Szombat előfizetés 2017

Egydimenziós holokauszt-kiállítás

Írta: Novák Attila - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A Páva utcai Holokauszt Emlékközpont 2006 februárjában megnyílt állandó kiállítása több szempontból is ambivalenciáról árulkodik. Egyrészt, nagyon részletesen és kimerítően ábrázolja a magyarországi holokauszt nap-napi történéseit, ugyanakkor nem ágyazza be ezeket a szikár tényeket egy szélesebb összefüggésbe, nem ad részletes és kimerítő választ a miért kérdésére, ezért elbizonytalanítja a látogatókat is.

 

Bár a tervezők, érezvén a hiányt, készítettek egy tizenöt perces filmet az antiszemitizmus okairól, ám ebben nem pusztán tévedések, hanem ezzel összefüggően, koncepcionális problémák is megjelennek.

A Holokauszt Emlékközpont állandó kiállítása – és ez örvendetes esemény – tanult a világ múzeumainak legújabb technikáiból (Magyarországon ezt a Terror Háza Múzeum honosította meg), élménymúzeumot célzott meg, mely a múzeumot nem pusztán tárgyak összegyűjtési helyének, egyfajta rendbeszedett é mutogatásra szánt raktárnak (ilyen pl. a tuniszi Bardo Múzeum), hanem egy bizonyos tudás vagy ismeret kiindulópontjának tekinti, melynek az információátadási képessége azonos súllyal esik latba, mint ennek élményszerű feldolgozása.

Ez a fajta új múzeum arra akarja rávenni a látogatókat, hogy aktívan kapcsolódjanak be a közölt információ feldolgozásába, váljék személyessé a falak között felhalmozódott és tárgyiasult anyag, tehát a befogadó és a múzeum között interaktív viszony alakuljon ki. Ebben a szcénában a díszlettervező/tervező funkciója egyenrangúvá válik a muzeológuséval, ennek persze negatív kinövései is lehetnek, amikor is a múzeum – mint olyan – puszta reklámfelületté válik, melynek az interaktivitása abból áll, hogy egy problémás ideológiai-politikai tartalmat – tetszetősen kivitelezett formában, a személyesség látszatát keltve – próbál begyömöszölni a befogadó agyába, tehát egyszerűen manipulálni próbál.

 

jogfosztastol1.jpg
Képünk illusztráció

A Terror Háza múzeum többször is él ezzel az eszközzel, míg a Holokauszt Emlékközpont állandó kiállítása csak egyszer, utóbbinak oka azonban nem politikai, hanem egy koncepciót akar alátámasztani. A múzeum ügyesen alkalmazza azokat a fény- és hangeffekteket, melyek hangulatilag is segítenek a ráhangolódásban.

A kiállítás a „Zsidók Magyarországon”, illetve a „Romák Magyarországon” leírással kezdődik, mely a zsidók esetében a 19., a romák esetében a 14. századtól kezdve indítja a történelmet. Majd a „Jogfosztás”, „Kifosztás” és a „Megfosztás a szabadságtól” termek részletesen is vázolják a vagyoni kifosztást, a gazdasági tönkretételt, a szabadságmegvonást („Megfosztás az emberi méltóságtól”), majd a „Megfosztás az élettől” nevet viselő részben mind a német megszállás előtti gyilkosságokról, mind az auschwitzi haláltábor magyar áldozatairól fontos információkat kapunk. A „Válaszok” nevet viselő teremben pedig a nem zsidók és a zsidók reakcióit mutatja be a kiállítás, megemlítve a fiatal cionisták tevékenységét is, mely a magyar történelem hőseinek nyújt utólagos elégtételt.

