el, viszont több száz levelet váltanak. Kafka ugyanis retteg a telefontól, a vonattól, a technikától – Felice parlográfok forgalmazásával foglalkozik –, mindattól, ami mesterségesen teremti meg a közelség valamilyen formáját: „De talán arra gondolsz, hogy léteznek jobb eszközök is egymás megértésére, mint a levél. Nos, akkor igazad van, ha nem is feltétlenül”. Kafkát már berlini tartózkodása alatt jobban érdekli, vajon prágai hivatalában várja-e egy levél… Berlinből. Ortega szerint a szerelem nem más, mint a figyelem rendellenes rögzülése, a kibillent figyelembe pedig csak a kedves távolléte, az utazás gyógyhatása képes némi józanságot visszacsempészni – ha ez így van, akkor Kafka szerelme többszörösen is rendellenes. A tudat gazdagodásként értelmezett beszűkülése őt is éppúgy rabul ejti, mint a többi szerelmest, de esetében pontosan a távolság segít fenntartani öt éven keresztül azt az intenzitást, amelyből ezek a levelek, ez az egyetlen, egzaltált monológként olvasható levelezés, ez a valóságos szövegorganizmus megszülethetett: „A távolság adja Hozzád való jogomnak legalább a látszatát”, mondja, miközben a „közelséget akarja kiharcolni”.

 

felice bauer web.jpg
Felice Bauer

Kevesebb és több ez, mint szerelem, ahogy maga a Felice-levelezés is kevesebb és több mint irodalom. Kevesebb, ha azt vesszük, hogy ezek a levelek még annyira sem a publikálás szándékával íródtak, mint a regények vagy akár a napló (a művek megsemmisítésére vonatkozó testamentum legalábbis mindig hordoz valamiféle kacérságot), de még az is mellékes, mennyiben segíti az életmű megismerését. Canetti például A per születésével összefüggésben elemzi, joggal, ám ahogy Felice mint a vágy tárgya – nem testi vágyról van szó, a nemiség csupán az „alantas” jelző kíséretében fordul elő –, teljesen esetleges (bizonyítja ezt a Grete Blochhal folytatott párhuzamos levelezés), úgy az olvasó szempontjából Kafka kiléte is közömbös. Éppen ezért, hogy a világirodalom egyik legfelkavaróbb „alkotásával” van dolgunk: önmagában lenyűgöző, bárki írta volna is, hogy létezik ilyen dokumentum erről a Berlin és Prága között feszülő, papíron vergődő, a szerelemnél is elemibb és mélyebben nyugvó vágyról, vagy inkább erőről, ami a magány felszámolására tör, mégis az önteremtés, az ön(gyilkos)reflexió terepévé avat minden emberi kapcsolatot. Azzal, hogy azonnal feltétlen érzelmeket követel – „ha valami lehetetlent kívánok, azt teljesen akarom” –, tudatában lévén ennek lehetetlenségével, magának állít kelepcét. Csakhogy mindezt tisztán látja: a saját kiszolgáltatottsága által próbálja magával rántani Felicét, de végső soron ő maga akar foglyává válni egy mániának. Mert mindenkinek szüksége van valamilyen megszállottságra. A „megtisztulás vágyával” írja leveleit, „nem a válasz reményében, hanem önmaga iránti kötelességből”. Éjszaka, írás közben kitörhet mindabból, amit az apa, a család, a fejfájás, a hivatal, az álmatlanság, a zaj jelent, mindabból, aminek „nem a mélyben van a súlypontja” – vagyis az életből.

kafka_felice_bauer web.jpg
Felice Bauer és Kafka

 

A kitöréshez azonban fel kell korbácsolni azt a lélek alvilágában lakozó erőt, amely írásra kényszerít, átemel egy szinte eksztatikus állapotba, így a szerelem – aminek hatására Sade szerint „az élet legnyugalmasabb állapotából észrevétlenül átkerülünk a világ lehető legkegyetlenebb helyzetébe” – erre szolgáló eszköz csupán: a levélírás dervistánc, rutinszerűen gyakorolt transz; ima: fohászkodás és önostorozás. Mindegyik levél ugyanolyan – nem írtál, képtelen vagyok írni, szeress!, velem lehetetlen, taszíts el, ne írj, de azért csak írj, ugye írsz? –, ám ez a monotonitás lenyűgöző, akár Sade hőseinek automatizmusa, és ez az, ami mind Sade, mind Kafka esetében – noha utóbbi sokkal fortélyosabban tör a totalitásra – az írás lényegében bűnös voltáról mesél.

