Szombat előfizetés 2017

“Képmutató farizeusok”

Írta: Visi Tamás - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A “képmutatás” a rabbinikus forrásokban

A farizeus szó a héber parus (t. sz. perusim) szóból származik, jelentése kb. “elkülönült”. A rabbinikus iratokban sok mindenre alkalmazzák a kifejezést, úgyhogy szinte reménytelennek tűnik összes jelentésének feltérképezése. Jelenti a rituálisan tisztátalan dolgoktól való elkülönülést, a nemi élettől való tartózkodást, aszketizmust, szentséget, néha a haver kifejezés szinonimájaként szerepel, és helyenként tényleg “a” farizeusokat jelenti. Használják azonban pejoratív értelemben is: túlzott aszketizmus, a felesleges, ostoba és nevetséges vallási megnyilvánulások, sőt, eretnekség, elkülönülés az ortodox zsidóságtól. Maguk “a” farizeusok, úgy tűnik, nem szívesen használták a szót önmaguk jelölésére, inkább az írástudók (szofrim), bölcsek (hakhamim) önelnevezésekkel éltek. A jelentés bizonytalansága miatt az alábbiakban a parus és a perusim kifejezéseket lefordítatlanul hagyom.

Talmud tanulás

Hagyományos talmud tanulás

A Misna Szota traktátusában található a már említett I. századi bölcs, farizeus tanító, Rabbi Jehosua ben Hananja mondása:

Az ostoba szent (haszid sote), a ravasz bűnöző, a “farizeus” asszony (isa perusa) és a perusim csapásai – íme ezek a dolgok rombolják a világot.

(mSzota 3,4)

Az ostoba szent – a Talmud magyarázata szerint – az, aki nem ismeri a Tórát, ezért hibásan okoskodik és cselekszik, még akkor is, ha szentnek gondolja magát. Például “ostoba szent” az, aki egy fuldokló nőt nem ment ki a vízből, nehogy meglássa meztelenül. Az ilyen “haszid” am ha-arec, azaz nem ismeri a Tórát, nem tudja, hogy az életmentés kötelessége elsőbbséget élvez. Az “ostoba szent” csak látszólag szent.

A “ravasz bűnöző”,

“isa perusa“, és a “perusim” variációk ugyanerre a témára. A ravasz bűnöző ártatlannak tetteti magát. A parus – legyen nő vagy férfi – szentnek mutatkozik az emberek előtt, de valójában nem az. A Babilóniai Talmud kommentárja az idézett Misna-szakaszhoz a képmutatás fogalmát kapcsolja a perusimhez. A Talmud először idéz egy barajtát, amely szerint a perusimnek hét fajtája van. Mind a hét fajta szentnek tűnhet, de a Talmud, a rabbinikus hagyomány elítéli, és nevetségesnek mutatja be vallási gyakorlatukat, valamint azzal vádolja őket, hogy csak az evilági haszon reményében igyekeznek vallásosak lenni. A hét perusim utolsó két fajtája a “félelem miatt parus” (ti. azért teljesíti a Tóra parancsait, mert fél Isten büntetésétől) és a “szeretet miatt parus” (ti. szereti a túlvilági jutalmat, ami a Tóra megtartásáért jár) helyzete azonban nem ennyire egyértelmű:

Abajé és Rava azt mondta a tannának: Hagyd ki a hagyományból a “félelem miatt parus“-t és a “szeretet miatt parus”-t, hiszen azt mondta Rav Jehuda, azt mondta Rav: Az ember mindenképpen foglalkozzon a Tórával és a micvákkal, még ha nem is lisma teszi ezt, mert a nem lismaból eljuthat a lismaig

(bSzota 22b)

Abajé és Rava tehát megvédik a perusim utolsó két típusát: ők ugyan nem tökéletesek, de még lehetnek azok. Az ember inkább félelemből és haszonlesésből kövesse a Tórát, minthogy sehogysem. Mi a döntő különbség a perusim első öt fajtája és az utolsó kettő között? Az utolsó két parus engedelmeskedik a Tóra parancsainak (még ha ezt nem lisma szerint teszi is), azaz a Tóra rabbinikus/farizeus értelmezését követi, és elismeri maga fölött a rabbinikus/farizeus autoritást. Ezzel szemben az első öt fajta parus külön utakon jár, ők “tudatlanok” és “ostobák”, azaz olyan vallási gyakorlatokat követnek, amelyeket a farizeusok nem helyeselnek. Az első öt parus független a farizeus hatalomtól. A farizeus normák szerint ők nem számítanak kegyes, vallásos embereknek, de a saját normáik szerint igen. Szenteknek hiszik magukat, és ami még veszélyesebb, a nép is könnyen szentnek nézheti őket…

