Szombat előfizetés 2017

Bábeli fogságban – Zsidó motívumok Jancsó Miklós játékfilmjeiben

Írta: Stark András - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Stark András

Bábeli fogságban

Zsidó motívumok Jancsó Miklós komi játékfilmjeiben

Jancsó Miklós számos játékfilmjében (és dokumentumfilmjeiben) fellelhetők zsidó motívumok. Korai játékfilmjeiben azt vizsgáltam, hogy az alkotó hogyan és milyen összefüggésben jeleníti meg a zsidó tematikát, hogyan értelmez­hetők a látottak. Négy alkotásban, A ha­rangok Rómába mentek, az Oldás és kötés, az Így jöttem és a Fényes szelek című filmekben azokat a motívumokat kerestem meg, amelyek valamilyen módon a zsidósággal mint vallással, történelemmel, kultúrával, mentalitás­sal foglalkoznak.

Miért a korai játékfilmek? Ennek személyes magyarázata van: tizenéve­sen a pécsi játékfilmszemlék izgalmas légkörében találkoztam ezekkel a fil­mekkel először. A szellemi eszmélés, a kamaszkori érzékenység időszakában különösen érdekelt, hogy „ki vagyok én?”, s a válaszokat közvetlenül keres­tem a filmekben; mennyiben szólnak rólam, adnak-e választ arra, hogy ma­gyar vagyok vagy zsidó? És miként ala­kítja a választ az a tudat, hogy Ausch­witzban családom több tagját megöl­ték… hogy az anyanyelvem, amelyen Petőfi Sándor, Arany János és József Attila verseit olvastam, a magyar kultú­ra részét képezi, hogy a város, amely­ben felnőttem, meghitt otthonom.

Nagy érdeklődéssel és a megértés vá­gyával kutattam, hogy mindezek a kér­dések mennyire jelennek meg ezekben a filmekben.

Jancsó első játékfilmje, A harangok Rómába mentek 1959-ben készült. A történet 1945 nagyhetében, a fronthoz közel lévő nyugat-magyarországi kisvá­rosban, Sopronban játszódik. Nagycsütörtök van, amikor a harangok elhall­gattak, úgy mondják „Rómába men­tek”. Egy latin-görög szakos gimnáziumi tanár árokásásra vezényli érettségi előtt álló osztályát, hogy megmentse őket a katonaságtól, a haláltól.

Két rövid epizódot emelnék ki a film­ből. Az elsőben két fiút látunk ebből az osztályból, Pétert és Sólyomszemet. A fiúk véletlen szemtanúi lesznek a tör­ténteknek; német katonák deportálta­kat hoznak kivégzésre a bányába, le­vetkőztetik őket, letépik ruháikat. Péter felindulásában szembe akar szállni az egész német alakulattal, de Sólyom­szem, látva a helyzet reménytelensé­gét, nem hajlandó odaadni a pisztolyát. Dulakodás közben véletlenül meglök­nek két csillét, amely lezuhan a néme­tek közé. Az így keletkező zűrzavarban a deportáltak menekülni próbálnak, köztük egy lány, Jana is. Őt sikerül a fi­úknak elbújtatniuk. Ezt az epizódot Fertőrákoson, a kőbányában forgatták, ott, ahol csaknem kétszázezer zsidó munkaszolgálatost öltek meg a háború utolsó napjaiban. Tehát egy olyan emblematikus helyen, ahol tábla is őrzi az elpusztított vértanúk emlékét.

A másik epizódban Péter az utcán mindenfelé keresi a rejtekhelyéről el­tűnt Janát. Felkapaszkodva egy kerítés­re, ismét tanúja lesz egy jelenetnek. Kutyás őrök embereket szállítanak egy kastély udvarába. A deportáltakat itt is levetkőztetik és autóra rakják.

