Szombat előfizetés 2017

Visi Tamás: “Képmutató farizeusok” –

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

“Képmutató farizeusok”

Egy klisé nyomában

A “farizeus” szó hallatán zavaros asszociációk támadnak agyunkban. “Képmutatás”, “álszent jámborság” talán ezek a kifejezések jutnak először eszünkbe, és fülünkben szinte visszhangoznak Jézus dörgedelmes szavai: “Jaj nektek, képmutató farizeusok!”

A képmutatás fogalmával összefügg a “merev ritualizmus” vádja: eszerint a farizeusok “aprólékosan” teljesítik a Tóra előírásait, de vallásgyakorlatuk pusztán külsődleges“, nem párosul hozzá “belső” késztetés. Túl nagy jelentőséget tulajdonítanak lényegtelen dolgoknak (szőrszálhasogatás“), és eközben elveszítik a Törvény lényegét, “szellemét”.

De azt is tudjuk, hogy a farizeus tanítások alapozták meg a Misnát és a Talmudot – és ezen keresztül a mai zsidó vallást is. Bölcs ábrázatú, nagyszakállú rabbik jelennek meg szemeink előtt, akik a judaizmus szent tanításait hirdetik, és felvetődik a kérdés: vajon ezek a bölcs rabbik azonosak lennének az Újszövetség “képmutatóival”? A mai zsidó vallás képmutatáson alapulna?!

Valójában nem az a fontos kérdés, hogy tényleg képmutatóak voltak-e a farizeusok. Valószínűleg minden korszakban minden vallási irányzatnak egyaránt voltak (és lesznek) szentjei és álszentjei. A farizeusok sem képeztek kivételt. Ugyanakkor a farizeus tanítások lényege nem abban állt, hogy “Legyetek képmutatóak!”.

A “képmutató farizeus” sztereotípiája az Újszövetségből származik. Vizsgáljuk meg, hogy mit jelent pontosan a képmutatás az újszövetségi iratokban. A lényeges kérdés az, hogy az első keresztények miért pont a képmutatás vádját szegezték szembe a farizeusokkal. Mi a képmutatás-vád pontos történelmi értelme?

Az Újszövetség a farizeusokról (Máté ev. 23. fej.)

A szinoptikus evangéliumokban elszórva, több helyen találunk farizeusokat bíráló szövegeket. A legteljesebb és legdühösebb támadást Máté evangéliumának 23. fejezetében találjuk. Idézzünk innen néhány részletet:

[1] Akkor Jézus így szólt a sokasághoz és tanítványaihoz:

[2] Az írástudók és farizeusok a Mózes székébe ültek.

[3] Tehát mindazt, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert beszélnek ugyan róla, de nem teszik.

[4] Súlyos és elhordozhatatlan terheket kötnek össze, és az emberek vállára rakják, de maguk az ujjukkal sem akarják azokat megmozdítani.

[5] Minden cselekedetüket azért teszik, hogy lássák azokat az emberek, mert megszélesítik az imaszíjaikat és megnagyobbítják szemlélőrojtjaikat.

[6] És szeretik az első helyet a lakomákon, és az első székeket a zsinagógákban.

[7] És a köszöntéseket a piacokon, és hogy az emberek úgy szólítják őket: Rabbi!

[13] Azért jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok, mert bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt, ti magatok nem mentek be, és azokat sem engeditek be, akik be akarnak menni!

[23] Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából és a kaporból és a köményből, de elhagyjátok mindazt, ami nehezebb a törvényben, az ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget, pedig ezeket kellene megcselekedni és azokat sem elhagyni.

[24] Vak vezérek! Kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek!

[33] Kígyók, viperák fajzata! Hogyan menekülhetnétek meg a gyehenával sújtó ítélettől?

[34] Ezért íme, küldök hozzátok prófétákat, bölcseket és írástudókat: egyeseket közülük megöltök és keresztre feszítetek majd, másokat megkorbácsoltok zsinagógáitokban és városról városra üldöztök,

[35] hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől Zakariásnak, a Barakiás fiának véréig, akit a Templom és az áldozati oltár között gyilkoltatok meg.

