Szombat előfizetés 2017

„Nem hittem, hogy ezt négy évvel meg lehet úszni”

Írta: Gadó János - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Nem hittem, hogy ezt négy évvel meg lehet úszni”

Interjú Engländer Tiborral, a Magyarországi Cionista Szövetség elnökével az 1945-1956 közötti időszakról

Mikor lettél tagja a Hasomér Hacairnak?

Az iskolában egyik nap láttam egy faliújságot. Az volt ráírva: Soha több Auschwitzot. Ez hatalmas gondolat volt számomra: tényleg, csinálunk egy zsidó államot, és akkor az üldözések­nek egyszer s mindenkorra vége. 1946. április 4-től már a Somérban voltam. Ennek központja a Köröndön volt, épp Kodály Zoltán lakása felett. Ehhez fűződik egy anekdota: a fiata­lok ott énekeltek, táncoltak, nagy zaj­jal voltak, és egy idő múlva megjelent Kodály: „Ezt nem lehet elviselni, ilyen zajban nem lehet komponálni!” Mire az egyik azesz pónem gyerek megszólalt: „Jó kifogás.”

Emellett voltak belharcok is a cionista mozgalomban. Te egyszer elmesélted, hogy rész vettél egy „partizánakcióban”.

A Bétár, a revizionista mozgalom ifjúsági szervezete bált rendezett a New York kávéházban. A bevételből szerettek volna alijázni. Mi akkor még nagyon haragudtunk a Bétáira, mert az volt az álláspontunk, hogy az Irgun meg a Stern csoport terrorcselekmé­nyeket hajtottak végre, és a baloldal ezeket nem támogatta. Haragudtunk egymásra, és én valóban egy bűzbom­bát hajítottam el a bálban. Az ilyesmi akkor nem volt idegen tőlem. De má­ra az akkori Bétáiról nagyon megvál­tozott a véleményem.

Az akkori Somér a Bétárt időnként fasisztának is nevezte.

– Ez igaz. Egyébként a Bétár Ma­gyarországon nem volt jelentős szer­vezet. (Mellesleg: kiadványukba Ka­ján Tibor rajzolt, már akkor ezen a né­ven.)

A Hasomér Hacair volt a leg­erősebb cionista szervezet?

– Messze a legerősebb. A pesti zsidó nem nagyon vallásos, ugyanakkor majdnem mindenkinek messianisztikus elképzelései voltak. És a Hasomár Ha­cair olyan nevelést nyújtott, amit a mai napig a pubertáskori nevelés csúcsának tekintek. Soha nem tapasztaltam, hogy ennél többet lehetne kihozni egy em­berből: tehetséget, önfeláldozást. Kiala­kított egy természetesen egészséges mentális állapotot súlyosan megviselt gyerekeknél. Eközben a nevelők maguk is 16-18 évesek voltak. A nevelési me­tódus ugyanis az volt, hogy egy vagy két korcsoporttal feljebb álló nevelte a fiatalabbakat. Meglett korú felnőttekre is emlékszem: valójában huszonéves fi­atalok voltak. Ez nagyon alapos, pszi­chológiaismeretekkel jól alátámasztott képzés volt. Kis, 7-12 fős csoportokba, ún. kvucákba voltunk szervezve. Ez az optimális csoportnagyság, ahol mindenkinek megvolt a funkciója. A pénzünket mindig összeadtuk, így kap­tunk öt forintot egy hétre.

Hány tagja volt a somér mozga­lomnak országosan?

– Jó pár ezer lehetett, és ebből 1948-49-ig több ezren alijáztak. Hogy milyen kiváló volt ez a közeg, azt mu­tatja az 1945-49 közötti cionista iro­dalmi munka. Rengeteg újság jelent meg akkoriban, bennük kitűnő költe­mények. A Hasomér Hacair minden éven megjelentetett egy új haggadát. Ez nem volt vallásos kiadvány: ver­sekből, prózai részletekből állt, volt benne fordítás is héberből.

Hogy élted meg azt, hogy a testvérideológia, a kommunista mozgalom egyre fokozza a nyo­mást a Somérra, majd végül betilt­ja a mozgalmat?

