Szombat előfizetés 2017

Új kárpótlási törvény?

Írta: Szeszlér Tibor - Rovat: Archívum, Belpolitika, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az Alkotmánybíróság 1995 februárjában állást foglalt az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvényről, amelyet a zsidó szervezetek és személyek is támadtak a törvény szövegében vélt vagy valós sérel­mekért. A nagyszámú kifogás önmagában is mutatja, hogy a sokat vitatott kárpótlási törvénykezésnek ez a különösen izgalmas „darab­ja” sem sikerült tökéletesre, de minden tekintetben alkotmá­nyosra sem.

Az Alkotmánybíróság (továbbiakban AB) megszüntette a munka­szolgálatosokat és a „nem hivatalosan megölt” zsidók hozzátartozóit ért alkotmányellenes diszkriminációt, a deportáltakat sem lehet többé egyszerűen szabadságukban korlátozottaknak tekinteni, hogy ezért újabb törvényt kell alkotni 1995. szeptember 30-áig, amelyik az itt em­lítetteket is kárpótlásban részesíti.

Az AB-határozat rendelkező részének lényege a következő:

AII. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldre történő de­portálások és kényszermunkára karcolá­sok puszta szabadságelvonásnak minősíté­se önkényes, ezért alkotmányellenes. Ezzel összefüggésben megsemmisítette az Alkot­mánybíróság azt a rendelkezést, amely a deportálást 8 hónapi szabadságelvonás időtartamával teszi egyenértékűvé;

Ugyancsak önkényes, ezért alkotmány­ellenes, bűncselekmények áldozataként elszenvedett személyi sérelemokozások miatt keletkezett polgári jogi igények bár­milyenfeltételhez kapcsolása;

semmis a munkaszolgálatosok aszerinti megkülönböztetése, hogy harcoló vagy nem harcoló alakulatok kötelékében szol­gáltak;

végül kötelezte az Alkotmánybíróság a törvényhozást, hogy 1995. szeptember 30-áig alkosson új törvényt, amelyben részint a megsemmisített rendelkezéseket kell al­kotmányos szabályokkal pótolni, részint megalkotni azt a további kárpótlási tör­vényt, amelyet a diszkrimináció elkerülése érdekében saját vállalása folytán a tör­vényhozásnak 1992-ben kellett volna megalkotnia.

A határozat indokolása

A határozat mindenekelőtt számba- veszi azokat az okokat, amelyek miatt a törvényt alkotmányossági támadások érték. Megállapítja azt is, hogy a törvény személyi hatálya által érintett különböző csoportba tartozó szemé­lyek, személyi sérelmeikért intézmé­nyesen soha, semmiféle jóvátételben nem részesültek. Ismerteti az NSZK két kártalanítási törvényét. Ezeknek sze­mélyi hatálya magyar állampolgárokra nem terjedt ki, illetve a bizonyos szűk körben kifizetett kártérítések kizárólag vagyoni kártérítések voltak, amelyek­kel a támadott hazai törvénynek tar­talmi összefüggése nincs.

Az Alkotmánybíróság kiemeli, hogy a törvény által a személyi sérelmekéit juttatott kárpótlás azért minőségileg új probléma, mert az államot az alkot­mányból, vagy más tételes jogból levezethető jóvátételi kötelezettség el­vileg nem terheli. Ha ezt mégis nyújtja, az államnak (a törvényhozónak) csupán egyetlen szempontnak kell megfelel­nie: a kárpótlással érintett csoportok egyenlő méltóságú személyekként ke­zelésének.

A törvény időbeli hatálya (1939. március 11.-1989. október 23. között) alá eső különböző politikai rendszerek eltérő politikai tartalmat és ideológiát képviselnek, ennek megfelelően a személyi sérelmek a legkülönbözőbb okokból történtek, az élet elvételétől kezdve a különböző kínzásokon és ke­gyetlenkedéseken át a legkülönbözőbb hátrányokozásokig szinte számbavehetetlen megnyilvánulási formát öltöt­tek.

