Szombat előfizetés 2017

Zsidók és parasztok az ötvenes években

Írta: Pelle János - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

TÖRTÉNETI MUNKÁKBAN és me­moárokban többen megemlékeztek már az 1945 utáni kelet-magyaror­szági antiszemitizmusról, amelynek legriasztóbb megnyilvánulása az

1946. májusi kunmadarasi és az ugyanezen év augusztusában lezaj­lott miskolci pogrom volt. Ezekről a több halálos áldozatot követelő eseményekről annak idején részle­tesen írt a hazai és a nemzetközi sajtó, viszont 1948 után a lapok még véletlenül sem adtak hírt a tovább­élő konfliktusokról keresztények és zsidók között. Pedig e hagyományos „feszültséggóc” további sorsának is­merete nélkül nem érthetjük meg sem 1956 októberét, sem az azt kö­vető fejlődést. Vizsgálódásainkat most egyetlen településre, Mátészal­kára és egy környékbeli falura össz­pontosítottuk, s levéltári forrásokra támaszkodva próbáljuk megvilágíta­ni, hogyan alakult az országnak e keleti, s a Szovjetunióhoz legköze­lebb eső, egyszersmind legelmara­dottabb részén a zsidók és a helyi közvélemény viszonya egészen a „forradalmi őszig”.

Mátészalkán a zsidók és a keresz­tények közötti konfliktus legfőbb oka az volt, hogy a koncentrációs táborokból visszatért volt deportál­takat, illetve a munkaszolgálat túl­élőit a helyi nép azonosította a kom­munistákkal, s a Rákosi-rendszer képtelen elnyomásáért őket tette fe­lelőssé. Ez a vélemény messzeme­nően elfogult és igazságtalan volt, nem vette figyelembe, hogy a falvak kizsákmányolása, a parasztok sa­nyargatása és az erőszakos kollekti­vizálás egész egyszerűen a sztálini rendszer másolásának a következ­ménye volt, s hogy a központi pa­rancsokat végrehajtó helyi gazdasági és politikai vezetők között csak törpe kisebbséget alkottak a zsidó származásúak.

Az elmaradott, babonás paraszt­ság nemigen volt képes arra, hogy megértse a világpolitikai összefüggéseket, Jaltát és a nagyhatalmi osz­tozkodásokat. Az egyszerű emberek nem ismerték fel, hogy a zsidó szár­mazású Rákosi személyi kultuszá­nak jegyében gyakorolt politikai el­nyomás tönkreteszi – egyebek kö­zött – a kereskedelmet is, bezáratja a visszatért zsidók által újra meg­nyitott üzleteket, kivándorlásra vagy elköltözésre kényszeríti őket. A nép­re a szovjet csapatok bevonulása óta annyi csapás zúdult (tömeges el­hurcolás, infláció, nyomor, önké­nyeskedés), hogy egyszerűen nem volt képes átlátni a kiépülő kommu­nista rendszer belső törvényszerűsé­geit, s nem volt képes elsajátítani azt az engedelmességet és primitív képmutatást, amit a párt és a tö­megszervezetek funkcionáriusai még a téesz-tagoktól is megköveteltek. Különösen a legszegényebb falusiak­ban, a hivatalos propaganda által oly gyakran emlegetett agrárprole­tariátusban élt tovább a hit, hogy a kommunizmus valójában leplezett „zsidó uralom”, s a katolikus vallás meg az egyéni gazdálkodás ellen in­dított összeesküvés hátterében is a zsidók állnak.

Atombomba Szabolcs-Szatmárban

1948 pünkösdjén a megyében tör­tént az Ember Judit dokumentum­filmjéből ismert pócspetri rendőrgyilkosság, amely „indokul szolgált” az egyházi iskolák államosításához, s a végsőkig felerősítette a „kleri­kális reakció” feje, Mindszenty Jó­zsef elleni kampányt. A települések képviselőtestületeit arra kényszerí­tették, hogy külön-külön ítéljék el a hercegprímást. Nem nehéz elképzel­ni, milyen hatással lehettek a mé­lyen katolikus falvak népére ezek a határozatok, (különösen, ha azok meghozatalában egy-egy MKP-, il­letve MDP-tag zsidó kereskedő is részt vett.

