Szombat előfizetés 2017

„…minden kisebb körülöttem”

Írta: Szegő Péter - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Interjú Presser Gáborral

 Presser Gábor.jpg

Kádár vagy Mini?

– Egyik se. A Kádárba néha az apukámmal bementünk. Kicsit barátok voltak és egymás vevői. Az anyukám főzött a családra, úgyhogy leginkább otthon ettünk. Később, a turnékon mindig éttermekbe jártunk. Így aztán nem hiányzott, hogy még Budapesten is odajárjak. Van pár vendéglő, amit nagyra becsülök, de ritkán ülök be.

Beatles vagy Stones?

– Is-is. A Beatlesszel kezdődött, mert könnyebben befogadható volt, ráadásul a Stonesra inkább volt jellemző a blues, és nekünk nem nagyon vannak blues gyökereink, bár ebben sem vagyok biztos. Az általánosan elfogadott zenetörténészi nézetek szerint az Afrikából Amerikába hurcolt feketék vitték a bluest magukkal. De hát ez nem lehet teljesen igaz: a blues alapja, a zenei első, negyedik és ötödik fok ugyanis Afrikából nem kerülhetett Amerikába. Szintén nem a rabszolgák vitték be Amerikába a blues klasszikus hangszereit, a zongorát, a gitárt és a szájharmonikát sem. Ezek európai hangszerek. Hogy angol, ír vagy francia gyökerű-e az a folk- és countryzene, amely szépen összeolvadt a szerencsétlen afrikai behurcoltakéval, nem tudom, de nem is fontos. A kérdésére visszatérve: negyven éve a Beatles a lelkemnek befogadhatóbb volt, de a Stones hihetetlen hatással van rám, nagyon szeretem őket – főleg koncerten – és manapság jobbak, mint valaha. Beatles-koncerten sajnos sosem voltam.

A zenei gimnáziumi érettségi után miért nem ment a Zeneakadémiára?

– Érettségi előtt, 1966 áprilisában előfelvételiztem a Zeneakadémiára, és maximális pontszámot kaptam. Nagy volt a mellényem, azt hittem, én vagyok a király, majd jött a nagy felvételi, ahol nem voltam olyan jó. Ráadásul az elméleti tárgyakból bőven lehetett rajtam fogást találni, három év alatt végeztem négyet, hiányzott az „átugrott” első. A tetejébe még minden felvételizővel volt politikai beszélgetés, amin felsültem: nem tudtam, hogy Indonéziában Suharto vagy Sukarno-e a jó elvtárs. Abszolút nem foglalkoztam politikával, ahogy most se, vabankra bemondtam az egyiket, és nem jött be. Az mondták, vissza a konziba, végezzem csak el a hátralévő ötödévet, aztán majd jövőre… Ezt nem kellett volna nagy bukásnak felfognom, hiszen még csak negyedéves voltam, de hát nem gondolkoztam, inkább megsértődtem. Aztán 1966 őszén úgy alakult, hogy már afféle segédkorrepetitorként Sík Olga előtt elénekeltem egy Schubert-dalt, és – bár azelőtt sosem tanultam énekelni – azt mondta, te őrült, ezzel a hanggal törődni kell! Ez egy komoly basszbariton! Jó, gondoltam, akkor nem zongoraművész leszek, hanem operaénekes, az is jó. Viszont ehhez meg kellett volna tanulnom az áriák szövegét, ami nagyon nem ment, ráadásul egy-kettő olyan mókás volt, hogy tiszteletlenül viselkedtem. Így nem lettem operaénekes, viszont közben Mihály Tamás barátom, aki csellista volt a konziban, beajánlott az Omegához zeneszerzőnek. Soha többet nem felvételiztem a Zeneakadémiára, se zongora, se ének szakra. Laux József – aki az Omega de facto vezetője volt, hatalmas menedzseri tehetséggel megáldva – 1967–68 fordulóján azt mondta, a dolgok komolyra fordultak, az Omegának van egy angliai meghívása, gyere! Mentem.

A szülei mit szóltak mindehhez? Inkább azt akarták, hogy komolyzenész legyen, vagy támogatták a beatzenei karrierjét?