A törvény alkotmányosságának megítélése szempontjából az AB-ha­tározat döntőjelentőséget tulajdonít an­nak a körülménynek, hogy az államot az elmúlt rendszerek személyi sérelem­okozásaiért kárpótlási kötelezettség tételes törvényi rendelkezés hiányában nem terhelné, és most csak azért terheli, mert ezt a jogi (törvényi) kötele­zettséget ez a törvény teremtette meg visszamenőleges hatállyal, éspedig úgy, hogy a korábbi rendszerekben kizárt, elévült, egyéb okból érvényesít­hetetlen, illetve (jogi értelemben) ere­detileg nem is létezett jóvátételi igényeket közös nevezőre hozta.

Az AB álláspont a szempontjából döntő jelentőségű kérdés volt annak leszögezése, hogy a személyi sérelem­okozásokért járó kárpótlás ex gratia jellegű, azaz ellentételezés nélkül. Egységes méltányossági joglapon áll, ezért senki által ki nem követelhető. Ennek kiemelése azért fontos, mert az Alkotmánybíróság már a vagyoni kár­pótlási törvény alkotmányossági vizs­gálata kapcsán is kifejtette, hogy „nincs senkinek joga arra, hogy egy ex gratia juttatás meghatározott formájában ré­szesüljön. (AB 1991. 62.)”. Ha tehát a kárpótlás kizárólag az állam szuverén elhatározásán múlik, ha a jogalkotó nem eleve jogosultakat különböztet meg, a törvényhozó szabadsága a részletekben való megkülönböztetésre igen nagy, akkor csak az követelhető meg, hogy a nem egyenlő kezelésnek ésszerű oka legyen, azaz ne minősüljön önkényesnek: tehát ne legyen diszk­riminatív. A megkülönböztetés korlátja a pozitív diszkrimináció elvi határa, az egyenlő méltóságú személyként való kezelés feltétlen betartása.

Meggyilkoltak, munka- szolgálatosok, deportáltak

Az Alkotmánybíróság szerint alkot­mányellenes mulasztás az, ha a jogal­kotó a maga által vállalt jogi kö­telezettségnek a saját maga által vállalt határidőben – és később sem – tett eleget. A jogalkotói mulasztás egyes sérelmet szenvedettek hátrányos meg­különböztetését jelenti. Ebbe azok tar­toznak, akik büntetőeljáráson kívül let­tek állami önkény áldozatai (pl. a Du­nába öltek), vagy a terror más, formális eljárásokon kívüli sértettjei. Ezeket a törvény nem kezelte egyenlő méltóságú személyként, ezért az Alkotmánybíróság az állam büntető igénye érvényesítésének elmaradását éssze­rűtlen és önkényes megszorításnak tekintette és alkotmányellenesnek mi­nősítette.

Alkotmányellenesnek minősítette az AB azt a törvényhozói álláspontot, amely a 11. világháború alatti faji, vallási vagy poli­tikai okból külföldre deportálást pusztán szabadságelvonásnak minősített, illetve az­zal azonosított.

A határozat kifejti, hogy történetileg a II. világháború alatti faji, vallási vagy politikai okból történő deportálás, tömegben és erőszakkal külföldre, rendszerint koncentrációs táborba hurcolást jelentett, amelynek során a ma­gyar állam saját polgárait össze­gyűjtötte és idegen szuverén fenn­hatóságának adta át. A törvényhozó akkor, amikor a deportálásnak ezeket a sajátos szempontjait és történeti tényeit figyelmen kívül hagyta, és azt puszta szabadságelvonással azonosította az eltérő ismérvek ellenére történt ho­mogén csoportképzéssel megsértette az egyenlő méltóságú személyként keze­lés alkotmányos követelményét, és ez­zel alkotmányellenes diszkriminációt valósított meg. Az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a külföldre deportálás is szabadságelvonás, de ebhez lényeges többlet tényálláselem járult, az, hogy a deportáltak feletti rendelkezés kikerült a magyar állam hatalmi szférájából. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ez az ismérv a csoportképzés során annyira lényegi és meghatározó, hogy azt a törvényhozónak külön kellett vol­na választania, mert a sérelem súlya, nagysága és természete más jóvátételi kritériumokat követel, mint a szabad­ságelvonás egyéb esetei.

