Szombat előfizetés 2017

„Talán jobb lett volna, ha beszélünk róla”

Írta: Várnai Pál - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Talán jobb lett volna, ha beszélünk róla”

Fenákel Judittal beszélget Várnai Pál

Író, újságíró. A szegedi tanár­képzőben, majd a József Attila Tu­dományegyetemen szerzett tanári diplomát. Tanított általános iskolá­ban, dolgozott a Csongrád Megyei Hírlapnál, a Családi Lapnál, legto­vább pedig, 1972-1988-ig a Nők Lapjánál volt főmunkatárs. 1960 óta rendszeresen jelennek meg novelláskötetei és regényei, többek kö­zött a Lili utazásai (1973), Dokumen­tum U. M.-ről (1975), Az elhallgatás (1982), A hagyaték (1983), Levélária (1993), A fénykép hátoldala (2002), Hajtogatós (Gergely Ágnessel, 2004), A kékezüst hölgy (2005).

Amikor hazajöttek az ausztriai deportálásból, hogyan fogadták önö­ket?

– A házunk megmaradt, és a nagynéném a lányával, Gergely Ágnessel, már ott várt bennünket. Tehát hazajöttünk egy viszonylag berendezett életbe. Fér­fiak nem voltak, se Ági édesapja, se az enyém, de mindnyájan bizakodtunk, hogy hamarosan megjönnek. Olyannyi­ra biztos voltam ebben, hogy amikor felszabadultunk Ausztriában – egy Bécs közeli majorságban -, kimentem az országúira és vártam, hogy édes­apám eljön értünk, és együtt hazame­gyünk. Kilencévesen ezt természetes­nek tartottam. Arról pedig, hogy ho­gyan fogadtak bennünket a falusiak, nincsenek megbízható emlékeim. Édes­anyámnak meg rendkívül rossz volt a memóriája. Talán nem is akart emlé­kezni. Különben sem maradtunk sokáig Endrődön. Édesapámnak volt egy mun­kaszolgálatos barátja, és ők ketten meg­fogadták egymásnak, hogy aki élve me­gússza a háborút, az magához veszi a másik családját. Édesapám barátja visszajött, Szegeden élt a feleségével meg a lányával, és mi beköltöztünk hozzájuk.

Férjével, Bárdos Pállal, mindket­ten írók. Hogyan él, dolgozik együtt egy író házaspár, hogyan írnak… ketten?

– Hát nehéz úgy élni, hogy a férj és a feleség is író. Nekünk abban van sze­rencsénk, hogy egészen más az irá­nyunk, soha nem is hasonlított. Bár kezdő író korunkban megrágalmaztak bennünket jóakaratú ismerőseink, hogy hol én írom a férjem írásait, hol ő az enyémet, de ezt senki el nem hitte, annyira különbözőképpen látjuk és áb­rázoljuk a világot. Mindig erős kritiku­sai voltunk egymásnak, és addig nem adtunk ki a kezünkből semmit, amíg a másik el nem olvasta.

Írásai középpontjában jobbára nők vannak, elsősorban női sorso­kat, s azon belül is zsidó női sorso­kat ábrázol. Az is szerepet játszhat ebben, hogy a Nők Lapjánál dolgozott?

– Kezdő koromban mindig meg­sértődtem, ha nőírónak neveztek. Har­cos híve voltam a női emancipációnak. Tulajdonképpen akkor változtam meg, amikor gyerekeim születtek, rádöbben­tem arra, hogy olyasmit tudok a világ­ról, amit a férfi kollégák nem tudhat­nak, és kevés férfi író van, aki olyan empátiával képzeli bele magát egy nő helyzetébe, mint például Németh László. Szóval akkor kibékültem magam­mal, azzal a megváltoztathatatlan tén­nyel, hogy íróként is nő vagyok, és azt kell megírnom a világból, amit én tu­dok, amit a férfiak biológiai adottsá­guknál fogva nem tudhatnak. Annak, hogy a Nők Lapjánál dolgoztam, ebben nem volt szerepe, az csak egy életrajzi véletlen volt.

Ön, azt hiszem, nem az élet „nagy” problémáiról ír, hanem az ap­ró dolgokról, a mindennapi életről, emberi s főleg zsidó sorsokról, úgy, hogy a külső világot csak mint hát­teret használja. A fénykép hátoldala című többgeneráci­ós családregénye pl. az el­múlt több mint hatvan év tör­ténetének a krónikája. Ezek az évek felölelik a holokausztot, a Rákosi- és a Kádár­rendszert.