(Ford.: Magyar Bibliatársulat nyomán)

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy szövegünket konkrét időponthoz tudjuk kötni (legalább is a

terminus post quem-et meg tudjuk határozni): a 35. versben szereplő Zakariás, Barakiás fia valószínűleg azonos a Josephusnál szereplő Zakariás, Barisz (var. Barukh, Bariszkaiosz) fiával, akit a zéloták i. sz. 68-ban öltek meg. Szövegünknek – jelenlegi formájában – tehát i. sz. 68 után kellett keletkeznie: nem Jézus hiteles szavait tartalmazza, hanem egy generációval később élt keresztény szerző alkotása (aki persze felhasználhatott korábbi szövegeket is). A farizeusok elleni kemény vádak megértéséhez figyelembe kell venni az eseményeket, amelyek a szöveg keletkezése idején történtek; mint látni fogjuk, abban az időben gyökeres változás állt be a keresztények és a farizeusok viszonyában.

Az Újszövetség magatartása a farizeusokkal szemben korántsem egységes. Legalább három logikailag összeegyeztethetetlen álláspontot találunk a szinoptikus evangéliumokban:

1. A farizeusok tanítása helyes, csak gyakorlatuk nem, mert a farizeusok nem hajtják végre saját tanításaikat, “mondják, de nem teszik”. A farizeusok tanítását tehát a keresztényeknek is követniük kell. A fent idézett részletek (Máté 23.) ezt az álláspontot tükrözik.

2. A farizeusok tanítása is elvetendő. A farizeusok ugyanis a Tóra írott szövegén kívül egy speciális szóbeli hagyomány előírásait is követik, sőt a hagyományt előnyben részesítik. A szóbeli hagyomány azonban nem Isten, hanem az emberek műve

– legalább is a keresztény szerző véleménye szerint – így a farizeusok Isten parancsai helyett emberi hagyományokat követnek. (Márk 7,1-23)

3. Az Újszövetség néhány passzusa pozitív képet fest a farizeusokról. A farizeusok egy alkalommal figyelmeztetik Jézust, hogy halálos veszély fenyegeti (Lukács 13,31). Jézus egyetért a farizeusokkal a feltámadás, és a “főparancsolat” kérdésében, és megdicsér egy farizeust bölcsességéért (Márk 12,28-34; Máté 22,35-40) A farizeusok ellenzik a keresztények üldözését (Ap. Csel. 5, 34-39; 23,6-9), sőt a keresztény gyülekezeten belül is van egy farizeus szárny (Ap. Csel 15,5). Eszerint tehát nemcsak a farizeusok tanítása, hanem cselekedeteik is elfogadhatóak.

Mindebből az következik, hogy a farizeusokkal szemben eltérő álláspontot alakíthattak ki az egyes keresztény csoportok, illetve, hogy az álláspont időben is változhatott. Az első csoportba tartozó szövegek egy olyan keresztény közösséghez tartoznak, amely elfogadja és gyakorolja a Pentateuchus és a farizeus hagyomány előírásait. Nevezzük őket zsidókeresztényeknek. A második csoport egy másik keresztény gyülekezet véleményét tükrözi, amely nem fogadja el a farizeus szóbeli hagyomány érvényességét, és a Pentateuchus előírásait sem tartja meg, hanem azokat jelképesen értelmezi (vö. Márk 7,13-25). Nevezzük őket pogánykeresztényeknek. A harmadik szövegcsoport “azonosításához” a zsidókeresztények történetét kell figyelembe venni. A pogánykeresztényekkel a továbbiakban nem foglalkozunk.

Az “eretnekek áldása” (birkat ha-minim)

Az Újszövetségen kívüli források – Josephus Flavius és a rabbinikus hagyományok – figyelembevételével a következő megoldás tűnik a legkézenfekvőbbnek. A keresztények és a farizeusok viszonya időben is változott. A harmadik szövegcsoport, azaz a farizeusokkal szimpatizáló szövegek, az i. sz. 70 előtti időszakot tükrözik. Ebben az időben, úgy tűnik a farizeusok és a keresztények viszonya nem volt feltétlenül ellenséges, sőt, kifejezetten barátságos is lehetett. Josephus Flavius – aki farizeusnak vallotta magát – történeti munkájában pozitív képet fest Jézusról, Keresztelő Jánosról és Jakab apostolról. Josephus szerint törvénytelen volt Jakab apostol kivégzése, és azt a farizeusok a nép nagy részével együtt elítélték. Tehát Josephus tanúsítja az újszövetségi hagyomány hitelességét, amely szerint a farizeusok ellenezték a keresztények üldözését.