A „sablonszövegre” egy Mátészal­kához közeli falu, Nyírcsaholy kép­viselőtestületének jegyzőkönyvében találtam rá.

Nyírcsaholy képviselőtestülete végtelen megnyugvással vette tudo­másul azt a hírt, hogy Mindszenty József esztergomi bíboros érseket, a magyar klerikális reakció vezetőjét mint valutaüzért, mint a magyar nép és demokrácia fő elárulóját, aki­nek többet jelentett az amerikai im­perializmus, mint a magyar népi de­mokrácia, a magyar demokrácia fö­lött őrködő rendőrség őrizetbe vette.

Mi, Nyírcsaholy község teljesen katolikus képviselőtestülete, szinte már szükségesnek láttuk ezen csele­kedet végrehajtását, mert rájöttünk arra, hogy nem a demokrácia és a katolicizmus az ellenségei egymás­nak, hanem Mindszenty ellensége mindkettőnek.

Ezen cselekedetet úgy tekintjük, mint a magyar népi demokráciának erős csapását a reakció legnagyobb bástyája ellen.

Utasítja a képviselőtestület a köz­ségi elöljárókat, hogy ezen határo­zat kivonatát a Belügyminisztérium­ba terjessze fel, és ezenkívül a hol­napi nap folyamán a következő táv­iratot küldje a Belügyminisztérium­nak : Mindszenty őrizetbe vételével kapcsolatos intézkedést örömmel üdvözöljük. Reméljük, a demokrácia és a katolikus egyház között meg­hozza a békét, és nyugodt légkörben építhetjük tovább a népi demokrá­ciát.

A határozattal a falu egyúttal a római katolikus kultúrház és iskola igénybevételét, „közcélokra való igénybevételét” is üdvözölte. Az, hogy a vallásos érzületre mért csa­pást a falu a „zsidók művének” tart­hatta, az 1945 és 1948 közötti anti­szemita megnyilvánulásokból és a koncentrációs táborban elhalálozott zsidók vagyona körüli viszálykodás­ból sejthető.

De miért lett volna meglepő, hogy a vallásellenes kampányért és a kezdődő kollektivizálásért a parasztok a zsidókat okolják, amikor az emberek ennél sokkal képtelenebb­nek tűnő rémhíreknek is hitelt adtak. 1948. december 31-én Tiszakórodnál átszakadt a gát. Az árvíz sújtotta vidékről a hatóságok szá­mos falu népét kiköltöztették. Az MDP Szatmár megyei titkárának 1949. januári jelentésében az árvíz elleni védekezés kapcsán tűnik fel a közelmúlt eseményei által ihletett rémhír: „Különböző híresztelések kaptak lábra, amikor a gyerekeket szállították el, azt híresztelték, hogy szappant csinálnak belőlük”.

Mindennek betetőzéseképpen a hatóságok a téesz-szervezés előreha­ladtával Szabolcs-Szatmárban is „központosították” a búza őrletését, s megszüntették a kisebb falusi mal­mokat. Az intézkedés hátterében nyilvánvalóan a beszolgáltatási fe­gyelem megerősítése állt. De az ál­tala kiváltott visszhang jelzi, milyen vad rémhíreket keltettek a parasz­tok által felfoghatatlan logika sze­rint zajló katonai és politikai fejle­mények: „A Könnyűipari Miniszté­rium racionalizálási bizottságának javaslatára megyénkben több mal­mot üzemen kívül helyeztek és liszt­csere-telepet létesítettek. Ezt az in­tézkedést a reakció rémhírterjesz­tésre igyekszik kihasználni. Azt híresztelik, hogy a megyében csak há­rom malom fog maradni, mert a többit elviszik a Szovjetunióba. Azért szerelik le a malmokat, mert háború lesz és ezt a területet atom­bombával fogják elpusztítani. E hí­reszteléseket még népnevelőinknek nem sikerült teljes egészében fel­számolni.

