Szombat előfizetés 2017

Temetői rapszódia

Írta: Róth Sámuel - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A történetek szereplői a képzelet szü­löttei. Bármiféle hasonlóság csak a véletlen műve. Márpedig véletlenek mindig voltak… északon, délen, kele­ten és nyugaton.

Adva van a kelet-európai zsidóság.

Nevezzük őket – a köznyelvet követve – neológnak, jobb szót hirtelen nem ta­lálva a vallását még felületesen sem is­merő, ám több-kevesebb öntudattal bí­ró, rabbival életében először a temető­ben találkozó hitsorsost.

A zsidóság mellett adva van a rabbi. A misnai kor óta, azaz két évezrede, viseli a neve előtt a kis szócskáé RÁV, RABBI. Jelentése: tanítóm.

A Talmud szerint (Ros Hásáná 25b, il­letve Rási Mózes V. 19/17-hez) a hitéhez hű zsidónak el kell fogadnia saját nem­zedéke vezetőit (feltéve, ha nincs sem­mi kizáró ok ellene).

Vannak jobb rabbik, és rosszabb rab­bik. Bölcsebbek és egyszerűbbek, ami­képpen vannak jobb és kevésbé jó orvo­sok; meg jobb és kevésbé jó kovácsok is. Lehetőség van NEM elmenni hozzá. Lehetőség van önkezűleg esketni, önke­zűleg műteni és patkolni is. Fájdalmunk­ra (és realitásunkra) a zsidó históriában nem csak Mózesek, rabbi Akivák és Majmonidészek éltek. Voltak földrajzi he­lyek és történelmi korszakok, ahol, és amikor gyengébb anyagból kellett dol­gozni gyengébb mestereknek, gyengébb körülmények között.

Ám, aki arra adta a fejét, hogy rabbi­nak tanul azokban a „veszélyesebb” években, ahelyett, hogy boltot nyitott volna, mint annyi zsidó testvére, az való­színű azért tette, mert a zsidóság és a hagyományok hivatalos őrzője szeretett vagy akart lenni.

Történetünk szomorú. A zsidó ember­nek (nevezzük A-nak) meghalt az éde­sanyja. Történelmi család. Már csak ők viselik ezt a nevet. Az elhunyt édesanya szülei még Konstantinápolyban kötöttek házasságot, és az első gyermek is ott születik meg. Ám Atatürk hatalom-átvé­telekor menekülniük kellett. Mintegy nyolcvan család vándorolt ki akkor Tö­rökországból, közülük többen zsidók.

A gyászoló családot a Chevra Kadisa, igazította el amelynek e kelet-európai városban lévő központjáról, hál I-tennek egyre kevesebb panaszt lehet hallani, legfeljebb azt, hogy mindig ugyanazt a sírkövest és virágost ajánlják, ám ezt a kettőt nagyon kedvesen és készsége­sen. Onnan helyből lehet őket felhívni, ezzel is időt, pénzt és feszültséget taka­rítva meg a gyászoló családnak.

Szóval, a családot a Chevra eligazítot­ta egy rabbihoz. (A rabbit nevezzük a munkaköre miatt R-nek.)

R. annak rendje és módja szerint, a te­metés előtt pár nappal elbeszélgetett a gyászoló családdal, és elmondta nekik a gyász ősi törvényeit. A. szomorúan érdek­lődve hallgatta végig ezeket a törvényeket. Talán a család múltja, talán az el­mélyülés a tradíciókban, de lehet, hogy csak a mélyről jövő érzelmek egyszerű parancsa után úgy döntött, hogy szeretne káddis-t mondani édesanyja temetésén. Eddig még soha nem mondott káddist.

Gyors számolás után kiderült, hogy a családban négy férfi van. Rajtuk kívül a rabbi, és a kántor, az hat. R. értelemsze­rűen felajánlotta, hogy keresni fog még négy embert, akik hiányoznak a minjenhez, és elhozza őket a temetőbe, hogy a sírnál ott legyen a tíz férfi.

A temetőben dolgozó néhány zsidó férfi, akik a rituális dolgokban segítenek, bármely rabbi kérésére örömmel mű­ködnek közre, hiszen az egyik legna­gyobb micvéről van szó.

A másik két embert R. a saját zsinagó­gájából hozta. (Hál I-tennek minden nap van ima ott, így meg tudott kérni két em­bert, akiket kivitt a temetőbe, majd visszahozott. Pár nappal korábban ugya­nez a történet zajlott le, akkor nyolc (!) ember hiányzott a minjenhez. Ám ez a közösség ezt is megoldotta.)

Eljött a szomorú nap.

Húsz perc van a kezdés pillanatáig. A. bejön a rabbiszobába. Mindent a hagyo­mány szerint szeretne tenni.

A zsidó hagyomány áldásmondást ír elő a gyászban lévő ember számára, mi­kor a ruháját, a gyász jeleként bevágják.

– Áldott az Igaz Bíró! – hangzik halkan A. szájából.

