Szombat előfizetés 2017

Forró kávé, pirítós

Írta: Szántó T. Gábor: - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Szántó T. Gábor

Forró kávé, pirítós

Benedek az íróasztal mögött ült. Friedmann vele szemközt, a szoba közepén állt. Az őrnagy az asztal elé helyezett székre mutatott, közben az arcát vizs­latta. Az őrizetes bátortalanul lépett kö­zelebb.

  • Csak tessék, üljön le nyugodtan.

  • Vizes a ruhám – szabódott Friedmann.

  • Vizes?

  • Inni kértem, mire az őrök leöntöt­tek.

Benedek látványos rosszallással csó­válta a fejét:

  • Hozatok magának egy száraz ruhát.

  • Elvették a sapkámat is. Ha kérhet­ném.

Az őrnagy telefonon adott utasítást, hogy szerezzenek egy rend ruhát és egy tiszta inget a raktárból, valamint egy sapkát. Letakarta a mikrofont, úgy szólt a tébláboló Friedmannhoz:

  • Gondolom, nem reggelizett.

Friedmann a fejét rázta.

  • Kávé, vajas pirítós?

A fogoly bizonytalanul bólintott. Az őrnagy továbbította a rendelést. Miután letette a kagylót, egy darabig szótlanul nézte a borostás, beesett arcú, vékony- dongájú férfit, mintha időt adva neki a szemlélődésre, csak azt fürkészte vol­na, vajon a másik felismeri-e őt. Fried­mann azonban nem adta semmi jelét, hogy emlékezne. Egy darabig állta az őrnagy pillantását, agárszerűen szikár arcából kissé dülledt, fáradt szemek meredtek Benedek Györgyre, azután el­nézett mellette.

  • Rágyújt? – kínálta cigarettával az őrnagy.

  • Nem dohányzom.

Miközben Benedek leszívta az első slukkot, azon kapta magát, hogy zsidós vonásokat keres a rövidre nyírt, barna hajú, csupán halántéka fölött kopaszo­dó, nála kevéssel idősebb férfin, akinek ábrázatára homályosan emlékezett.

  • Ugyebár mindketten tudjuk, miért van itt – nézett rá szúrósan. – Maguk fo­lyamatosan és részletesen informálták az izraeli diplomáciát a magyar politikai élet és az államigazgatás zsidó szárma­zású vezetőiről, hogy felderítsék, kiket környékezhetnek meg a kivándorlás ügyében. Ezzel egyidejűleg közremű­ködtek csoportosan elkövetett, tiltott határátlépés megszervezésében, s miu­tán nem sikerült a tömeges kivándor­lást politikai eszközökkel és megvesz­tegetéssel lehetővé tenniük, kapcsola­tot létesítettek Rajk Lászlóval és a titóista kémcsoporttal, hogy Jugoszlávia javára kémkedjenek, diverzáns akció­kat szervezzenek, s végül megdöntve a nép hatalmát, elérhessék céljukat – so­rolta egy szuszra a vádakat. – Szép kis lajstrom, nem gondolja?

Kellemetlen volt hallania, hogy tudnak a követségi megbeszélésekről, azon pedig elcsodálkozott, hogy a leg­súlyosabb, egyébként minden alapot nélkülöző vádat kihallgatója csak har­madikként említi. Talán az időrend mi­att. Kóválygott a feje a fáradtságtól és a képtelen gyanútól, de tudta, össze kell szednie minden erejét, ha tisztázni akarja magát. Előre lépett, és megtá­maszkodott a szék támlájában. Lassan, nyugodtan próbált fogalmazni, de látszott rajta, hogy ideges.

  • Kapcsolatban álltunk az izraeli kép­viselettel, ez igaz. Nem titkoltuk soha.

Az is igaz, hogy tájékoztattuk őket a magyarországi politikai életről, és arról is, kihez kellene folyamodni a kiván­dorlás miatt. Azt hiszem, ezért még nem lehet valakit bebörtönözni. Mi ma is csak azt mondjuk, amit mindig is mondtunk: vissza akarunk térni Izrael földjére. – Nem akart fennkölt lenni, mégis pátosz volt a hangjában.