Ésszerűtlen és önkényes megkülön­böztetésnek találta az Alkotmánybíróság a harcoló és a nem harcoló alakulatok kötelékében teljesített munkaszolgálat kö­zötti különbségtételt.

A határozat szerint nincs alkotmá­nyos alap arra, hogy a törvényhozó a nem hadműveleti területen teljesített munkaszolgálatot a kárpótlásra jogot adó alanyi körből kirekessze azon a címen, hogy a munkaszolgálatosok nem bírói ítélet vagy közigazgatási határozat, hanem katonai behívó alapján „raboskodtak”. Így van ez an­nál is inkább, szól a határozat, mert köztudomású tény, hogy a nem harcoló alakulat kötelékében teljesített munka­szolgálat ténylegesen zárt táborszerű fogva tartást jelentett. A harcoló és nem harcoló alakulatok, mint nem lényegi különbséget felmutató helyzetek sze­rinti különbségtétel személyek közötti megengedhetetlen megkülönböztetést jelent, ezért alkotmányellenes.

Minthogy sok, már jogerős elutasító tartalmú kárpótlási határozat és bírói ítélet született, illetve feltehető, hogy egyesek a jogszabály kizáró ren­delkezése miatt kárpótlási igényt egyál­talán nem érvényesítettek, a törvény­hozónak utólag kell megteremtenie azokat az eljárási feltételeket, amelyek keretében az elutasítást szenvedettek követeléseiket pótlólag – visszamenőleges hatállyal – érvényesíthetik. A feltételek megteremtésének határideje 1995. szeptember 30. Ugyanezen időn belül köteles az Országgyűlés a meg­semmisített rendelkezések helyett visszamenőleges hatállyal új szabályokat alkotni.

Összegzés

Az Alkotmánybíróság határozatát elemző olvasónak észre kell vennie, hogy azok a súlyos és jogos kifogások, amelyek a törvénnyel szemben elsősor­ban a zsidó származású kárpótlásra jogosultak részéről merültek föl, és ame­lyek megengedhetetlenül különböztet­tek más jogosultaktól, az alkotmány­bírósági határozattal orvoslást nyertek. A törvény hibáit legkésőbb a meg­hozandó következő kárpótlási törvénnyel orvosolni kell.

Más kérdés, hogy a sérelmet szen­vedettek megérik-e valaha, hogy kár­pótoltassanak, és más kérdés az is, hogy ha – mint az Alkotmánybíróság kifejti: – ex gratia – kárpótláshoz jutnak szen­vedéseikért, a kárpótlási jegy for­májában történő „jóvátétel” milyen értékű (mértékű?) kárpótlást nyújt részükre.

Értéknél és mértéknél fontosabb, hogy a Magyar Köztársaság közjogi szerkezetének csúcsán álló Alkotmánybíróság a jövőre nézve mindenkire kötelező érvénnyel, többé senki által vitássá nem tehető és nem mellőzhető módon, alkotmányos tekintélye teljes súlyával jogi ténnyé minősítette a történelmi tényeket.

Olyan tényeket foglalt határozatába, amelyekkel immár mint jogi tényekkel számolnia kell a jövőben minden törvényhozónak Magyarországon.

Ezek az alkotmánybírósági határozat igazi értékei, nem pedig az az ismét megszerezhető néhány százmillió fo­rintnyi kárpótlási jegy, ami szemünk láttára válik értéktelen papírronggyá.

 

Címkék:1995-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Jóvátételről, kultúráról, pénztelenségről

Beszámoló a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület közgyűléséről „Az 1994. évi közgyűlést 1995-ben megnyitom” - fordult Simonyi Péter ügyvezető elnök az...

Napló

Április ÖTVEN ÉVVEL EZELŐTT a háború teljes bevégződését vártuk Szegeden, ahová összebeszélés nélkül, az onnan érkező jó hírek hatására menekültünk...

Close