Eleinte a különbségek nem voltak olyan élesek. Megvoltunk egymás mellett, és mi nagyon hittünk abban, hogy ez az ellenzés csak valami félre­értés. A betiltást nagyon nehéz volt feldolgozni. Marxizmusban nevelked­tünk. Apám I9l3-as SZDP-párttag volt, így az MSZMP-tagságába beszá­mították ezeket az éveket is. Volt ille­galitásban, egy évig emigrációban is. A mozgalomnak komoly szerepe volt abban, hogy művelődött, nyelveket ta­nult.

Szóval, hogyan fogadta a So­mér a mozgalom betiltását?

Úgy, hogy szolidárisak vagyunk a szocialista magyar állammal, és ha betiltanak, akkor elmegyünk – ami amúgy is célunk volt. Viszont akik va­lamiért nem alijáztak, azok közt fenn­maradt egy nem is kicsi illegális mag. Ebben lehetett olyan hatvan fő. Meir Jari, a Somér akkori nemzetközi ve­zetőjének a jelszava volt, hogy kitar­tunk, amíg a Galut utolsó zsidója is alijázik. Nem harcoltunk a rendszer ellen, de azt mondtuk: nem hagyjuk magukra a zsidókat. Ez persze nem volt egységes álláspont a Somérban. A többség azt mondta, hogy nem kell csinálni semmit. De mi néhányan nem ezt gondoltuk. Azt hittük, az alijaproblémák rövid időn belül megoldód­nak. Hiszen még 48 áprilisában százá­val mentek el az országból, nem tud­tuk, hogy ezután elaknásítják a határo­kat. De minden esetre úgy gondoltuk, legyen itt valaki, aki a dolgokat kéz­ben tartja.

Ki döntötte el, hogy te leszel ez az ember?

Nos, nem teljesen az én döntésem volt.

Milyen érzés volt marxista cio­nistaként elszenvedni a kommunis­ta párt üldözését?

– Azt mondtuk: ezek az alakok azt hiszik rólunk, hogy mi fasiszták va­gyunk, hogy meg akarjuk dönteni a rendszert. Ez borzalmas, de hát ez fél­reértés. Marxistaként még hittünk a rendszerben. Aztán megjelent mag­yarul Sztálintól a Nemzetiségi kérdés.

Eszerint a nemzetiség három kritériu­ma a közös föld, a közös történelem és a közös nyelv. Mivel a zsidóknál ezek nincsenek meg, a zsidók nem nép és nem nemzet. Hivatkoztak arra, hogy Lenin is bajnak tartotta a cioniz­mus erősödését a zsidók körében. Az­tán Molnár Erik egy beszédében fellé­pett „az antiszemitizmus és a cioniz­mus ellen”. Az egyik ifjú filozófus, aki korábban maga is cionista volt, sokat beszélt arról, hogy a szocialista cionizmus valójában trockizmus. Az­tán itt volt a jugoszláv ügy. A Rajk-per idején apám is, én is hallgattuk a jugoszláviai magyar adót, Újvidékről. Ott azt mondták: elvtársak, ti elhiszi­tek rólunk ezeket a rágalmakat? Szá­munkra ez meggyőző volt. Szóval kezdtük úgy nézni a kommunista pár­tot, hogy ezek sem tévedhetetlenek. De még nem akartuk elhinni, hogy valami szörnyűséggel állunk szem­ben. Hogy komoly bajok vannak, azt sokan láttuk, de a hitünk megmaradt, hogy ezek a kezdeti nehézségek, a forradalom sok gonddal jár. Miután elkezdődött a Slansky-per és megtud­tuk, hogy Mordechai Orennel* mi tör­tént, attól kezdve rosszabbodtak a dolgok. Ez a per már nem volt elfo­gadható számunkra, de még ekkor is úgy gondoltuk, itt talán valami téve­dés van. Ám amikor a szovjet orvos­per elkezdődött és azt állították, hogy Zsdanovot a zsidó orvosok tették el láb alól úgy, hogy félrekezelték, ak­kor azt mondtuk: ez képtelenség, ez hülyeség.

– Miután betiltották a mozgal­mat, az illegális cionista munka miből állt?