A nagy Róma-ellenes felkelés, a zsidó háború (i. sz. 66-70) után azonban megváltozott a helyzet. Jeruzsálem lerombolása és a Templom elpusztítása után a háborút túlélő farizeus mesterek Johanan ben Zakkaj vezetésével Javne városában újraalakították a Szanhedrint. A nagy tanács elnöke (nászi) Johanan ben Zakkaj letétele után II. Rabban Gamliél (az újszövetségi Gamáliel unokája) lett.

A háború előtti időkben lehetséges volt a zsidóságon belül több vallási irányzat (farizeusok, szadduceusok, esszénusok, zéloták, keresztények) egymás mellett létezése. A háború utáni helyzetben azonban II. Gamliél jóval veszélyesebbnek ítélte meg őket. II. Gamliél nem tűrt ellentmondást: letörte a fari

zeus párton belüli irányzatokat. Megalázta az ellenszegülő Rabbi Jehosua ben Hananját, és eltávolította a Szanhedrinből a nagy tekintélyű Rabbi Eliezer ben Hürkanoszt. (Rabbi Eliezer, úgy tűnik, a keresztényekkel is kapcsolatban állt.) II. Gamliél legfőbb törekvése a zsidóság uniformizálása volt. Ez a politika óhatatlanul a keresztény irányzattal való konfrontációhoz vezetett.

A Talmud elbeszélése szerint a II. Gamliél vezette Szanhedrin elrendelte, hogy a Semone Eszré (18 áldás) imádsághoz, amely a zsinagógai istentisztelet központi részéhez tartozik, egy 19. “áldást” is csatoljanak, az “eretnekek áldását”. Az áldás szövege: “A hitehagyottaknak ne legyen reményük, a gőgös királyságot hamar gyomláld ki, és a keresztények [nocrim — názáretiek] és az eretnekek pusztuljanak el egy pillanat alatt!”

Egy keresztény nem mondhatott áment erre az imádságra, ezért a keresztények kénytelenek voltak elhagyni a zsinagógákat. A rendelkezés célja bizonyára az volt, hogy elkülönítse a keresztényeket az “ortodox” zsidóktól. Ebből arra következtethetünk, hogy a rendelkezést megelőző időben a keresztények és a zsidók közös zsinagógákba jártak. A keresztényeknek ugyanis nem voltak önálló templomaik. Az Újszövetség szerint az első apostolok rendszeresen látogatták a jeruzsálemi Templomot, vagyis részt vettek egész Izrael közös kultuszában. Mivel a keresztények kultikusan nem különültek el a zsidóságtól, ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy a kereszténység nem képezett önálló vallást ebben a korban, hanem egy irányzat volt a zsidóságon belül. Ez a helyzet csak II. Gamliél intézkedése után változott meg. A kereszténység ekkor – tehát i. sz. 70 után valamikor – szakadt el a zsidóságtól, és vált önálló vallássá.

Máté evangéliumának 23. fejezete (vagy annak egy része) ebben az időszakban íródhatott. A farizeusok elleni heves támadást tekinthetjük úgy, mint választ az “eretnekek áldására”. Az evangéliumi szakasz szerzője maga is farizeus lehetett (hiszen elfogadja a farizeus tanításokat!), akit nagyon fájdalmasan érinthetett, hogy társai “elárulták”, kiközösítették (innen érthető az izzó gyűlölet, amit irántuk érzett). Ha a szerző farizeus volt, akkor az is lehetséges, hogy a “képmutatás”-vád is a farizeus gondolatvilágon alapszik.

Mi a képmutatás?

