Szombat előfizetés 2017

Zsidó gyónás

Írta: Antal Gábor - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Megjegyzések „Körmendi Balázs” könyvéhez

A forradalom rohanó ár volt, amivel vitettem magamat. Hiába értékeltem át azóta értékeimet, ha őszinte vagyok, meg kell vallanom, ez volt életem leggazdagabb szaka. A magam életének eleven, perzselő érzése, eszmék birkózása és győzelme, rohanás és beteljesülés: fiatalság. Felvonultam a felvonulókkal, lelkesedtem a lelkesedőkkel, virágot tűztem a gomblyukamba és rongyos katonák sapkája mellé. Emlékszem, amikor a forradalom előestéjén a Galilei Kör tagjaival a Keleti pályaudvarra vonultunk, hogy megakadályozzuk egy frontra induló katonavonat bevagonírozását.”

Körmendi Balázs” most megjelent könyvéből, a Zsidó gyónásból idéztünk. Nem csodálkozunk, ha tudjuk, hogy a szerzői álnév mögött dr. Kulcsár István rejtőzik, aki a 30-as évek elején egy kommunista per vádlottja és József Attila belső barátja volt. De több más ilyen, a század legelején született, baloldali magyar értelmiségire utaló megjegyzés is olvasható a műben. Amelynek érdekességét nemcsak az adja, hogy az Izraelbe kivándorolt szerző – aki az Eichmann-per pszichológiai szakértője is volt – 1942 végén írta azt. De az is, hogy – miután a szerző 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba és egyben a Magyarországi Cionista Szövetség egyik alelnöke is volt – 1946 elején kiadásra is szánta eme önéletrajzi jellegű munkáját. Ez azonban – s nem véletlenül – nem sikerült. A szerzőt aztán ki is zárták a kommunisták pártjából, majd 1950 elején sikerült kijutnia Erecbe.

József Attiláról – bár a szerző említi, hogy mély kapcsolat fűzte össze őket – csak néhány mondatban szól. Tulajdonképpen nem mond túl sokat a magyar baloldali mozgalmakról sem. Az akkor 41 éves szerző eme önéletrajzi munkája a cím szellemében született. A 19 éves korában reformátussá áttért, s akkor már keresztény feleséggel is „rendelkező” – Kulcsár azt mondja el itt – írását egy több hónapos zsidó munkaszolgálatban kezdve -, hogyan próbált akár szocialistaként, akár szociális munkakörökben a magyarsághoz asszimilálódni. Majd azt, hogyan „bújt ki” belőle – nem sokkal az írás megkezdése előtt – a sokáig elnyomott zsidó.

Rövid, de jellemző rajzban mutatja be első feleségét, aki mint gyermekíró és mint a moszkvai „zsidó négyes” egyik tagjának sógornője, végül pedig felesége lett ismertté. Megírja, hogy a húszas évben megismert leány eredetileg tornát tanított. Pontosabban – s itt Kulcsár Madzsarné Jászi Alicera utal – „egy igen tehetséges asszony hozta ezt az új divatot Magyarországra, aki körül különös emberek forogtak: dadaista költők, elmehasadt festők, lélekelemzők, mezítlábas egészségapostolok, társadalomjavítók és magukat züllött fenegyereknek játszó ál-hetvenkedők”. Déry Tibor és Vas István szelídebben jellemzik e kört, amelybe azonban – s ezt Déryék sem tagadják – elsősorban magukat baloldalinak, sőt nemzetközinek nevező, zsidóságukat azonban eltitkolni vágyó zsidók tartoztak. (A néhány nem zsidót – mint Kulcsár írja – „néma megegyezéssel megkülönböztetett figyelemben részesítették, előnyökhöz juttatták, különösen a nők”.) Kulcsár – bár igyekezett, és 1918-as, diákköri élményei meghatározóak voltak – nem tudott igazán „asszimilálódni” a budapesti kommunista – és mint többször jelzi: „pszeudokommunista” – társaságokhoz. Ahogyan a konzervatív és jobboldali keresztény orvosokhoz sem, akiknek egy része be- és elfogadta a nőgyógyászként induló, majd pszichiáterré lett doktort. Irodalmilag is finom a rajz, amelyet egy Budapest környéki elmekórházról ír a második világháború kitörése idején. Ennek főorvosa németbarát, a zsidókat sem kedveli éppen, mégis segít nemcsak a szerzőn, de más zsidó – és „zsidó származású” – orvosokon is.

A második világháború kitörése után – amikor Magyarországon még „béke” volt, de kettő is volt már a „zsidótörvényekből” – Kulcsár előbb egy orvosi újonckiképnére – mégiscsak zsidó. Vagy legkartársammal együtt”. Izgalmas, hogy a baloldali múltú s akkor már majd negyven esztendős orvos így foglalja össze e rövid kiképzést: „A katonásdi kamaszossága és felelőtlensége nem volt kedvem ellenére és felébredt bajtársias hangulatom is. Különösképpen jó katona voltam.” (Pedig akkor már kezdték behívni a zsidó „muszosokat”.) Ekkoriban különben a szerző „őskeresztény” – katonatiszti családból származó – második felesége kezdte elnevezni szolidárisán, nemcsak szűkebb rokonságával veszve össze, de Kulcsár „halk morgását” is tűrve, férje otthonát „zsidó háznak”.