Az őrnagy egy pillanatra felfigyelt a ma és a mindig szó hangsúlyára. Nem tudta, csak képzelődik, vagy tényleg döfött egyet felé a másik. Eddig úgy tett, mintha sose látta volna.

  • Hozzásegítettünk fiatalokat, hogy útnak indulhassanak. Elsősorban olyan gyerekeket, akiknek mindenkijük oda­veszett, maguk is sokat szenvedtek, és úgy érezték, hogy nem találják meg itt a helyüket.

  • Ne érzelegjen itt nekem! Maguk tör­vénybe ütközően, embereket csem­pésztek át Csehszlovákiába.

Friedmann nagyot nyelt, úgy folytatta:

  • A Rajk Lászlóval kapcsolatban mondottakból egy szó sem igaz. – Meg­ijedt a saját keménységétől. – Úgy ér­tem, valami tévedésről lehet szó. Jugo­szláviában a határ lezárása előtt hóna­pokkal jártunk utoljára. És a többi, ez­zel kapcsolatos vád sem állja meg a he­lyét.

Benedek szemrebbenés nélkül blöf­fölt:

  • Azt hiszem, nem látja világosan a saját helyzetét. Rendelkezésünkre áll egy vallomás, amely magát jelöli meg Rajk cionista kapcsolataként.

  • Kérem a szembesítésemet azzal, aki ezt állítja.

Az őrnagy idegesen az asztalra csa­pott:

  • A vizsgálatot egyelőre én vezetem!

Friedmann összerezzent, de átvillant rajta: nem állhat erős lábakon a vád, ha ilyen indulatot képes kiváltani javasla­tával. Az őrnagy is érezte, hogy ingerült­sége elárulja, ezért visszakozott. Magá­ra erőltetett nyugalommal szólalt meg újra, mintha tagolt mondataival ellen­súlyozhatná előbbi kirohanását.

  • Időben sort kerítünk erre is, de a maga története nem itt kezdődik. Men­jünk csak sorjában. Maguk lényegében kémkedtek egy idegen állam javára, és ezzel egyidejűleg embercsempészés­ben is közreműködtek. A Rajk-ügy csu­pán a dolog vége. Mintegy természet- szerű következménye demokráciaelle­nes beállítottságuknak.

Kopogtak az ajtón.

  • Tessék! – szólt indignálódottan az őrnagy.

  • Jelentem, meghoztuk a ruhákat – lépett be az egyik foglár. Benedek el­nyomta a cigarettát, és intett, hogy vi­gyék ki az őrizetest átöltözni.

  • Meg is mosakodhat – szólt utánuk.

Mire Friedmannt visszakísérték, már az asztalon gőzölgött a kávé, tányéron sorakoztak a pirítósok, egy tálkában némi vaj.

  • Egyen – biztatta Benedek, de Friedmann még mindig nem ült le az íróasz­tallal szemközti székre. Ajkai olykor megmozdultak, mintha magában be­szélne. Az őrnagy elképedt. Rádöb­bent, a másik azért nem nyúl az étel­hez, mert imádkozik, s ezért kellett ne­ki az a kurva sapka is. Elvesztette a tü­relmét:

  • Mit képzel, ember! Nem zsinagógá­ban van. Ez az Államvédelmi Hatóság, magát pedig kihallgatásra hozták. Ne éljen vissza a türelmemmel!

Friedmann leereszkedett a székre, és magában befejezte a vészhelyzet eseté­re előírt, rövid imát, ami mentesítette a többi alól. Szeretett volna lassan és méltósággal enni, de ahogy megérezte a pirítás és a forró feketekávé illatát, összefutott a szájában a nyál és hatal­masat harapott a kenyérből.

  • Egyen csak nyugodtan, én közben kérdezek. Hogy került kapcsolatba Rajk Lászlóval?