Szövegünknek paradox feladatot kellett megoldania. A szerző úgy bírálja a farizeusokat, hogy közben tanításaikkal maga is egyetért. A farizeus tanítások jók, csak maguk a farizeusok rosszak. Tehát a farizeusok nem “igazi” farizeusok, “csak mondják, de nem teszik”, azaz “képmutatóak”. “Minden cselekedetüket azért teszik, hogy lássák azokat az emberek”, vagyis nem Isten kedvéért teljesítik a Tóra előírásait, hanem az evilági jutalom reményében.

A rabbinikus iratokban található “lisma“-elképzelések rokoníthatóak a “képmutatás” újszövetségi fogalmával. A lisma szó a héber le-sem ha-tora illetve le-sem ha-samajim kifejezések rövidítése, jelentése: “a Tóra nevéért (ti. kedvéért)” illetve “Isten nevéért (kedvéért)”. Ha valaki például egészségügyi okokból nem eszik disznóhúst, akkor teljesíti ugyan a Tóra parancsát, de ezt nem lisma teszi, azaz nem azért, hogy tettével a Tóra parancsának engedelmeskedjen, hanem saját hasznának keresése miatt. A lisma azt a követelményt jelenti, hogy a Tóra előírásai tisztán vallásos megfontolásból legyenek teljesítve.

A farizeusokkal szemben emelt képmutatás-vád lényege a rabbinikus judaizmus fogalmaival kifejezve az, hogy a farizeusok nem lisma teljesítik a Tóra parancsait: nem Isten kedvéért, hanem azért, “hogy lássák őket az emberek“.

Amit a farizeusok tesznek, az tulajdonképpen jó. A névtelen keresztény szerző, aki Máté evangéliumának 23. fejezetének ezen részeit írta, ismerte és értette a zsidó vallás néha talán különösnek ható gyakorlatát, és tudta, a farizeus vallásosság valódi vallásosság volt. (Évszázadokon keresztül nem akad majd követője ezen a téren…) A farizeusokkal

“csak” az a probléma, hogy népszerűek. A tömeg szentekként tiszteli őket, és végrehajtja parancsaikat, így a farizeusoknak hatalma van arra, hogy megállítsák a kereszténység terjedését – “bezárják a mennyek országát az emberek előtt… A farizeusok népszerűek voltak, ezért vádolták meg őket azzal, hogy a népszerűséget hajhásszák.

Az Újszövetség alapján tehát úgy tűnik, hogy a farizeusok a zsidó nép vallási vezetői (“vak vezérek”) voltak. Ezen meghatározás finomításához azonban más forrásokat is figyelembe kell venni.

Josephus Flavius az I. század vége felé írta történeti munkáit. Műveiben

többször tárgyalja a “zsidók filozófiai irányzatait”. Három nagy irányzatot különböztet meg: szadduceusok, farizeusok, esszénusok, és ezekhez csatlakoztak negyedikként a zéloták. A farizeusok tehát Josephus meghatározása szerint filozófiai irányzatot (haireszisz) képeztek. Annak megértéséhez, hogy ez a definíció mit jelent pontosan, vizsgáljuk meg, hogy milyen szerepet tulajdonít általában Josephus az “irányzatoknak”. A farizeusokat tágabb perspektívából kell szemlélni: egyfajta modellt kell felállítani arról, hogy miképpen működött a zsidó vallás az i. sz. I. században.

A modell

Josephus az Apión ellen című vitairátának második részében (II,14 [#145] és köv.) szisztematikus leírást ad a zsidó vallásról. A művet görög műveltségű olvasóközönségnek írta, ezért kénytelen volt görög fogalmakkal leírni, megközelíteni a zsidó koncepciókat. Ennek eredményeként hol a zsidó, hol a görög fogalmakat kellett eltorzítania: munkájában egymásnak feszül, szinte összecsap a zsidó és a görög világlátás. Josephus a judaizmus interpretatio Graeca-ját próbálja kidolgozni, ezért kénytelen reflektálni az evidensnek tűnő dolgokra is. Judaizmus-értelmezése ezért kitűnő kiindulópontot nyújt a vizsgálódásokhoz.

Josephus nem használja a “vallás” szót mai értelmében. A zsidóságról helyenként mint filozófiai tanításról, helyenként mint államrendszerről beszél. Szóhasználata mögött feltehetően a platóni ideális állam koncepciója rejlik: a tökéletes állam a filozófia igaz tanításán alapszik, és azt valósítja meg. Josephus szerint az “igaz filozófia” Mózes tanítása, a tökéletes államberendezkedés pedig a zsidó állam, amely Mózes “filozófiáján”, azaz a Tórán alapszik.