A „szövetkezeti zsidók”

Az 1941-es népszámlálás szerint 1555 fős zsidóságból csak minden tizedik ember tért vissza a deportá­lásból Mátészalkára. Az 1946-os hit­községi összeírás szerint százötven zsidó élt az akkor 12 700 lakosú te­lepülésen; számuk 1949-re 238-ra növekedett, mert a falvakban meg­maradt zsidók is beköltöztek.

Az ortodox tagozathoz tartozó, vallásukhoz ragaszkodó zsidók lét­száma tehát a község lélekszámához képest nem volt jelentéktelen. Erre utal, hogy a hitközség egészen az ötvenes évek végéig elegendő anya­gi erővel rendelkezett ahhoz, hogy fenntartsa, illetve az 1954. szeptem­ber 24-i vihar után megjavíttassa a zsinagóga tetejét, s benne megörö­kítse a helyi gettókból elhurcolt mintegy 18 ezer áldozat emlékét. A mátészalkai izraelita hitközség 1953. évi zárszámadása már némi elván­dorlást tükröz, de képet nyújt arról, hogy ebben az időben még fennállt a közösség, s élte a maga hagyományok diktálta életét.

A hitközség létszáma 165 fő

A szórványok 140 fő

Adózók száma 30 fő

Talmudtóra tanulók 23 fő

Mikvejárók száma 30 fő

Hitoktatásra jár –

Hitközségi vagyon:

2 templom a hozzá tartozó épületekkel összes bevétel

1953-ban: 33 000 Ft”

A vallásos mátészalkai zsidók eb­ben az időszakban, az ötvenes évek elején már feladták 1945 után újra­kezdett egzisztenciájukat, s a „szo­cialista tervgazdaság” dolgozóivá váltak. Az egykori kiskereskedők és családtagjaik számára munkaválla­lási lehetőséget teremtett a Szatmá­ri Háziipari Szövetkezet, amit 1952-ben az a Fixler Hermann szervezett meg, aki ma az Izraelita Hitközség Ortodox Tagozatának elnöke. A Kos­suth utcai zsinagóga mögött, egyfaj­ta gettószerű elkülönülésben dolgo­zó férfiak és nők fonott árut, kosa­rakat, paplanokat és szőnyeget állí­tottak elő – ez a környezet volt a „háttere” az 1957. tavaszi vérvád­nak.

A többi Mátészalkán élő zsidó ugyancsak a szövetkezés útjára lé­pett: az önálló cipészek a Cipész Ktsz-ben, a különböző iparosok a Vegyes Ktsz-ben és a Szolgáltató Ktsz-ben helyezkedtek el. Nem meg­lepő, hogy az MKP-ba, illetve az MDP-be belépett zsidók egy része a szövetkezeti, illetve az állami bel­kereskedelemben folytatta pályafu­tását. A hiánygazdálkodás viszonyai között így jutottak kulcspozícióba a helyi kommunista pártszervezet ala­pítói, az Ádler fivérek, László és Jó­zsef. Utóbbi az ötvenes évek végén a 70 tagot tömörítő II. sz. helyi pártkörzet titkára volt. E két jó ké­pességű hentes és mészáros a helyi ÁFÉSZ húsboltjának vezetője lett. Olyan körülmények között, amikor a szalkaiak a feketevágások tilalma és a kötelező beszolgáltatások miatt alig jutottak húshoz, ez a beosztá­suk különösen kényes volt, alkalmas a heves, gyűlölködő indulatok fel­keltésére. Hasonlóképp tartott a he­lyi nép Fülöp Sándor gyógyszerész­től, aki ugyan csak 1948-ban lett az MDP tagja, viszont a helyi hitköz­ség egyik vezetője volt, s kiváló or­szágos szakmai és politikai kapcso­latokkal rendelkezett.

