Szombat előfizetés 2017

Találkozás

Írta: Fenákel Judit - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Teljes párában holdbéli táj. Fodrozódik a puha, homokos talaj, megemelkedik, apró dombokat formál, lesüllyed, áricot von a dombok köré. Épület sehol. Elöl, középen a sztálinorgona, könnyedén a talaj fölé emelkedik, nem érinti a homokbuckát, meredek ívben röppennek belőle a lövedékek. Körülötte tankok, ágyúk és katonák, katonák, katonák… Füles sapkában. Pufajkában. A szájuk szétfeszül az ordítástól. Hangjuk nincs. Hangtalanul tüzelnek a tankok, némán és szakadatlanul dolgozik a katyusa. A földbe vájt pincefolyosókból fölkapaszkodnak az emberek. Két kezükkel megtámasztják magukat a homokon, fölhúzódzkodnak. Előbb a fejük látszik, aztán a törzsük derékig. Kendők. Kendők a gyerekeken, a fiúkon is, kendők az asszonyokon. Egyformák. Moslékszürkék. A kabátokon virítanak a foltok. A barnán virágos flanel. A feketén ék alakú sárga. A legtöbb szakadást zsákvászon tartja össze. Zsákvászon a kapca is a vastag talpú facipőben. Nehéz lábuk elsüllyed a puha talajban. Kezüket a fülükre szorítják, mintha a fegyverek kelepelő, sivító, dübörgő lármájától szédülnének. Pedig csönd van. A földdel betömött fülekben lehet ilyen csönd. A kifordult, fagyott szemekben. A fekete szegélyes tüdőlövésekben.

Meghallottam a saját zihálásomat. Élek. Futottam, amennyire a facipőmtől futni lehetett. Nem süppedtem a homokba. Jártam már erre, ugyanezekben a facipőkben. Akkor lekvársűrű sár ragadt a cipőmre, minden lépésért küszködni kellett. És nem voltak katonák. Se tankok, se sztálinorgona. Kutyavonítás volt. Két nagy testű németjuhász rágta, véste a kerítés vaslécét, kapaszkodott rajtuk az ég felé. Repülőgépzúgás volt. Három nehézbombázó úszott fölöttem. Nyomták lefelé az augusztusi hőséget. Istenem, most… csak most az egyszer… Négyen voltunk. A három repülőgép és én. A gépek nem mozdultak. Most ember és mozgás mindenütt. Átsiklottam a katonák és az ágyúk között. Megint katonák és megint ágyúk. Egy pufajka tangóharmonikát rángatott, két csizma ugrált mellette. Tenyerek verődtek össze némán. Lábujjhegyre álltam, a szél megemelt, centiméterekre távolodtam a földtől. Valahol arra, túl az erdőn, ott van az országút. Onnan hallottuk napokon át a teherautókat. Folyékony zaj volt. A dobhártyánkból áradt, egész testünk rázkódott tőle, belülről zúgtunk és remegtünk együtt a gépekkel.

A gyomromból eltűnt a kőnehezék. Anyu, nekem van egy másik hasam a hasamban. És a kishasam mindig olyan nehéz. Most az is megszűnt. Nem volt kishasam. Nem láttam ismerőst. Az a fontos, hogy kijussak az országúira. Az erdő belső széle volt a határ, ameddig elmerészkedtünk. Igazából csak a major területén mászkáltunk. Az országutat hallottuk, de nem láttuk. Amikor a traktor bevontatott ide bennünket, már sötét volt Az erdő, amit mi erdőnek hittünk, pedig fiatal fasor volt, szétnyílt előttem. Elhúztak egy színházi függönyt, és én a színpadon találtam magam. Minden irányból áradtak a katonák. Jöttek a szántóföldekről, az erdőből, a föld alól. A felhőkből is. Lassan ereszkedtek lefelé kötél, ejtőernyő nélkül. Lebegtek, széttárt karjukkal kormányozták magukat. Lehuppantak a homokba, vörös homokeső zuhogott körülöttük. Kikerültem a kalimpáló csizmákat.

