Szombat előfizetés 2017

Búcsú a Balkántól

Írta: David Albahari - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Mostanság úgy tűnik, hogy aki részt vett abban a háborúban, az mind szakács volt.

8 - David Albahari

David Albahari szerb zsidó író 1994 óta Kanadában él

Zágrábban vagyok, kapkodva távozom a barátom lakásából, az utcán leállítok egy taxit. Muszáj elérnem a ljubljanai vonatot. Csak miután elhelyezkedem a hátsó ülésen, figyelek fel arra, hogy az autóban nem egy különféle formájú „U” betű díszeleg. Ez a betű természetesen „usztasát” jelent, a hajdani NDH, a Független Horvát Állam kormánypártját, melynek a második világháború alatt volt saját hadserege és koncentrációs táborokat tartott fönn, melyekben szerbek, zsidók és romák vesztek oda. A kilencvenes években, Jugoszlávia szétesése idején ismét föltűntek a politikai színtéren az usztasák hívei, és velük együtt a borzalmas bűntettekről szóló történetek is visszatértek. Nézem ezeket a jeleket a taxiban, és szeretnék elpárologni. Ez azonban nem vezet sikerre, ezért igyekszem minél kisebbre összetöpörödni, a taxisofőr tekintete azonban rám talál a visszapillantó tükörben.

– Minden rendben? – érdeklődik. – Jó helye van?

Válasz helyett mormogok valamit. Nem akarok megszólalni, mert amint megszólalok, azonnal tudni fogja, hogy szerbiai vagyok. Ő azonban kitartó, azok közé a taxisok közé tartozik, akik szeretnek beszélgetésbe elegyedni az utasaikkal. Mi szél hozott Zágrábba, kérdi, mire én végül kelletlenül ugyan, de kibököm, hogy irodalmi estem volt a városban. A tekintete ismét rám talál a visszapillantó tükörben.

– A nyáron jártam Belgrádban – mondja.

Ezek szerint azonosította a kiejtésemet. Meséli, hogy van ott egy jó barátja, egy szerb csávó. Régóta barátok; noha a legutóbbi háborúban ki-ki a saját seregében szolgált, most ismét jóban vannak.

– Még kufircolni is együtt mentünk – súgja, noha csak ketten vagyunk a taxiban –, olyan nőkkel, ha érti, mire gondolok.

Bólogatok, megkönnyebbülök, mert ha igaz, hogy járt Szerbiában, ez annak jele, hogy nem szerepel a háborús bűnözők listáján.

– Az usztasa jelek aggasszák, ugye? – kérdi.

– Nem, egyáltalán nem aggódom – válaszolom, de a hangom hirtelen egércincogásnak hallatszik. Nyilvánvaló, hogy hazudok.

– Igazi usztasák már nincsenek – mondja engedékeny hangon –, ezek csak jelképei valaminek, ami már rég odalett.

Mi ez, tanakodom magamban. Csak nem vigasztalni akar? Erőt gyűjtök, és megkérdezem tőle, honnan tudja, hogy odalett.

– A nagyapám usztasa volt a második világháborúban – válaszolja –, eleget hallgattam a történeteit kiskoromban.

Egy darabig hallgatok, aztán fölteszem a kérdést:

– És a nagyapja… izé… szóval ő…?

A sofőr hátrafordul, hogy szemügyre vegyen.

– Nem, soha – mondja. – Ő szakács volt.

Tudhattam volna előre, mit fog válaszolni. Mostanság úgy tűnik, hogy aki részt vett abban a háborúban, az mind szakács volt. Elképzelek egy hatalmas, szakácsokból álló hadsereget, mind fehérbe vannak öltözve és különféle színű fejfedőket viselnek. Spagettit meg paradicsomszószt dobálnak az ellenségre. Kuncogok magamban, egy pillanatra kívül kerülök a szituáción, de a sofőr tekintete a visszapillantó tükörből észre térít. A fickó szemlátomást zavarba jött.

– Ő tényleg hitt az usztasa eszmében – mondja –, máma azonban már senki se hisz benne. Máma már más világban élünk.

Felé hajolok.

– Az ő eszméje abban állt, hogy meggyilkoljon minden szerbet és zsidót, az usztasáknak ezen kívül semmi nem járt a fejükben.

– Ugyan, ugyan! – kiált fel a sofőr, és én menten visszahúzódom.

