Kafka mint nemzeti vagyon?

Kafka csodálta a cionizmust és Brodhoz írott levele alapján feltételezhetjük, hogy a Palesztinába való kivándorlás sokszor megfordult a fejében, mégsem keverhetjük össze vívódó lelkének ide-oda mozgását, ambivalens zsidó identitásának hajtűkanyarjait művei sorsával.

 

Forrás: Hírszerző

 

 

Bizarr, mondhatni „kafkai” történet bontakozott ki az elmúlt hónapokban, mely érinti Izraelt, Németországot, Londont, valamint az európai történelmet – de legfőképpen egy irodalmi zsenit, Franz Kafkát.

Kafka 1924-ben halt meg, de irodalmi hagyatékát még korábban barátjára, Max Brodra hagyta azzal, hogy olvasatlanul semmisítse meg. Nem ez történt, hiszen Brod – hála Istennek – megszegte Kafka végakaratát és kiadta Kafka regényeit, elsősorban “A per” című alkotást, majd a többit is. A fenyegető nácizmus elől 1939-ben Brod Prágából kivándorolt az akkor még brit fennhatóság alá tartozó Palesztinába. Élete végéig Tel-Avivban élt, ahol szorgalmasan őrizgetett hagyatékát titkárnőjére, Esther Hofféra hagyta, majd 1968-ban elhunyt.

Esther Hoffe két évvel ezelőtt halt meg, s az örökséget két lányára, Eva Hofféra és Ruth Wieslerre hagyta. Hogy a Kafka-hagyaték kezelésével bajok vannak, már korábban is érzékelhető volt, hiszen 1988-ban Esther Hoffe – mai értékén 1.8 millió euróért – eladta a Sotheby’s akciós háznál “A per” eredeti kéziratát egy, a német államot képviselő megbízottnak, így a kézirat végül a marbachi Német Irodalmi Levéltárban landolt, mely amúgy kiváló intézmény.

Izraeli közintézmények számtalanszor próbálták megszerezni a Kafka/Brod hagyatékot, s most – ismét – perelnek. A Hoffe-lányok pedig legalább egy éve várnak arra, hogy egy Tel-Aviv-i bíróság döntsön a nevükben: a jeruzsálemi Nemzeti Könyvtár ugyanis bírósági eljárást kezdeményezett ellenük, mely még a múltra is kiterjed, merthogy a könyvtár szerint édesanyjuk illegálisan adta el külföldön “A per”-t.

Ráadásul nemrégiben újabb igénylő jelentkezett be a kafkai hagyatékra: Amos Schocken, annak a Salman Schocken volt német áruházlánctulajdonosnak az unokája, aki (állítólag) Kafka szüleitől megvette a jogot a szerző kézirataira.

A Brod-i hagyaték Hoffére történő átszármaztatása egy 1961. júniusi feljegyzésre megy vissza, ahol is Brod “Ilse Ester Hoffe asszonyt” nevezi meg, mint végrendeletének fő végrehajtóját. Ugyanakkor nincs leírva az, hogy hová kellene kerülniük a kéziratoknak és a leveleknek. A “végrendelet” 11. pontjában Brod olyan lehetséges helyeket említ meg, mint a jeruzsálemi Zsidó Nemzeti és Egyetemi Könyvtár, a Tel-Aviv-i városi könyvtár, de “minden más izraeli vagy külföldi nyilvános levéltárról” is szót ejt, s Ester Hoffe akaratától teszi függővé azt, hogy melyiket találja alkalmasnak a kéziratok végső nyughelyének.

Izrael már az 1970-es években beperelte Esthert, vitatván örökösi jogait, de 1974-ben egy izraeli bíróság mellette foglalt állást, így az állam hoppon maradt. De ezzel a történet nem ért véget, mert 1974. július 23-án Esther Hoffét feltartóztatták a Ben Gurion repülőtéren azzal, hogy kéziratokat akar kicsempészni az országból. Végül is hat fénymásolt Kafka-levelet találtak nála, de egyik sem volt eredeti.

A feltartóztatást az indokolta, hogy az 1955-ös izraeli levéltári törvény elrendelte, hogy minden izraeli – amennyiben eredeti kéziratokat visz külföldre – nyújtson az állami archívum rendelkezésére kópiákat. A felszínt nézve Esther Hoffe nem sértett törvényt, hiszen csak fénymásolatok voltak a bőröndjében, úgyhogy a hatóságok visszavonulót fújtak.

Ám Esther Hoffe nem véletlenül mászkálgatott a világban Kafka-kéziratokkal, illetve másolataival. Valójában sikeresen üzletelt az írón, hiszen az évek folyamán több kulcsfontosságú kéziratot is eladogatott.

Kafka anyagai folyamatosan kerültek aukciókra; így 22 levél és 10 levelezőlap (Kafka küldte Brodnak) 46 ezer euróért, 1985-ben pedig Kafka egyik levele hajdani menyasszonyának, Felice Bauernak 11 ezer akkori nyugatnémet márkáért – kelt el. Majd következett “A per” londoni eladása. Hogy mi lehetett Hoffe indítéka, jól megmutatkozott abból, hogy nem csak azzal akadályozott meg egy párizsi kiállítást, hogy horribilis összeget akart kapni a Kafka-kéziratok kiállításáért, hanem azt is követelte, hogy a francia államelnök személyesen kérje fel őt arra, mutassa be az anyagokat Párizsban.