Előbb visszatérnék korábbi kérdésére. Nem tudom, kinek írok. Nem akarok álszerény len­ni, van egy kisszámú, stabil ol­vasóréteg, szándékosan kerülöm a tábor szót, amely reklám és re­cenzió nélkül megveszi a Novel­la Kiadónál megjelenő könyvei­met. Én hályogkovács módjára kezdtem írni, már 10-11 éves koromban, tehát nem volt ez tudatos te­vékenység. Amióta az eszemet tudom, mindig firkáltam valamit, egyszerűen nem tudtam nem írni, pedig többször el­határoztam, hogy abbahagyom. Azt írom, amit tudok a világról, az ember belső és külső világáról. S ha főleg női sorsokat írok meg, ezt is természetes­nek veszem, mert az ő bőrükbe tudok elsősorban belebújni. Nő vagyok, zsidó nő, ez a természetes állapotom. A legvadabb Rákosi-korszakban sem volt ti­tok, még lelkes úttörő koromban sem. Igaz, akkor nem illett a zsidóságról írni, de a Dokumentumok U. M.-ről című, a hetvenes években megjelent regényem­ben, sőt, a még korábban megjelent Lili utazásaiban is írtam zsidó sorsokról. Ugyanakkor számíthattam arra, hogy ezért nem fognak megdicsérni. Nagyjá­ból eltűrték a létemet.

– Egyik írásában említ egy Baracs nevű pökhendi és uraskodó üzletve­zetőt, megjegyezve, hogy ennek az embernek nem volt keresztneve, ő csupán elvtárs volt. Ebben a meg­ jegyzésben benne van az egész kor­szak. Szoktak párhuzamot vonni a nácizmus és a kommunizmus kö­zött. A mi nemzedékünk végigélte a nácizmust (illetve annak utolsó évét) és a szocializmusnak nevezett rendszer fél évszázadát. A náciz­musra mi, legalábbis személy sze­rint, úgy gondolunk vissza, mint egy olyan rendszerre, amely meg akart bennünket semmisíteni. Az utána következő időszaknak – a sok ször­nyűsége mellett – azért láttuk a gro­teszk, nevetséges oldalait is, mint azt a már említett Baracs elvtárs esete is példázza. Míg a nácizmus véres volt, nem volt benne semmi groteszk, s ezt nehéz lenne ironiku­san ábrázolni.

– Ebben tökéletesen igaza van. A ná­cizmusra nem tud az ember iróniával gondolni, arra csak félelemmel gondol­hatunk. De nem lennék igazságos, ha nem mondanám, hogy az utána követ­kező korszak is ébresztett bennem félel­met. Valóban ironikusan nézem az ötve­nes és hatvanas éveket is. Az ember azt vette észre, hogy világéletében olyan főnökök utasították, parancsoltak neki, akik gyakran komikusán tudatlanok vol­tak, de a munkájuk eredményét komo­lyan kellett venni. Ők bocsátották el az embert az állásából vagy terjesztették fel kitüntetésre, s ez nagy különbség volt. Vagy egyszerűen csak eltűrték. Szóval nem vagyok meggyőződve arról, hogy a félelem nem volt meg bennem velük szemben. Az ő létük is fenyegetést je­lentett, sokszor éppen a tudatlanságuk, műveletlenségük és kisebbrendűségi érzésük miatt. Nagyon eltérnek egymástól a nácizmus és az utána következő dikta­túra különböző szakaszai. Mert azokat se lehet egybemosni, ahogy mostanában szokás. Ritkán találkoztam egyébként olyan emberrel, akit a hatalom ne torzí­tott volna el.

Több írása van a Király utca, Lö­völde tér környékéről, ahol egy ideig laktak. Úgy érzem, hogy vonzódik a dokumentációhoz és szociográfiá­hoz.

Azt hiszem, a magyar irodalomban az elsők között voltam, aki fiktív doku­mentumokból írt regényt, a Dokumen­tumok U. M.-re gondolok. Minden munkám közül annak volt a legna­gyobb olvasói sikere. Levelekből, nyi­latkozatokból, utólagos oknyomozásból áll össze benne egy embernek a történe­te. Ellentétben a hiedelemmel, ennek nem sok köze van a valóságos újság­íráshoz. Inkább az irodalmi megjelení­tésnek, szerkesztésnek egy módja ez. A fénykép hátoldalában is van egy folyta­tólagos önvallomás, az Auschwitzot megjárt idős asszony története. Ebben a könyvben ez az egyetlen dokumentum. Nagynénémet élete vége felé megkér­tem, hogy mondja nekem tollba az ő történetét. A regény többi része fikció.