Modellünk alapján könnyen elképzelhető, hogy a Második Szentély korában az “átlagember” egyszerre több vallási irányzat “szolgáltatásait” is igénybe vehette. Az átlagember egyaránt tisztelhette a farizeus, esszénus, szadduceus vagy keresztény “szent embereket” is. De hogyan viszonyultak a “szent emberek” egyes irányzatai egymáshoz?

Bizonyára volt konkurencia-harc az irányzatok között (elég csak a szadduceus-farizeus vitákra utalni). A harc a hatalomért folyt, nemcsak a formális, hanem az informális hatalomért is. Az irányzatok igyekeztek a nép tiszteletét megszerezni, és a konkurens irányzatok befolyását visszaszorítani. A “szent ember” megmagyarázta az “átlagembernek”, hogy a másik irányzathoz tartozó “szent ember” nem is igazán szent, csak annak látszik, “belül viszont telve van képmutatással és gonoszsággal…”

A képmutatás “argumentum” a “népnek” van címezve. Célja az, hogy a népet “megóvja” a hamis tekintélyek követésétől. Az argumentum lényege a következő: X. Y. szent embernek tűnik ugyan, de valójában mégsem az, mert nem lisma, nem Isten kedvéért viselkedik jámbor módon, hanem azért, hogy hasznot húzzon abból, hogy az emberek szentnek tartják. X. Y. csak látszólag jámbor, valójában a hatalomra, a társadalmi befolyásra törekszik. X. Y. jámborságához nem párosul megfelelő belső meggyőződés, tehát X. Y. képmutató. Ráadásul vallásossága is kétségbe vonható, mert X. Y. tudatlan, nem ismeri eléggé Isten törvényeit, nincsen arányérzéke a vallási kötelezettségeket illetően, nem ismeri fel, hogy melyik a lényeges, melyik a kevésbé lényeges parancsolat. X. Y. gyakran nevetséges túlzásokba esik bizonyos vallási kötelezettségek terén, míg más kötelezettségeket (amelyek a mi irányzatunk szerint fontosabbak) elhanyagol.

Mint láthattuk, ez az érvtípus egyaránt megtalálható az Újszövetségben és a Talmudban. “Képmutatással”, illetve “belső meggyőződés nélküli ritualizmussal” nem kizárólag a farizeusokat vádolták meg. Ezeket a vádakat nem speciálisan a farizeus mozgalom jellegzetességeiből érthetjük meg, hanem egy általánosabb történeti keretből, nevezetesen abból, hogyan “működött” a Második Szentély korának zsidó vallási élete. A képmutatás-argumentumot több irányzat is felhasználta az egymás elleni harcban. Ha Jézus képmutatóknak nevezte a farizeusokat, a farizeusok ugyanezt mondhatták Jézusról. Mind az újszövetségi, mind a talmudi “képmutatás”-szövegeket ebből a perspektívából kell szemlélni.

A “képmutatás” és a “ritualizmus” vádja az eredeti kontextusban nem jelentette azt, hogy a zsidó vallás szertartásai, intézményei, törvényei hibásak lennének. Az újszövetségi – és a talmudi (!) – szövegek nem azt állítják, hogy a zsidó vallás pusztán külsődleges rítusok gyakorlása lenne, hanem azt, hogy álszent gazemberek visszaélnek az emberek bizalmával, és félrevezetik a népet. Később azonban a kereszténység önálló vallássá vált, zsidó gyökereitől egyre inkább eltávolodott. Az Újszövetség révén a keresztény utókor számára is áthagyományozódtak a farizeusok ellen egykor emelt vádak, így a “képmutatás” fogalma kiszakadt eredeti kontextusából. Az új történelmi helyzetben az átörökölt vádak is új értelemre tettek szert. A képmutatás-vád beépült a keresztény teológiába, és meghatározta azt a képet, amelyet a keresztények a zsidó vallásról alkottak maguknak. Így jöttek létre azon előítéletek, sztereotípiák, amelyek szerint a zsidók a Törvény betűjéhez de nem szelleméhez ragaszkodnak, a zsidó vallás pedig pusztán külsődleges tevékenységek, rítusok gyakorlásából áll stb.

