Szombat előfizetés 2017

Zsidó szokások és hiedelmek

Írta: Bereznai Zsuzsanna - Rovat: Archívum, Hagyomány

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

AZ EMBER ÉLETÉNEK középpontja a ház. Az emberek mindennapi életéhez hozzátartozik, hogy szilárd pontjuk legyen a térben, ahonnan kiindulnak, s ahová mindig visszatérnek. Ez a szilárd pont a ház, az otthon. A ház és a mindennapi tér egyéb építményei az emberi élet alap­vető funkcióival kapcsolatosak. A tér szerveződését és ta­golódását és mindennapi életét élő ember határozza meg, melyben a térélmény és a térszemlélet elválaszthatatlanul összefonódik. Az ember a természetből való kiemelkedése óta mindig arra törekedett, hogy határokat állítson fel, és a keletkező zárt térben biztonságba helyezze magát.

Milyen szépek a te sátraid, Jákob, a te hajlékaid, Iz­rael” (Móz. IV. 24. 5.) – a folklór számos ágához hason­lóan, a ház szokás- és hiedelemanyagához kapcsolódó leg­régebben ismert hagyományt is az Ószövetség közvetíti. Dolgozatomban a napjainkig öröklődött szokásokból és hiedelmekből mutatok be válogatást abból a szempont­ból, hogy melyek a zsidó ház azon szerkezeti elemei, amelyekhez vallási előírások, paraliturgikus szokások és babonák fűződnek.

Izrael népének kialakulása az Egyiptomból való kivo­nulás, a pusztában való vándorlás, majd a kánaáni hon­foglalás eredményeként jött létre. A zsidó nép hite a pusztában született, s a pusztai életmód emlékét a későb­bi évszázadok számos szokása őrzi. A szakrális építmény­hez, a szent sátorhoz, majd a templomhoz kapcsolódó szokás- és hiedelemanyag egy része a lakóház életében is megfigyelhető.

A pusztában való vándorlás emlékét őrzi a sátoros ün­nep, a Szukkot. Az Ószövetség Mózes parancsában fogal­mazza meg az idevonatkozó hagyományt: Izrael fiai a hetedik hónap ünnepén lakjanak lombsátrakban. „A nép kivonult, ágakat szedett és sátrakat csinált, ki-ki a háza tetején, az udvarán, az Istennek háza előcsarnokában. A Víz-kapu előtti téren és az Efraim-kapu előtti téren” (Neh. 8). Az ünnep alatt sátrakban kellett lakni, úgy, mint az állandó lakóházakban.

A nógrádkállói ortodox zsidóknál is megtalálható volt az az általánosan előírt szokás, hogy Jom Kippur kimene­tele után állították le a sátor első oszlopát, majd a to­vábbi napokon felállították és feldíszítették a sátrat: négy oszlop köré ponyvát húztak, a tetejét kukoricaszárból ké­szítették el úgy, hogy látni lehessen a csillagokat. Belül­ről fehér lepedővel vonták be, színes papírkivágásokkal díszítették, a bejárattal szemben Dávid-csillaggal. A ku­koricaszárakra papírkosárkákat akasztottak, melyekbe diót, almát, szőlőt tettek. Az ünnep alatt a család minden tagja a sátorban mondta el az étkezési imát és benn ét­keztek.

A század elején a putnoki ortodox zsidó közösségben az udvaron állították fel a sátrat (szuke), melynek állandó helye volt. A veranda zsindelyét ilyenkor felszedték, és nádat raktak rá úgy, hogy a csillagokat lássák. A sátorba csak a férfiak léphettek be, ők benn étkeztek, de a nők fenn ettek a lakásban.

A budapesti ortodox szeretetotthonban, a zsinagógáknál ma is állítanak sátrat ponyvázva. Színes papírszalagok­kal, csillagokkal (mógen Dóvid) díszítik. Bentre szőlőt, birsalmát tesznek, s egy üveg mézet, hogy édes legyen az életük.

Különösen gazdagon díszített Mizrah-táblával jelölték meg a sátor keleti falát.

A század elején a nagykárolyi ortodox zsidók már csak étkeztek a sátorban. A sátordíszítés itt is a gyerekek fel­adata volt, mint a legtöbb helyen.

Felnémeten a galíciai származású zsidóknál a sátor ne­ve kucska, melyet szintén az udvaron állítottak fel.

A család életének központja a lakóház, melynek kitün­tetett elemei óvó-elhárító funkciókkal rendelkeznek. A mindennapok és az ünnepek alkalmával a lakóházhoz fű­ződő hiedelmek egy csoportjában a ház mint a külső, ron­tó erejű elemekkel szemben álló, óvó-elhárító erejű tér szerepel. Más esetekben a ház különböző mágikus-vallási cselekedetek végrehajtásának szokásszerűen kötött szín­helye. A lakóház mint szervezett tér elhatárolódik a ter­mészet kozmikus és kaotikus terétől.