Tszcs és cionizmus

Kétségtelen tény, hogy a vissza­tért szatmári zsidók jobban alkal­mazkodtak a „népi demokrácia” megváltozott viszonyaihoz, mint a helyi parasztság, amelyik fokozódó ingerültséggel reagált az erőszakos kollektivizálásra, aminek előhírnöke az 1949. április 9-én Mátészalkán alakult Zalka Máté Termelőszövet­kezet volt. 1950-ben a közeli Porcsalmán, 1951-ben pedig Tyúkodon nyilvánult meg a falusiak elégedet­lensége. Az akkor hétpecsétes titok­ként őrzött „parasztlázadások” ar­ról tanúskodtak, hogy a nép nem volt képes elsajátítani a kommunis­ta „kettős nyelvet”, amelyben – amint ezt Orwell oly szellemesen állapítja meg 1984 című regényében – a béke háborút, a jólét nyomort és az igazság hazugságot jelent.

Ez volt az oka annak, hogy ami­kor a téesz-szervezők 1950. március végén az önkéntesség elvét hangsú­lyozták az összegyűlt tömeg előtt, ezzel buzdítva a már belépettek pél­dájának követésére a többieket, egy­más után álltak fel az új tagok, s kérték vissza a földjüket. A gyűlés­ből tüntetés lett, aminek az állam- védelmi hatóság brutális beavatko­zása vetett véget. Porcsalmáról 23 parasztot vitetett el az ÁVH, akik közül 18 embert internáltak a csa­ládjával együtt a Hortobágyra.

Péter Gábor, a jó hírnévnek ör­vendő hatóság vezetője, akit alig két év múlva „cionista összeesküvés” vádjával vétetett őrizetbe Rákosi, személyesen szállt ki a helyszínre, s irányította a „hadműveletet”. El­képzelhető, hogy a parasztok anti­szemitizmusa nem csökkent az ala­csony termetű, bajuszos „főnök” megjelenése láttán.

Ha már a cionizmusról esik szó, érdemes felidézni egy Mátészalkán ma is élő nyugdíjas ruhakereskedő (és egykori alapszervi párttitkár), Lax Henrik szavait: „Úgy tudom, 1952-ben az ÁVH nyilvántartást ké­szített azokról, akik gyanúsak vol­tak. Persze, nem hozták nyilvános­ságra, de tudtam róla … nekem a pártbizottságon szólt valaki, hogy én is szerepelek a cionisták listá­ján”.

A zsidók iránti politikai gyanú megerősödését az is jelezte, hogy a vezető gazdasági beosztásban levő szatmári zsidók (szeszgyári igazga­tók, felvásárlók, ÁFÉSZ-főkönyvelők stb.) ellen vizsgálatot folytattak, vagy éppen már az őrizetbe vételt készítették elő. Ekkoriban a politi­kai vezetők ilyesfajta buzdításokkal rendelték ki revizoraikat: „Kimész Kántorjánosiba a Schwartz testvé­rekhez, megállapítasz nekik egy nagy hiányt, hogy ki lehessen végre törni a rohadt zsidók nyakát”. Ezek a „lebuktatások” olyan szegénypa­rasztból lett helyi pártvezetőktől in­dultak ki, mint Virág János, aki kondásból lett sofőr, majd járási párttitkár, s az ötvenes évek „új hullámával” emelkedett fel, azzal a helyi „kádergarnitúrával” együtt, akik az 1956. november 4-e utáni antiszemita hullámot elindították és 1957 nyaráig fenntartották.

Ekkoriban, az ötvenes évek első felében a Mátészalkán élő zsidók és a gyanakvóvá vált MDP-vezetőség közötti viszony a központi inten­cióknak megfelelően láthatóan hű­vösebbé vált. Suba alatt, moszkvai mintára folyt már a cionista perek előkészítése, amiket Rákosi – szo­kása szerint – úgy akart megren­dezni, (hogy túlszárnyalja velük a többi népi demokráciát. A fokozódó elszigeteltségből néhány helyi zsidó úgy igyekezett kitörni, hogy a sport terén tevékenykedett, illetve szere­pet vállalt a Szabadságharcos Szö­vetségben.

