„Semmilyen gettóba nem lehet bezárni!” – Beszélgetés Elek Judit filmrendezővel

Világszerte a Konstantinápolyi hölgy alkotójaként ismerik. Ez ugyanis a Cannes-ban debütált első nagyjátékfilmje, a Sziget a szárazföldön francia címe. Fekete báránynak tartja magát, aki mindig beverte a fejét a falakba. Elek Judit nemrég ünnepelte hetvenötödik születésnapját. Június 11-én az Uránia moziban díszelőadáson vetítették 25 éve készült Tutajosok című filmjét. 

Saját szavaival élve, a rendező feladata tanúként jelen lenni a társadalomban. Mikor járt a legnagyobb nehézségekkel ez a tanúskodó jelenlét?

Amióta az eszemet tudom, már pedig az elég régen volt, naplót írok, permanensen valamit fabrikálok, hol írásban, hol filmes eszközökkel. Az ember nem méricskéli, amikor valami nehéz, hanem harcol ellene. 1971-től, úgymond szilenciumra ítéltek mint játékfilmrendező; amit persze sem szóban, sem írásban, senki nem közölt velem. Viszont nagyon humánusak voltak, mert dokumentumfilmeket csinálhattam. Mindennek a Martinovics filmem forgatókönyve volt az oka. A rossz lelkiismeretű hatalom megfejtette, hogy miről szól, a magyar jakobinus mozgalom vezetőit a császári diktatúra egy konstruált perben felségsértés és hazaárulás vádjával elítéli és kivégezteti. Nem volt nehéz felismerniük a sztálini konstrukciós perek allúzióját és leállították az előkészületeit. Tíz évig a fiókomba zártam a történetet, mire a Magyar Televíziónak elkészíthettem. Éppúgy nem engedték Sára Sándor Mádéfalvi veszedelmét, Jancsónak szintén volt egy történelmi témájú filmje, amit mindmáig nem készített el. Akkoriban elég nehéz idők jártak mindhármunkra.

A magyar filmművészet egyik első meghatározó női alkotójaként mi a véleménye a sajátosan női élmények, látásmód fontosságáról?

Mindig elutasítom az ezzel kapcsolatos kérdéseket. Attól, hogy nő vagyok, egyáltalán nem vagyok olyan, mint például az általam nagyra becsült Gyarmathy Lívia. Azon kívül, hogy lényegileg emberekről beszélünk és tisztességesek vagyunk a pályánkon, nincs olyan, amiben hasonlítunk egymásra. Akkoriban szűkösek voltak a viszonyok, és abszurdumnak tűnt, hogy filmrendező legyek. A főiskolai osztályfőnököm Máriássy Félix azt mondta, hogy női filmrendező nincs, mire én azt feleltem: „Rendben van, elmegyek a híradóba, és hamarabb fogok rendezni, mint az összes fiú.” „ De hát maga milyen jól ír, megírta az Árvácska forgatókönyvét meg az Ébredést. Miért nem fogadja el a dramaturg diplomát?”–kérdezte. „Mert nem erre jöttem ide. Hogy mellesleg még ezt is tudom, az más dolog.” Mindannyian kénytelen voltunk megtanulni a forgatókönyv írást.

Jó ideig nem foglalkoztam úgynevezett zsidó témájú filmekkel. Nem vagyok semmilyen gettóba zárható. Hét és fél évesen, a II. világháború alatt, bezártak a budapesti gettóba. Azóta arról szól az életem, hogy engem semmilyen gettóba ne lehessen többé bezárni. Szabad és független ember akartam lenni. Nem könnyű feladat, sem nyolc évesen, sem hetvenöt évesen. Talán sikerült.

Az a hét-nyolc éves kislány a Visszatérés című filmjében is feltűnik. Egyszer azt mondta róla, vagyis magáról: az első igazi emléke az életről, hogy a gettóban ráesett egy öregasszony hullájára.

Visszatekintve az a gyerekkori élmény, ami törölte az összes korábbi élményemet, volt a nulla pont. De most már annyi mindent csináltam, nem csak a saját életem korszakairól, hanem Petőfi özvegyéről, Martinovics Ignácról, Fisch bácsiról, Elie Wieselről vagy Vlahovics bácsiról a Meddig él az emberben…

És a magyar filmművészet egyik legnagyobb szabású történelmi eposzát a tiszaeszlári perről. Egyetért azzal, hogy a Tutajosok két szinten is áttörést hozott: a zsidó vallási rituálék és az antiszemitizmus hazai gyökereinek a bemutatásában?

Muszáj végiggondolni azt, hogy kik vagyunk, hol tartunk. Muszáj visszanyúlni olyan témákhoz, amikkel soha nem történt meg az igazi szembenézés. Még a rendszerváltás előtt volt egy körkérdése a Mozgó Világnak: mit jelent a művészek, az értelmiségeik számára az a tény, ha történetesen zsidók. Én is megkaptam ezt a kérdést, és szó szerint azt gondoltam, amit Kertész Imre válaszolt rá: Ő nem zsidó, csak az, akit zsidóként üldöznek. Úgy nőttem fel, hogy a zsidóság annyit jelent, hogy az embert üldözik. Következésképpen jobb nem annak lenni, ha az ember élni akar. Másfelől komolyan elkezdett érdekelni, hogy honnan hozunk bizonyos dolgokat. Miért van az, hogy bizonyos emberek számára egyből elfogadható vagyok, és létezik valami megmagyarázhatatlan közösségi érzet, ami felém árad, bizonyos emberek pedig elutasítanak. Továbbá, mi ez az egész új keletű antiszemitizmus. Még főiskolás koromban megvettem Eötvös Károly A nagy per című könyvét a tiszaeszlári vérvádról. 1986-ban kezdtem el írni a Tutajosok forgatókönyvét.

