Szombat előfizetés 2017

TÖRTÉNELMI LECKE

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Karcag 75 évvel ezelőtt…*

1920. május 27-éről 28-ára virradó éjszaka két órakor a házam ablakán zörgetést hal­lottam. Rendőrség! Kinyitni! Bejött két szuronyos katona. „Azonnal öltözködni és jönni!” Én ártatlanságom teljes tuda­tában egész nyugodtan öltözködtem, és a két katonával elindultam. Az udvaro­mon találkoztam egy Szecskó nevezetű nyomdásszal és Kertész József könyvnyomda-tulajdonossal, akiket ott másik két katona őrzött. Kertész nyomban megsúgta, hogy őt már a saját lakásán megpofozták.

A városháza udvarán várt három ide­gen katonatiszt és Simon hadnagy, akit ismertünk. Minket egy szűk cellába te­reltek, ahol már vagy harminc társunkra akadtunk. Az ajtót néha-néha ugyan ki­nyitották, de az ablakot nem. Nehezem­re esett. Nem vagyok tömlöcvirág. 64 éves kereskedő vagyok. 32 éve lakom Karcagon. Soha a rendőrséggel összeüt­közésbe nem jöttem. Három fiam a harc­téren küzdött. Tizenkét elő gyermeknek vagyok az apja.

Reggel, mint egy cirkuszi produkcióra bejött négy vagy öt katona, majdnem co­los átmérőjű zöld gallybottal a kezükben és az egyik azt mondta: Fogd meg a ke­zeddel a cipőd hegyét! Amint lefelé ha­jolni igyekeztem, mind az öt kezdte ütni-verni a hátamat, a karjaimat, a faromat, csak a fejemet nem.

Jajkiáltásomra az egyik katona befog­ta a számat, és a többi ütött. Egy sem kérdezte, hogy ki vagyok, mi vagyok, mi­ért lettem elfogva. Nem mondták, mi a bűnöm, vagy hogy talán ártatlan vagyok. Nagy nehezen el tudtam kiáltani: Lője­tek főbe, állok a puskacső elé, de ne ver­jetek, mint egy kutyát! Arra azt felelték: Nem kell a te büdös életed!

Később, a délelőtt folyamán beterel­tek bennünket az úgynevezett tolonc- fogdába. Ott vagy ötven bajtárssal talál­koztunk, némelyiknek a feje bekötöz­ve, mások a lábukat vonszolták, vagy a karjukat nem bírták felemelni. Vala­mennyi nagyon össze volt verve, köztük különösen tíz-tizenkét zsidó, akik már itt is külön voltak választva a kereszté­nyektől. Ott találtuk az üreg Stern Fülöpöt, aki már alig élt. Én elájultam. Hogy és meddig tartott, nem tudom. Azt tu­dom csak, hogy fellocsoltak és magam­hoz tértem.

A cirkuszi előadás csak most kezdő­dött. Jött egy újabb attrakció. Vigyázz! – kiáltá vigyorgó pofával az őrvezető. Most még egy tiszthelyettes jött be a cellába, aki a produkciókat élvezettel nézte. Le!szólt a kommandó. Oly meglepetés­szerűen jött, hogy bizony egyikünknek sem jutott eszünkbe, hogy itt testgyakor­latot kívánnak velünk végeztetni. De eszünkbe juttatta az igen víg kedélyű őrvezető, mert a hajlíthatatlan botjával úgy közibünk vágott hol egyik, hol másik hátán, hogy földhöz vágtuk magunkat, mert kényük-kedvük szerint vagdaltak bennünket.