A görög politikai filozófia aszerint osztályozza az államokat, hogy a legfőbb hatalom hány ember kezében van. Ha a több

ség uralkodik, demokráciáról, ha egy kisebbség, arisztokráciáról, ha egy ember, monarchiáról beszélünk. “A mi törvényhozónk azonban – írja Josephus – ezek közül egyiket sem fogadta el, hanem – némileg önkényes kifejezéssel élve – az állam jellegét theokráciának nyilvánította, a vezetést és a hatalmat tehát magára Istenre bízta.” (II, 16 [#164-165])

Josephus meghatározása hitelesen fejezi ki a Biblia politikai elméletének alapgondolatát. A Deuteronomiumban a következőt olvashatjuk:

Prófétát közepedből, testvéreid közül, mint én vagyok, támaszt majd neked az Örökkévaló a te Istened, ő reá halgassatok. Egészen úgy, a mint kérted az Örökkévalótól a te Istenedtől a Chorében a gyülekezés napján, mondván: ne halljam tovább az Örökkévaló az én Istenem hangját, é

s ezt a nagy tüzet ne lássam többé, hogy meg ne haljak; és szólt hozzám az Örökkévaló: jól mondták, amit mondtak; prófétát támasztok majd nekik testvéreik közül, mint te vagy és adom igéimet szájába, hogy elmondja nekik mindazt, a mit parancsolok neki. És lészen, a férfiú, a ki nem hallgat szavaimra, melyeket elmond nevemben – én majd számonkérem tőle.

(18,16-19; ford.: IMIT)

Az államot tehát Isten kormányozza. Az embereket pedig két csoportra lehet osztani: az egyik csoport képes elviselni Isten jelenlétét, így képes átvenni a parancsokat Istentől, a másik viszont nem. gy az első csoport közvetíti Isten parancsait a második csoportnak a második csoport pedig köteles engedelmeskedni az elsőnek.

A politikai hatalom Isten akaratának közvetítése. A politika a divináció formáját ölti. Izrael vezetője csak az lehet, aki a legfőbb uralkodó, Isten, akaratát közvetíti. De az összefüggés megfordítva is áll. Aki Istennel kapcsolatba kerül, az hatalomra tesz szert, annak engedelmeskednek az emberek.

A bibliai korszakból a divinatorikus-karizmatikus politikai vezetés számos formája ismeretes (próféta, pap, bíra, király). Josephus korában ezek közül már csak a papi funkciók működtek. Ezért Josephus papi államként mutatja be Izra

elt: az “államfő a főpap; a papok bíráskodnak, eldöntik a vitás kérdéseket, és ők végzik el a legfontosabb állami tevékenységet, az áldozatok bemutatását Istennek. A politikai élet középpontjában a jeruzsálemi Templomban gyakorolt kultusz áll.

Elképzelhető-e ennél szentségesebb irányítási rendszer? Lehet-e méltóbb módon tisztelni Istent, minthogy az egész nép felkészűl az Előtte való hódolatra, ennek megvalósítását a papokra bízta, s az állam egész irányítása szent szertartás formáját ölti magára?

(II,22 [188])

Josephus leírásában nincs szó arról, hogy az “irányzatok” milyen szerepet töltenek be a zsidó állami életben. Sőt, Josephus – ebben a munkájában – határozottan tagadja az irányzatok meglétét:

A mi közösségünk az egyetlen, amelynek körében nem hallani az Istenről egymásnak ellentmondó nézeteket… De nem fordulhat elő körünkben eltérés a mindennapi szokásokban sem: minálunk egyforma mindenkinek az életrendje, törvényeinkkel összhangban mind azonos nézetet vallunk az istenségről…

(II,19 #180-181)

Irányzatoknak nem szabad lenniük, tehát nincsenek – legalább is a vitairat idealizált világában. Josephus tökéletesen tisztában volt azzal, hogy korának judaizmusa nem volt egységes, amit ír mégsem tekinthető egyszerűen hazugságnak. Josephus írása arról tanúskodik, hogy az irányzatok nem tartoztak a zsidóság hivatalos szervezetéhez. A Tóra nem rendelkezik róluk, tehát de jure nem léteznek. “Hivatalosan” a zsidóság csak a következő kategóriák szerint tagolódik: papok (kohének — Áron egyenes ági leszármazottai), léviták (Lévi törzsének tagjai), és izraeliták (az összes többi zsidó). Az irányzatok egy nem hivatalos tagolódást jelentenek, amely a hivatalos mellett létezett.