Bevallom, világéletemben analfabéta voltam zsidó vallási kérdésekben. Québec-ben, ahol éppen egy retrospektívet szerveztek a filmjeimből, megismerkedtem egy holland gyémántcsiszoló fiával, aki elment rabbinak. Egy hétig nála tanultam, amit csak lehetett. Ott láttam életemben először mikvét egy modern házban. Idehaza Jancsó Miklós ajánlotta, hogy keressem fel Raj Tamást. A Tutajosokban és az Ébredésben is ő alakította a rabbit. 1987-ben már elköltöttünk a Tutajosok előkészítésére hét millió forintot, amikor a Magyar Televízió kiszállt a támogatásából. Erre a hírre úgy megbetegedtem, hogy majdnem megoperálták a gerincemet. Végül Hanák Gábor, aki akkor a Budapest Filmstúdió vezetője volt, nagyon pártolta a filmet. Mindenki attól esett pánikba, mert volt egy ki nem mondott, de mindenki által tudott verdikt, Aczél és az akkori kultúrpolitika részéről, hogy: zsidók voltak, vannak, lesznek, de nem beszélünk róluk. Csak egyfajta hivatalos módon lehetett beszélni a háború szörnyűségeiről, hogy azok túlnyomó részt a németeknek voltak köszönhetőek. Arról soha nem esett szó, hogy magyar csendőrök vagonírozták be az embereket.

Éppen ezért tartom életbevágóan fontosnak, hogy kiadják újra a Tutajosok forgatókönyvét, a tárgyaláson elhangzott vallomások jegyzőkönyvével. Eötvös Károly védőbeszédével és a felmentő ítélet indoklásával együtt, mert ezek alapján készült a film, hogy a tényeket taníthassák meg a gyerekeknek az iskolában. A parlamenti botrányos felszólalás után azonnal telefonáltam és írtam a Magyar Televízió vezetőségének, hogy sürgősen tűzzék műsorra a filmet, hogy minél több ember megismerhesse ebben az országban az igazságot és büszke lehessen rá, hogy a XIX. század végén Magyarországon nem tudott tért hódítani az antiszemitizmus.

Az Ébredés című regényét még főiskolásként írta, és csak 1995-ben lett belőle film. A Visszatérés tavalyi bemutató. Az évekkel, a korral jött el a szembenézés igénye a saját és a családja élettörténetével?

Még a ’70-es években elkezdtem írni apám történetét az utána maradt dokumentumok alapján. Apámnak soha nem voltak vallási vagy zsidó ambíciói, csak emberiek. Megtaláltam a munkaszolgálatból írott leveleit az első házasságából származó 15 éves féltestvéremhez, Verához. Apám ragaszkodott ahhoz, hogy ő is kikeresztelkedjen. Vera viszont nem akarta, árulásnak gondolta. Mire apám egy nagyon szép levélben azt válaszolta neki, hogy ami most folyik, el fog tűnni, azok a szövetségek és táborok, amiket ez a borzalom kreál, ezzel a borzalommal együtt fognak elmúlni. És nem lesz áruló attól, ha hagyja megmenteni az életét. Nem hagyta.

Vera nővérét deportálták, meggyalázták, elpusztították. Az édesapja az utolsó percig visszavárta, Ön pedig csak pár éve szerzett tudomást róla. Emiatt a családi sorstragédia miatt kívánkozott ki Önből a Visszatérés/Retrace című filmje?

Ez a filmem tizenkilenc évvel ezelőtt úgy kezdődött, hogy összeraktam két különböző világot, Mészöly Miklós és Marguerite Duras egy-egy novelláját. Közvetlenül a rendszerváltás előtt kialakult, hogy a hősnő utazásának, akinek a hátországa kezdett megejtően hasonlítani az enyémhez, csak akkor van értelme, ha Magyarországra jön keresni a gyökereit. Ráadásul azt akartam, hogy amikor visszajön, ugyanazt találja, mint amiért elment a holokauszt után. Ezért a cselekményt 1968-ban arra a napra tettem, amikor a magyar tankok elindultak Csehszlovákiába, hogy leverjék a bársonyos forradalmat. Csakhogy mire elkezdtük volna forgatni a filmet, „kitört” a rendszerváltás. Mindenki azt érezte, hogy ez most nem aktuális, itt vagyunk a szabadság küszöbén. Mit ráncigálom elő ezeket az ódivatú dolgokat. Így aztán mást csináltam. Bejártam egész Erdélyt, megírtam a Kinek az erdeje című forgatókönyvet, amelyből máig nem lett film, leforgattam két dokumentumfilmet, megszületett az Ébredés. Eltelt több mint tíz esztendő. Felavatták a Magyar Gárdistákat a budai várban. Ez a tény időben egybeesett azzal, hogy megtudtam, hogyan gyalázták meg és pusztították el Vera nővéremet a koncentrációs táborban. Mindkettő beütött, mint a mennykő. Úgy éreztem, meg kell szólalnom. És én csak filmekkel tudok tenni valamit.