Szombat előfizetés 2017

Komlós Aladár “A zsidó lélek” című írásáról

Írta: Kulcsár Szabó Ernő - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Első látásra nem ütközik különösebb nehézségekbe… Legalábbis abban az értelemben, hogy mely kérdésre felel A zsidó lélek c. esszé. A szöveg abból az ellentmondásból vázolja s határolja is élesen a lehetséges válaszok horizontját, amely a zsidóság politikai emancipációja utáni időszakban az asszimilációs készség és a lényegi befogadottság hiánya között képződött meg.

 

 

 

Ne űzzetek el a szent koporsótól,
Hisz aki benne nyugszik,
nekem is anyám
(Kiss József)

 

Kulcsár.jpg
Kulcsár Szabó Ernő

Első látásra nem ütközik különösebb nehézségekbe annak „rekonstruálása”, mit is mond Komlós. Legalábbis abban az értelemben, hogy mely kérdésre felel A zsidó lélek c. esszé. A szöveg abból az ellentmondásból vázolja s határolja is élesen a lehetséges válaszok horizontját, amely a zsidóság politikai emancipációja utáni időszakban az asszimilációs készség és a lényegi befogadottság hiánya között képződött meg. Az emancipáció politikai aktusa Komlós értelmezésében már maga is ellentmondásos történés. Olyan vágyott pillanat, amelynek következményei nem a remélt módon léptek életbe. Az emancipáció ugyanis sajátságos módon azért fosztotta meg a zsidóságot a végső támasztékától, a hagyományaiba vetett hitétől, mert épp ama rétegei számára bizonyult megtévesztőnek, amelyek a leginkább szorgalmazták a különbségek felszámolását. Vagyis akik az asszimilálódástól, tehát egy más hagyomány választásától remélték nemcsak az emberjogi egyenlőséget, hanem az igazságos társadalmi érvényesülést is. Az esszé voltaképpeni kérdése tehát az, hogy mely okokból alakult ki s miképpen orvosolható az emancipált, „modern” zsidóság lelki meghasonlottsága.

Fontos emlékeztetnünk itt arra, hogy a szöveg diszkurzív hálózatában három tényező bizonyul meglévőnek, „létezőnek”. Az egykori hontalanságból emancipálttá lett zsidóság lelki meghasonlottsága, a hagyományok hordozó erejének egzisztenciális nélkülözhetetlensége és a tényleges el- vagy befogadottság hiánya. Az utóbbi kettő értelemszerűen premisszaként, az identitás – hasadt lelkiségben feltáruló – zavarai pedig következményként számítanak itt „létezőnek”. A (diaszpóra-létből adódóan elsősorban vallási-szokásrendi) hagyományaitól elszakadó zsidóság Komlós okfejtése szerint – tudatos önkontroll és a belső bizonytalanság, a tolakodó arrogancia és a görcsös félszegség végletei között – azért viseli magán a kiegyensúlyozatlan lelkiség lenyomatát, mert hasonulási vágyától vezettetve a környező kultúra tekintetével kezdte szemlélni, mérni és megítélni önmagát. Minthogy pedig ez az átsajátított (ön)megítélés lényegében mindenütt kritikai volt, a hagyományos zsidó mentalitás és a történeti identitástudat ambivalens felülvizsgálatához vezetett. Éspedig az önbecsülés és az önleértékelés olyan különös elegyéhez, amely meglehetősen megrendítette, de legalábbis kérdésessé tette a zsidó hovatartozás-tudat amúgy sem szilárd alapjait. A sajátként élt lét és az arról való tudat feszültségének szerencsétlen áthidalási kísérletei következtében Komlós szerint az identitásképzés legfőbb eleme, a származási értelemben vett zsidó-volt sérült a legvégzetesebben: „a zsidó tudta, hogy környezete úgy néz rá, mint többé-kevésbé bűnös és nevetséges alsóbb rendű lényre, s végül tudatalattisága homályában maga is kezdte restellni és rejteni való hibának érezni a származását. Elvesztette, amiben minden más nép fia magától értetődően nyugszik: ember voltának nyugodt önértékét. (…) Nem hitt magában mint zsidóban, hát nem hitt magában mint emberben sem; a magunkban való hit azonban az egyéniség kialakulásának, minden jelentős szellemi alkotásnak s az erkölcsi önérzetnek is feltétele”.