Elmondta, hogy a Cionista Szövetség delegátusaként ’46-ban járt nála először, s akkor ígéretet kaptak a ki- vándorlási kérelmek gyors elbírálására. A belügyminiszter érdeklődő volt, noha igyekezett lebeszélni őket az ország tö­meges elhagyásáról. Azzal érvelt, hogy a brit kvóta értelmében évekig kell vár­niuk a törvényes letelepedésre Paleszti­nában, de ezt a kifogást elhárították. Tudatták vele, hogy a nyugati hontalan táborokból, ahová ideiglenesen elhe­lyezték az alijázni szándékozó túl­élőket, az angolokkal való folyamatos tárgyalások eredményeképpen egyre többen juthatnak el Izraelbe. Kizárólag erről a kérdésről esett szó, és a depor­tálásból hazatérő, időközben elfoglalt otthonaikba visszaköltözni kívánó zsi­dók elleni atrocitásokról. Rajk megígér­te, hogy még szigorúbban fellép a rendőrség a nyílt antiszemitizmussal szemben, ugyanakkor kérte, hogy a bé­kesség kedvéért fogadják el a rászoru­lók a volksbundista svábok és más népellenes elemek, helyi hatóságok ál­tal biztosított, időközben szintén megü­rült lakásait. A megbeszélésen végig je­len volt a Cionista Szövetség többi tag- szervezetének egy-egy vezetője is, így állításait igazolni tudják – jelentette ki határozottan, a pirítás utolsó morzsáit is elpusztítva Friedmann.

Élni fogok a lehetőséggel – mondta gúnyos hangon az őrnagy. – Egyébként már vannak itt közülük néhányan – tet­te hozzá, hogy a túlzottan magabiztos­sá váló őrizetest kissé elbizonytalanítsa. Figyelte az arcát, de azon egy rezdü­lést se látott. Csupán annyit vehetett észre, hogy az ujjai között morzsolt szalvéta zizegése szűnik meg egy pilla­natra, majd újra gyűrögetni kezdi a gombócot.

Furdalta a kíváncsiság, hogy embere tényleg nem emlékszik-e rá, vagy csak úgy véli: jobb, ha nem emlékszik. Mi­közben Friedmann már a belügyminisz­terrel zajlott második találkozóról be­szélt, Benedeknek az járt a fejében, hogyha valóban több cionista vezetőt tartóztattak le, miért nem egy kézben fut össze a Rajk-ügy e szála, s ha már nem így történik, vajon miért nem a so­mér vonalat kell felfejtenie, amit test­közelből ismer. Mert itt sötétben tapo­gatózik. Tulajdonképpen semmit nem tud az egész ügyről. Utána kéne szag­lászni, ki foglalkozik még vele, vagy egész egyszerűen az ezredesnek sze­gezni a kérdést, elvégre nem blöffölhet végig. Lehet persze, hogy Fényi így akarja megkönnyíteni a helyzetét. Még kínosabb volna, ha netán régi elvbará­tait kellene szólásra bírnia. Az is lehet, hogy a somérok közül nem is hoztak be senkit. Elvégre azok mégiscsak mar­xista alapon állnak, ha képtelenek is tisztán osztályszempontokat érvényesí­teni, és a proletár nemzetköziség elveit érvényre juttatni csökevényes naciona­lizmusukkal szemben. Persze a Rajk- ügybe ettől még éppenséggel beleillenének. Sőt: éppen hogy ők illenének bele igazán.

Fényi régi párttag. ’36-ban ott volt Spa­nyolországban, utóbb került Moszkvába.

Azt suttogták: személyes kapcsolatban állt az emigrációban Rákosival, s maga­sabb posztot kínáltak neki, ő kérte ma­gát operatív területre. Soha nem került szóba közöttük, de sejtette, hogy főnöke is zsidó származék, legalábbis erre utalt, amikor egy alkalommal szüleiről ejtvén szót, az ezredes csak annyit mondott: ők is a fasizmus áldozatai lettek.