A „Felszabadulás és felelősségre vonás” részben a háború utáni helyzetről, a megmaradtak számáról és a bűnösök megbüntetéséről értekezik a kiállítás, majd röviden, immár a zsinagóga terébe az embermentők tevékenységét mutatják be. Érdekessége és pozitívuma a kiállításnak, hogy a világ más holokauszt-múzeumából (pl. washingtoni) már jól ismert recept szerint, családi történeteken keresztül illeszti be az egyéneket a kollektív pusztulás krónikájába. A társadalom különféle csoportjait reprezentáló Hatvany-Deutsch, Chorin és Weiss családok a zsidó nagytőkéseket, a kárpátaljai Galpert-Ackermann család a hagyományőrző zsidóságot, a budapesti Braun-Wechsler család a budapesti zsidó középosztályt, míg a bonyhádi Singer-család az ortodoxiától már elmozdult, és polgárosodó vidéki zsidóságot reprezentálja. A bicsérdi Bogdán-Kolompár család sorsa pedig a pusztulásra szánt vidéki cigányság sorsát példázza, akik közül sokakat a komáromi Csillagerődbe, majd különféle koncentrációs táborokba deportáltak. A fotókkal bőségesen illusztrált és hangos kísérőszöveggel is ellátott (fülhallgatóval nyomon követhető), valamint többször ismétlődő családtörténetek nem csak a zsidóság társadalmi rétegződését teszik nyilvánvalóvá, de az egyén számára is követhetővé próbálják tenni a borzalmakat, és egyben rámutatnak arra, hogy a „Vészkorszak Áldozatai” nem pusztán a történelem sötét lapjain szereplő és megfoghatatlanná vált fantomok, statisztikákban szereplő óriási számok, hanem köztünk élt hús-vér emberek voltak, apák és anyák, gyermekek, nővérek és öccsök, akik szervesen illeszkedtek be a helyi társadalom életébe, kiszakításuk onnan tehát – az egyéni szinten is – egy darabot szakított ki a nagyobb közösségből.

A kiállítás azonban fontos kérdéseket vet fel és hiányokat tesz láthatóvá. Az alapkoncepció a holokauszt gazdasági motivációjú leírása (ezt az álláspontot képviseli a híres német holokauszt-történész, Götz Aly is), melynek a lényege az, hogy az egész Soa azért történt, mert a nem zsidók némely csoportja irigy volt az asszimilálódott gazdag zsidókra, ezért az állam „segítségével” elvette a zsidók vagyonát. A magyarázatot némileg indokolja az, hogy a készítő (és egyébként kiváló) szaktörténészek, Karsai László, Kádár Gábor és Vági Zoltán nagyjából ezt a komponenst vizsgálták eddigi kutatásaik során. Ám ez a szemlélet nem csak a cigányok és a szegény zsidók üldözésére, ám a gazdagok megsemmisítésére sem ad magyarázatot. Ha csak a kifosztás a lényeg és a cél, miért nem elégedtek meg ezzel a tettesek? Miért kell valakit meggyilkolni, hogyha már előtte – éveken keresztül – kifosztották őket? Miért éppen a zsidók, miért nem mások? A készítők nyilván érezték azt, hogy magyarázattal kell szolgálniuk ezekre az alapvető kérdésekre melyek a kiállítás forgatókönyvének vitája során is felmerültek -, ezért „válaszul” készítettek egy 15 perces rövidfilmet az antiszemitizmusról, ám az opusz nagyon problémásra sikeredett. Benne helytelenül racionalizálni akarják a zsidóellenes előítéleteket (a W. Marr előtti zsidógyűlölőket egyébként konzekvensen és helyesen „antijudaistáknak” nevezik) azzal az állítással, hogy a „gettó falait kétfelől építették”, magyarul a zsidók ismeretlen szokásai és elzárkózása a többségi társadalomtól is felelőssé tehető a zsidógyűlöletért, másrészt súlyosan nem mondanak igazat abban a kérdésben, hogy a zsidók többsége miért is élt a történelem során diaszpórában. Helyesen jegyzi meg azt a film narrátora, hogy a második világháború zsidóüldözései nem „most” kezdődtek, hanem egy régi történet újabb felvonását látjuk. Ám amikor visszanyúlnak az ókori történelemhez, amikor Jeruzsálem pusztulásáról és a titusi seregeknek a zsidóság leigázásáról beszélnek, a következő tűrhetetlen mondat hangzik el: ezután a zsidók „saját választásukból és a többség akaratából” Palesztinán kívül, diaszpórában élnek.