– Ha szavakkal nem is, de lélekben talán támogattak. Nyilván jobban féltettek az Omegától, mint egy olyan társaságtól, akikkel a Pisztrángötöst gyakoroltam volna. A szüleim világában az elektromos gitár rémületes szerszám lehetett. Megrendíthette őket, hogy a komolyzenét otthagytam, és könnyűzenész lettem. A kettő között a közgondolkodásban akkor ég és föld volt a különbség.

A könnyűzene a szüleivel szembeni lázadás volt?

– Ezt a kérdést az elmúlt negyven évben senki sem tette föl, és eszembe juttat két dolgot. Egyrészt sosem lázadtam a szüleim ellen. Vagy csak kicsit. A másik, amit Benkő László mesélt nemrég: ’68-ban Franciaországban turnéztunk az Omegával, és felmerült, hogy maradjunk kint. Én nem emlékszem, de Benkő szerint azt mondtam, hogy nem hagyom ott a szüleimet. Teljesen hihető.

Később is felmerült, hogy nem jönnek vissza?

– Amikor 1974 nyarán az LGT-vel az Egyesült Államokban turnéztunk és készítettünk lemezt, Los Angelesben ajánlatot kaptam az akkori legnagyobb filmvállalattól, hogy legyek az egyik filmzeneszerzőjük. A papám már nem élt, a mamámat meg teljesen magára hagytam volna, ha kint maradok. Nem vállaltam ennek ódiumát, főleg, és biztos, hogy a mamám útlevelét bevonták volna, és – az akkori állapotok szerint – lehet, hogy többet sosem láthattam volna, ráadásul minden lettem volna, még hazaáruló is.

Nem érzi úgy néha, hogy terhes az ön számára a nyilvánosság?

– Nagyon sok olyan zeneszerző van – és lehet, hogy bizonyos szempontból ők a szerencsések –, akiknek a zenéi ismertek, de az arcuk nem, és úgy mehetnek végig az utcán, hogy az emberek nem ismerik meg őket. Én nem tudom egyértelműen sem élvezni, sem jól kihasználni a közszereplést, de hát ez van. Nem lenne túl gusztusos panaszkodni, mert nem kötelező ezt csinálnom. Még anno, az átkosban, Erdős Péter állami hanglemezguru – akivel nem voltam jóban, de el kell ismerni, hogy egy korai marketingzseni volt – mindig rám szabadította a bértollnokait, amivel sikerült hosszú távon kárt okoznia nekem. Nem sokat adott az emberei színvonalára, igaz a zenében sem. Volt olyan újságírója, aki most feltűnt az ügynöklistán. Nyilván őt is beköpte… Hozzáteszem, hogy a politikát, így a politikai konfliktusokat is utáltam, és – amennyire lehetett – igyekeztem elkerülni. Sosem tetszett, ha a rockzene dörgölőzött a hatalomhoz. Az már igen, amikor a hatalom dörgölőzött a rockzenéhez.

Presser Gábor 2

Ilyen volt az állami rockzenekar, a Dinamit megalapítása, a háttérben Erdős Péterrel?

– Fogalmam sincs. Az akkor se érdekelt, nemhogy most. A hatalom úgy dörgölődzött, hogy dicsért minket, vagy például egyszer csak Ifjúsági Díjat kaptunk, speciel együtt Nagy Feróval. De azért ez nem rendszerfüggő: a politikusok ma is szeretnek híres emberekkel fényképezkedni. Népszerű dolog.

Azt lehetett-e tudni szakmán belül, hogy ki besúgó?

– Részben. Som Lajosról például elterjedt.

Januárban, miután kiderült Szabó István ügynökmúltja, a Népszabadságban megjelent egy vele szolidaritást vállaló nyilatkozat, amit ön is aláírt. Miért?

– Azért, ami belé van írva: szeretjük, tiszteljük őt. Mert negyven éve csodálatos filmeket rendez. És most is aláírnám. De tudtam akkor is, hogy ez a két mondat majd jó kis vihart kavar. Lesz csatlakozás és acsarkodás, lesz vita és okoskodás. És hozzá egy kis morálbulvár.