A felvilágosodás nem szüntette meg az említett előítéleteket, hanem szekularizálta azokat. A felvilágosodás felfogása szerint a Legfelsőbb Lény csakis olyan dolgokat követelhet, amelyek tértől, időtől, kultúrától függetlenül minden embertől elvárhatóak.

Az igazi, tiszta valláshoz nem kell kinyilatkoztatás, nem kell szent hagyomány, nem kellenek rítusok, hanem csak józan ész. A józan ész pedig univerzális: minden ember – kulturális meghatározottságoktól függetlenül – ugyanazzal a józan ésszel rendelkezik. Csakis az számít tehát az “igazi” vallás parancsának, amelyet az univerzális ész ír elő – minden más tartalomnélküli, pusztán külsődleges vallási tevékenység, vagy babona.

A felvilágosodás gondolkodói a kereszténységben, vagy annak egy “megtisztított” formájában látták az univerzális észvallást. A zsidóságot illetően viszont újra működésbelépett a “képmutató farizeus” ősrégi sztereotípiája. A zsidó vallást a felvilágosodás idején általában tartalmatlan rítusok és ósdi babonák gyűjteményének tartották. A zsidóság volt a par excellence partikuláris vallás – szemben az univerzális kereszténységgel.

A modern kutatást még ma is erősen befolyásolja a felvilágosodás vallásfilozófiája. Kanttól átvették az “univerzális vallás – partikuláris vallás” fogalompárt, és a zsidó vallás történetét az “univerzális erők” és a “partikuláris erők” küzdelmeként szokták ábrázolni. A próféták képviselték az univerzális etikai értékeket, a minden embernek szóló üzenetet, ezzel szemben a Törvény hívei a zsidóság rituális elkülönítésén fáradoztak; ők a partikuláris (csak zsidóknak szóló) üzenetet dolgozták ki. A “próféta-vallás” és a “törvény-vallás” közti állítólagos küzdelem végül az utóbbi javára dőlt el. A farizeusok beteljesítették a partikularista tendenciákat: a Talmud a zsidó vallás beszűkülésének nagyszabású dokumentuma. Ezzel szemben a zsidóság univerzális értékeit a diadalmas kereszténység fejlesztette tovább.

Fontos látni, hogy a “törvény-vallás” és a “próféta-vallás” közötti ellentétet nem az ókori szövegek alapján, hanem a felvilágosodás vallásfilozófiájának hatása alatt konstruálták meg a tudósok. A fent ismertetett elképzelés a zsidó vallástörténetről végső soron szintén a képmutatás sztereotípiára vezethető vissza. Mindenesetre hasznos lesz megvizsgálni azt, hogy miért vált a zsidóság a Törvény vallásává. Véleményem szerint a források alapján egyszerűen nem igazolható, hogy bármiféle konfliktus lett volna egy “próféta-vallás” és egy “törvény-vallás” között. A megoldást tehát máshol kell keresnünk.

A Törvény vallása

Josephus Flavius beszámolójának legzavarbaejtőbb mozzanata az, hogy a három vallási irányzatnak filozófiai tanításokat tulajdonít. A “zsidók filozófiai irányzatai” a szabad akarat kérdéséről vitatkoztak: az esszénusok – Josephus szerint – tagadták a szabad akarat meglétét, és a végzet uralmát hirdették, a szadduceusok szerint nincs végzet, hanem minden az emberi választáson múlik, a farizeusok pedig köztes álláspontra helyezkedtek: tanításuk szerint a végzet hatalma és a szabad akarat egyaránt érvényesül (A zsidók története XVIII,1).

A szabad akarat problémája Arisztotelész óta állandó vitatémája a görög filozófiának. De vajon komolyan vehetjük-e Josephus állítását, hogy a Második Szentély korának zsidó vallási vezetői is bekapcsolódtak ebbe a vitába? A középkori teológia felől tekintve természetesnek tűnhet ez, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a középkori értelemben vett teológia még nem született meg Josephus korában.