A franciák, akiknek büszkeségért nem kell a szomszédba menniük, visszautasították Hoffe feltételeit. De az eladogatás továbbra is folytatódott, ezúttal Brod műveire terjedt ki: 1988-ban a németországi Artemis & Winkler kiadónak adta el Max Brod naplóinak kiadási jogát s ezekért is nagyon sok pénz kapott.

A modern világ egyik legjelentősebb zsidó alkotójának a művei s ennek kiárusítása felzaklatta az izraeli közvéleményt. “Az anyag Jeruzsálemé” – érvelt Mark Gelber, aki Kafka-kutató és az összehasonlító irodalom tanára a bersevai Ben Gurion egyetemen. “Brod már az első világháború előtt cionista lett, itt élt és dolgozott és itt is van eltemetve. Kevésbé ismert az a tény, hogy Kafkát… intim viszony fűzte a cionizmushoz és a zsidósághoz.” Gelber szerint a Nemzeti Könyvtár, ahol Martin Buber és Einstein iratai is vannak, Kafka kéziratainak is méltó helye lehet.

Ha áttekintjük azokat az érveket és ellenérveket, melyek e Kafka-anyag hovatartozása körül forognak, nem lesz könnyű a helyzetünk. Először is Max Brod sértette meg Kafka végakaratát, mert publikálta regényeit, ám ezzel nem a maga hasznát kívánta növelni, hanem egy fantasztikus irodalmi kincset tárt a nagyvilág elé, így vétke erősen a bocsánatos bűn kategóriájába esik. Ráadásul amit tett, önzetlenül tette, nem csak anyagi értelemben, hanem azzal is, hogy segített már halott zseni barátjának abban, hogy világra találjon.

Brod ugyanakkor rosszul döntött akkor, amikor Esther Hoffét nevezte meg a Kafka-kézirat kezelőjének, mert a hölgy a saját anyagi helyzetét javította a kéziratok eladásával, bár jogilag nem igazán volt támadható egyik ügylete sem. A kéziratok többsége a nemzetközi standardnak megfelelő levéltárakba került, ennyiben tehát megfeleltethetőek, ha nem is Kafka, de Brod végakaratának.

Izraelnek valóban lenne joga a Kafka-hagyatékhoz, nem csak azért mert a zsidó Kafka rokonszenvezett a cionizmussal, hanem név szerint is meg vannak említve a végrendeletben izraeli könyvtárak, bár nem kizárólagos módon. Ám a már említett Martin Buber ott élt s Izraelben halt meg, és Einstein akaratának is megfeleltethető a jeruzsálemi őrzés, hiszen a cionizmussal s Izraellel élete végéig szimpatizált a világhírű fizikus (kevéssé ismert tény, hogy sokan őt akarták a zsidó állam első államelnökének).

Egy anyagnak a maga egységében való megőrzése – nos ez minden levéltár és könyvtár álma, ez – ideológián és politikán túl – szakmailag nagyon is indokolt lett volna. Ugyanakkor Kafka kéziratai egyetlen államhoz sem tartoznak – kizárólagosan.

Ugyan Kafka csodálta a cionizmust és Dora Diamant (Kafka utolsó szerelme) Brodhoz írott levele alapján feltételezhetjük, hogy a Palesztinába való kivándorlás sokszor megfordult a fejében, mégsem keverhetjük össze vívódó lelkének ide-oda mozgását, ambivalens zsidó identitásának hajtűkanyarjait művei sorsával. A teljes kézirathagyaték megsemmisítésének szándéka, melyben az Én (bár a rosszabbik oldala) győzött bármiféle kollektív-nemzeti identitással szemben, szintén kizárja azt, hogy a papírra vetett ouvre kizárólagosan ide vagy oda, az egyik vagy a másik államhoz tartozzon.

Izrael, mely magát teljesen indokoltan tartja a zsidóság szellemi és fizikai központjának, presztízsokokból (is) szívesen begyűjtené a világ összes ismert zsidó hírességének hagyatékát. Ugyanakkor a kafkai intenció nem ez volt s még az esküszegő Brod szándékának sem feleltethető meg a művek kizárólagos izraeli elhelyezése.

Esther Hoffe viselkedése sajátságos, látszólag teljesen az ellenkezője volt annak, amit Kafka és Brod is akart: a kéziratok aukciós házakban történő értékelése, árfelverése, majd eladása biztosan nem szerepelt a prágai barátok (bár Esther Hoffe is prágai) írott vagy elgondolt végrendeletében, akik önös vagy társas elgondolás alapján, de nem foglalkoztak az anyagi haszonnal.

Bár Kafkát biztosan inspirálta, ugyanakkor keserűen mulattatta volna az a tény, hogy miközben művei az egész földkerekséghez eljutottak, ezek első, originális változatáért, az eredeti kéziratokért államok és befektetők versengenek, sőt pereskednek. Jól mutatja azt, hogy az a világ, melyet Kafka ábrázolt s amelyet sokan csak a sajátjának gondolnak, nem csak az övé, hanem létező, bár szomorú és felfordult valóság.

Ugyanakkor – feltételezhetően – nem bánná azt sem, hogy leveleiből, regényeiből jutna Izraelnek, Németországnak, magánosoknak és köztestületeknek. Ilyen szempontból a kapzsi Esther Hoffe maga is sokat tett azért, hogy a hagyaték (a maga fizikai valóságában) az egész világra és világhoz eljuthasson, és hogy az egyik hagyománynál sem lehorgonyzó, elidegenedett Kafka akarata érvényesülhessen.

A szerző történész, lapunk szerkesztője