Újra eszébe jutott az önéletrajz. Hirte­len összeállt a kép. Ha igaz, hogy tudnak a múltjáról, s így nyilván arról is, hogy nem volt őszinte, lehet, hogy feljebbről érkező nyomást próbált tompítani az ez­redes, amikor a Friedmann-dossziét szignálta ki rá, nem valamelyik régi tár­sáét. Nem tudhatta, hogy ezt az alakot is ismeri. Fényi kiállt érte, mert bizalom­mal van iránta. Meleg hála öntötte el, ám azt is tudta, nem szolgálhat rá másként a bizalomra, csak úgy, ha e könnyített próbán kifogástalanul helyt áll.

  • Na, akkor kezdje elölről, de ne simlizzen nekem! Arról beszéljen, hogy Rajk milyen feladatokkal bízta meg ma­gukat ezen a második találkozón. Mi­lyen információkat kért és kapott?

  • Ne haragudjon, őrnagy úr, de ez képtelenség! – szaladt ki Friedmann száján.

  • Az isten bassza meg! Tényleg nem érti, mibe keveredett? – üvöltött rá paprikavörösen Benedek. Friedmann az ordító káromkodástól el­sápadt. Az őrnagy észre­vette, hogy megszeppent: – Szedje össze magát és folytassa. Minden apró részlet fontos lehet. Mit kértek Rajktól, és mit kért cserébe az a disznó?

Megdöbbent saját ma­gán, milyen könnyedén le­írta Rajkot, akit addig, akár a többi vezető elvtár­sat, nagyra becsült, egyút­tal meg is könnyebbült, hogy nem őrlődik, mint szokott; képes tudomásul venni a drámai tényeket.

Friedmann nagyot nyelt. Egy pillanat­ra elbizonytalanodott. Lehet, hogy a Szövetségből valaki, a többiek háta mögött alkut kötött Rajkkal, és valóban részt vett valami államellenes dolog­ban? Lehet, hogy átejtették valamennyiüket. Vagy csak ő nem sejtett semmit? Ez képtelenség – futott át az agyán. Amiről tudott, nyíltan és ke­mény szavakkal beszélt.

A második találkozó alkalmával, ’47 októberében, valóban kéréssel fordul­tak a belügyminiszterhez. A Szövetsé­ges Ellenőrző Bizottság leple alatt mű­ködő szovjet cenzúra két éven át nem hagyta jóvá, hogy a Cionista Szövetség lapot indítson, sőt a tagszervezetek kőnyomatosainak megjelentetését is akadályozták. Olykor a nyomdából kel­lett visszahozni a kéziratokat, és több hetes huzavona után jelenhettek csak meg a kiadványok. Akkor határozták el, hogy panaszt tesznek a belügyminisz­ternél és akár demonstrációt is szervez­nek, amikor egy Palesztináról szóló do­kumentumfilmet öt nap után levettek a Metropol mozi műsoráról, és se szó, se beszéd elkobozták az egyetlen kópiát. Azon az őszön már a Belügyminisztéri­um gyakorolta az engedélyezési jog­kört, és Rajk László késznek mutatko­zott bizonyos könnyítésekre.

Részletekbe menően magyarázta a huzakodást. Az őrnagy arcára jól látha­tó érdektelenség ült ki. Már tudta: így semmire nem jutnak. Amit Friedmann előadott, igen kevés volt ahhoz, hogy bárki is egy majdani összeesküvés magvát láthassa benne. Ideges lett. Nem tudott a Rajknak tulajdonított cse­lekmények részleteiről, amihez a cio­nista szálat köthette, sőt kötnie kellett volna. Noha nem volt kétsége a bukott miniszter terhére rótt súlyos vádakkal kapcsolatban, kizökkentette nyugalmá­ból az őrizetes konok tagadása és rész­letekbe menő, ám az ügy szempontjá­ból tökéletesen érdektelen beszámoló­ja. Egyetlen apró momentumát sem lát­ta a vallomásnak, amin fogást találha­tott. Az izraeli követség informálása és az illegális határátlépés elősegítése, amit közvetett bizonyítékokkal alá tu­dott támasztani a nyomozati anyag, csupán ürügy volt, előzmény az igazi vádhoz. Tudta, konzultálnia kell az ez­redessel, de nem akarta emberét úgy visszaengedni zárkájába, hogy azt érez­hesse, növekedtek az esélyei. Mély le­vegőt vett és félbeszakította a férfit, aki még mindig lendületesen magyarázta, milyen lapok indításáról egyezkedtek a belügyminiszterrel.