Az Ádler fivéreknek hagyomá­nyosan jó sportkapcsolataik voltak – erre utal az is, hogy Ádler Zsigmond, Pap Laci felfedezője s edzője volt a nagybátyjuk. A helyi hagyo­mányokra építve szerveződött meg a helyi MTK-VS sportegyesület, melynek Ádler László volt a me­nedzsere. A szalkai futballcsapat 1947 őszén már az NB II-ben ját­szott, s bár a később Építők, majd Vörös Meteor névre keresztelt egye­sület kiesett, egészen 1954-ig a me­gye egyik legjobb csapata volt. Ek­kor visszaesés következett be, s a csapat körül bábáskodó, s a játéko­sok ,,megszerzésével”, azaz az átiga­zolásokkal foglalkozó Ádler Lászlót heves bírálatok érték; ekkor az elé­gedetlen közönség körében antisze­mita szidalmak is elhangzottak.

Vidám vásár”

Az elnyomás és a nyomor fokozó­dása láttán mintha a gazdasági ve­zetés is megérezte volna, hogy vala­miképpen tompítani kell a szociális és gazdasági feszültségeket, amelyek már-már a robbanás küszöbére ju­tottak. S mert a lényegi politikai el­lentmondások feloldására a párt po­litikája képtelennek bizonyult, a „figyelem elterelése” került napi­rendre, a bölcs tanító, Sztálin re­ceptje szerint, aki a legvadabb ter­ror tombolása közepette, 1937 telén rendezett karnevált Moszkvában. Mátészalkán a dolgozók felvidítását az 1952 nyarán rendezett „vidám vásár” szolgálta. Az egyik fő szer­vező, Várkonyi Mihály, aki a Máté­szalka és Vidéke Kiskereskedelmi Vállalat egyik gazdasági vezetője volt, így emlékezik az eseményre: „Nagy próbatételt jelentett 1952-ben a Megyei Tanácsnak az a határoza­ta, aminek értelmében Mátészalkán kellett Vidám vásárt rendezni… A lebonyolításba nemcsak a mi vál­lalatunk kapcsolódott be, hanem a megye egész kereskedelmi hálózata. Ezen a napon olyan árukínálat volt biztosítva, hogy a legkényesebb igé­nyeket is kielégítette. Mondanom sem kell, ez a rendezvény a lakos­ság nagy örömére szolgált.

Az ötvenes évek lappangó zsidó-keresztény ellentétének történetéhez tartozik még a mátészalkai „temető­ügy”. Ez 1954 augusztusában, a köz­ségi tanács 81/1954. jkv. határozatá­val kezdődött meg. Ez úgy rendel­kezett, hogy- a település lakói szá­mára új köztemetőt kell kijelölni. A tanács egyben elrendelte „a régi te­metők lezárását, mivel a község fej­lődése szempontjából nem enged­hető meg, hogy ezekbe továbbra is temetkezést engedélyezzünk, mint­hogy a város belterületén feksze­nek”.

A városrendezési okokkal indo­kolt intézkedés jogos és szükséges volt a katolikus és a református temetők esetében, melyeknek területé­re valóban szükség volt. Ugyanak­kor azonban a „felekezeti pártat­lanság” jegyében hozott döntés meg­fosztotta az izraelita hitközséget ősi, hatalmas temetőjétől, mely a város szélén feküdt, s fekszik ma is. Ez a döntés arra kényszerítette a zsidósá­got, hogy a vallási előírásokkal nem törődve, az újonnan nyíló keresz­tény köztemetőben földelje el a halottait, közvetlen létében fenyegette az élők hitközségét. Ezt az ostoba, minden ésszerűséget nélkülöző ta­nácsi döntést a helyi zsidók a pesti hitközség vezetőinek közreműködé­sével megfellebbezték az Állami Egy­házügyi Hivatalnál, de csak a ren­delkezés felfüggesztését sikerült el­érniük 1956 júliusában. A viszonyok konszolidációja után, 1958-ban a he­lyi kommunista vezetőknek az volt a legsürgősebb dolguk, hogy végre­hajtották az 1954-es határozatot, s a temetőt lezárva a helyi zsidókat megfosztották az előírásoknak meg­felelő temetkezés lehetőségétől.