A ház védelmet nyújt az ember számára, s a házból való kilépés vagy a külső világból a házba való belépés, ugyanúgy bizonyos tárgyaknak a házba való bekerülése óvó-elhárító-tisztító cselekedetek végrehajtását teszik szükségessé.

A házba belépő és az onnan kilépő embert s magát a házat, a családot a mezuza védi.

A házba való beköltözéskor az első tárgy, amit a jobb ajtófélfára helyeznek, a mezuza (mezüze, mezize, mezuzo). A mózesi törvény szerint kell a zsidó otthonokat ily módon megjelölni.

Vallási előírás, hogy minden olyan szoba ajtófélfájára ki kell azt tenni, ahol alszanak és esznek. Az az általános vallási szokás kapcsolódott hozzá, hogy ki- és belépéskor a jobb kezükkel megérintették és megcsókolták. A század elejei nagykárolyi zsidók úgy tartották, hogy a mezuza megvédte a házat az ördögtől és a rossz szellemektől. A mezuzóval kapcsolatban ismeretes az a hiedelem is, hogy megvédi az embert a szemmel veréstől, szerencsét hoz a lakóknak, távol tartja az ördögöt vagy csak a belépő em­ber köszöntésére szolgál.

Ha egy nem zsidó személy költözik egy mezuzóval meg­jelölt lakásba, azt a helyén hagyja, hogy szerencsét hoz­zon a lakóknak.

Általános szokás, hogy a temetőből kijövet a zsidó em­ber leöblíti a kezét. Nógrádkállón ezt azzal magyarázzák, hogy „a szomorúságot ne vigye az ember az otthonába”.

A heti ünnepnap, a szombat nemcsak kitüntetett idő, hanem a szombati ház egyben kitüntetett tér is. A T’hum Sábbát jelentése „a szombat területe”, mely azt a szokást jelenti, hogy szombaton csak bizonyos távolságra lehet el­hagyni a lakhelyet.

Vallási előírás, hogy lakott területen kétszáz rőfnél hosszabb utat nem szabad megtenni.

A házba való belépéshez és az onnan való kilépéshez egyéb hiedelmek is fűződnek. Ha jobb lábbal lép ki az ember a házból, szerencsés, ha bal lábbal, rossz napja lesz. Ha belép valaki a házba, ne fogjon kezet, és ne csó­koljon meg senkit addig, míg a küszöböt át nem lépte. A házba mezítláb belépni – szerencsétlenség. Soha ne lép­jen ki az ember a házból hátrafelé, mert az szerencsét­lenséget hoz.

Bizonyos tárgyaknak a házba való bevitele vagy az on­nan való kivitele szerencsét vagy szerencsétlenséget okoz­hat a lakóknak.

Noha a hagyma általában a betegség megelőzésére szolgáló növény, a szefárd zsidók hiedelme szerint a ház­ban tartott vöröshagyma-maradék betegséget hoz a ház lakóinak.

A nagykárolyi ortodox zsidók körében is ismeretes volt az a szokás, hogy a peszachi macesz (általában a második esti), az afikómen egy darabját el kell tenni (egy kendőbe kötve a fiókba tették), hogy a házat megvédje a tűzkártól.

A század elején a putnoki zsidók úgy tartották, hogy szombat este, közvetlenül az ünnep kimenetele után nem szabad pénzt kiadni a házból, mert akkor nem lesz jó he­tük.

Az újonnan felépült házba vagy az új lakásba való első belépés kitüntetett alkalom. A ház felszentelése a mezuza feltételét és megáldását jelenti, mely vallási előírás.

Az új házba beköltözőnek először kenyeret; sót, kenye­ret; zsírt vagy kenyeret; tejet; cukrot, illetve kenyeret; sót, gyertyát, másutt kenyeret, sót; új seprűt kellett be­vinnie, hogy az új ház szerencséjét, gazdagságát bizto­sítsa.

Nem tartották szerencsésnek, ha a régi seprűt átviszik az új házba.

Ha valaki új lakásba költözött, a régiben kellett hagy­nia egy pénzdarabot, Amerikában egy ötcentest, hogy az új lakók szerencsések legyenek.

Szerencsétlenséget jelentett, hogyha a régi lakást az­után söpörték ki, miután az új lakásba átköltöztek.

Aki kártyacsomagot vitt át költözködéskor a régi ház­ból az újba, szerencsétlenségtől tarthatott.

Szerencsétlenséget jelenthetett, ha a költözködéskor ki­szóródott a só. A régi sótartót pedig mindig át kellett vin­ni az új lakásba.

Különösen szerencsésnek tartották azt, ha az új házba háttal lép be az ember először.