Illegális foglakozásokon a cioniz­must, a judaisztikát tanulmányoztuk. Próbáltunk kapcsolatba lépni olyan zsidó fiatalokkal, akikről azt gondol­tuk, hogy alija ügyben érdemes velük foglalkozni.

Gondolom, az ÁVO-n mindent tudtak rólatok?

Igen, beépítettek hozzánk egy embert, aki rajtunk keresztül kap­csolatba került az izraeli követség­gel is.

Vajon miért nem csaptak le rá­tok azonnal?

Azt gondolom, amíg a szovjet deklaráció nem jött ki, hogy a szocializmus leg­nagyobb ellenségei a cio­nisták, addig az ÁVO-nak nem volt programja, hogy velünk foglalkozzon.

Biztonságban érezted magad?

Egyáltalán nem. Állan­dóan frászban voltunk. Sőt, mondhatom, az lett volna a meglepő, ha nem tartóztat­nak le.

Az illegális munkát nem szüneteltettétek?

Voltak időszakok, amikor szüne­teltettük.

Mikor tartóztattak le?

1953. január 29-én. Előző nap a legjobb barátom lakásán jártam. A szobájában az íróasztalon láttam egy indigót. Amikor kiment a szobából, megnéztem az indigót, amin jól lát­szott, hogy mit másoltak vele. Részle­tes jelentés volt rólam. Máig sem tu­dom, hogy ez megrendezett jelenet volt-e. Amikor visszajött a szobába, látta, hogy olvasom az indigót, és el­kezdett összevissza beszélni. Haza­mentem, felhívtam a többieket, hogy baj van. Másnap délelőtt a barátom felhívott: nagyon szeretne velem be­szélni és tisztázni a dolgokat. Átmentem, ott már vártak és elvittek.

Hány embert fogtak le veled együtt?

– Volt, akit már hónapokkal előttem lefogtak. Velem együtt Kovácsi Edi­tet, a Schmelczer Kornélt, Pollák Ti­bit, Forgács Chaimot és Fényes Pistát (Dan Dalmatot). Utánunk lefogták Signer Jutkát és némileg tőlünk füg­getlenül Steiner Júliát és Radó Miklóst. Körülbelül tíz embert tartóz­tattak le közvetlenül a cionista ügy­ben. Ekkor már sejtettem, hogy ben­nünket be akarnak építeni a magyar cionista perbe. Tudtuk, hogy ha van egy szovjet koncepciós per, az végig- viharzik az összes szocialista orszá­gon. Fel sem merült bennem, hogy a tárgyaláson majd tisztázzák az igazsá­got. Már láttuk, hogy kikkel van dol­gunk. De a végső konzekvenciát még nem vontuk le.

Bántalmaztak téged a kihallga­tások során?

Igen. Eleinte próbáltam okoskod­ni, aztán rájöttem, hogy ha azt teszem, amit akarnak, akkor békén hagynak.

Azt kellett aláírnod, amit eléd tettek?

Nem. Kihallgattak, elmondtam a magámét, aztán ők leírtak valami mást és ezt kellett aláírni.

Ez az Andrássy út 60.-ban volt?

Nem, a Belgrád rakparton, abban az épületben, ahol később a Történe­lemtudományi Intézet volt.

Mire számítottál?

A cellámban hallottam, ahogy az őrök – akik valami szemináriumon vagy Szabad Nép-félórán vettek részt