Amikor aztán – nem sokkal az innen való leszerelés után – Kulcsár csapattestétől megküldték a „ZS” jelzésű katonai igazolványt, ébredt rá a kitűnő lélekgyógyász, hogy ő bizony – minden „bal”, meg „jobb” felé való asszimilációja ellenére – mégis csak zsidó. Vagy legalább is zsidó is. Konfessziójának utolsó fejezetét – amelynek címe: Nel mezzo – a szerző a következő mondatokkal kezdi: „És most itt állok, visszanézek és előre tekintek. Mögöttem? Nyugtalanság, meddő keresés, magam-áltatása.”

E sorok írója személyesen ismerte, 1945 után, Kulcsár Istvánt. Mint ahogy átélte – ha nem is „dolgozta fel” szabatosan, mert fiatal volt és felületi hatások nemegyszer rossz, „leegyszerűsítő” irányokba ragadták el – azt, amik Kulcsár zsidó önfelismerését mélységekig vitték. E mélységekről lehetett és lehet ma is vitázni. Mindenesetre, e sorok írója – különben főleg dr. Dénes Béla Hollán (vagy akkor már Fürst Sándor?) utcai lakásán – többször is találkozott Kulcsár doktorral, akivel disputálni merészelt. Méghozzá a magyarság védelmében és a „zsidó kizárólagosság” ellen. Holott, mint az Kulcsár most megjelent könyve szövegéből – ha úgy tetszik, „színképelemzésből” – is kiderül, a doktornak több köze volt a magyar vidékhez és a magyar élethez, mint nekem. Nem voltam és nem lettem azóta sem cionista. Tévedésektől terhelt, immár hosszú életem tapasztalatai alapján mégis csodálkozom Bárdos Pál több megállapításán, amelyet a Kulcsár-kötet különben hosszú és számos intelligens felismerést is tartalmazó előszavában ír. Többek mellett a következő mondatokon: „Én a zsidó szót művelődéstörténeti értelemben használom a legszívesebben. Több okból is. Ez elhatárol a fajelmélettől. Így kizárjuk a populáris demagógiát, a törzsi színvonalat, ahol a másmilyen ember megölni való ellenség. De még a közép-európai gondolkodás sajnálatos buktatóit is elkerülhetjük.”

Természetes, hogy a „populáris demagógiát” jó volna – a magyar nemzet érdekében is – elkerülni. Ehhez azonban nem elegendő, ha a zsidó szót csak „művelődéstörténeti” értelemben használják. Akár van – embertelen és mételyező – antiszemitizmus, akár nincs (mint ahogy úgy látjuk, tulajdonképpen kisebb már az antiszemitizmus Magyarországon, mint tegnap még gondolhattuk), a zsidóság lételméleti kérdés. S ami engem – és gondolom, még számos magát magyarnak is érző zsidót illet – ha nem is vagyok Izrael állampolgára (talán méltó sem vagyok rá!), Izrael ott van nemcsak az elmémben, de a szívemben is.

Hadd valljam be végül – nem érdem ez, csak véletlen, hogy az Inter-art Stúdió kiadásában most megjelent Kulcsár-könyv kéziratát én őriztem. (Legalábbis én is.) Éveken át kísért a kézirat különböző költözéseken keresztül. A szerző 1947-ben adta nekem, és – bevallom – tel­jes terjedelmében csak most, nyomtatott formában olvastam el. Amikor négy esztendeje olvastam az újságban Kulcsár doktor haláláról, a kéziratot odaadtam az izgalmas személyiségű és életű szerző fiának, akit ismertem. (Különben azt sem tudtam addig – amire a könyv egyik borítóján utalnak –, hogy a szerző a 80-as évek elején többször is járt Magyarországon.) Miután Kulcsár doktor fiától tudom, hogy nem volt más példány, amiből a kiadó „dolgozhatott” volna, kissé csodálkozom hát, hogy a könyv közöl egy rövid levelet, amelyben Kulcsár István „útjára bocsátja ezt a könyvet”.

A lényeg azonban nem ez. A lényeg az, hogy a világ – és távolról sem csak 1942 vége óta – többször megváltozott. A magamfajta idős és sok tévedésen is keresztülment emberek (magyar zsidók, zsidó magyarok) legalább néhány dologban tisztábban látnak. Vagy legalábbis, láthatnak. Változik a világ, s benne – a magunk távolról sem világméretű és gyorsaságú módján – mi. Kik azok, akik előre láthattak, vagy legalább is, láttathattak eseményeket és tendenciákat? A nagy, az igazi költők. Közöttük József Attila. Aki Ars poetica című versében – miként több emlékirat közli ezt, elsőnek Kulcsár Istvánnal közölte „kész” változatban – többek között – ezt mondja:

Én túllépek e mai kocsmán,

az értelemig és tovább!

Szabad ésszel nem adom ocsmány

módon a szolga ostobát.

Ezt a verset is magyarok, zsidók és a nemzetközi közvélemény is tulajdonképpen csak most értheti meg teljességében.

Antal Gábor

 

Címkék:1991-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Arcok a magyar zsidó irodalomból

Kiss József, a népnemzeti költő A zsidó gyerek, tollal a kezében születik mondta egyszer egy (nem zsidó) ismerősöm. Lehet benne...

Hírek

Izrael lakossága a legutóbbi évben a nagyarányú bevándorlás következtében 4,7 millióra növekedett - jelentette a bázeli Jüdische Rundschau múlt év...

Close