– Figyeljen rám jól, Friedmann! Maga azt hiszi, lukat beszélhet a hasamba, csak mert türelmes vagyok. Nem érde­kelnek az újságjaik, meg hogy miféle irányzatok voltak a maguk Szövetségé­ben. A maguk kémkedése lényegileg bizonyosságot nyert már a tiltott határ- átlépéssel. Ki másnak volna szüksége arra, hogy engedély nélkül hagyja el az országot, mint annak, aki titkos infor­mációkat akar kijuttatni. Egyetlen do­log érdekel. Hogy kiderítsem, milyen szerepük volt a titóista kémbandában, hogyan játszottak össze Rajkkal, hogy információt szolgáltassanak az ameri­kaiaknak.

Elhallgatott, váratlanul felállt, és az ablak melletti dohányzóasztalon lévő, fadobozos néprádióhoz lépett. Bekap­csolta, és csavargatni kezdte az állo­máskeresőt. Valami nagyzenekari da­rabnál állapodott meg. Kata biztosan azonnal felismerné, mi az, amit játszanak, sőt, ha azt nem is tudná pontosan, ki vezényel, megmondaná, kik vezé­nyelhetik, merengett el egy pillanatra, majd maximumra tekerte a hangerőt. Friedmann elkerekedett szemmel fi­gyelte, mit művel. A harsogó zene re­csegve szakadt ki a dobozból.

Visszaült a helyére, és intett az őrize­tesnek, hogy jöjjön közelebb. Az zavar­tan engedelmeskedett. Benedek maga is az asztal fölé hajolt, és lehalkítva hangját, szinte suttogott:

  • Ezt az ügyet nem én viszem egye­dül. Nyilván találkozott már a másik ki­hallgatójával is. Csak akkor tudok segí­teni magának, ha maga is segít nekem. Ért engem, ugye?

Elhallgatott, és hátradőlt. Ha valaki ekkor megpillantja őket, könnyen azt hihette volna: a két férfi a zene élveze­tén kívül mással nem foglalkozik.

  • Van valamilyen óhaja, sóhaja? – kérdezte hangosan az őrnagy.

  • Ha lehet – köszörülte meg a torkát Friedmann -, kérnék vécépapírt.

Benedek bólintott. A másik felbátoro­dott:

  • És szeretnék beszélni a feleségem­mel.

  • Erre egyelőre nincs mód, de üzen­het neki. – Friedmann csodálkozó arcát látva gúnyosan elnevette magát: – Nincs postás. Általam kell üzennie.

  • Akkor csak annyi lenne az üzenet, hogy élek.

  • Átadom. – Ismét szinte csak sutto­gott: – Maga pedig gondolkodjon az ajánlatomon. Nem reménytelen a hely­zete.

A zene váratlanul abbamaradt, a hír­olvasó pedig a Magyar Dolgozók Pártja előző napi, sportcsarnokbeli taggyűlé­séről szóló közvetítés ismétlését konfe­rálta fel, és rögtön utána, helyszíni fel­vételről Rákosi Mátyás, az MDP főtitká­ra előadása következett. Zengett a szo­ba a dübörgő tapstól és a hangerő mi­att torz beszédtől. Benedek kissé zavar­tan lépett a rádióhoz, elzárta, azután meggondolta magát, és újra bekapcsol­ta, ezúttal már normális hangerővel. A házi telefonon jelezte, hogy vége a ki­hallgatásnak.

Műparaszt. Friedmannak most is ez jutott eszébe Rákosi beszédének halla­tán, mint mindig, ha a gonddal elsajátí­tott tájszólást hallotta. Ismert elég em­bert mindenféle vidékről: jól tudta, zsi­dó így soha nem beszél, csak ha feled­tetni akarja mivoltát. Na hiszen, ha ez az azesz bárkivel is feledtetni tudná!