Mi foglalkoztatja mostanában? Ma nem kerülhetjük el a politikát, amit ön csak áttételesen, az emberi sorsokon keresztül ábrázol.

Minden munkámban foglalkoztat az ember megalázása. A kiszolgáltatott­ság. Az utóbbi időkben rövid írásokat jelentettem meg a Liget folyóiratban. Ezek egyes szám első személyben íród­nak, hitről, öregedésről szólnak. Ezekből hiányzik mind az előzmény, mind a következmény, töredék írások. A regényhez sok idő kell, nem tudom, marad-e rá időm. Regényalakjaimról különben azt szokták mondani, hogy nemigen van köztük boldog ember. Dosztojevszkij szerint az emberek azért boldogtalanok, mert nem tudják, hogy boldogok.

– Utoljára azt kérdezném, hogy mint magyar zsidó, mikor érezte job­ban magát? Régebben, amikor a zsi­dóság nem volt téma, vagy most, amikor vállalhatjuk identitásunkat, amikor virágzik a zsidó kultúra Bu­dapesten, de egyidejűleg az antiszemitizmus is nyilvánvalóbb lett?

Döbbenten tapasztalom, hogy már a Dob utca is szép. Zsidónegyednek hívják, és romantikája van. Énnekem bizony a Dob utca megmaradt annak a piszkos és zegzugos utcának, amin mindennap végigmentem, amikor édesanyám a Kertész utcában, mi pe­dig a Károly körúton laktunk. Össze­fröcsköltek az autók, lépkedtem a ku­tyapiszokban, úgyhogy nincsenek ilyen romantikus emlékeim. Hogy mi­kor éreztem jobban magam? Jobban éreztem magam az iskolában, ahol val­lásról, zsidóságról nem esett szó. Ma már tudom, hogy a felszín alatt azért mindvégig jelen volt. A szegedi tanító­képzőben kiváló tanáraim voltak, mert büntetésből tanítottak ott. Előfordult viszont, hogy egyik kedvenc tanáro­mat akartam meglátogatni, éppen pá­lyaválasztási gondjaim voltak, de ő mindenféle okkal, meg betegségére hi­vatkozva kitért előle. Amikor ezek után már másnap egészségesen beállí­tott az iskolába, nagyon megbántódtam, mert tudtam, hogy X. Y. rendsze­resen jár ehhez a tanárnőhöz. El kellett telnie több évtizednek, amíg rájöttem arra, hogy ennek a nagyon vallásos hölgynek szentképek voltak a lakásá­ban, és ezeket nem akarta megmutatni egy zsidó lánynak. Ezt arra mondom, hogy talán jobb lett volna, ha beszé­lünk róla.

Talán attól féltek, hogy egy zsi­dó lány akár fel is jelentheti őket?

– Elképzelhető. A rendszerváltás ide­jén, amikor az első hangos szó elhang­zott a zsidókról, ezek a szónoklatok megviseltek. Különösen, mert láttam, amint anyám tajtékzott a tévé előtt, és féltem, hogy agyvérzést fog kapni. Ret­tenetesen fájt nekem: nem elég, hogy tönkretették a fiatalságát, a középkorát, most meg ezt teszik az utolsó éveivel. Bizonyos szempontból azonban hálás vagyok azoknak, akik először írtak ró­lunk megkülönböztetett tiszteletlenség­gel, mert így visszanyertem az identitá­somat. Zavart identitású ember voltam, és azóta tudom, hogy nem nevezhetem magam egyértelműen zsidónak, hisz a zsidó kultúrából kevés az enyém, a ma­gyar kultúrán nevelődtem, de magyar­nak se nevezhetem magam. Tehát hon­talan vagyok, ami egész jó státus, amíg nincs olyan helyzet, hogy az ilyeneket kiutasítják.

Címkék:2006-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Morzsái az eltörött világkalácsnak

Török Petra Morzsái az eltörött világkalácsnak A Lesznai Anna-évfordulóról 2005-ben ünnepeltük Lesznai Anna születésének 120. évfordulóját, s eb­ben az évben...

LESZNAI ANNA-Napló

LESZNAI ANNA Napló (részletek) Mi tulajdonképpen a demokrácia vele­je? A közösséget a hasonlóságra fel­építeni. A szeretet és az élet elveinek...

Close