mind a zsidó orvosokról beszéltek. Nagyon megijedtem, mert azt hittem

és ez volt az egyetlen logikus gon­dolat abban az időben – hogy elítélték őket, márpedig ha Zsdanov elvtárs meggyilkolása a vád, akkor élve nem ússzák meg. És azok, akik ebbe bele vannak keverve, mint én, szintén nem sok jóra számíthatnak. Ezt korábban mondogatták is nekem: „Nézze, Engländer, ha mindent bevall, akkor talán megússza.” Mármint élve. Jóval később kiderült, hogy az őrök akkor épp az orvosok szabadon bocsátásáról beszéltek. De nekem fogalmam sem volt, mi történik a világban. Utána né­hány nappal felvittek a kihallgató tisztemhez, aki elkezdi: „Engländer, maga főiskolára járt, biztos nagyon jól tud magyarul. Át kéne nézni eze­ket a jegyzőkönyveket, hogy kijavít­suk, ami nem jól van mondva.” Azt hittem, nyelvtani hibákra gondol. Volt előtte egy halom dosszié. Fel­vesz egyet: hát ez nem is érdekes, fél­redobja. Elővesz egy másikat, hát ez sem érdekes, félredobja. Végül ma­radt egy dosszié. De én nem értettem, miről van szó. Azt hittem, most öntik végső, tömény formába a vádiratot. Nem sokra rá átkerültem a Markó ut­cába. Ez óriási változás volt: emberek közé kerültem négy hónap magánzár­ka után, ahol bokáig ért a víz. Nem tudtam semmit a világról. Este bevit­tek a cellába, ahol lehettek vagy 15-16-an. Volt, aki szalmazsákon feküdt, volt, aki a földön. A többiek kér­dezősködtek, hogy ki vagyok, mi va­gyok, én is kérdeztem, hogy ki miért van itt. Az egyik azt mondta, azért ke­rült ide, mert megjegyzéseket tett a Sztálin halálakor.

Mikor?! – Nem tudtam, hogy Sztálin meghalt. Aztán elmondták, hogy a zsidó orvosokat kiengedték.

Micsoda? Kiengedték őket?

Ki bizony.

Semmi bajuk nem lett?

Semmi.

Mintha új világba kerültem volna, amihez nagyon nehéz volt alkalmaz­kodni. A börtön nagyon érdekes volt, segített hogy a világot sokkal komple­xebben tudjam látni. Sok embert is­mertem meg, akiket politikai okokból ítéltek el, noha semmi közük nem volt a politikához. Az egyiket tiltott hatá­rátlépésért ültették le, mert át akart szökni Erdélybe az anyjához, akit nem láthatott. A másik, egy vagány, valami nőügyben összeszólalkozott a helyi DISZ-titkárral és elverte. Ez is politi­kai bűncselekmény volt. Volt, akit még 1946-ban tartóztattak le, mert „gitározott”, vagyis egy orosz gép­pisztollyal („davajgitárral”) vetkőztette az embereket. A Vörös Hadsereg le­járatása miatt ezt is politikai ügynek nyilvánították. Aztán voltak minden­féle valóságos szervezkedések miatt elítéltek.

Mikor állítottak bíróság elé?

– 1953 júniusában. Olti Vilmos volt a bíró, aki a Rajk-perben is ítélkezett. Nem sok jóra számítottam. Amikor bekerültem 10-15 éveket osztogattak, de volt, akit halálra ítéltek. De ekkor már túl voltunk a Nagy Imre-beszéden. A jó isten megsegített. Ha kicsit korábban van a tárgyalás, az nem lett volna jó nekem. Végül négy évre ítél­tek fegyverrejtegetés, rendszer elleni izgatás címén. Mikor meghallottam, ujjongtam: nem hittem, hogy négy év­vel ezt meg lehet úszni.

Hova kerültél letölteni a bünte­tést?

Először maradtam a Markóban, onnan átkerültem Márianosztrára, on­nan Csolnokra. Ez szénbánya volt Do­rog mellett. Bányász lettem. Közben fellebbeztem a négy év ellen. A felleb­bezési tárgyalásra nem vittek el. Annyit tudtam, hogy valamikor au­gusztusban tartják. Egy nap bejön az egyik smasszer:

Van itt egy Englőder nevű ember?

Igen.

Na, magának megvolt a tárgyalá­sa.

Miután az ügyész is fellebbezett, sú­lyosbításra számítottam. A börtönben járta egy történet egy emberről, akit öt évre ítéltek, és szabadulása előtt egy hónappal, a börtönirodán tudta meg, hogy másodfokon életfogytiglant ka­pott, s ebbe beleőrült.

Na – mondja a smasszer -, nem is kérdi, mennyit kapott?

De igen, szeretném megkérdezni. – Közben a hideg futkosott a hátamon.

Magát két évre ítélték.