Josephus modellt állít fel a zsidó vallásról; a hellén olvasóközönségének hellén fogalmakkal magyarázza el a zsidók vallási tagolódását. A holt-tengeri tekercsekben hasonló jelenséggel találkozunk. Az egyik kumráni barlangból előkerült Náhum-kommentár szerzője ugyanazt próbálja kifejezni, amit Josephus, csak nem a görög filozófia, hanem a Biblia nyelvén írja le a kor vallási megosztottságát. A kumráni szöveg szerint Izrael három törzsre szakadt: Efraim (=farizeusok), Manasze (=szadduceusok) és Juda (=esszénusok) törzsére. Josephus “filozófiai irányzatai” éppúgy nem szó szerint értendőek, mint ahogy a kumráni irat “törzsei” sem.

Josephus ugyanis – ellentétben például Maimonidesszel – nem tesz különbséget filozófiai és vallási vita között. A filozófiai vita a résztvevőktől független igazság elérésére törekszik: nem az számít, hogy “kinek van igaza”, hanem az, hogy “mi az igazság”. Ezzel szemben a vallási vita a körül forog, hogy “kinek van igaza”, hogy melyik vallási csoport útmutatásait kell követni. A vallási viták értelme nem az “objektív” igazság felderítése, hanem a tekintély, a “nép” feletti ellenőrzés elhódítása és megvédelmezése. Míg a filozófiai érvelésben elvi okokból nem használhatóak autoritás-érvek, addig egy vallási vitában jóformán csak autoritás-érvekkel találkozunk. Egy hitvitában fő kérdés az, hogy ki áll összhangban a legfőbb tekintéllyel, Istennel. Az általunk vizsgált korszakban mindenki számára evidencia volt, hogy a régi idők nagy szentjei biztosan Istennek tetszően viselkedtek, ezért a kérdés úgy fogalmazódott meg: ki áll összhangban a régi hagyományokkal.

Forrásaink alapján úgy tűnik, hogy a zsidó vallási irányzatok mindegyike tradicionalistának tekintette magát. A viták során tradicionalista érveket használtak egymás ellen. A farizeusok valószínűleg azért hittek a feltámadásban, mert őseiktől örökölték ezt a hitet; a szadduceusok pedig azért vetették el a feltámadás-tant, mert káros újításnak látták azt: a Biblia legtöbb könyvében ugyanis nincs szó feltámadásról. A vita nem a jelenről vagy a jövőről, hanem a múltról szólt. Nem az a kérdés, hogy lehetséges-e a feltámadás, hanem az, hogy hittek-e őseink a feltámadásban (ha igen, akkor nekünk is hinnünk kell benne minden más megfontolástól függetlenül) A problémát voltaképpen az volt: levezethető-e a Tórából a feltámadás tana?

A tradicionalista szemlélet miatt vált a judaizmus a Törvény vallásává. A zsidó vallási vezetők egyszerűen arra törekedtek, hogy a múlt vallási intézményeiből lehetőleg mindent megőrizzenek. A Tóra számukra egy elem volt a múlt vallási hagyományai közül; a Tórát nemcsak olvasták, hanem szövegét megtanulták, vagyis fejből tudták. A külső hatalmak megszüntethették a királyságot, elpusztíthatták a Templomot, betilthatták a vallási ünnepeket, de egy könyvet elpusztítani, az emberek memóriájából kitörölni már nehezebb feladat volt. A Tóra bizonyult a vallási hagyomány legéletképesebb elemének. Ezért a Templom lerombolása után a vallási élet középpontjába fokozatosan a Tóra tanulmányozása került. A judaizmus a Törvény vallásaként maradt az utókorra, ezért a tudomány számára a Tóra értelmezésével kapcsolatos viták ragadhatóak meg a legjobban.

A szóbeli Tóra

A farizeizmus tehát a zsidóság informális vezetői között egy szellemi irányzat volt. A farizeus irányzat eredetéről, keletkezéséről gyakorlatilag semmilyen információnk nincs. Josephus Flavius nem ír keletkezésükről – valószínűleg már ő sem tudott erről semmi bizonyosat -, hanem kialakult irányzatként mutatja be őket Joannész Hürkanosz uralma idején (i. e. II. sz.).

