Borbély Szilárd: Az emlékezés is fikció

Írta: Borbély Szilárd - Rovat: Emlékezetközösség, Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A héten tragikus hirtelenséggel elhunyt író egyik utolsó írását a Szombatnak küldte.

borbelyszilard

A szerdán, 50 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Borbély Szilárd író, költő mélyről jött, magasra jutott, és a felnőttként átélt csapás: a szülei ellen elkövetett brutális rablótámadás, édesanyja meggyilkolása további terheket rakott rá.

Újra és újraírt személyes élményanyaga mellett zsidóság és kereszténység forrásait próbálta a modern értelmiségi szubtilis önreflexióival vegyíteni, és érvényes irodalmi formába önteni. A sebezhető test és a sebezhető lélek eggyé vált írásaiban.

Debrecenben élt és tanított, ott is halt meg, hátrahagyva egy özvegyet, két félárvát és Magyarországot, melynek égető aktuális kérdései éppúgy aggasztották és kétségbe ejtették, mint a tragikus emberi létezés egésze.

Egyik utolsó írása – melyet a Szombat „emlékezetközösség” sorozatába kértünk tőle – megjelenés előtt állt. Halálának fájdalmas híre teszi indokolttá, hogy most, mielőtt nyomtatásban is megjelenhetne, közreadjuk.

Borbély Szilárd nincs többé, s az sem vigasz, hogy megrendítő írásai velünk maradnak. Búcsúzunk tőle.

Szántó T. Gábor

Anyám alakját, aki sokáig meggyújtotta péntek estenként a sábeszgyertyát, fején kendő, kezével eltakarta a szemét, a Nincstelenekben igyekeztem olyannak megmutatni, amilyen bizonyos összefüggések felől, egész pontosan a regény összefüggései felől nézve volt. Persze ez csak az én szememen át volt ilyennek látható. De nem csak ilyen volt. Én is tudom, hogy nem teljes a kép.

Anyám apámat egyszerre fogadta el és tekintett rá gyanakvással. Mert anyám érdekes módon egyszerre volt filoszemita és antiszemita. Sajnálta azokat a zsidó kisfiúkat és kislányokat, akikkel Jánkon együtt játszott a Sikátorban, ahol együtt lakott a családjuk a falu népes zsidó közösségének gyerekeivel, de mégis gyanakvással tekintett a zsidókra, akikkel az apja, a horthysta altiszt hivatalból leereszkedéssel, majd lekezelően beszélt, mert noha Hirschék és Róthék rendes emberek voltak, de a zsidók nemzettestben betöltött szerepével kapcsolatos hivatalos ideológiát nagyapám sem vonta kétségbe. Így a háttérbe szorításuk, pontosabban a magyar elem érdekeinek védelmét és térfoglalásának jogosságát pillanatig sem vonta kétségbe. A tömeggyilkosság szégyenével, amiben ő is részt vett közvetve, nem tudott soha szembe nézni. Kizárta a tudatából. Anyám azonban nem tehette, hiszen neki az öt-hatéves gyerekpajtásai eltűnésével kellett szembesülnie.

Azok a képek éltek az emlékezetében, amelyben gyönyörű pajeszes fiúcskák és szénfekete szemű, okos lánykák tűzhalálát kellett magában hordoznia. De mégis, mindennek ellenére furcsa volt, hogy nem tudta végleg sohasem eldönteni, mit is gondoljon a zsidókról. Össze volt zavarodva, mint akkor és azóta szinte mindenki, aki a saját emlékezetét össze akarta békíteni a többiek szavaival és véleményével. Ez annál inkább így van azok esetében, mint anyáméban, akiben él a részvét és a lelkiismeret, de ki vannak téve azoknak a véleményeknek, amelyek folyton, éjjel nappal azt sulykolják, hogy az igazság maga a hazugság, és a hazugság pedig szemenszedett igazság. A szavaknak nagy erejük van, mert csak a szavak által létezik az emlékezet folyamatossága vagy épp szakadás áll be benne, amelyet a fikció ereje, nevezzük torzításnak, eltolásnak, behelyettesítésnek, elfedésnek, áthelyezésnek, bárminek, mégis csak a kitalálás, a szavak által újrarendezett emlékezet helyére kerülő összefüggéseket jelenti.

Nincstelenek

Borbély Szilárd életében megjelent utolsó kötete

A zsidók gyűlölete nem múlt el a vidéki Magyarországon ’45 után, és a hallgatás indokolt is volt, hiszen a házak még álltak, de a második generáció már nem tudta, hogy azokból teljes családokat vittek el a megsemmisítő táborokba a csendőrök, ahol hamuvá égették őket. A csendőrök még éltek gyerekkoromban, láttam néhányat én is. Egész pontosan kettőt. Mindenki félt tőlük, pedig már semmiféle hatalmuk nem volt, és noha megalázott, mégis durva és kemény emberek benyomását keltették, akik gőggel viselték el ezt a helyzetet. De nem volt bennük megbánás.