Szabó 1958-ban, a legsötétebb diktatúra idején, iszonyú lelki nyomás hatására, tizenkilenc évesen lett besúgó. Azt gondolom, hogy épp ezért, aki 1958-ban lett besúgó, az sokkal kevésbé ítélhető el erkölcsileg, mint aki 1988-ban. De 1990-ben nem kellett volna Szabónak kiállnia a nyilvánosság elé azzal, hogy „ezt és ezt tettem”, vagy „aláírtam a Belügyhöz, de nem ártottam senkinek”?

– Nem tudom, mit kellett volna tennie 1990-ben. De mielőtt ma 2006-ban valaki föltesz egy ilyen kérdést, lehet, meg kéne próbálni átélni, hogy milyen lehetett tizenévesen a hatalom markában vergődni, 1958-ban. Kevesen hoztak annyi dicsőséget és elismerést Magyarországnak, mint ő. És különben is, Szabó az egyik apám. Az én édesapám korán elment, és nekem néha választanom kellett rövidebb-hosszabb időre egy apát, persze úgy, hogy ők erről egyáltalán nem is tudtak. Az, hogy az apai korkülönbség nem volt meg, az cseppet sem számított. Így lett apám a Szabó, a Garas, Haraszty Édeske, de van köztük nálam fiatalabb is, mint Fodor Ákos, a költő. Ehhez nem kellett feltétlen közeli barátnak lenni vagy épp összejárni. Álltam Jeruzsálemben a Falnál, dugdostam a cédulámat a résbe, és nem csak apámmal beszéltem… Na, hát most megérkeztünk egy kis kapuhoz, ami az érzelmeim kicsiny magánkertjébe vezet, és nahát, épp be van zárva. Bocs…

Azzal egyetért-e, hogy 1990-ben mindent nyilvánosságra kellett volna hozni, így minden tisztázódott volna, és senki sem maradt volna zsarolható?

– Igen. Ma igen. De 1990-ben nem hallottam tisztán ezt a kérdést.

Milyen személyes élményei vannak 1956-tal kapcsolatban?

– Kevés dologra emlékszem. Nyolc és fél éves voltam, lehetne több élményem, de nincs. A Dob utca 46/B-ben laktunk, a Klauzál tér sarkán, és emlékszem, hogy a kocsma fölötti lakást szétlőtte egy szovjet tank. Arra is emlékszem – ez november 4-e után lehetett –, hogy a papámmal elindultunk kenyérért. Az Akácfa utcán mentünk, majd ő bekanyarodott a Wesselényi utcába, volt ott egy pék, én meg mentem tovább a Dohány utcába, ott is volt egy. Nagyon nehezen egyezett bele, hogy egyedül menjek, de hát két pék, két esély. Álltam a sorban, rengeteg ember, és egyszer csak ratata, fölöttünk másfél emelettel odalőttek. Mindenki rohant, amerre tudott, engem egy vadidegen ember berántott egy kapualjba. Otthon nem mertem elmondani, de nagyon büszke voltam. Persze, kenyér nuku. És még egy dologra emlékszem, amikor először mentem újra a Kertész utcai iskolába. A Fészek előtt álltak a szovjet tankok, a Dob és a Kertész utcában is, legalább tíz. Az egyik ház előtt úgy állt kettő, hogy nem fértünk el tőlük a járdán, ki kellett menni az úttestre. Egy nap a két tank között ott egy gyönyörű fekete autó, Csajka lehetett, benne a sofőr. Mi gyerekek csak bámultuk, még sosem láttunk ilyet. Aztán hozzáértünk a kocsihoz, és az megrázott. Nyilván az aksiról volt a karosszériába vezetve a tizenkét volt, meg is csípett rendesen. Nagyon megijedtünk, és a sofőr kiabált velünk, hogy tűnés onnét. De láthatta rajtunk, hogy kitartóan csodáljuk a kocsit, így aztán engedett, és elkezdett velünk beszélgetni. Kiderült, hogy a kocsi Kiss Károly elvtársé. (Kiss Károly ebben az időben az MSZMP Politikai Bizottságának tagja volt, 1957 februárjától a Központi Bizottság titkára, 1958-tól 1961-ig az Elnöki Tanács helyettes elnöke – Sz. P.) Évekkel később derült ki, hogy ez a Fészek melletti ház volt a Belügyminisztérium valamilyen irattára. Mindennap ott mentünk el előtte.