Az irányzat eredetét illetően tehát csak feltételezéseink lehetnek. Mindenesetre a farizeus mozgalom elhelyezhető egy nagyszabású, hosszú ideig tartó, világtörténelmi jelenség, a hellénizmus keretein belül. Feltételezésünk szerint a farizeus mozgalom létrejötte a zsidó vallás hellénizálódási folyamatának része volt.

A hellénizmus első évszázadaiban egy újfajta jogi szisztéma kezdett kialakulni. Rómában a törvények szövegével és azok értelmezésével “amatőrök”, “laikusok”, azaz nem hivatásos jogászok is kezdtek foglalkozni. Az i. e. I. századra Rómában már virágzó jogi iskolákat találunk, ahol nem hivatásos jogászok oktatnak a saját jogértelmezési hagyományuk alapján. Az “iskolákra” nagy hatással volt a görög filozófia és rétorika. A római jogot a hellén racionalizmus szellemében alkották újjá. Az “amatőr” jogtudósok befolyása – intellektuális fölényük miatt – egyre növekedett. A közvélemény lassanként már elvárta a hivatásos jogszolgáltatóktól is, hogy jogi képzettségük legyen. Az – amatőr – jogi iskolák elképzelései fokozatosan teret nyertek a hivatalos bíróságokon is.

Ezek az iskolák a törvények szövegének értelmezésével, jogi hermeneutikával foglalkoztak. Több irányzat alakult ki, amelyek saját értelmezési hagyományaik alapján interpretálták a törvényeket. Egy idő után már magát az értelmezési hagyományt is jogképző tényezőnek, mintegy törvénynek tekintették. Ezért az írásba foglalt, “hivatalos” törvények ellenpárjaként a jogi iskolák értelmezési hagyományait gyakran “íratlan törvénynek” nevezték.

Josephus Flavius “A zsidók története” (Antiquitates Judaicae) c. művének XIII. könyvében elbeszéli, hogy az egyik Hasmoneus uralkodó, Joannész Hürkanosz, katonai győzelmei után lakomát ült, ahol konfliktusa támadt a farizeusokkal. Ezért – noha korábban ő maga is a farizeusok “tanítványa” volt – elpártolt tőlük, és a szadduceusok irányzatához csatlakozott. Josephus munkájában itt tűnnek fel először az “irányzatok”, ezért rövid magyarázatot fűz a történethez:

Most még azt akarom megjegyezni, hogy a farizeusok szóbeli hagyomány alapján sok parancsot megtartottak a nép számára, amelyek nincsenek fölvéve Mózes törvénykönyvébe. A szadduceusok felekezete elveti ezeket a parancsokat, és azt állítja, hogy csak az az érvényes, ami meg van írva a törvénykönyvben, az ősöktől megmaradt hagyomány azonban érvénytelen. Emiatt súlyos nézeteltérés és civakodás támadt köztük, és ebben a szadduceusok mellé álltak a gazdagok, azonban a nép nagy tömege a farizeusokhoz csatlakozott.(XIII, 10, 6; ford.: Révay József)

A farizeusokról tudjuk, hogy informális hatalmuk volt. (Természetesen farizeusok is tölthettek be hivatalos funkciókat, de egy farizeus nem hivatali tisztsége miatt farizeus.) Tudjuk továbbá, hogy “a törvények pontos értelmezésével” foglalkoztak, és hogy saját szóbeli hagyománnyal rendelkeztek, amelyet autoratívnak tekintettek. Ezt a hagyományt később “szóbeli Tórának” (Tora se-be-al pe) nevezték szembeállítva az írásbeli Tórával (Tora se-bi-ktav), azaz a Pentateuchusszal.

Mindezek alapján kézenfekvőnek tűnik, hogy a farizeus irányzat keletkezését a római jogi iskolák kialakulásának analógiájára képzeljük el. A két folyamat ugyanabban az időszakban, párhuzamosan zajlott. A történeti kérdés az, hogy mikor kezdtek el “amatőrök” foglalkozni a Pentateuchus magyarázatával, és – ami a fontosabb – mikor kezdték el saját értelmezési hagyományukat jogforrásnak tekinteni. Amikor ez a két jelenség előállt, akkor jött létre a farizeus irányzat.