Amikor az őrök megérkeztek, hogy visszavigyék a zárkába, Benedek elmé­lyült figyelmet tettetve állt a rádió előtt, és indulatosan leintette a tizedest, aki hangosan jelentett. Dühösen a készü­lékre mutatott, mint aki nem érti, hogy zavarhatják ilyenkor. Megszégyenítette az őrt a fogoly előtt, aki kifelé menet Friedmannon torolta meg sérelmét. Már a külső szobában akkorát taszított rajta, hogy majdnem átesett a küszö­bön, s a folyosón géppisztolya agyával hátba vágta. Friedmann, fogát dühösen összeszorítva, némán tűrte a bosszút.

Percekig tartott, míg a pincében új cellájához értek és magára maradt. Megélénkült a föld alatti világ. Meg kel­lett állni minden fordulónál, és a falnak fordulva, lehajtott fejjel, némán vára­kozni, míg az ellenkező irányba tartó, szintén földre szegezett tekintetű fog­lyot elvezették.

A zárkában hűvös fogadta, de a pad­ló száraz volt. Vécécsésze állt a sarok­ban, átellenben priccs takaróval, mel­lette sámli. Középen halovány fényű vil­lanykörte lógott.

Lezökkent a fekvőhelyre, de nyom­ban nyílt a kukucskáló, és az egyik smasszer ráreccsent:

– Nappal nem ül az ágyra!

Kényszeredetten állt fel, és ereszke­dett le a sámlira. Tudta, hogy mérlegel­nie kellene, esélyt latolgatni, mit te­gyen, elvégre ezért kapott gondolkodá­si időt, mégsem tudott elegendő nyu­godtságot erőltetni magára. Tudta, hogy a viszonylagos kényelem, a száraz ruha mind megpuhításának eszköze, e józan helyzetértékelés mégsem tudta elnyomni benne az egészséges lélekre jellemző, hirtelen feltámadó reményt, hogy most mégis jobbak az esélyei, mint akárcsak néhány órája. Máskor le­het szkeptikus az ember, de igazi ne­hézségek közepette annak kell örülni, aminek lehet. Ha az egy száraz ruha, egy lópokróccal letakart priccs, vagy egy tisztességes reggeli, akkor annak. Hullámzott benne a kétségbeesés és a bizakodás.

Naivitás volt azt feltételezni, hogy megúszhatják mindazt, aminek jelei már korábban is látszottak! Keserű szájízzel gondolt mindazokra, akikkel vitába bocsátkozott az elmúlt években ezekről a rósékról.* Azt mondták neki: ne nevezze így őket, mégsem járja, hogy így beszéljen zsidókról is, de ő nem engedett. Lehet, hogy vannak kö­zöttük zsidók, de a velejükig gonoszok azok is. Megszállottak, az anyjukat el­adnák a hatalomért, a módszereik pe­dig nem jobbak a horthysta politikai rendőrségénél. Vitapartnerei csak do­hogtak; ez utóbbiról nekik is volt már némi tapasztalatuk, csakhogy nem akarták elveszteni a reményt, amit Friedmann már elveszített. Csak magunk­ban bízhatunk – hangoztatta keserűen, és irtózott a gondolattól, hogy a kom­munistákkal kell alkudozni, vagy üzle­telni a kivándorlásért.

A zsidó származású kommunista ve­zetők jól tudják: a nép szemében zsi­dók, és hiába bújnának ki a bőrükből, ezen változtatni nem tudnak. S persze ezért kell nagyot rúgniuk a zsidókon, hogy eltereljék magukról az elfogultság gyanújának árnyékát. Azt hiszik, ez bi­zonyság lehet, népszerűvé teheti őket azok szemében is, akik bűntudattal él­nek az elűzött, és részben visszatért zsidók házaiban és bútorai között; azok szemében, akik zsidó bosszútól tarta­nak, s már önmagában ezért gyűlölik a zsidókat. Ha cionistákról, feketézőkről, vagy árurejtegetőkről beszélnek is, zsi­dókra gondolnak, s hagyják, hogy a jó­nép ugyanígy tegyen. Szemét banda, mögöttük pedig ott áll a Szovjet. Sztá­lin is utálja a zsidókat, csakhogy megbízható, hű kutyákra van szüksége. Hát ezekben megtalálta. Zsidó helytartó – ezt suttogják Rákosiról, hiába kapáló­zik.