Az attrakciónak még mindig nem volt vége. Jött az iskola. A zsidók talán hú­szán a balszárnyon, a keresztények hatvanan-hetvenen a jobbszárnyon. Az őrvezető a varázsbottal rámutatott egy zsidóra, és a keresztény tábor felé for­dulva azt mondta: Ugye, ez láncos? Igenmondották a keresztények majdnem egyhangúan. Most egy másik zsidóra mutatott: Ez kereskedő? Ugye, drágán adta a portékát? Igen! – kiabált a ke­resztény tábor. Hát ez a harmadik kicso­da? Ez egy malmos, egy hadimilliomos. Azt a malmost, azt a hadimilliomost úgy a falhoz vágták, hogy csodálkozni lehe­tett, hogy nem mállott szét sem ő, sem a fal.

No lássátok – mondja most az előadó -, csak a zsidók az oka annak, hogy ti kommunisták voltatok. Csak a zsidók az oka, hogy az ország tönkrement. An­nak is a zsidók az oka, hogy ti most itt vagytok.

*

A tiszt kezdte a kérdéseket: Vöröska­tona voltál? A büdös zsidók katonája voltál?

Amint a delikvens védekezésül csak egy hangot mert kiadni, már a botok pe­regtek rajta. Az auditor: Hát kapsz ötöt! Hullott ott öt helyett százötven is. Az at­léta aztán a földhöz vágta, ráadásul egy hatalmas pofont adott neki, aztán elbo­csátották, de útravalóul kapott még, míg csak az ajtón ki nem ért.

Rám került a sor. Az asztalhoz léptem a mondókámmal, mint egy húszéves rekruta: Vitéz hadnagy úrnak alássan je­lentem, hogy beröppentettem az öreg­tiszti szobába.

Kaján mosoly mindenki arcán, hogy hívják? – kérdezte tőlem. – Kohn Mór karcagi lakos, 64 éves kereskedő. – Ke­resett a ceruzás íven, megtalálta a ne­vem és mondja: Maga letépte a nemze­ti hadsereg által kiragasztott plakátokat. – Akármint is feltett szándékom volt, hogy egy szót sem szólok, az úgy is fel­korbácsolt véremet az arcomba kerget­te az, hogy gyermekcsíny elkövetésével vádolnak és mondani kezdtem: Csak nem gondolja hadnagy úr, hogy én… Tovább nem beszélhettem. Nincs az a mennydörgés, amely úgy dörgött volna, mint ahogy a botok az én hátamon. Öt­ven, száz, vagy talán még több volt a botütés? Azt nem tudom, csak azt tu­dom, hogy hamar azt mondtam: Igen.No lássa – mondta az auditor -, ezt mindjárt mondhatta volna. A tiszt úr pe­dig tovább kérdezett: Csak nem bántot­ta valaki? – Nem bántott senki – mon­dottam. – No lássa, itt senkit sem bán­tanak, de én magát internálni fogom. Most mehet.

Én kitámolyogtam. A városháza kertje körül tele volt népséggel, mert minden­ki tudta, hogy ott benn mi történik, hogy mindenkit vernek. A családom is ott várt. Kihallatszott a jajgatás.

Hazavezettek, ágyba fektettek. Két or­vost hívattak. Az orvosok még receptet sem akartak írni, csak gyógyszert venni rendeltek, amellyel borogattak. Látlelet nem létezett. Azt sem merték mondani, hogy a beteget látták.

Egy szóval sem írtam többet, mint ami igaz.

Karcag, 1920. június 18.

* Az emlékezés egy hosszabb családi krónika része, amelynek eredetijét írója, néhai Kohn Mór, karcagi kereskedő leszármazottja, László József budapesti lakos, másolatát az izraeli Cfat városában, a Magyarajkú Zsidóság Emlék­múzeuma őrzi. A történetben szereplő fegyveresek Horthy Miklós Nemzeti Hadseregének katonái.

Címkék:1995-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Haszid történetek

A paraszt a patak partján Mesélik, hogy amikor Izrael ben Eliezer rabbi Kosilovic faluban élt, általában a patakban tett eleget...

Látnoki gondok

Persze láttam a jeleket én is nem örültem neki részegek okádtak a Szentélyben leborulva imádták odakint a Tamúzt a rézkígyó...

Close