A beköltözés első napján a beköltözőnek sót kellett a vállán keresztülszórnia, hogy szerencsés legyen az új ház élete.

Ha valaki új lakásban látogatja meg ismerősét vagy ro­konát, sót – seprűt – édességet; kenyeret – sót vagy csak valamilyen édességet (általában kandlicukrot) kell vinni ajándékba, hogy az új lakók boldogok és szerencsé­sek legyenek.

A kecskeméti neológ zsidók körében szokás volt, hogy a beköltöző család tagjai virágcsokrokkal végigjárták a ház összes helyiségét és mindenhol áldást mondtak.

A Szatmár megyei Porcsalmán a falu zsidó embere pénzt fizetett azért, hogy az új házban töltsön valaki egy éjszakát, mielőtt ő beköltözne. Az új házban „rendesen keresztény hál benne elsőnek”. Általános az a hiedelem-­elképzelés, hogy az „új”, az „első”, a „kezdeti” dolgokkal kapcsolatos tárgyakat meg kell váltania az embernek az ártó erők hatalmától. Az újonnan megépített kemencébe mindig idegennek kellett először befűtenie, nehogy meg­haljon a házból valaki. Ehhez hasonlóan „vámot adni” kellett az új házért, amit egy idegen, tehát nem zsidó vallású ember adott.

Az emberélet fordulói is kitüntetett jelleget adnak a háznak.

A gyermekágyas asszony szobájának a falára vagy aj­tajára cédulákat aggattak (Kimpetcetl), melyeken démon­űző szavak voltak: „Ádám és Éva. Kifelé Lilith”, továb­bá a három védőangyal nevét is kiírták: „Szenoj, Szanszenoj, Szamangeloj”. Lilith a zsidó hiedelemvilág leg­korábbi demonológiai alakjai közé tartozik, az Ószövet­ség is említi (Móz. I. 12. 1-20.). A démonok fejedelem­asszonya veszélyes a gyermekágyasokra és az újszülöt­tekre.

Nógrádkállón a század első felében a szülés után a szo­ba ajtaja fölé cédulát ragasztottak, „hogy a rossz szellem be ne jöjjön”. Ez a cédula harminc napig volt kinn.

A lakodalmas házzal kapcsolatos az a hiedelem, hogy ha valaki a lakodalom napján elhagyja a házat, ne for­duljon vissza, különben szerencsétlen lesz az élete.

A halottas házhoz számos hiedelem kapcsolódik.

Abban a házban, ahol bekövetkezett a halál, az összes edényből ki kell önteni a vizet, hogy elűzzék a szellemet, s a halott vissza ne térjen a házba.

Ugyanígy tettek a század eleji nógrádkállói ortodox zsidók is, a következőképpen magyarázva a szokást: „a halálos angyal belemártja a vödör vízbe a kését, és azzal vágja le a lelket. A vödör vizet és más folyadékot is ki kell önteni, abból nem tudott venni.” A halottas ház aj­taja elé egy vödör víz és egy bögre volt téve, hogy aki jön a házba, leöblíthesse a kezét.

Általános szokás volt, hogy amikor a halál bekövetke­zett, letakarták a házban a tükröket, az ablakokat, üvegajtókat, s az utóbbi időben a televíziót is fekete anyaggal fedik be.

A tükör letakarásának szokását egy kecskeméti neológ zsidó asszony így magyarázta: „a tükör luxus dolog, vigassági dolog, amiben az ember magát nézi – s a gyász teljes jeléül a tükröt le kell takarni”.

Nógrádkállón a tükröt azért takarták le, hogy „ne le­gyen kettő a halottból”.

Amerikai zsidók körében élő hiedelem, hogy a halottas ház tükreit azért kell letakarni, mert különben a rossz szellem meglátja a tükörképét, s vissza fog térni.

A halottas házban le kell takarni minden üveget, hogy megzavarják a halál angyalát.

A képeket is le kell takarni, ellenkező esetben szeren­csétlenség fog bekövetkezni.

A lélekvándorlásban hívő nagykárolyi chaszid zsidók szerint a halott lelke egy állatba beleszáll. Ha például ku­tyába száll bele, akkor a kutya ahhoz a házhoz fog visszajárni vonítani, ahol a halott lakott.

A naptári ünnepekhez kapcsolódva is gazdag szokás­anyag kapcsolódik a házhoz.

A család legbensőségesebb ünnepe a Peszach első két estéje.

A Peszach előtti nagytakarítás egyben tavaszi tisztító alkalom.

A nagykárolyi zsidók Peszach előtt egy héttel kezdték meg a nagytakarítást. A munka végeztével még egyszer végignéztek mindent, melyet humecbátlenolás-nak nevez­tek. A gyerekek keresték a morzsát, és külön edénybe sö­pörték. Az összesöpört kovászos morzsával együtt elégetik az előző évben eltett afikóment is.