A film idézett képsorain drámai hang­súllyal jelenik meg a vetkőztetés és a megalázottság egzisztenciális határ- helyzete, előre vetítve Jancsó későbbi játékfilmjeinek látványvilágát, amelyek­ben a meztelenség motívuma univerzá­lis, metaforikus jelentést kap. Vajon mi motiválta Jancsót, amikor a legelső já­tékfilmjében ilyen hangsúlyosan utalt a vészkorszakra, hiszen az ötvenes évek második felében készült filmekre ez korántsem volt jellemző. Szekfü András így ír erről Jancsó-monográfiájában:

„A film szerint a fiatalok történelmet akartak csinálni, de a kiscserkészek na­ivitásával. A történelmi modell az alle­gória érdekében cserkészfilmmé ala­kult, ami eleve kudarcra ítélt vállalko­zás.”1

Egy 1987-ben készült interjúban2 Jancsó elmondja, hogy 1944. március 18-án, jogi diplomával a zsebében, hosszú időre elment egy cserkésztábor­ba. Mire visszajött, lezajlott a deportá­lás. Így vall erről:

„A deportálásokról már csak akkor értesültem, amikor befejeződtek. Tud­niillik akkoriban cserkész voltam, s amikor a deportálásokat véghezvitték, éppen kint jártam a havasokban… Csak augusztus végén jöttünk vissza. És akkor tudtam meg, hogy mi tör­tént… Amikor lejöttem a hegyekből, ak­korra már elvitték mind egy szálig a zsi­dókat Kolozsvárról… 1944-ben őszin­tén mondom, nem tudtam – senki sem tudta a környezetemből -, hogy itt arról van szó: kiirtják a zsidóságot. Azt tud­tuk, hogy deportálják, elviszik… Azóta, egy életen keresztül, szégyellem ma­gam. Hogy nem tettem valamit….

Amikor 1945-ben megtudtam, hogy mi történt, még jobban elfogott a szé­gyenérzés. Hogy nem fogtam puskát én sem, meg a barátaim sem. Pedig tud­hattuk, milyenek a nácik.”3

A holocaustot követő fél évszázadban a morális felelősség, a szégyen érzésé­nek ábrázolása nagyon ritka, szinte kivé­teles a magyar zsidók deportálásával, a koncentrációs táborokban történt tö­meggyilkosságokkal kapcsolatban a ma­gyar szellemi életben. Jancsó vallomása némiképpen emlékeztet arra, amit Ing­mar Bergman ír le a Laterna Magicá­ban. Bergman „cseregyerekként” a hitle­ri Németországban volt és nem tudato­sult benne, hogy mit lát, mit él át.

„Születésnapomra a család megaján­dékozott Hitler fényképével. Éveken át Hitler oldalán álltam, örültem sikerei­nek, gyászoltam vereségeit… Amikor a koncentrációs táborokról tudomást szereztem, ésszel először nem fogad­tam el szemem tanúságtételét. Mint so­kan mások, én is hamisítványoknak, hazug propagandának tartottam a ké­peket. Amikor az igazság végül legyűrte ellenállásomat, kétségbeesés fogott el, és önutálatom, mely már addig is nyo­masztó terhet jelentett számomra, az elviselhetetlenségig növekedett.”4

Egy évvel A harangok Rómába men­tek elkészülte után, 1960-ban utal Bergman először erre az élményre a Csend című filmjében, ahol az álom­szerű képsorok, a katonák, a fegyve­rek, a tankok látványa drámai erővel tükrözi az egzisztenciális szorongást, a fenyegetettséget.

A nagyhét idején játszódó film eszembe juttatja Jerzy Andrzejewski regényét, a Nagyhét Varsóban-t, amely 1961-ben jelent meg lengyelül, 1966-ban pedig magyarul. A történet 1943 áprilisában játszódik, amikor a varsói gettó lángokban áll, folyik az emberva­dászat. Egy zsidó lánynak sikerül ki­szöknie a gettóból. A városban véletle­nül találkozik régi szerelmével, csak tő­le remélhet segítséget. A fiú hazaviszi a lányt, a házban azonban feljelentik. A fiút megölik a Gestapo emberei, a lány számára egy út van, vissza a gettóba, a halálba. A varsói gettó drámai esemé­nyei után tizennyolc év telt el a regény megszületéséig. Csaknem két évtize­des bénultság és sokk után vált le­hetővé, hogy a lengyelek a művészet eszközével nézzenek szembe a kollek­tív és személyes történelmi traumával, és annak morális következményeivel.

Andrzejewski regényéből Andrzej Wajda készített játékfilmet5 1996-ban. Amint nyilatkozta, jóval korábban sze­rette volna, de a politika ezt nem tette lehetővé.