R. kisétál a családhoz.

Fonetikus káddis megvan?

Meg.

A négy férfi?

Sajnos az egyik férfi gyenge volt. Nincs itt. Nem tudott eljönni.

Kelet-európai zsidó életkép, hétköz­nap reggel 9. 45.

Negyed óra van egy zsidó embert ke­resni, aki kijönne a sírhoz is. Szinte le­hetetlen…

Vasárnap még csak-csak összejönne, hiszen mindig van valaki a temetőben. Sajnos kevesen vagyunk. Ismerjük egy­mást, segítünk a másiknak. Ám a hét­köznap, az más. De ezúttal szerencsénk van. Kint van a temető igazgatója, vagy felügyelője, vagy főnöke. (Nem tudjuk a pontos titulust, kint mindenki az utóbbi néven hívja, ezért nevezzük a munkakö­re miatt F-nek). R., bízva abban, hogy F. mint egy zsinagóga elöljárója, mint „gya­korló zsidó”, segíteni fog.

R. titokban mindig irigyelte azokat a zsidó embereket, akik „komoly” jihesz-szel bírnak, akik egy nagy múltú zsidó városból származtak el. Csernovic, Máramarossziget, Krakkó, és még sorolhat­nánk. Ezek a nevek egy rabbi lelkében és szívében varázsigék, aminek hallatán a „szolgálattévő angyalok”, kikhez min­den péntek este imádkozunk, még az ég kapuit is kinyitják.

Aki ezekből a városokból származik, az olyan erőt hordoz önmagában, amit mi soha meg nem szerezhetünk. R. min­dig fölnézett ezekre az emberekre, és a nagy cáddikok utódait látta bennük.

F. egy ilyen kisvárosból származott. Romantikus stílusban épült zsinagógája a közelmúltban volt százesztendős. Már egy évszázada is több mint két és féle­zer zsidó lakott ott.

A vészkorszak előtt már majd négye­zer. A város lakosságának kis híján 20%-a. A felszabadulás után is hál I-tennek mintegy ezer ember tért vissza szülőhe­lyére.

R. pillanat alatt visszaemlékszik arra, amikor egy ilyen város zsidó temetőjé­nek sírfeliratait dolgozta fel, és csak azért utazott a hosszabbik úton haza, hogy ebbe a városba beléphessen. Igaz, csak a vasútállomását látta, mégis bol­dog és büszke volt, hogy járt ott.

Ezekkel az érzelmekkel lépett oda F-hez, aki az előtérben ült. R. megállt előtte. F. nem mozdult, ott ült.

Lenne egy kérésem Hozzád. Csak ki­lencen vagyunk…

NEM MEGYEK KI!!! A rabbinak és a hozzátartozóknak a feladata, hogy meg­szervezzék a minjent! – vág R. szavába.

De nem magamnak kérek. Egy fiú akar az édesanyja után imádkozni. Mi megszervez…

NEM MEGYEK KI, nem érted!!?? Ami­kor felmegy az ember a család lakására a pénzért, addig jó, igaz? Szervezze meg a rabbi a minjent is!

Pont most csinálom…

R-t rázza a hideg. A zsinagógájukban azért szervezték meg egy esztendeje a minjen-t minden reggelre és estére, hogy lehessen káddist mondani. Ez a mai napig is működik. R. és körzete eb­ben az esztendőben három családnál szervezett minjent a sivére, a temetés utáni hét napra, hogy a gyermek tudjon a hagyomány szerint imádkozni a szüle­iért. A Chevra igazgatója, úgy egy eszten­deje – ismerve R.-t – őt kérte meg, hogy segítsen neki egy ilyen esetben. És a tíz zsidó férfi minden reggel hét napon ke­resztül ott volt abban a lakásban.

És ezt a mondatot pont ő kapja meg…

De meg volt beszélve, csak…

Nem megyek sírhoz! – vág F. ismét a kérés közepébe.

R. rabbisan próbálkozik:

Ez nagyon nagy micve! Mindjárt Elül hónap van, még egy hónap újévig.

Van nekem elég micvém. Majd ha neked lesz ennyi, akkor beszélj!

Indulatok a maximumon.

Sóhajtás.

Vége.

„Nekem soha sem lesz annyi, hogy elég legyen…” gondolta R.

A minjen és a káddis e pillanatban fontosabb mindennél. Gyors telefon egy kollégának. Fejszámolás: ha abban a pil­lanatban elindul, cikkor kb. 10.20-ra ki­ér a sírhoz, és az elég, úgyis ott kell a káddist elmondani.

A mobil kicsöng. Semmi. Újrahívás. Kétszer, háromszor, ötször. Semmi.

Telefon a lakásba, hátha lerakta vala­hova a mobilt, és nem hallja. Üzenetrög­zítő.

R. rábeszél, hátha…

9.50. körül vagyunk.

A kolléga felveszi a telefont. Nem kell magyarázni. Három perc múlva indul.