Felállítandó modellünkben meg kell különböztetni egymástól a zsidó állam/ vallás formális és informális szerkezetét. A nép hivatalos vezetése, úgy tűnik, nem tudta egymaga megoldani a vallás gyakorlásával, fenntartásával kapcsolatos feladatokat, hanem rászorult a társadalom támogatására. A spontán társadalmi aktivitás eredményeként jött létre a zsidóság informális vezetőrétege. Az informális vezető abban különbözik a hivatalos vezetőtől, hogy hatalma nem egy tisztség betöltéséhez kapcsolódik, hanem személyes tekintélyén nyugszik. A tisztség szinte automatikusan nyújtja a hatalmat viselőjének, és fennmarad az illető halála után is. A tekintélyt azonban meg kell szerezni, és viselőjével együtt a sírba száll. Az intézmén

y objektív, megkérdőjelezhetetlen valóságként áll szemben a társadalommal. A személyes tekintély ezzel szemben átlátható; a társadalom előtt, és annak aktív közreműködésével jön létre és enyészik el. Az informális vezetők hatalma a személyes tekintélyen alapult, és nem intézményesült.

Az “átlagemberek” közül “szent emberek” emelkedtek ki. A “szent emberről” feltételezték, hogy bölcsessége, jámborsága stb. miatt kapcsolatban áll Istennel; véleménye Isten akaratát fejezi ki. “Szent ember” bárki lehet tisztségtől, származástól, vagyontól függetlenül. Az “átlagember” problémáira gyakran nem a hivatalos hatalom képviselőinél kereste a választ, hanem a “szent embereknél”, az informális vezetőknél.

Forrásainkban gyakran találhatunk olyan történeteket, amelyekben “átlagemberek” különféle helyzetekben tanácsot kérnek az általuk tisztelt “szent emberektől“, noha az utóbbiak nem feltétlenül viselnek hivatalos tisztséget. Ezt a jelenséget egy evangéliumi történettel szemléltethetjük:

Ekkor így szólt hozzá [t.i. Jézushoz] valaki a sokaságból: “Mester, mondd meg a testvéremnek, hogy ossza meg velem örökségét!” De ő így válaszolt: “Ember, ki tett engem bíróvá vagy osztóvá köztetek?”

(Lukács 12,13-14)

Jézus nem volt hivatalos bíró, de a “sokaság” Isten emberének tartotta, olyasvalakinek, aki különleges kapcsolatban áll Istennel, ezért véleménye, tanácsai Isten akaratát fejezik ki. Vermes Géza szerint Galilea vallási életét a Jézushoz hasonló karizmatikus személyek, informális vezetők irányították. Az informális vezetők kormányzása különféle tevékenységek – tanítás, tanácsadás, “responsum”, jövendőmondás, csodatétel – révén történhetett. A “nép vezérei” egymással is vitatkoztak a nyilvánosság előtt, a viták célja a “nép” feletti hatalom, a tekintély megszerzése, elhódítása volt.

Josephus leírása szerint az “irányzatok” nem alkottak hivatalos, intézményesített szervezeteket (kivéve talán az esszénusokat). Nincs farizeus pártszervezet, pártkönyvvel, tagsági díjjal és felvételi ceremóniával. A “farizeus” egy tág, laza, átmeneteket megengedő kategória. Máté evangéliumának 23. fejezete nem azzal vádolja meg a farizeusokat, hogy közpénzeket sikkasztanak el, hogy adókkal sanyargatják a lakosságot, hogy megvesztegethetőek stb. A farizeusok nem hivatalos, hanem informális hatalmukkal, tekintélyükkel élnek vissza… Tehát ez a szöveg arról tanúskodik, hogy a farizeusok a nép informális vezetői voltak, pontosabban egy irányzat (méghozzá a legnépszerűbb irányzat) a nép informális vezetőin belül.