Jancsó Miklós második nagyjátékfilm­je, az Oldás és kötés számomra érzel­mileg is nagyon hangsúlyos és fontos film volt. Nemcsak az orvos-környezet­ben játszódó történet, hanem a morális kérdésfelvetések miatt is. A film közép­pontjában Járom Ambrus (Latinovits Zoltán), az első generációs értelmiségi, parasztfiú áll. Ambrus mint fiatal orvos mély válságba kerül, amikor idős pro­fesszora, akiről nem feltételezi, hogy képes még egy műtétet végrehajtani, megold egy helyzetet, amelyre maga képtelen lett volna. A katartikus élmény olyan kérdésekkel szembesíti Ambrust, hogy ki is ő, honnan jött, hová tart.

A professzor (Ajtay Andor), a docens (Szakáts Miklós), a kolléga (Bodrogi Gyula) figurája mind alkalmas azono­sulási értékmintákat jelenítenek meg számára, de témám szempontjából számomra akkor és most egy másik szereplő a legfontosabb, Márta alakja (Domján Edit). Az epizódban, amely­ben felbukkan, egy partin vagyunk. Sznob, értelmiségi társaság (írók, zenészek, képzőművészek) egy szobrász műteremben avantgárd kisfilmeket néz. Ambrus és Márta az egyikben vi­szontlátja magát. A filmbetét egy koráb­bi, közösen eltöltött délutánt idéz fel. így írja le Szekfű András könyvében ezt az epizódot:

„Érzékletesen (de nem magyarázva) a Domján Edit által alakított Márta a kisfilmbetét nélkül is elég pontosan előt­tünk van, ahogy furcsa félrehúzódással, jellegzetes gesztussal elkülönül a társaságtól, hozzájuk is tartozik, de több is náluk, mert tartása van.”

Szekfű nem részletezi e kisfilmbetétet, szerintem viszont fontos annak elemzése, ami a képen látható.

Járom Ambrus kölcsön Skoda-Feliciájából száll ki, Márta bikiniben, egy nagy strandlabdával játszik, mosolyog, pajkosan öltögeti nyelvét a kamerába. Ambrus mellette fut, miközben Márta kezében hirtelen kidurran a labda. A kí­sérőzene a Modern Jazz Quartett stílu­sát idézi, majd a zene elhallgat. Magas totálból látjuk, hogy egy folyó partján vannak. Ambrus lemezeket vesz elő a kocsijából egy leterített pokrócra. Már­ta mintha hirtelen bűvöletben másutt járna. A férfi megpróbál kontaktust te­remteni vele. Hordozható lemezjátszó­jára feltesz egy lemezt, amelyről a Kol Nidré dallamai és egy kántor énekhang­ja csendül fel.6

Márta magára terít egy fehér, fekete csíkos, rojtos taliszt-imaköpenyt, egy ókori eredetű zsidó ruhadarabot.7 El­őször könnyed, balettszerű „hétfátyol táncot” lejt a folyóparton, miközben Járom doktor elkomorulva hallgatja a ze­nét, nézi a nőt, aki végül mint imasálat, a fejére borítja a taliszt, majd a földre dobja. Aztán egy terméskőből kirakott falhoz fut, ráborul, mintha a Siratófal lenne, mintha egy mélyről feltörő ér­zés, emlék hirtelen tudatosulna benne. Visszafordul, a kamerába nézve „Ne! Ne!” – kiált fel, szinte könyörög, hogy hagyják abba a felvételt.

Jancsó így nyilatkozott erről a jele­netről:

„Gyerekkoromban jártam először zsi­nagógában is, akkoriban a Kol Nidrére a keresztények is elmentek. Nem em­lékszem, hogy ez melyik városban tör­tént, a szüleim vittek el egy híres kán­tor éneke miatt… Második játékfilmem­ben – az Oldás és kötésben – össze van keverve a valóságos és film-jelen. S az utóbbiban feltűnik a Kol Nidré. Mert ér­dekes. Mert más. Önmagáért más, de ez a más jelenthet valami mélyebbet is. Zsidónak lenni valószínűleg többet je­lent, mint pusztán a mást… A Kol Nid­ré, a héber zene az én kultúrám is… Szociologikusán vagy nem szociologi­kusán került a filmbe a Kol Nidré képe? – a mi szakmánkban nem annyira ki­számított. Ott volt a helye. A filmben a Latinovits játszotta figura nyitott em­ber. Amolyan első generációs, népi ér­telmiségi, aki nem kötözködik a zsidók­kal. Ez még az a típus, amelyik nyitott. Aki tudja, hogy a világot csak akkor ért­heti meg, ha mindenkihez tartozik és mindenkinek a barátja. Aki közöskö­dik. A zsidókkal is. Mindenkivel.”8