Friedmann nem érzett elégedettsé­get, hogy igaza lett, de ő már ’46-ban óvott az illúzióktól. Akkor nemcsak a somérok, még a klálcionisták** is azt mondták: ki kell állni a Szovjet mellett a végsőkig, mert a túlélők szemében ők a felszabadítók, és ha velük szem­ben próbálnak meg politizálni, elriaszt­ják maguktól az embereket, nem sza­bad megfeledkezni arról sem, hogy a fasiszták nem tűntek el, csak el­ rejtőztek a jobboldal köpönyege alatt. És ha a Szovjet mellett ki kell állni, ak­kor a kommunistákat is támogatni kell, még ha nem értenek is egyet velük szá­mos kérdésben. Szerencsétlen hülyék, gondolta. Szerencsétlen hülyék voltunk valamennyien.

Csak most érezte, milyen elgyötört. A dörömböléstől jószerével végig ébren töltött éjszaka, a váratlan hajnali kihall­gatás és az őrnagy különös viselkedése is megzavarta. Ismerős volt az arca va­lahonnan, de lehetséges, hogy kép­zelődik, csak a zsidós vonások miatt keveri össze valakivel.

Körbenézett, és ismét bizonyos elé­gedettség fogta el. Úgy érezte, magatar­tásával kényszerítette ki a normálisabb viszonyokat. Már amennyiben normá­lisnak mondható, hogy az embert egy kétszer három méteres lukba zárják, és annak is tud örülni, hogy nem bűzölög mellette a saját ürüléke, feleselt önma­gával. Nyilván ez is része a taktikának, így próbálják megpuhítani. Akkor is elégedett.

Emlékezett: mínusz huszonöt fok­ban, süvítő hóviharban a keleti fron­ton, egyenrangú súllyal merült fel vágy­képei között egy száraz kapca és egy rakás tűzifa a hazatéréssel: anyja, apja viszontlátásával. A túléléshez nélkülöz­hetetlenek voltak a mindennapi sikerek lépcsőfokai. Báruch háSém sel jom jom – áldani kell a Teremtőt minden túlélt napért, emlékezett az apja által untig idézett mondásra, nagyra tartotta az alázatát, hitét erősebbnek a magáé­nál, de mindig is kevesellte ezt a meg­győződést, mint egyedüli életelvet.

Zaklatottan gondolt a kihallgatás vé­gén, a rádió jótékony recsegése köz­ben elsuttogott mondatokra. Ugyan mit remél ez az alak az ajánlatba burkolt fenyegetéstől? Ezeket a képtelen váda­kat épeszű ember nem vállalhatja ma­gára. Ezeket épeszű ember el se hiheti. Ugyan mit ajánlhat cserébe a legsúlyo­sabb büntetést is kockáztató közremű­ködésért?

Friedmann tisztában volt vele, hogy a vallatás során előbb vagy utóbb lehet, hogy nem bírja tovább – rá tudják ven­ni a beismerésre, nyilván megvannak az eszközeik, csak idő kérdése, hogy rátaláljanak a megfelelőre. Azt is tudta ugyanakkor, hogy tárgyalás nélkül alig­ha ítélhetik el, hiszen pont ez a céljuk; ország-világ előtt demonstrálni „az el­lenség terjeszkedését”, „rákos burján­zását”, mely immár saját soraikat sem kíméli. A „cionisták” csupán melléksze­replők, és ugyan ki tudja, ki még? Amit Peyer előadott ’41-ben, s amiről volt hadifoglyok is beszámoltak, most moszkvai mintára itt is megvalósul. S hiába képtelenség, amit állítanak, az együttműködők révén valósággá lesz, mert a saját, elvakult elvtársaikat itt is meggyőzhetik a képtelenebbnél képte­lenebb vádak elismerésének fontossá­gáról. Csakhogy amíg Rajkot, vagy a többi kommunistát rávehetik a nyilvá­nos vallomásra, őt erre nem tudják rá­kényszeríteni. A bíróság előtt vissza­vonja minden szavát, amit kínzással préseltek ki belőle, fogadkozott.