Csak nem vittem túlzásba? Egészen a pályaudvarig néma csöndben haladunk. Amikor megérkezünk, kiszáll a kocsiból, fölnyitja a csomagtartót, és kiveszi a kofferemet. Fizetek, jó borravalót adok. Nevetséges, hogy ekkora borravalót adok, de lelkifurdalás érzek, amiért fölbosszantottam. Ő zsebre vágja a pénzt, és kezet nyújt. Bizonytalanul elfogadom. Amikor elengedi a kezem, kimondom neki, hogy zsidó vagyok, és hogy az usztasák sok rokonomat meggyilkolták a táborokban.

– Távoli rokonok voltak – fűzöm hozzá –, de mégiscsak rokonok, és ezt nem feledhetem.

A sofőr lecsapja a csomagtartó tetejét, csak úgy döng.

– Ismervén a nagyapámat – mondja –, nem nagyon tudom elhinni ezt.

– Mindenki szereti a nagyapját. Én, szerencsétlenségemre, nem tudtam kimutatni a szeretetemet a nagyapámnak, mert a nácik meggyilkolták.

A taxis a zsebébe nyúl, és elővesz egy névjegyet. Ha bármikor Zágrábba vet a sors és taxira lesz szükségem, mondja, szabadon hívjam fel. Majd hozzáteszi, mintha meg akarna nyugtatni, hogy ő sohasem ölne meg egyetlen szerbet vagy zsidót sem, csak azért, mert azok, amik.

Ránézek a nagy órára: ha el akarom érni a vonatot, jól teszem, ha megszaporázom a lépteimet.

– Egy pillanat! – szól, lehajol és föltűri a nadrágszárát. Rámutat egy csúnya hegre a furcsán behorpadt lába szárán. – És nézze ezt! – mondja, s előre hajtja a nyakát. – Ezt a szerbek tették velem – mondja –, de nem rovom fel nekik, és nem is gyűlölöm őket. Jól éreztem magam Szerbiában. A prostik is jók voltak, igaz, ukrán csajszik.

Ismét kezet rázunk.

– Maga csak ne aggódjon – mondja végül –, én szeretem a zsidókat.

Ismerem ezt a fajta szeretetet, pont emiatt aggódom. Először szeretitek őket, aztán, ha valami rosszra fordul, azonnal a zsidókat vádoljátok érte. Régi mese, de a szerepek nem cserélődnek. Fogom a kofferem, és rohanok a vonathoz. A koffer ugrabugrál mögöttem, csak remélhetem, hogy a kerekei épen maradnak.

– Hova rohan? – kérdi a kalauz, mikor odaérek a szerelvényhez. – Még tíz perc van indulásig.

Angolul válaszolok, mire a kalauz elmosolyodik.

– For Ljubljana – próbálja kimondani angulul –, yes? This train is good. In ten minutes we go. Zagreb bye-bye.

Segít fölszállni. Találok egy üres kupét. A vonat két óra múlva Ljubljanában lesz, Európában, Horvátország, Szerbia és a Balkán többi része biztonságos távolságban maradnak. De mióta tekintek én így a dolgokra? Hiszen én balkáni vagyok, számomra ez egy gyönyörű térség, melynek gazdag hagyományai vannak és tragikus történelme. Azért gondolkodom így, mert most már távol élek innét, és ott védve érzem magam? Miért engedem meg egyetlen betűnek – a hírhedt „U” betűnek – hogy idegenné tegyen a volt hazámban? Tudom, hogy az a taxis nem igazi usztasa, mégis igazi félelmet éreztem. Akit megmar a kígyó, az a gyíktól is fél? Lehet. A hangszórók recsegni kezdenek, egy hang bemondja, hogy a vámosok meg a rendőrök fölszálltak a vonatra. Ideje előszedni az útlevelemet és összeszedni magam, ez itt mindjárt Európa.

Radics Viktória fordítása

 

Címkék:2014-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Alföldi Róbert nyitotta meg a 20. Budapest Pride Fesztivált

Alföldi Róbert színész, rendező nyitotta meg a 20. Budapest Pride Fesztivált a Margitszigeten, a Holdudvar szórakozóhelyen 2015. július 3-án. 

Bánkitó Fesztivál hetedszer

Hetedik alkalommal rendezik meg a Bánkitó Fesztivált. A Nógrád megyei Bánkon július 16-tól 18-ig. A zenei választékon túl civil és kulturális...

Close