A lehetséges értelmezések közül szá­momra hangsúlyos még a személyes és kollektív veszteség, a gyász, a mártírok siratásának fájdalma. Amikor Márta ma­gára veti a taliszt, és ezzel a sállal ját­szik, az inkább a hétfátyol táncot idézi, mint egy vallásosság kifejeződését. Amikor azonban beleéli magát ebbe, valamilyen erotikus játékosság és drámaiság, feszültség reflexiójaként le­dobja magáról a sálat, odamegy a fal­hoz, amely a siratófalnak a megjele­nítője. Ez a magyar siratófal. Hirtelen kiesik a „játékból”, talán túl mélyen érinti mindaz, amit ez kifejez. Rejtett (mert elrejtendő?), nem manifeszt (nem tudatos?), jelzésszerűen kife­jeződő zsidó sors, el nem mondott tör­ténet és identitás.

E találkozás élményének is szerepe van abban, hogy Járom Ambrus végül is elmegy a falujába, ahol várja az apja és a füttyszavára hallgató ökrök. A vé­gén Bartók elmondásában elhangzik a Cantata profana, a fiú nem fér már be az ajtón, hiszen a szarvasok az ajtón már be nem fémek. Valamilyen tradí­ció, gyökér, hagyománykeresés az, amit kiérzek a film e hangsúlyos motí­vumából.

Megint Bergman-analógia jut eszem­be, az Érintés. A hetvenes években ké­szült filmben a zsidó fiú, David (Elliot Gould) találkozik Karínnal, a konszoli­dált svéd családban élő asszonnyal. En­nek a megállapodott, gyökerekkel, tra­díciókkal rendelkező asszonynak az életét felkavarja a gyökértelen, „bolygó zsidó” sorsot sűrítő, szenvedélyt magá­ban hordozó, nyugtalan és önmagát el­fogadni nagyon nehezen vagy egyálta­lán nem tudó fiú.

Fontos még egy motívum, ami már itt, ebben a filmben megjelenik, de még csak képi asszociációként. A víz látványa, amelynek jelentése majd az Így jöttemben, a harmadik játékfilm­ben teljesedik ki. Összetett és bonyo­lult kérdés, hogy vajon ki kicsoda eb­ben a filmben. Egy tizenhét éves fiú 1945 tavaszán, amikor már itt vannak a szovjet csapatok, menekülni próbál a fronton keresztül. Elindul a nyugati ha­tár felé, aztán ott marad, elfogják az oroszok. Egy orosz katonának, Koljának az őrizetére bízzák. Viszonyukat, kapcsolatukat így írja le Szekfű András: „Kettőjük együttléte során a szere­pek relativizálódnak, felcserélődnek, megváltoznak. Kezdeti viszonyuk egy­értelmű volt: fogoly-őr. Ezt a viszonyt Kolja másként élte át, mint Jóska: ben­ne tehetetlen düh, Koljában jóindulatú segítőkészség van. Míg Jóska elszenve­di az eseményeket, Kolja ezeknek cse­lekvő részese. És van egy fontos tulaj­donsága: tud bízni a másikban. Kolja őt nemcsak ’elfogja’, hanem egyben az életét is megmenti… Jóskát egyedül ví­zért küldi, akit a rajta lévő német, sőt, SS egyenruha miatt deportálásból haza térő magyar zsidók csoportja agyon akar verni. Kolja nem tud beszélni a ha­zatérőkkel, és a helyzet egyébként is gyors cselekvést kíván, ezért pisztolyá­val kényszeríti azokat, hogy ne bántsák Jóskát.”9

Jancsó így beszél erről az interjúban:

„Az Így jöttemben történik egy kis ’apróság’. Visszajönnek a deportáltak, és Kozák Andrást, aki magyar hadifo­goly, elkezdik piszkálni, támadni a ha­zatért zsidók. Egy orosz fiú menti meg. Tipikus, majdnem szimbolikus kelet­-európai kép.”