Odahúzódott a vödör víz mellé, ami egyben a kübli leöntésére is szolgált. Bögrével merített belőle. Beleszagolt, kortyolt egyet, majd felhajtotta az egé­szet.

Mit akarhat tőle ez az ember a vallo­másán kívül, s ugyan miért vállalna kockázatot érte? Még ha zsidó is, nem valószínűtlen ez az egész? Lehet, hogy megszólalt a lelkiismerete? Nemigen hitte, igaz, tisztában volt vele: az em­bernek halála pillanatáig nyitva a le­hetőség, hogy visszatérjen az útra, ahonnan letért. A keretben is voltak emberségesebbek Sztari Oszkolnál, de ott senki nem vállalt volna ilyen rizikót a gondjaira bízottakért. Ha nem csapda ez is. Lehet, hogy valaki, akire a hamis vádat alapozták, mégsem vallott, ezért finomodnak a módszerek. De amivel vádolják, így is, úgy is halálbüntetéssel sújtható. Tagadni kell, amíg csak bír. Más esélye nincs.

Lerogyott a sámlira, és az ágy szélén karjára hajtotta fejét. Hiába tudta, hogy nincs rá kézzelfogható oka, mégis biza­kodás töltötte el. Nem szabadult tőle, pedig tudta, az ajánlat legfeljebb arról szólhat, hogy némi enyhítéssel ismerje be a terhére rótt vádakat, amit valahol, valakik, valamiért kitaláltak.

A halovány remény s persze a több mint kétnapos ébrenlét elcsigázottsága segítette, hogy egyik pillanatról a má­sikra álomba zuhanjon. Szerencséjére ezen a zárkaszakaszon, két dörömbölés és leselkedés között, napközben olykor egész órák is elteltek, így, bár gubbasztva és kényelmetlenül, mégis­csak volt némi esélye, hogy pihenjen. Elalvás előtti utolsó gondolata az volt, hogy összefolynak benne a napok, s ta­lán kétszer is kellett volna már számol­ni az omert,*** mióta lefogták őt. Azt se tudja így, pontosan melyik este kö­szönt be a svüesz.**** Az apjára gon­dolt. Vele biztos nem történt ilyesmi. Ha nem hozzák be, és nem lökik félájultan abba a sötét lukba, ő se vétette volna el a napokat. Arról mégse tehet, hogy nem tudja, mennyi időt töltött ott. Nem vívódott sokáig. Annyira elcsigá­zott volt, hogy ültében is elnyomta az álom.

* gonosz (héber-jiddis)

** általános (polgári) cionista irányzat (héber)

*** Pészachtól Sávuotig (a betakarítás, a „he­tek” és a Tóraadás ünnepéig) hét hét: negyvenkilenc nap telik el. Ez az omer (kéve), ma a napok számlálásának időszaka, mely az egyiptomi kivonulásra való emlékezést a Tó­raadás ünnepével összeköti (héber)

**** A betakarítás, a „hetek” és a Tóraadás ünnepe (héber-jiddis)

Részlet a Keleti pályudvar, végállomás című regényből, mely a Magvető Könyvkiadónál jelenik meg 2002-ben.

Címkék:2001-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kertköszönet

Tábor Ádám Kertköszönet Kinek köszönhetem a kertet? Istennek, apámanyámnak, M-nek. A napnak, amely átsüt a fák közt. A fáknak, hogy...

„Ami Hitlernél a faj, Sztálinnál a társadalmi státus volt” – Várnai Pál beszélgetése Simon Markish-sal

„Ami Hitlernél a faj, Sztálinnál a társadalmi státus volt” Várnai Pál beszélgetése Simon Markish-sal Simon Markish irodalomtörténészt, műfordítót, polihisztort, akinek...

Close