Az élettel szembeállított íráséról, hiszen Kafka, aki tébolyítóan aggályos kérdéseivel birtokolni akarja Felice környezetét, múltját és jelenét, az idejét, a jövőt illetően éppen azért bizonytalanodik el, mert az ő lényege az írás. Ez az akadálya a közös jövőnek, a mellettiségnek, annak, amibe belekényszeríteni igyekszik Felicét, hogy ugyanazzal a mondattal lebeszélje önmagáról, és aláássa az idillt. Hogy a felelősségvállalás sose valósulhasson meg: ehhez kellenek a levelek, a távolság és valaki, akinek az írás semmit sem jelent, más szóval egy egészséges, vidám, tettere kész, élő lény, holott – ezek alighanem a legfájdalmasabb sorok –: „titkolt és örökös vágyam, hogy gondoskodom kelljen valakiről…”. Beteges, hisztérikus, visszataszító, riasztó, ámde mélységesen felzaklató és átélhető ez a nyomorúság, ha bevalljuk magunknak, miféle szenvedélyek, túlzások és mértéktelenségek révén vagyunk csak képesek elviselni az életet.

A kötetből csak azt tudhatjuk meg, Kafka milyen levelező volt – „Én rossz levélíró vagyok”, szögezi le azonnal, noha nem ritka a napi két-három levél, sürgöny stb. küldése és, az állandó fogadkozás ellenére, megkövetelése, de hát a zsaroló és szerelmes levelet mindig is igen vékony határ választja el egymástól. Félénk zsarnokként egyenesen fetisiszta módszerekkel akar „beleszövődni” Felice lényébe. Folyton panaszkodik, gyalázza magát… hogy Felicét gyötörje: „Az életemet adnám érted, de a kínzásodat nem hagyhatom abba”. Azt írja például, hogy már az „első negyedórában el volt jegyezve”, holott ismerjük a napló ide vonatkozó bejegyzését; rossz emlékezőtehetségét szidja – ahogy minden mást is, főleg a saját testét –, mégis képes felidézni az első találkozás minden mozzanatát. Hazudik, pózol, bohóckodik, lódít, hízeleg, fonák módon stilizálja fel önmagát, ám mivel érzi a felszín hamisságát, nem téved, amikor azt mondja: a „mélyben minden igaz”. Szent könyv ez, ha azt nézzük, mit mond a létreménytelenségről, de ördögivé teszi mindaz, amit a szerelemről elénk tár. Szívszaggató vagy éppen nevetségesen óromantikus vallomásai a vánkos alá rejtett, zsebben tapogatott, csókokkal behintett levelekről, archoz szorított virágokról, szerelmi halálról dédelgetett fantáziái észrevétlenül siklanak át olyan belső tájakra, ahová Felice már valószínűleg képtelen volt követni őt.

 

kafka_joyce_earrings.jpg
Fülbevaló Franz és Felice fotóival

 

Felice válaszait kizárólag a Kafka-levelekből hámozhatjuk ki, mivel Kafka csupán azért kérdezett, hogy önmagáról beszélhessen; homályos tükrök ezek a levelek, melyek Aragon szép sorait idézik emlékezetünkbe: „Képed hiába jön velem találkozóra / Nem léphet ide én vagyok csak mutatója / Felém fordulva sem tudsz mást találni csak / Tekintetem falán álmodott árnyadat”.

Igaz, a legérdekesebb éppen az, hogy Felice nem menekült el azonnal a prágai rémtől, hanem válaszolt – kissé talán szórakozott Kafkán, esetleg bízott abban, hogy megváltozik, vagy maga is megfertőződött. Pusztán azt tudjuk, hogy Kafka számára mit jelenthetett Felice: ő volt a szem. Kundera állítja, „mindnyájunknak szükségünk van rá, hogy valaki nézzen bennünket”, és tipológiája szerint az emberek legkülönösebb csoportja arra vágyik, hogy egy „távol lévő szempár imaginárius tekintetétől kísérve éljenek. Ők az álmodozók”. És az álmodozókon nincs semmi nevetnivaló.

Címkék:2010-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Festékkel öntöttek le több emlékművet Székesfehérváron

Piros festékkel öntöttek le három emlékművet Székesfehérváron; a rendőrség rongálás miatt nyomoz.  

Katonai bíróság elé áll az őrmester

Pert indítanak egy izraeli katona ellen, aki a Gázai övezet elleni 2008-2009-es offenzíva alatt megölt két, fehér zászlót lobogtató palesztin...

Close