A zsidók – mielőtt Jóskával találkoz­nak – egy szomorú dallamú héber dalt énekelve tűnnek fel. A dal később visszatér, amikor a férfiak a „vízpar­ton”, a víztározó betongátján lehajtott fejjel ülnek és dúdolják a dallamot. Mi ez a dal? A 137. zsoltár.10

Miért érdekes és izgalmas a zsoltár motívuma? Az előző filmben is ott volt a vízpart, tehát képileg már az Oldás és kötésben is jelen volt a zsoltár érzelmi háttere, a zsidó ember mindennapi vá­gyódása. Ha profanizálnám, olyan en­nek a zsoltárnak a lélektani szerepe, mint amikor Émile Ajar Előttem az élet című regényében Rosa mama, az öreg prostituált egy Hitler-képet tart az ágya alatt és – amikor nagyon szorong, ma­gányos, bánatos – időnként előhúzza, hogy érezze, milyen jól megy a dolga. A diaszpórában élő zsidóknak is ez a zsoltár kell, amikor nagyon jól megy a dolguk, mert az ima emlékezteti őket, hogy nem otthon vannak, hanem fog­ságban, babiloni fogságban, és a szent­élyt lerombolták. Ott a víz az Oldás és kötésben, ott a Siratófalra utalás, a Szentély lerombolt maradványa. És ott a Kol Nidré dallama, amely furcsa aszinkronitásban van a szöveggel, mert a szöveg nem arról szól, amit a dallam kifejez. A dallam fájdalmas, minél jobb a kántor, annál intenzívebben adja vis­sza ezt a bánatot, ezt a sírást. Azt a sí­rást, amely a zsoltárból kicseng. Hogy miért is jelenik meg ebben a fájdalom­ban? Úgy érzem, hogy Jancsó teszi fel itt azt a kérdés, hogy kik is vagyunk, ki kicsoda? Az egyenruha teszi, itt van ez a fiú, német egyenruhában. Akkor most magyar? Vagy később, a film végén, amikor orosz egyenruhában azért verik meg, mert azt hiszik róla, hogy orosz. A munkaszolgálatosok csíkos ruhát visel­nek. Ők vajon zsidók vagy magyarok? Vagy magyar zsidók? Furcsa, mintha a zsidóságnak lenne egy viszonylag egy­szerű és talán irigylésre méltó azonos­ságtudata. A zsidó tudja magáról, hogy ki; ha nem tudja, emlékeztetik rá. Akár elfogadja, akár nem, akkor is nagyon intenzíven átélheti a másságát. De mi kik vagyunk? – kérdi Jancsó. Mi köt ide egy magyart? S lehet, hogy ez is ugya­nolyan kettős vagy többszörös gyökerűség, kötődés, mint a zsidó lét? És a rab­ság szomorúsága talán még hangsúlyo­sabb, mint az Oldás és kötésben. Ismét csak 1956 fényében, illetve alig pár év­vel utána, az elveszett szuverenitás fáj­dalma, a szabadság utáni vágyakozás.

Szekfű András így úja le a Fényes szelek témánk szempontjából fontos jeleneteinek mozgásformáit:

„Laci, a piros inges fiú (Balázsovits Lajos), a népi kollégisták titkára. Megis­merkedik Andrással (Bálint András), a zsidó fiúval, akit a kolostori papok búj­tattak az üldözések idején. András ki­fejti humanista filozófiáját: ’Az embe­rek akkor is tehetetlenek, ha meztele­nek, akkor is, ha egyenruhában van­nak.’ Majd kicsit később így folytatja magáról: nem vagyok vallásos, tanulni akarok. Biológus leszek, és ez egy jó gimnázium.”

A téren a kollégisták táncolnak, éne­kelnek. „Az öreg zsidónak akkor va­gyon jó kedve, hogyha százforintos bankó lapul a zsebében.” A dalnak eb­ben a kontextusban nincs bántó éle, a lányok megtáncoltatják Andrást, majd kérik, tanítson nekik új dalt. András iro­nikusan egyházi énekeket énekel ne­kik: „Keresztények sírjatok, mélyen szomorkodjatok…” Kicsit később a lányok ismét találkoznak Andrással, aki most mégiscsak megtanítja őket egy dalra: „Bábeli fogságban, száműzeté­sünkben, üldögéltünk és zokogtunk. Ha Sionra gondoltunk…” Amikor hébe­rül is elénekli, az már többet jelent, egy egyéniség fejezi ki önmagát: „Al naharot Bavel, al naharot Bavel, samjan savnu, gambasenu bezohrenu jes Cion, bezohrenu jes Cion”.