A “hagyományról” Josephus azt állítja, hogy előírásokat, parancsokat tartalmazott, amelyek nem voltak a Pentateuchusban leírva, ezért a szadduceusok nem, viszont a nép többsége betartotta őket. A “hagyomány” tehát az írott Tórától határozottan különbözött. A későbbi rabbinikus szövegek magyarázata szerint Mózes a Színáj hegyén nem egy, hanem két Tórát vett át, egy írásbelit (Tora se-bi-ktav – a Pentateuchus), és egy szóbelit (Tora se-be-al pe – a hagyomány). Feltételezhető, hogy már a farizeusok is Mózesre vezették vissza a hagyományt, ha a Tora se-be-al pe kifejezést még nem is használták. Ez az elképzelés különböztette meg őket az összes többi irányzattól. A szóbeli Tóra koncepciója a leglényegesebb elem a farizeusok definíciójában. A farizeusok azt a szellemi irányzatot alkották a zsidóság informális vezetői között, amelyik elfogadta a kettős Tóra tanát.

A farizeus-szadduceus vita valószínűleg ebben az esetben is tradicionalista érvek körül forgott: a szadduceusok káros újításnak tekintettek minden olyan törvényt, amely nem a Pentateuchusból származott. A farizeusok ezzel szemben bíztak a népben. Feltételezték, hogyha egy szokás, egy hagyomány meggyökeresedett a nép között, akkor az a régi idők nagy embereinek véleményét tükrözi, és végső soron Mózesre megy vissza. A Tóra szövege sokféleképpen magyarázható. Értelmezhetjük úgy a bibliai parancsokat, hogy összhangban legyenek a hagyománnyal, és úgy is, hogy nem; hogy melyik a helyes magyarázat (ha egyáltalán van ilyen), azt nehéz eldönteni. A Tóra értelmezése (derasa) túlságosan bizonytalan dolog, ahhoz, hogy annak alapján az ősi hagyományokat eltöröljük. Inkább a hagyományt kell vezérfonalul használni a Pentatuchus értelmezéséhez. A farizeusok a szadduceusokban látták a káros újítókat.

A szóbeli hagyomány több forrásból állt össze. Fontos komponense volt a szokás (minhag), a nép körében ténylegesen létező vallási-jogi gyakorlat. Magába foglalta a politikai hatalom (király, főpap, Szanhedrin) által hozott rendeleteket (takana) és a precedenseket (maasze) valamint a Tóra exegéziséből származó törvényeket. A farizeusok ezt az anyagot próbálták megformálni, racionalizálni, egységes, átlátható rendszerbe foglalni és a Tóra szövegéhez kapcsolni. A Biblia magyarázata során az volt a céljuk, hogy a Tóra szövegéből kiindulva egy működőképes, racionális, jogi-vallási rendszert alkossanak: “amit az értelmes megfontolás alapján jónak tartanak, azt cselekszik, és egyáltalán kötelességüknek tartják az ész parancsainak engedelmeskedni.” (Josephus, uo.). Ez a szisztéma volt a farizeusok nagy alkotása, amelyen a Templom lerombolása után kialakult rabbinikus judaizmus, és végső soron a mai zsidó vallás is alapszik.

A hagyományt két módon tanították. A régebbi módszer, a midrás a Biblia szövegének magyarázatához kapcsolta a szóbeli hagyomány anyagát (amelynek egy része a Bibliától teljesen függetlenül jött létre). A Templom lerombolása után vált elfogadottá a másik hagyományozási forma, a halákha. A halákha-gyüjtemények praktikus célt szolgáltak: a bibliai szövegektől elszakítva, tematikus elrendezés szerint közölték a szabályokat, parancsokat (halákhá). Később – az i. sz. II. század végétől kezdve – a szóbeli hagyományt kanonizálták. Több évszázados folyamat során jöttek létre a szóbeli Tórát tartalmazó rabbinikus iratok: különféle midrásgyűjtemények (Mekhilta, Szifra, Szifré stb.), halákhagyűjtemények (a legnevezetesebb a Rabbi Jehuda ha-Nászi által alkotott Misna, valamint egy másik gyűjtemény a Toszefta). Ezek közül a Misna vált a legtekintélyesebb forrássá. A későbbi korok terjedelmes magyarázatokat fűztek a Misnához (gemárá), melyeket a Jeruzsálemi és a Babilóniai Talmudban gyűjtöttek össze.