Van Komlós írásának néhány olyan további premisszája is, amelyektől – a zsidó jellem és karakter származástani magyarázata, a zsidóságnak a mítosztól a logoszig vezető folyamat csúcsán való elhelyezése, stb. – később eltávolodott ugyan, de amelyek okán szövege akár a méltatlan értetlenség áldozatául lett zsidó karakter rejtett apológiájaként is olvasható. Magam úgy vélem, az ilyen olvasat az említett téves premisszákra hivatkozva sem tesz eleget a szöveg igényének. (Az 1936-os, kevésbé ismert Egy megírandó magyar-zsidó irodalomtörténet elé például már nem közös lelki sajátosságokat emleget és – miközben új „faj”-értelmezést alkalmaz – világosan elhatárolódik a korábbi faji-származástani kiindulópontoktól: „nemigen hiszek abban, hogy a zsidó agy- és vérsejtek különböznek más népekétől. Azt sem tudom, vannak-e zsidó hormonok. A zsidó társadalmi helyzete az, ami különbözik, s méghozzá kétezer esztendő óta, más népek helyzetétől, s ez teljesen elegendő arra, hogy a zsidóság érzés- és szemléletmódjának sajátos voltát megmagyarázza.” [Kiem.: K. Sz. E.]) A szöveg igényére hallgatva tehát nemigen véthetjük el Komlós intenciójának fő irányait: A zsidó lélek nagyon is kritikus, nagyon is önkritikus írás. Akkori nevesebb kortársaitól eltérően például nem kizárólag a környező kultúrát és társadalmat kárhoztatja a lényegi befogadás elmaradása miatt. Miközben tanulságos történeti látleletet ad egy virtuális közösség nyelvi összetartottság híján ellentmondásosan alakult történeti útjának mentális következményeiről, mindenekelőtt a sajáton elvégzendő munkát ajánlja a zsidóság figyelmébe: „A zsidóságnak meg kell találnia elveszett harmóniáját. Ha egyelőre nem tud is összhangba jutni a környezetével, módjában áll megteremtenie az összhangot önmagával; ha ez meglesz, talán jobb viszonyba fog jutni a külvilággal is”.

Hannah Arendt web.jpg
Hannah Arendt

Az esszét záró gondolatsor tehát a zsidóság önmagán elvégzendő munkájától teszi függővé az identitás helyreállítását. Sőt, ha definitív formában nem is, de hallgatólagosan mintegy a külső elfogadtatás feltételeként is érti ezt a feladatot. A következtetés, amelyet maga az asszimilálódás és a saját hagyományhoz való ragaszkodás közt képzett ellentét kényszerít ki, lényegében itt is a hagyományválasztás elkerülhetetlensége. Ennek értelmében a zsidóság akkor élhet összhangban önmagával, hangsúlyozza egy későbbi írásában, ha a lelkét zsidó értékek gazdagítják (A nyugati zsidó magatartás lélektanához). Ismétlődik ez a fajta alternatívaképzés Komlós egyéb írásaiban is, mégis számos jelzése van annak, hogy a következtetésnek végül mégsincs ilyen élesen kényszerítő érvénye. Nem a valamely hagyományhoz tartozás az, ami megkerülhető Komlósnál (hordozó hagyomány híján nem működik tényleges humán kulturalitás), hanem annak az a fajta kizárólagossága, amelyet A zsidó lélek-ben még a „nem hitt magában mint zsidóban, hát nem hitt magában mint emberben sem” formulája sugall. Persze, ha nem szándéka ellenében akarjuk érteni a fordulatot, belátható, hogy itt csupán az eredet elrejtésének romboló következményeire figyelmeztet Komlós: „aki a származását s a belőle hozott szokásait, tulajdonságait szégyelli, az mint aki apját, anyját restelli, nem fog bízni saját magában sem s minden szavát, tettét alacsonyabb rendűnek fogja érezni másénál” (Nemzeti érzés és nemzetköziség). És ez nem jár együtt – amint azt Komlósnak olykor fölrótták – az egyáltalán való ember-létnek a származás véletlenéhez, jelesül a zsidó-volthoz való preskriptív hozzárendelésével.