Boldog voltam. Csak attól féltem, hogy még létezik az ún. ávós kikérés. Ez azt jelentette, hogy a szabadulót kint várta az ÁVO, beültették egy ko­csiba és elvitték. De nekem szerencsém volt: 54 karácsonyának első napján szabadultam. A bányában ab­ban az időben leszámították a bünte­téséből, ha valaki a száz százalékot túltejesítette. Én így ledolgoztam egy egész hónapot. Tehát kijöttem a bör­tönből vagy inkább lágerből, ami egy domb tetején volt, és elindultam lefe­lé. Egyszer csak mellém áll egy autó. A frász jött rám. – Üljön be – mond­ta egy férfi. Mit tehettem? Beültem. – Innen jön a szabadsághegyről? – kér­di. Kiderült, hogy a népnyelv a dombtetőn lévő lágert elkeresztelte szabadsághegynek. Mondtam, hogy igen. – Mennyit volt benn? Meg­mondtam. – Na, elviszem a vasútállo­másig.

A többiek, akiket veled együtt fogtak le, akkor már kiszabadul­tak?

Igen. Én voltam az első, akit be­vittek, és az utolsó, akit kiengedtek. Il­letve Steiner Júlia még bent volt, de őt más ügyben tartóztatták le.

– A cionista mozgalmat ezzel a letartóztatás-sorozattal szétverték? Vagy voltak, akik összejártak?

Igen, mi barátok összejártunk to­vábbra is. Nem volt határozott szerve­zeti élet. De a célunk határozott volt: hogy lehetne innen lelépni?

Hogyan élted meg ’56-ot?

Problematikus helyzet volt: volt okunk a félelemre. Rengeteg olyan embernél láttam fegyvert, akikkel an­nak idején együtt ültem, köztük hábo­rús bűnösöket, akik jogszerűen voltak elítélve. Ami önmagában nem jelent semmit, mert egy ilyen helyzetben nem lehet megválogatni, hogy kinél legyen fegyver. De a veszély mégis fennállt.

Tehát ’56-ban te nem a demok­rácia lehetőségét érezted meg, ha­nem inkább az antiszemitizmustól féltél.

Számomra nem csak az volt a kér­dés, hogy ’56 mint történelmi esemény mit jelent, hanem az, hogy mi történhet itt a zsidókkal. A magyarországi cio­nista mozgalom egyik vezetőjeként bi­zonyos értelemben én felelek a zsidó­kért. Forradalmi helyzetben rendbon­tás következet be és felléphetnek anti­szemita erők. Ezért bennük fel­vetődött, hogy kell valami önvédelmi erő, ami egy esetleges kilengésekkel szemben védelmet nyújthat. Ebből az­tán nem lett semmi. Hogy én ’56-ot hogy értékeltem? Elsősorban úgy, hogy újra csinálhatjuk azt, amit aka­runk. Szervezkedhetünk, alijázhatunk stb. Ez nekem végül nem adatott meg.

És a te mozgalmi chavérjaid?

Közülük majdnem mindenki el­ment. Még egy páran itt maradtak. Én nem tudtam kimenni.

Miért?

Mert apám ’ 56-ban szívinfarktust kapott. Kórházba vitték és nem mer­tem megkockáztatni, hogy az elmene­telemmel olyan izgalmat okozzak ne­ki, amiből baj lehet. Itthon maradtam a későbbi feleségemmel. Mire mehet­tem volna, addigra már zárva voltak a határok.

Gadó János

* Mordechai Oren, az izraeli szocialista párt (MAPAM) tagja, akit 1952-ben csehszlováki­ai látogatása során a kommunista rendőrség letartóztatott és az anticionista felhangoktól terhes Slansky-perben elítélt.

Címkék:2006-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„A Rajk-temetés óta felbolydult állapotban volt az ország”

„A Rajk-temetés óta felbolydult állapotban volt az ország” Kende Péterrel beszélget Várnai Pál Ön feltehetően a zsidóüldözés élményeinek hatására lépett...

A tagadott, a kibukó és az álcázott előítéletesség

STANDEISKY ÉVA A tagadott, a kibukó és az álcázott előítéletesség Ötvenhatosok az antiszemitizmusról Az előítéletesség és a történelmi fordulópontok kö­zött...

Close