Elméletek a farizeusokról

A farizeusokkal kapcsolatos elméletek elsősorban arra a kérdésre keresik a választ, hogy a farizeusok azonosak voltak-e a haverimmel. A haver (héb. “társ”, “társult tag”) szó eredetileg olyan embert jelölt, aki vállalta azt, hogy rituálisan tiszta állapotban étkezik. A haver ellentéte az am ha-arec (héb. “a föld népe”), aki nem teljesíti ezeket a követelményeket. A Misna és a Toszefta Demaj traktátusaiban részletes szabályozás található a haverim helyzetéről: a haver nem étkezhet együtt az am ha-areccel, és az élet más területein is csak korlátozva érintkezhetnek egymással. Ha egy am ha-arec haver akart lenni három haver előtt kellett fogadalmat tennie, hogy a Leviticusban található tisztasági törvényeket megtartja.

A legelterjedtebb tudományos nézetek azon a feltevésen alapszanak, hogy a farizeusok azonosak a haverimmel, ugyanis a Misnában – úgy tűnik – a parus szó a haver szinonimája. Ezt az állítást két Misna szakasz összevetésével szokták igazolni. Az egyik szerint:

Az am ha-arec ruhája tisztátalan (midrasz) a perusim számára…

(mHagiga 2,7)

A másik szerint:

Aki vállalja azt, hogy haver lesz, az nem adhat el am ha-arecnek folyékony vagy száraz (élelmiszert), nem vehet tőle folyékony (élelmiszert), nem vendégeskedhet am ha-arecnél, és amaz nem vendégeskedhet őnála a saját öltözetében.

(mDemaj 2,3)

 

Első szövegünk azt állítja, hogy az am ha-arec ruhája tisztátalan a parus számára, második szövegünk pedig azt látszik implikálni, hogy az am ha-arec öltözete tisztátalan a haver számára. Ezért valóban megalapozottnak tűnik, hogy ez esetben a parus szó ugyanazt jelenti, mint a haver (a hagyományos értelmezők egy része is ezen a véleményen van).

Ezért a legelterjedtebb elméletek szerint a farizeusok azonosak voltak a haverimmel, rituálisan elkülönültek, elzárkóztak a nép nagy részétől, akiket megvetettek és am ha-arecnek bélyegeztek. Valóságos szektát, “asztaltársaságokat” alkottak, és őrájuk más törvények vonatkoztak, mint a nép többi részére. A farizeusok ugyanis kiterjesztették a papi törvényeket önmagukra: magukra vállalták, hogy rituálisan tiszta állapotban étkeznek (ezt a követelményt a Tóra csak a papok számára írja elő), így saját otthonukat a jeruzsálemi Templomhoz hasonló szentséggel ruházták fel. A farizeusok tehát “demokratizálták” a zsidó vallást, amikor a szentség privilégiumát kiragadták a papok kezéből és a “laikusokra” is kiterjesztették, másrészt ez azzal járt, hogy merev ritualizmusuk révén elszigetelődtek a nép nagy részétől. Éppen ezért bírálja az Újszövetség olyan keményen őket. Ezek a főbb elemei a hagyományos farizeus-értelmezésnek, melynek leghatásosabb összefoglalását Jacob Neusner nyújtotta.

A fenti elképzeléseket azonban nem lehet összhangba hozni azzal, amit a forrásokban találunk. Először is a haver szó aligha szinonim a farizeussal. Igaz ugyan, hogy a fent idézett Misna-szakaszokban a haver szinonimájaként szerepel a parus kifejezés. De mint azt láttuk, a parus sokjelentésű szó, amely nem feltétlenül jelenti a farizeusokat, sőt helyenként kifejezetten nem farizeusokra vonatkozik. Továbbá a haverim egy rituális kategóriát jelöl, míg a farizeusuk, szadduceusok, stb. szellemi irányzatokat alkottak. Haver az, aki tiszta állapotban étkezik, függetlenül attól, hogy farizeus, szadduceus vagy keresztény. A gondolat nem tesz tisztátalanná. Egy 3. századi babilóniai amóra, Rav Abaje szerint voltak szadduceus haverok is (bNidda 33b). Ők bizonyára nem voltak farizeusok, így a farizeus nem lehet ekvivalens a haverral.