Íme újra megjelenik a 137. zsoltár, bár más dallammal. Hogy miért tér vis­sza ez a motívum Jancsónál, erre az előbb is idézett interjúból kaphatunk választ:

„A barátaim között sokan voltak, akik a munkaszolgálatból, a táborokból jöt­tek vissza. És sok fiatallal találkoztam, akik arra készültek, hogy Erecbe men­jenek. Vitányi Iván révén ismertem meg őket – azóta sem beszéltem meg Ivánnal, hogy neki honnan származott ez a kapcsolata -, valamilyen szocialis­ta cionista csoporthoz tartoztak, ha jól emlékszem a Somér Hacáirhoz. Tőlük tanultam a dalt – a ’Bábeli fogságban, száműzetésünkben’-t.”11

Felidéződik megint a dal, a Szentély pusztulása, a visszavágyódás, a szomo­rúság dallama, ugyanakkor egy karakte­res, igazi szuverén személyiség áll előt­tünk, akit a hatalommal szemben a kö­zösség iránti vágy, személyiségének au­tonómiája, a megszerzett és megszen­vedett identitása tesz szabaddá és füg­getlenné. Mit is jelent identitással ren­delkezni, és ebben a zsidó mint „a másság örök szimbóluma” – ahogy Jan­csó mondja – mit jelenít meg? A képek, a dalok és a táncok nyelvén többrétegű és sokfajta ellentmondásból szövődő, mégis furcsa összetettségben, komple­xitásban jelenik meg a zsidóság, amit én így fogalmaztam meg magamnak: a zsidó a másság és az azonosság identi­kusán ambivalens harmóniája, vagyis léte, ittléte maga is paradoxon. Minden­ki számára, aki fel akarja tenni azt a kérdést, hogy ki vagyok és hogyan kö­tődöm a magyarsághoz és a zsidóság­hoz – azaz egy néphez és egy közösség­hez is -, és hogyan tudok egyidejűleg szuverén és autonóm lenni, metafori­kus választ hordoz a Fényes szelek hangsúlyosan karakteres magyar-zsidó hőse. András alakja a zsidóság tradíció­jára, a rabságra és száműzetésre, a Szentély pusztulására utal a 137. zsol­tárban kifejeződő szomorúsággal és nosztalgiával. Személye megkerülhetet­lenül szembesít azzal a kérdéssel: és te otthon vagy a saját hazádban? Magyar­nak lenni talán ugyanolyan diaszpóra­létet, több gyökerű kötődést jelent, hat­árokon belül és azon kívül? A Szentély talán soha nem épül fel, a nemzeti szu­verenitás 1956-ban felcsillant esélye ta­lán soha többé nem tér vissza. De ott van a messianisztikus várakozás; a bal­oldali messianizmus és a zsidó messia­nisztikus várakozás találkozása, amely reményt jelenthet, hogy egyszer talán beteljesülhet a közösség utáni egyete­mes és csillapíthatatlan vágyakozás.