A meggyászolt Sztálin

S mégis, a szalkai zsidók a tömér­dek viszontagság, s a kisebb-nagyobb antiszemita megnyilvánulások és a leplezett gyűlölet ellenére – vagy éppen ezért – őszintén meg­gyászolták „a népek nagy vezérét és felszabadítóját”, J. V. Sztálint. Íme egy részlet az I. sz. körzet párttitká­rának, Várkonyi Mihálynak önélet­írásából, aki sohasem volt függetle­nített pártmunkás, viszont nemcsak a belkereskedelem megszervezésé­ben, hanem a termelőszövetkezeti agitációban és a mozgalmi munka egyéb válfajaiban is önfeláldozóan dolgozott.

1953. március 5-én a párttagok nagy részét szomorú hír rázta meg. Meghalt Sztálin elvtárs. Megrázó volt akkor a rádiót hallgatni, hiszen egész nap csak gyászindulókat su­gárzott … Most, amikor temették Sztálint, megint elvonultak előttem a felszabadulás örömteli képei. Va­jon mi történt volna ezzel az agyon­szenvedett néppel, ha a Szovjetunió akkor egy kalap alá vett volna min­ket az áruló fasiszta uralkodó kö­rökkel? Biztosan nem sikerült volna ilyen – viszonylag – rövid idő alatt előre jutni a szocializmus épí­tésében … Most tehát ezen a napon végtelenül nagy ürességet éreztem, azonosultam a szovjet nép gyászá­val. Ebből a letargiából napokig nem tudtam felocsúdni.”

Az 1973 márciusában (!) írt visszaemlékezés jól tükrözi azt a lelkiállapotot, amibe egy olyan tehetséges és ambiciózus zsidó fiatalember került Mátészalkán, aki iránt a he­lyi antiszemita és antikommunista közvélemény ellenséges érzületet táplált, s aki – más kiút híján – érzelmileg is azonosulni próbált a kommunizmussal.

A fasizmus és a fajgyűlölet tom­bolása, a népirtás szörnyű csapdát állított fel a kelet-európai népek, így a magyarság számára is: még az ötvenes évek első felében is szem­beállította egymással egyes vidékeken a keresztényeket és a zsidókat. A kommunista párt politikája or­szágos szinten ugyanúgy, mint helyi viszonylatban inkább elmélyítette a kölcsönös bizalmatlanságot, ébren tartotta az antiszemitizmust, miköz­ben úgy tett, mintha mindent meg­tett volna a felszámolására.

Csak csodálni lehet, hogy a ma­gyar nép 1956-os forradalmában annyi érettséget mutatott, hogy csak szórványosan, néhány helyen nyil­vánulhatott meg a lappangó antisze­mitizmus. E néhány hely egyike ép­pen az ország egyik legelmaradot­tabb, s a háború vége óta legtöbbet szenvedett vidéke, Mátészalka és környéke volt.

Pelle János

Címkék:1990-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Van-e bűnös nép?

A holocaust litván szemmel Magam is egyike vagyok a holo­caust túlélőinek, s életem tekinté­lyes részét annak szenteltem, hogy felderítsem és...

Amerika legrégibb zsinagógája

A Rhode Island állambeli New­port nagyon sok amerikai szemében a társadalmi elit szinonimája, milliomosok lakhelye. Nem elég azon­ban, ha az...

Close