Téma volt otthon ötvenhat?

– Néha a szüleim és barátok beszélgettek ötvenhatról is, de csak halványan emlékszem.

A forradalom leverése után fölmerült, hogy emigrálnak?

– Nem.

A mába visszatérve: több olyan rockzenész is van – például Somló Tamás, Demjén Ferenc –, akiknek közismert a politikai elkötelezettségük. Van-e olyan párt, amelyik megkeresését nem utasítaná vissza?

– Nincs. A politika irritál. Igyekszem nem foglalkozni a hírekkel, nem is olvasok napilapot. Nagy baj, de a politika rossz hatással van az emberek életére.

A politika 1989-ben sem érdekelte?

– Talán jobban, mint most, de bizalmatlan vagyok a politika iránt. Amikor 1991-ben az utolsó szovjet katona elhagyta az országot, azt mondtam: „Szerintem civilben itt van még egy csomó.” De 1989-ben amúgy bizakodó voltam, örültem, hogy kitör a demokrácia, de az, hogy politizáljak, akkor sem merült föl bennem.

Volt bárki, akivel a rendszerváltás óta politikai okokból megromlott a viszonya?

– Nem emlékszem.

El szokott menni választani?

– Mindig. Társadalmi kötelesség. Ha nem mennék el, az nem a politikából, hanem a társadalomból való kivonulást jelentené. A társadalom előrébbvaló a politikánál. A baj az, hogy a politika irányítja a társadalmat.

Kire szavaz?

– Ez talán magánügy.

Mind az öt parlamenti választáson ugyanarra a pártra szavazott?

– Nem.

Régen egy-egy koncertjén tízezrek voltak jelen, ma százak, pedig az LGT most is tömegeket vonzana. Idegenkedik a hatalmas stadionoktól, a megakoncertektől?

– Az, amit most csinálok, az kamaraterembe való. Így minden kisebb körülöttem: jobban szeretem a kis színpadot, közeli nézőteret, a kis miliőt. A Dalok a színházból című szerzői estem a Vígszínház Házszínpadán közeledik a századik előadáshoz, és láthatta vagy tíz-tizenkétezer ember. De egyszerre nem több, mint százharminc, száznegyven néző fér el. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy az első sorokból még a lélegzetüket is hallom. Ez a tizenezer néző egyetlen este simán megtölti az Arénát, és egyetlen ilyen „nagy” koncerttel tízszer annyit kereshettem volna, mint ezzel a százzal. Csakhogy ez az est nem erről szól. Az új lemezemen a „t12enkettőn” vagy húsz muzsikus játszik velem. Az is kamarazene, de már sokkal nagyobb helyeket igényel, ha majd egyszer elhatározom, hogy koncertre viszem. Az LGT-fesztivál több tízezer embert vonzott. Az LGT-hez illik a nagy helyszín, de például a sportcsarnoki operashow vagy a sportcsarnok-oratórium nekem nagyon távoli. Azt nem írnék, ha lehet. Ma divat azt hinni, hogy a szerző a mű hosszúságától és a rátűzött előkelő műfaji árcédulától lesz nagy. Egy dalban, három és fél percben elmondani valamit, nekem az tetszik.

Egyik leghíresebb kortársa, Szörényi Levente pont fordított úton halad. Húsz éve nem ír dalokat, csak operát.

– És ehhez nekem vajon mi közöm van?

Lesz-e még LGT-koncert?

– Nem tudom. Mióta – lassan harminc éve – az LGT a mostani felállásban játszik, négyünknek mindenről legalább háromféle véleményünk van, és ez így van jól. Úgyhogy tényleg nem tudom. De a koncerttel járó egy év előkészítő szervezkedés nekem nagyon nem hiányzik.

 

Címkék:2007-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A szabadság stratégiája

Normális esetben egy amerikai közbülső kongresszusi választáson elért demokrata győzelem pár nap alatt végigfutna a világmédián, a balos véleményformálók örülnének,...

Idegenek

  Peut-etre a cause des ombres sur son visage, il avait l'air de rire. (Camus)

Close