Máté evangéliumának idézett részei apró életképek révén mutatják be a farizeusokat, így elképzelhetjük magunknak a farizeusok mindannapi életét. A farizeusokat mindenfelé a szentség aurája veszi körül, szent emberekként tiszteli őket a nép. Övék az első hely a zsinagógákban, ha vendégségbe mennek a díszhelyet kapják. Az utcákon és a tereken különös tisztelettel köszöntik, szólítják meg őket. “Mózes katedráján” ülnek, és amit parancsolnak, azt még a keresztényeknek is követniük kell, bármennyire is gyűlölik őket…

Amíg a Templom állt, az irányzatok sokfélesége nem fenyegette komolyan a zsidó nép és vallás egységét. A hivatalos szervezet kellően összefogta a népet. A Templom és a templomi kultusz materiális egysége garantálta a zsidó közösség összetartását, “szolidaritási minimumát”. Az “átlagember” egyszerre több irányzat vallási szolgáltatásait is igénybe vehette. (Pl. ha fiát a Tórára akarta tanítattni, elküldhette egy farizeus mesterhez, ha jóslatra volt szüksége az esszénusokhoz fordulhatott, ha megbetegedett egy keresztény – vagy nem keresztény – csodatévő gyógyíthatta.) gy az irányzatok képesek voltak egymás mellett többé-kevésbé békésen megmaradni. A hivatalos hatalmi központ, élén a főpap személyével, erős és egységes volt, ezért nem tűnt veszélyesnek az informális vezetők megosztottsága és széthúzása.

Gyökeresen megváltozott a helyzet a Templom lerombolása után. A zsidó vallás hivatalos szervezetét a rómaiak megsemmisítették. Minden feladatot az informális vezetőknek kellett átvenniük. A nép összetartását nem biztosította többé a Templom és a hozzá tartozó hivatalok. Az “irányzatok” tevékenysége a vallási élet középpontjába került. Most már könnyen tűnhetett úgy: a zsidóságot létében fenyegeti a sok irányzat létezése. Így válik érthetővé II. Gamliél uniformizáló politikája. Ennek eredményeként a farizeizmus, amely korábban a zsidóság egy irányzata volt, a “hivatalos” zsidósággá lett, a kereszténység pedig – amely szintén egy irányzat volt a zsidóságon belül – önálló vallássá.

Most már szélesebb perspektívából vizsgálhatjuk meg a képmutatás-vád pontos történelmi értelmét is. A képmutatás-váddal ugyanis nemcsak a keresztények éltek. A rabbinikus iratokban is találhatóak polemikus szövegek, ahol a farizeusok ellenségeik szemére vetik, hogy “képmutatóak”. Megdöbbentőnek tűnik az, hogy szövegeink az illető ellenségeket szintén perusimnak azaz “farizeusoknak” titulálják

(A második, befejező részt áprilisi számunkban közöljük.)


Engedje meg magának a hagyományos újságolvasás kényelmét!

Fizessen elő a Szombat folyóiratra 2017-ben is!

Előfizetőink közt értékes ajándékokat sorsolunk ki:

szombat_20c.indd

Digitálisan is olvashatod a Szombatot vagy előfizethetsz 10 lapszámára itt.

 

Banki adatok:
Név: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat
belföldi utalás esetén: OTP 11709002-20066703
külföldről történő utalás esetén:
IBAN: HU45 1170 9002 2006 6703 0000 0000 BIC(SWIFT) OTPVHUHB



Címkék:1998-03

1998. februári szám

Aliza Shenhar: Új tipusú Izrael-diaszpóra viszony Balázs Gábor: Izrael Állam megítélése a vallásos irányzatokban Rochelle Fürstenberg: Posztcionizmus - az új...

Milyen lesz a Zsidó Egyetem? –

Milyen lesz a Zsidó Egyetem? Az Országos Rabbiképző Intézet 1990-ben bővült főiskolai tagozattal, amelynek előkészítésében, megszervezésében és kezdeti finanszírozásában döntő...

Close