A Széder első estéhez kapcsolódik az a szokás, hogy az­nap szoktak utoljára begyújtani a tűzhelybe. Még akkor is, ha már felmelegedett az idő, még egyszer befűtenek a kályhába – így jelképezve a tél temetését. A Széder első estéjén a család Éliás prófétát várja. Vallási előírás, hogy az asztalra külön pohár bort (Bljünóvi-pohár) és ételt tesznek neki, s az ima meghatározott részénél kinyitják az ajtót, hogy a próféta bejöhessen. Nem vallási előírás, de sok helyen gyakorolt szokás, hogy a vacsora után még egyszer kinyitják az ajtót Éliás prófétát várva.

Purímkor szokás volt az utóbbi időkig a lakóház ajtaja fölé Adár-táblát, szerencsetáblát akasztani, melyet raj­zokkal, papírkivágásokkal díszítettek. Ádár újholdjának előestéjén kellett föltenni, és egész hónapban fenn volt. Az Adár-tábla rajzolása sok helyen a gyerekek feladata volt.

Savuot ünnepét virágdíszben várják. Különösen szé­pek az Omer-táblák, melyek már 40 napja a falakat dí­szítik.

A lakóház kitüntetett helyei a nyílások, a sarkok és a keleti fal. A ház részei közül a nyílásokhoz kapcsolódik a legtöbb hiedelem, melyek szűrő szerepet töltenek be a ház életében: a külső, ártó hatásokat kirekesztik – így szabályozzák a lakóház és a külvilág kapcsolatát.

A zsidóság körében is megtalálható az a közismert hie­delem, hogy a küszöbre vert patkó a szerencse jele. Előfordult az is, hogy a bejárati ajtó fölé szegezték, a konyhaajtónál dugták el vagy a küszöb alá tették.

Összetört ajtóval álmodni szerencsétlenséget jelent.

Az ablakhoz kapcsolódik az a babona, mely szerint a gyerek ne másszék keresztül rajta, mert az hátráltatja a növekedésben, ha pedig már megtette, másszon ellenkező irányba vissza.

Gyógyító, a betegség szellemét elhárító szándékkal sót szórtak a szoba négy sarkába. Egy Upsprecher vala­mennyi sarokban elhelyezett egy darab kenyeret és sót, míg más esetben sót tettek egy sarokba, és abban a szo­bában, ahol a beteg feküdt, egy gallyat állítottak oda meghatározott helyzetben. Ha a gyerek beteg volt, há­romszor körülszórták a feje fölött a sót, majd egy kicsit a sarokba szórtak belőle, a maradékot pedig a küszöbre. A tűzbe dobás során átok, káromkodás hangzik el: ahogy a só elég, úgy szűnjön meg a szemmel verés, mely a betegséget okozta.

A lengyel zsidók a szemmel vert gyerek feje fölött kört írtak a sóval, majd egy keveset a szoba négy sarkába szórtak belőle, a maradékot pedig a küszöbre.

Nemcsak a zsinagógának, hanem a lakóháznak is ki­tüntetett helye a keleti fal. A Mizrah-tábla (shivviti), amely a templomban elhelyezve a keleti irányt jelöli, la­kóházban is megtalálható. A hagyományőrző zsidó otthonban jelzi a keleti irányt, amulettként szolgálva mágikus tárgy, mágikus szöveggel és rajzokkal ellátva. A leg­jellegzetesebbek azok, amelyek papírkivágásokból készültek.

Dolgozatom elsősorban új gyűjtéseken alapszik, és vál­tozatossága jól mutatja, hogy a zsidó népszokásokra, hie­delmekre vonatkozó kutatások további hagyományokét hoznak felszínre. A magyarországi zsidó folklór eme ré­szének jobb megismerését folyamatos munkával kívánjuk a jövőben teljesebbé tenni, és a rendelkezésre álló anya­got szélesebb összefüggésbe ágyazni.

(A hagyomány kötelékében. Tanulmányok a mai zsidó folklór köréből című kötetből, amely Kriza Ildikó szerkesztésében rövi­desen megjelenik az Akadémiai Kiadó gondozásában.)

Címkék:1990-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hol volt, hol nem volt…

In memoriam dr. Buk Miklós Férjem, dr. Buk Miklós 1935-től 1944-ig a Magyar Cionista Szövetség főtitkára volt. Én 39 tavaszán...

A próféta, aki életét a zsidók országának szentelte: Natonek József rabbi

Herzl Tivadar és Nordau Miksa a cionizmus meteorjai fáklyaként vé­gigvonultak a magyar zsidó horizon­ton, s aztán csend lett. Később ki­sebb...

Close