Tarthatatlan az az elképzelés is, amely szerint a farizeusok “kiterjesztették” a papi tisztaság törvényeit. A mai halákhá szerint a Leviticusban található tisztasági törvények elsősorban a papokra és a lévitákra vonatkoznak, méghozzá a templomi kultusszal kapcsolatban. A templomi kultusz lerombolása óta a tisztasági törvények nagy része inaktuális lett. Csakhogy a régebbi (Második Szentély korabeli) halákhá szerint – mint Gedaljahu Alon bizonyította- a Leviticusban található tisztasági törvények az egész népre vonatkoztak, és nem csak a papokra. A papi törvényeket egyáltalán nem kellett “kiterjeszteni”, mert azok eleve mindenkit köteleztek.

A tisztasági törvényekkel az volt a legfőbb probléma, hogy nagyon nehéz volt őket állandóan betartani. Ezért már a Második Szentély korában is különösen kegyes embereknek számítottak azok, akik egész életükben a tisztasági törvények szerint éltek. A probléma egyik lehetséges megoldása volt a tisztasági törvényeket betartók (haverim) elkülönítése a többiektől (am ha-arec). A másik lehetséges megoldás pedig a törvények korlátozása illetve hatályon kívül helyezése volt (amint ez meg is történt). A farizeusok nem kiterjesztették, hanem épp ellenkezőleg, a papságra szűkítették le a tisztasági törvények érvényét, amely eredetileg az egész népre vonatkozott. A farizeusok tehát nem szigorítottak, hanem könnyítettek a “nép” rituális kötelezettségein; nem merev ritualizmus, hanem józan megfontolás, és a praktikus szempontok figyelembevétele vezette őket.

Összefoglalás

A következő állításokat szerettem volna igazolni ebben az írásban:

  1. A képmutatás-argumentum a keresztény-farizeus vita retorikájához tartozott. A keresztények és a farizeusok között hatalmi konfliktus volt. Mindkét irányzat informális hatalom, tekintély szerzésére törekedett. A hatalmi harc nyilvános viták formájában zajlott le. Ezek során a résztvevők megpróbálták a konkurens irányzatok befolyását visszaszorítani, a sajátjukat pedig növelni. A képmutatás-argumentum egy eszköz, egy fegyver volt ebben a küzdelemben. Ezzel a fegyverrel nem kizárólag a keresztények éltek, hanem más irányzatok, így a farizeusok is használták. Éppen ezért a farizeusok jellemzése során nem szabad kiindulási alapnak tekinteni a képmutatás-vádakat.
  2. Szakítanunk kell azzal az elképzeléssel, hogy a farizeusokra “merev ritualizmus”, “szőrszálhasogatás”, “külső vallásosság” lett volna jellemző.
  3. A farizeusok nem egy “elkülönült”, bezárkózott szektát alkottak, hanem a nép valódi, tekintélyes vezetői voltak.
  4. A farizeusok legfőbb célja az volt, hogy egy működőképes, racionális vallási-jogi rendszert hozzanak létre.
  1. A “szóbeli Tóra” (Tora se-be-al-pe) koncepciójának megvan a maga párhuzama a római jogban. A farizeusok tevékenysége beleilleszkedett a hellénizmus világába.
  2. Tevékenységükkel valóban megalapozták a Talmudot, és ezen keresztül a későbbi zsidó vallást.

 

Engedje meg magának a hagyományos újságolvasás kényelmét!

Fizessen elő a Szombat folyóiratra 2017-ben is!

Előfizetőink közt értékes ajándékokat sorsolunk ki:

szombat_20c.indd

Digitálisan is olvashatod a Szombatot vagy előfizethetsz 10 lapszámára itt.

 

Banki adatok:
Név: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat
belföldi utalás esetén: OTP 11709002-20066703
külföldről történő utalás esetén:
IBAN: HU45 1170 9002 2006 6703 0000 0000 BIC(SWIFT) OTPVHUHB



Címkék:1998-04

1998. márciusi szám

Pécsi Katalin: "Ne bántsd a holocaustomat!" Tünődés a holocaust történetének oktatásáról. Nyíri András: Hiányzó láncszemek - tankönyvek a holocaust megközelítéséhez....

Visi Tamás: “Képmutató farizeusok” –

"Képmutató farizeusok" Egy klisé nyomában A "farizeus" szó hallatán zavaros asszociációk támadnak agyunkban. "Képmutatás", "álszent jámborság" talán ezek a kifejezések...

Close