Sóhaj. Meglesz a minjen!

Ki a családhoz.

Meglesz a minjen, ne tessenek ag­gódni!

R. még mindig ideges. Lassan nyugvó típus, éppen ezért sok haragossal. Vissza a rabbiszobába.

F. ott áll.

Vékony a folyosó.

A találkozás, az ütközés elkerülhetet­len.

R. kezdi. Nem tudja tovább magában tartani a keserűséget és a csalódást. Ömlik belőle a fájdalom:

Találtam „valakit”, egy ZSIDÓT, aki jön segíteni. Találtam valakit, aki nem olyan gonosz, mint Te.

Ez erős volt, de nincs megállás.

Mert nem attól lesz valaki zsidó, hogy hol születik, hanem, mert tesz is érte, és a többi zsidóért is tesz valamit.

F. megkapaszkodott az ajtófélfába. Nem ezt várta. Ezt nem várta. Neki ilyet nem szoktak mondani.

Hirtelenjében csak azt kiáltotta:

Te nem vagy zsidó! Tudod, mi vagy te??! – ekkor a földre köpött. – Ez vagy!!! – ordított – Takarodj innen!!! Takarodj innen!!!

R. nem lepődött meg. Látta már ezt a stílust. Igaz, akkor az utcai csőcseléktől. Halkan válaszolt.

Mindent megteszek, hogy Te se ma­radj itt.

Takarodj innen!!! – válaszolt F.

R. igazából kicsit önmagát okolta az egészért, hiszen akkor kellett volna lép­nie, amikor négy hónapja, sorozatos té­vedések után elcseréltek két elhunytat.

Négy hónapja történt… nehéz elme­sélni.

Aznap az utolsó temetést végezte R. A család még utoljára el akart búcsúzni a nagyitól. Megdöbbenve látták, hogy egy idegen, jóval fiatalabb és testesebb nő feküdt a koporsóban. Ráadásul boncol­va volt, pedig a hozzátartozók külön kér­ték az orvosokat, hogy a 86 esztendős nagymamát ne boncolják.

A temető dolgozói próbálták meggyőzni a családot, hogy a test meg­változik akár néhány nap alatt is. Sőt még a „cédulát” is a koporsóba tették.

Szinte már sikerült is lehengerelni őket. Ám R. nem akart kétségek között temetni. Megkérdezte a családot, volt-e valami különös ismertetőjele a nagyinak.

Elmondták: volt. Kivették a holttestet. A jel nem volt ott.

Telefonok a kórházba, orvosnak, főor­vosnak, hátha ott cserélték el. A válasz egyértelmű nem volt.

Úgyse vallanák be… mondták.

Eközben F. megfenyegette a kántort, „ha erről beszélsz, garantálom, hogy so­ha ne legyen temetésed…”

R. megkérte F.-t, hántolják ki az aznap temetetteket. Nagyon nehéz kérés volt. A végső nyugalom mindenkit megillet…

Esett az eső. „Szerencséjük” volt…

Az első kihantolásnál ott volt a töré­keny nagymama.

Eltemették. Majd utána R. a másik asszonyt is eltemette a zsidó hagyomá­nyokat pontosan őrizve.

Mélyen őrzött titok. Mit kellett volna akkor tenni?

Nem, nem… Akkor az úgy volt jól. Ak­kor két órán keresztül próbálták közö­sen menteni a menthetőt. A megnyug­vás, a lelkek megnyugvása, AKKOR min­dennél fontosabb volt. AKKOR mindenki tette a kötelességét. F. is, R. is.

R. most is próbálta.

Egy perc a temetésig. R. ideges. Re­meg a hangja. Nyugtatja mindenki. Gyors utasítás a kántornak: „Kérlek, las­san énekelj, messziről jön a tizedik!”

Elkezdődik. A szertartás tizedik percé­ben belép egy férfi a ravatalozóba. Lát­hatóan zsidó. A tizedik.

Halk sóhaj a rabbibeszéd közepén. Odaillő. A sóhajok napja.

A sírhelyhez még a káddis előtt odaér­kezik a tizenegyedik is.

A. elkezdte az imát:

JISZGÁDÁL, VEJISZKÁDDÁS SÓMÉ RÁBBO… ámen

MAGASZTALTASSÉK ÉS SZENTELTES­SÉK MEG AZ Ő HATALMAS NEVE… úgy legyen!

Róth Sámuel

Címkék:2002-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az elveszett gyerekkor

Az elveszett gyerekkor Volt egyszer egy legendás zsidó ele­mi iskola, a Hollán Ernő és a Sziget ut­ca sarkán, az Újlipótvárosban....

„Minden részletében magunkra ismerünk” – Gondolatok a nőiségről és a gyermeki látásmódról – az Ajvé című regény kapcsán

Esztertáska Van-e női irodalom? Május végén kerekasztal beszélgetésen cseréltünk eszmét a „Mi a női iroda­lom?' kérdésköréről. Témánkkal a Zsidó Múzeum...

Close