Hogy ki volt ez a bizonyos „többség”, az nem tudható, ám biztosan nem a zsidók többsége, legfeljebb a hódítóké. Jeruzsálem leigázása és a Második Templom elpusztítása (i. sz. 70) után Júdeát önálló római provinciának szervezték meg. Jeruzsálemet Aelia Capitolina elnevezéssel pogány római várossá alakították át, ahová zsidónak tilos volt belépnie, a belépést pedig halállal büntették. Tömegeket deportáltak Júdeából, sokakat pedig megöltek és/vagy rabszolgának adtak el a Birodalom más tartományaiba. A zsidó vallásban bekövetkezett változás, miszerint az istentisztelet centruma a Szentélyből áttevődött máshova (rabbinikus autoritás) sem függetleníthető a zsidó hatalmi központ erőszakos és külső megszüntetésétől, a zsidó népre mért külső csapástól. Ettől függetlenül, még az i. sz. 6. században is voltak zsidó települések Palesztinában, ám jelentőségük egyre csökkent.
Tehát a múzeum filmjének ez az állítása, nem csak tényszerűen nem igaz, de súlyos (tév)koncepciót alapoz meg, a diaszpórát a zsidóság döntésének tekinti, feltételezhetően azért, hogy később, a holokauszt zsidó áldozatait az illető társadalom halottjainak is lehessen tekinteni, tehát ezzel a „kegyes” hazugsággal véli megalapozni a nem érintett közönség szimpátiáját a holokauszt áldozatai iránti. Ez a mondat arról árulkodik, hogy a kiállítás tervezői – tudatosan vagy tudattalanul – a történelmi tényeket egyfajta ideológiai cél jármába fogták, ami megengedhetetlen, és ismerve a projektben résztvevő történészek tudását, meglepő. Illetve, ebből is látszik, hogy a magyarországi holokauszt történetének rekonstruálása és a nagyközönség számára történő reprezentálása nem egyenlő azzal a tudással, ami abban manifesztálódik, hogy pl. hány embert zsúfoltak be x napon y vagonba. Be kellett volna vonni több olyan szakembert is a kiállítási munkálatokba, akik nem pusztán a magyar holokauszt pár évének szakemberei, hanem tágabb összefüggéseit ismerik, a keresztény-zsidó viszonyba, és az európai történelembe, így a kiállítás a pusztítást a zsidó történelem és tradíció folyamatába integrálva tudta volna láttatni.

Nagyon problémás a magyar felelősség ábrázolása. Ebben is ingadozik a kiállítási szöveg, hiszen a magyar állami felelősséget mindenhol elismeri és dokumentálja, míg a társadalmi felelősség tekintetében ingadozik, hol a nagyobb társadalom közömbösségéről beszél, hol mindössze arról, hogy voltak szélsőségesek is, miközben a tények szintjén nagyon részletesen leírja a szélsőjobboldali mozgalmak felfutását, a nyilas terrort, a csendőri apparátus tevékeny szerepét. Ám nem gondolja végig és nem mondja ki azt, hogy a szélesebb társadalom bizony-bizony csődöt mondott a vészkorszakban, hogy a vidéki gettósításokkor (erről feljegyzések, korabeli beadványok egész sora árulkodik) egymással versengve igényelték ki a zsidók lakásait, használati tárgyait.