Két példából persze igazságtalan általánosítani. A csendőrök hallgatása és elhallgattatása azonban az egész társdalom akaratát is megmutatta: nem beszélni erről a szégyenről, mert akkor nincs. A faluban a családok zárt ajtók mögött beszéltek az emlékezetről, suttogva a nők és italosan, hangosan a férfiak. Hogy mi történt a háborúban, a deportálás hogy ment végbe, a zsidók kifosztása, hová tűntek a javaik, a megalázásuk részletei, a kulákok megalázása, és így tovább. A családok emlékezete egészen más volt, mint az ország emlékezete. A családokban a lelkiismeret-furdalás vagy a faji gyűlölet hullámzott tovább, a lemondó keserűséggel, hogy hát ez van. Kussolni kell. Ki kell bírni. Meglapulni, mint szar a fűben.

Anyám egyszerre sajnálta az elégetett gyerekeket, akikkel nem játszhatott többé, és ugyanakkor nem tudta nem elhinni, hogy a zsidók valamiképpen bűnt követtek el, valamiben nagyon elvétették a dolgot. Mert az apját is szerette, aki Munkácson egy bujkáló zsidó családot, akiket a katonái igazoltattak és lebuktak a papírokkal, bezárták a laktanya fogdájába, amelyben azon az estén ő volt az ügyeletes parancsnok. Nagyapám többször elmesélte ezt a történetet, és azt hiszem, fikciót mesélt el nekünk. A zsidó házaspárt a katonák bevitték, akik rettegtek, akkor már a deportálások idején túl voltak. Nagyapámnak megesett rajtuk a szíve, mondta, és segíteni akart.

Ezt sosem éreztem igaznak, leginkább mindig azt gondoltam, hogy ezt apám miatt és miattam mondja el így, akik ott ültünk, hallgattunk, nekem égett a szégyentől a fülem, és azt gondoltam, hogy így szeretett volna cselekedni, de nem így volt. Ugyanis nagyapám egyszerre félt, mint mindenki, és már nem hitt a győzelemben, a zsidók ellen vívott totális háború igazságában. Azt mondta, hogy nyitva hagyta éjszakára a fogda ajtaját, amelyben a lebukott házaspárnak kellett megvárni a reggelt, amikor eljönnek értük a csendőrök. Ha éjszaka elszöknek, akkor a vérük – hogy ezzel az evangéliumi fordulattal éljek elbeszélésének ezen a pontján, amelyet ő nem mondott ki, de tudom, hogy gondolta – nem nagyapámon és az ő utódain fog majd számon kéretni az utolsó napon, hanem ők maguk lesznek érte felelősek, miként éltek a lehetőséggel, vagy azokon a gyilkosokon, a csendőrökön, akik mégis elkapják valahol őket, és a törvények értelmében belelövik őket az első árokba, hogy könnyebb legyen elkaparni őket. Nagyapám ezt a bűnt akarta utólag is lemosni magáról. Ezért mesélte el úgy, hogy nyitva hagyta a fogda ajtaját, kijátszva katonái éberségét, akiktől azért tartania kellett.

Nagyapám azonban, azt hiszem, hazudott, mert nem merte nyitva hagyni azt az ajtót. Annyi bizonyos, hogy nem merte egyértelműen jelezni nekik.  Meglehet, hogy mégis erőt vett magán, az is lehet, hogy még talán valóban nyitva is hagyta azt az ajtót, de mivel nem árulta el, hanem eljátszotta, hogy bezárta az ajtót, nem adott tényleges lehetőséget a fogdában lévőknek. Akkor pedig csak fikciót mesélt nekünk, olyat, ami meg is történhetett volna, olyat, amilyennek kellett volna lennie a valóság helyett az eseménynek, de mindennek nincs mégsem jelentősége, mert a bűnt ez nem mossa le, és a vér mégiscsak ott volt rajta és az utódain, vagyis rajtunk. Nagyapám elmondta azonban a fikció erejével azt, hogy nem tudom, elmenekültek-e, eszükbe jutott-e megpróbálni kinyitni azt az ajtót, amelyről én egyszer sem hittem el neki, hogy valóban nyitva is hagyta, de ha még úgy is volt, akkor sem akarta tudni, hogy másnap a csendőrök elvitték-e őket vagy megmenekültek. Nagyapám másnap már nem volt ügyeletes, a részletek iránt nem érdeklődött. Elbeszélése azonban egyértelművé tette, hogy azok a szavak, amelyeket az Evangélium szerint a Jézus megfeszítését kívánó zsidók mondtak Pilátusnak, hogy feszítsd meg, vére rajtunk és utódainkon, ezt a bűnt a szavai ránk rakták. Bármi is történt, a fogdába zárt zsidó házaspár vére, amennyiben megölték őket, nagyapámon és az utódain van azóta is. Bár az Evangélium szövege ezen a ponton a kereszténység antijudaizmusát hagyományozza, és nyilván ebben az esetben is fikcióval van dolgunk, de nagyapám, aki ismerte a Bibliát, főként az Evangéliumot, azt is tudta, hogy a gazda két fia közül nem az volt az engedelmes fiú, aki az atya felszólítására, hogy menjen ki a szőlőbe, azt válaszolta, hogy hallom és engedelmeskedem, de mégse ment ki, hanem amelyik azt mondta, hogy menjen ki a testvérem, de aztán meggondolta magát, bűnbánatot gyakorolt, és mégis csak kiment, hogy teljesítse atyja akaratát.