Hogy mennyire nem így áll a dolog, azt talán nem is az olykor félreérthetően fogalmazó A zsidó lélek felől lehet megvilágítani, hanem Komlós szorosabban vett irodalmi írásai segítségével. Végső soron mégiscsak irodalomtörténész volt, nem pedig pszichológus. Nem hiányzik az irodalomtörténeti „igazolás” szempontja ebből az esszéből sem, vagy legalábbis az irodalmi szemléltetése annak, hogy „mily hasonlók egymáshoz a legkülönbözőbb népek közt élő zsidók”. Komlós értésmódja itt, mint – a felvilágosodás-kritikától a nemzeti-kulturális individualitástanig, az alkotáslélektani produkcióesztétikától a művészet nagyfokú önértékéig – oly sok másban, a klasszikus-modern irodalmi diszkurzus, különösen pedig Babits hatását mutatja, aki a „magyarság lelki eseményeinek naplójaként”  is olvashatónak vélte a magyar irodalom történetét. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy Komlós inkább az irodalomtörténeti tárgyú írásaiban artikulálta szélesebb összefüggésben és engedékenyebb formában a magyar (nyelvű) zsidó szellemi-kulturális identitás konstrukcióit. Az Egy megírandó magyar-zsidó irodalomtörténet elé például kifejezetten termékenynek – ha nem mindjárt egyedül lehetséges modusznak – tekinti a megosztott kulturális-szellemi identitás alakzatát. És még csak az sem mondható, hogy szerkezetképzés dolgában következetlen viszonyba lépne A zsidó lélek elgondolásaival: „Csak a legszimplább gondolkodás képzelheti, hogy a lélek nem ragaszkodhatik egyszerre két közösséghez, s hogy a zsidó szolidaritás kizárja a magyarsággal való szolidaritást. A zsidó lélek a mértani idomok közül nem a körhöz hasonlít, amelynek egy a középpontja, hanem inkább az ellipszishez, amelynek két gyújtópontja van”.

Különösebb hermeneutikai hidat ahhoz az 1936-ban nagyon is ritkaságszámba menő elgondolásához sem kell építenünk, mely szerint egy önmagával összhangban élő zsidó kultúra – a saját mássága értéktudatában – éppoly konstruktív eleme lehet „a sokféle közösségből egybeolvadó nemzetnek”, mint a szintén történeti képződésű katolikus vagy a kálvinista magyarság. Komlós itt is azt a soktényezős, egyszerre többféleképpen artikulált és kölcsönös interakciók mozgásban tartotta társadalmi szerveződést tartotta ideálisnak, amelyben a zsidóság (maga is az individualitások különbözése jegyében formálódva) egyfajta szerepmegosztás szerint részese ennek a dinamikus összhangnak: „Épp mert mások vagyunk, hihetünk a szükséges voltunkban, s tudunk elvégezni feladatokat, amelyekre a magyarság egyéb rétegei kevésbé alkalmasak”. Úgy vélem, történeti értékeitől akkor sem szükséges megfosztanunk ezt a felfogást, ha közben annak is hangsúlyt adunk, hogy a szerepek betöltéséhez nemigen tartjuk szükségesnek a közreműködők zsidó, katolikus vagy református csoport-identitás szerinti fellépését.

Martin Heidegger web.jpg
Martin Heidegger

Mert ha hinni lehet abban, hogy a natúrából újra meg újra a képzés végeláthatatlan és lehetőleg szabad sokféleségén keresztül vezet csak út a humán kulturalitás bármely – s lehetőleg minél több – változatához, akkor még a nyelv talán egyetlen megelőzhetetlen közösség- vagy nemzetképző potenciálja sem kerülhet ellentétbe a származás kontingenciájával. Azzal a véletlenszerűséggel, amelyben mindig az eredet ártatlansága testesül meg. Mert ez az ártatlanság olyan méltóság is egyben, amely kitörölhetetlen eleme a megőrzésre érdemes emlékezetnek. Szépen írja ezt Hannah Arendt egy 1950-es levelében Heideggernek: „Soha nem éreztem magam német nőnek és régóta felhagytam azzal, hogy zsidó nőnek érezzem magam. Annak érzem magam, ami éppenséggel vagyok, a lány az idegenből”.

A maga számszerűségében immár mögénk került 20. század olyan képtelen egyéni és közösségi sorsok, tragédiák sűrítménye, amelyeknek a feldolgoz(hat)atlansága sokáig nyomasztólag hathat még a jelenre. Éppen ezért meglehetősen elhibázottnak vélem azt az igényt , amely az egyénként vagy közösséghez tartozóként megélt sorsok felől a helyes vs téves-típusú oppozíciók jegyében ítélkezik, vagy ilyen döntés kényszere elé akarja állítani a gondolkodást.

Címkék:2009-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

805 éve, 1204-ben hunyt el Majmonidész.

A híres zsidó vallásfilozófus Mojszesz Maimonidész (azaz rabbi Móse ben Maimon, röviden Rambam) végezte el a zsidó jog összefoglalását.  

Emléklap a magyar–izraeli diplomáciai kapcsolatok újrafelvételének 20. évfordulójára

Különleges filatéliai csemegét bocsátott ki a Magyar Posta a magyar–izraeli kapcsolatok újrafelvételének 20. évfordulójára.  

Close