Ugyanilyen problémát látok a magyarországi roma áldozatok szerepeltetésében is, akik természetesen a holokauszt áldozatai voltak, ám az világosan látszik (ez annak idején a sajtóban is zajlott) hogy ilyetén bemutatásuk a különféle roma szervezetek vezetőivel való viaskodás következménye. Mivel sorsuk nincsen hitelesen beillesztve a kiállítási koncepcióba, a miértre adott válasz az ő esetükben még annyira sincs megmagyarázva, mint a zsidók esetében. A „Jogfosztástól a népirtásig” kiállítás koncepciója nehezen érvényesíthető a nincstelen romák esetében, akiktől nem csak hogy volt mit elvenni, hanem akikre csak a háború végén „jutott idejük” a magyar és német náciknak. Németországban, Franciaországban és Belgiumban, a németek által megszállt szovjet területeken és Magyarországon üldözték, táborba zárták és gyilkolták őket (más, más mértékben és számban), máshol azonban nem foglalkoztak velük. Ezeket a tényeket közli – a vélhetően Karsai László által írt kiállításvezető (Karsai kandidátusi disszertációját e témából írta), de úgy érezzük, nem illeszthetők be ebbe a koncepcionális keretbe.
Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk a múzeumról, hogy a holokauszt masinériájának szaktörténészei egydimenziós kiállításvezetőt írtak, a tervező pedig kiváló munkát végzett. Ugyanakkor érezhető a tágabb összefüggések hiánya, a kizárólag a gazdasági motívumokra épülő koncepció egyoldalú túlsúlya, az integrálatlanság. A kiállításban résztvevők nem döntötték el magukban azt, hogy a múzeumot zsidó történeti múzeumnak vagy a magyarországi holokauszt áldozatai múzeumának szánják és amikor szintetizálni akarták volna e két szempontot, nem igazán voltak sikeresek ebben. Ezek az ambivalenciák, dilemmák és kérdőjelek végig érezhetőek és lerontják az egyébként releváns tényanyagot felhalmozó kiállítás értékét.

Arról most nem is beszélnék, hogy a múzeumban, amikor megtekintettem, páran lézengtek csak, láthatóan nem sikerült zarándokhellyé varázsolni a helyet, amiről – persze – nem csak maga a kiállítás, de a múzeum helyszínének kiválasztása, a szűk tér, a megannyi szakmai és szakmánkívüli kompromisszum, valamint a szélesebb magyar társadalmi konszenzus hiánya is felelőssé tehető. A Terror Háza Múzeum esetében egységes koncepció érvényesült, az akkori jobboldali kormánypárt magáénak érezte a múzeum kialakítását, és kádereivel határozottan végigvittek egy (egyébként) problémás elvet. Ezért milliók, a kommunista diktatúra által megsértett tömegek, valamint leszármazottaik is magukénak érzik a múzeumot, régi sebeikre ad valamilyen reparációt, folyamatosan tele vannak a kiállítótermek.
A Holokauszt Múzeumnál már kezdetben is a bizonytalanság érződött, nem csak a szakmai közvéleményt, de a zsidóságot is megosztja a kiállítás, hiszen olyan koncepció érvényesült a Páva utcában, mely a vészkorszakot kiszakította a zsidó történelem folyamatosságából és kizárólag a magyar nemzeti narratíva és a zsidó historikus szemlélet közötti térben lebegő szenvedéstörténet megfogalmazására szorítkozott. Olyan nézőközönséghez szól tehát a kiállítás, amely alig-alig létezik. A zsidó szenvedéstörténet, a várható szélesebb közönség reakciójától való félelem, illetve az ezekre a félelmekre előzetesen reagáló és nem túl bátor attitűd kifejezésmódjai keverednek a szövegekben. Csak az a probléma, hogy nem lehet Magyarországon olyan holokauszt-kiállítást csinálni, mely alig veti fel a társadalmi felelősséget, és olyat is nehezen lehet, mely a zsidó specifikumot annak tradicionális tartalma és társadalomtörténeti elemzése nélkül fogalmazza meg. Félő, hogy ezzel a kiállítással nem csak a múzeum, hanem a magyar társadalom is óriási lehetőséget szalasztott el.

Címkék:2008-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Lépjünk egy aprót előre

A Peszachot megelőző szombat Sábát HáGádol, értelmezési zavar elkerülése végett célszerű úgy fordítani: a szombat, amely nagy. Elnevezésének forrása nem...

Kertész Imre: Európa nyomasztó öröksége

A mögöttünk álló évszázad szörnyű megpróbáltatásai közt akadt egy váratlan és örömteli fordulat is: a szovjet birodalom vértelen összeomlására gondolok,...

Close