Magam is egy példázatot szerettem volna elmondani arról, hogy nincs emlékezetközösség, helyette fikciók vannak, hazugságok és önsajnálat, részvét és gyanakvás, mint nagyapám és anyám történetében. A családi emlékezetláncok pedig, akár hetedíziglen jelen lévő átkok és bűnök, csak a tisztulási rituálék által legyőzhetők: a bűn megvallása, az őszinte bánat és a bocsánatkérés és a megbocsátás kiérdemlése. Mindez közösségi cselekvés, mint minden vallási és társadalmi esemény. De mi magányosak vagyunk még mindig, vagyis hitetlenek.

*

Kapcsolódó írásunk:

Részlet Borbély Szilárd Nincstelenek című regényéből.

Címkék:2014-04

    • artilla

      Nyugalom, nyugalom. Gondoljon az Édesanyjára – mennyire szerette Önt.

  • artilla

    Ady Endre – Elbocsátó, szép üzenet

    Törjön százegyszer százszor-tört varázs:

    Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,

    Ha hitted, hogy még mindig tartalak

    S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.

    Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd

    Feledésemnek gazdag úr-palástját.

    Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,

    Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,

    Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,

    Alázásodért, nem tudom, miért,

    Szóval már téged, csak téged sajnállak.

    Milyen régen és titkosan így volt már:

    Sorsod szépítni hányszor adatott

    Ámító kegyből, szépek szépiért

    Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.

    Sohase kaptam, el hát sohse vettem:

    Átadtam néked szépen ál-hitét

    Csókoknak, kik mással csattantanak

    S szerelmeket, kiket mással szerettem:

    És köszönök ma annyi ölelést,

    Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,

    Amennyit férfi megköszönni tud,

    Mikor egy unott, régi csókon lép át.

    És milyen régen nem kutattalak

    Fövényes multban, zavaros jelenben

    S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján

    Milyen régen elbúcsuztattalak.

    Milyen régen csupán azt keresem,

    Hogy szép énemből valamid maradjon,

    Én csodás, verses rádfogásaimból

    S biztasd magad árván, szerelmesen,

    Hogy te is voltál, nemcsak az, aki

    Nem bírt magának mindent vallani

    S ráaggatott díszeiből egy nőre.

    Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,

    Akartam látni szép hullásodat

    S nem elhagyott némber kis bosszuját,

    Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,

    Nem kevés, szegény magad csúfolását,

    Hisz rajtad van krőzusságom nyoma

    S hozzám tartozni lehetett hited,

    Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,

    Kinek én úgy adtam az ölelést,

    Hogy neki is öröme teljék benne,

    Ki előttem kis kérdőjel vala

    S csak a jöttömmel lett beteljesedve.

    Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág

    Rég-pihenő imakönyvből kihullva,

    Vagy futkározva rongyig-cipeled

    Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát

    S, mely végre méltó nőjéért rebeg,

    Magamimádó önmagam imáját?

    Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,

    Csillag-sorsomba ne véljen fonódni

    S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:

    Általam vagy, mert meg én láttalak

    S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.

  • artilla

    Neheztelek Önre “Borbély Szilárd”. Ön eleve gyenge, elesett volt. És most kihasznált, áruló-kretén gyengeségét reánk vetíti a messzi nyugalmas távolból, az Éj vibráló, vakító sötétjében. Még beszélünk.

Heisler: A Mazsihisz egyelőre nem vesz részt Holokauszt 2014 megemlékezésein

Megkapta a Mazsihisz Orbán Viktor válaszlevelét, amelyben a kormányfő azt javasolja, hogy húsvét után folytassák a párbeszédet - mondta az...

Heisler: a Szabadság téri emlékműről: “Nem oldódott meg semmi”

  Azzal, hogy a kormány elhalasztotta a német megszállási emlékmű felállítását, nem oldódott meg semmi – közölte a Népszabadsággal Heisler...

Close