Nem voltam türelmetlen. Az a dolgom, hogy itt álljak az országút mellett és váljak. Nemsokára megérkezik, keresni fog bennünket Nekem itt kell lennem, hogy útbaigazítsam. Arra, túl a fasoron, amit mi erdőnek hittünk…

Tank hátán jön, teherautó platóján. Gyalogosan is jöhet. Hozhattam volna egy darab kenyeret. Fáradt lesz és éhes. Elrongyolódott a düftin bricsesznadrágja. Levált a bakancs talpa. Mint nekünk. Facipőben lesz. Mint mi. Azért halad olyan lassan. Soha semmit nem tudtam olyan biztosan, a kisegyszeregyet se, mint azt, hogy értünk jön. Ma jön értünk. Vége a háborúnak. Tudnia kell, hogy itt vagyunk. Tudja is. A sok pufajka, fülessapka, csizma, puska között valami civilcsapat-féle… Lassan poroszkálnak a zsúfolt országúton, a katonák megelőzik őket, kikerülik, elhagyják.

Kezdett zsibbadni a lábam. A civil csapat nem közeledett. Ott volt a látóhatáron. Ha nagyon erőltettem a szemem, kicsit be is hunytam, akkor a második sorban, a sor közepén… Hány óra lehet? Senkinek se volt órája. Még otthon be kellett szolgáltatni. Az adóvevő miatt, amit a zsidók a karórájukba építettek, mondták a csendőrök. A nap járásáról tájékozódtunk. Vagy odasompolyogtunk valamelyik fejőasszonyhoz: tessék mondani, hány óra? Volt, aki elzavart, de olyan is volt, aki ránk csodálkozott, jé, ezek beszélnek, mint az emberek, és megmondta a pontos időt. Megemeltem a facipőbe belezsibbadt lábamat. Megint súlya volt a facipőknek, nem akarták elengedni a földet. A zsibbadás fölfelé ment a vádlimba, aztán a combomban is éreztem a kis tűszúrásokat. Belekábultam a katonákba, a vörössárga porzuhatagba, a se nem közeledő, se nem távolodó rongyos kis csapatba a látóhatár legszélén. Egy fülessapkás katona beleordított az arcomba. Azt ordította… Csak fekete szájüregét láttam, ahogy a nyálbuborék elpattant benne. Meg vörös homlokán a fakadni készülő fehér ércsomót. Két kis zászlóval hadonászott, és mögötte hatalmas fekete tank kapaszkodott fel az országúira.

Aztán mégis találkoztunk. De nem ott az országúton, hanem sokkal később. Már nem laktunk a régi lakásunkban, összeköltöztünk a nagynénénkkel. Csöngettek, más nem hallotta, csak én, mondtam a nagynénémnek, nem tetszett hallani, csöngettek. Biztos a füled csöng. Nem hagytam magam lebeszélni, kimentem és egy koldusféle állt az ajtóban. A tenyere feketén fényes a piszoktól, az arca is kormos, vagy ilyen, de a szeme ismerős, és a haja is… Apunak göndör fekete haja volt, oldalt elválasztotta, anyu mesélte, hogy drótkefével fésülte, olyan erősszálú gubancos volt. Ott az ajtónál persze több benne az ősz, mint a fekete. De akkor lenéztem a nadrágjára, az egyik szára üres, egy fadarab kopogott a helyén, a hóna alatt mankó, az egész törzse féloldalas, semmi sincs ott, ahol kellene, az arca se rendes, valami forradás gyűrte össze a szája sarkától a füléig… Már éppen rákiabáltam, de a nagynéném utánam jött, mi a csudát álldogálsz az ajtóban. Hirtelen bevágtam az ajtót, nem akartam, hogy más is lássa ilyennek, és mire megint kinyitottam, senki se állt a küszöbön.

 

Címkék:1993-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A hagyomány őrzői

Féner Tamás fotóművész képei Izrael Állam 45. Függetlenségi Napjáról áprilisban Zalaegerszeg városa is megemlékezik. A rendezvények során izraeli kapcsolataik dokumentálása...

1848 tavasza: Rendelet az antiszemita zavargások ellen

Amikor Pesten, március 15-én kitört a forradalom, a pozsonyi születésű 26 esztendős Dux Adolf Nemzeti-dal fordításával, Diósy (Diósi) Márton hírlapíró...

Close