Jegyzetek

1 Szekfű András: Fényes szelek, fújjátok! Jan­csó Miklós filmjeiről. Magvető, 1974, 51. o.

2 Kőbányai János: A másság örök szimbóluma (avagy miért viselek kapedlit). 1987.

3 Kőbányai János: Magyar siratófal. Szépirodalmi-Tevan, 1990, 207. o.

4 Ingmar Bergman: Laterna magica. Európa, 1988, 124. o.

5 Nagyhét (Wielki Tydzien), 1996. Ezüst Med­ve díjat nyert az 1996-os berlini filmfesztivá­lon (a szerk.).

6 A kontextus megértéséhez elengedhetetlen a Kol Nidré jelentésére kitérnünk. Szellemisé­génél és szívbemarkolóan fájdalmas, mélyről fakadó bánatot kifejező, szomorú dallamánál fogva az egyik legmegrázóbb, egyben az egyik legrégibb zsidó imaszöveg. Valószínű­leg Babilóniában keletkezett, ezért nyelve arámi. Nem kifejezetten ima, inkább deklará­ció, melyben a nyilatkozó közli, hogy minden vallási jellegű fogadalom, ígéret, eskü, amit meggondolatlanul tett és esetleg megszegett az elmúlt évben, mostantól érvénytelen. In­nen az Engesztelő Nap (Jom Kipur) előestéjé­nek a neve, amelyet Kol Nidré estjének hí­vunk. A Kol Nidré magyar fordításban: „Mindazokat a fogadalmakat, eltiltásokat, es­küket, ígéreteket, átok alá helyezéseket, ve­zetéseket és kijelentéseket, melyeket megfo­gadtunk, melyekre megesküdtünk és melyek­re elköteleztük magunkat, melyeket megtil­tottunk magunknak ettől a Jom Kipurtól a Jom Kipurig, amelyik javunkra jön el, minde­zeket megbántuk már! Mind legyen feloldott, érvénytelen, nem kötelező és semmis, teljesen érvényét vesztett, hatály és kötelezettség nél­küli! Fogadalmaink ne számítsanak fogadalmaknak, tilalmaink ne számítsanak tilalmak­nak és esküink ne számítsanak eskünek!” (Sámson fohásza Engesztelőnap Imarendje, Chábád Lubavics, Budapest, 1998, 38. o.) Fentiek ismeretében igen érdekes a feloldozást, az oldás-kötés filmbéli alapproblémáját, valamint a film 1962-ben még ki nem mond­ható egyik lehetséges rétegét összevetni: az 1956-os levert forradalom után az értelmisé­get különösen sújtó megtorlás és terror lég­körében sokan kényszerültek nem önkéntes „fogadalmakra, eskükre, ígéretekre, kijelen­tésekre, fogadkozásokra, vezeklésekre”.

7 A Szentírás lezárását követő időktől ünnepi és hétköznapi istentiszteleteken minden ti­zenharmadik évét betöltő férfi magára ölti imádkozás alkalmával. Temetéskor a halott férfira az imaköpenyét is ráterítik. Nők nem vehetik fel, csak reform-zsidó közösségekben.

8 Kőbányai János, id. mű 210-211. o.

9 Szekfű András, id. mű: 102-103. o.

10 Ezt a hétköznapi étkezési ima előtt mond­ják el, fordítása így szól: „Bábel folyamai mel­lett ültünk, bizony sírtunk is mikor Cionra em­lékeztünk. Az ottani szomorúfűzekre akasz­tottuk hárfáinkat, mert akik rabul ejtettek, énekszót követeltek tőlünk, zaklatóink vígságot: Énekeljetek nekünk Cion-énekeket! Ho­gyan énekelhetnénk az örökkévalónak szóló éneket idegen földön? Ha elfeledlek, Jeruzsá­lem, sorvadjon el a jobbom! Tapadjon a nyel­vem az ínyemhez, ha nem emlékszem meg ró­lad…” (Zsidó imakönyv, ford. Simon Sároni Chábád Lubavics Budapest, 1996, 110-111. o.)

11 Vitányi Iván szóbeli közlése szerint 1945-ben a Somér kiadott egy cionista dalosköny­vet, ebben szerepelt a 137. zsoltár ezzel a dal­lammal és szöveggel, amit később ő adott to­vább Jancsónak.

Részlet a Minarik, Sonnenschein és a többiek – Zsidó sorsok magyar filmen című kötetből, mely a Nyári Zsidó Fesztiválra jelent meg. Szerkesztőségünk a fenti írással köszönti a 80 éves Jancsó Miklóst!

Címkék:2001-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az emlékezés tájain: – Chagall kiállítás Budapesten

Az emlékezés tájainChagall kiállítás Budapesten Külföldi útjaim során sikerült eljutnom a párizsi Pompidou Központba éppúgy, mint Nizzában a Nemzeti Múzeum...

“Bennem együtt gomolyognak látszólag távoli világok” – Sándor Ivánnal beszélget Várnai Pál

„Bennem együtt gomolyognak látszólag távoli világok” Sándor Ivánnal beszélget Várnai Pál Sándor Iván írónak harminc könyve jelent meg: regények, esszékötetek,...

Close