Szombat előfizetés 2017

Kardos G. György emlékezete

Írta: Spiró György - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Szerkesztőségünk az alábbi írással emlékezik Kardos G. György íróra, egykori szerkesztőbizottsági tagunkra, barátunkra, aki idén májusban lenne 75 éves.

Spiró György

Úgy vagyok vele, gondolom, teljesen normális módon, hogy akiket nagyon szeretek, azokat igyekszem összeterel­ni, szeressék meg egymást ők is. Arány­lag gyakran előfordult, hogy ebbéli igye­kezetemben sikerrel jártam, szeretteim mély barátságot kötöttek, ezek a barát­ságok sokszor évtizedek megpróbáltatá­sait is kibírták.

Kardos G. Györgyöt már nem tudom személyesen megismertetni az újabb szeretteimmel. Pontosan tudom, mennyire imádnák egymást. Látom ma­gam előtt, amint Kardos szép szerel­memre bámul, engem leplezetlenül irigyelve, kissé véreres szemeit el-elkapja róla, szemhéját félig lehunyva, lopva és szégyenlősen bámulva őt, és legjobb formáját futva megállíthatatlanul önti rá remek sztorijait, szerelmem pedig, aki tökéletesen érti minden apró belső po­énját, egyik kacagásból a másikba ájul.

Látom Kardost magam előtt, amint a gyerekeimmel is elhülyéskedik, akiket csak egészen kicsi korukban látott, no­ha persze a szerelmem sokkal mélyeb­ben érdekli, hiszen nő. A gyerekek álta­lában untatták, mert kulturáltság, olva­sottság, személyes, megélt emberi ta­pasztalatok nélkül az ő élőbeszédében is pontosan formált, poénra kihegyezett mondatait értékelni nem lehetett, már­pedig ő vágyta a sikert, társalgásban még inkább, mint írásban, úgyhogy a gyerekeket joggal unta.

Egyre gyakrabban kapom rajta ma­gam, hogy ilyen jelenteket képzelek, ve­le a főszerepben. Nem tudok úgy elha­ladni valamelyik volt lakásának közelé­ben, hogy ne szeretnék felugrani hozzá. Ez az egyre kedélytelenebb, egyre üre­sebb, egyre rémesebb város mindin­kább megtelik a képzeletemben ővele, fia valamit Budapestben még szeretni lehet, az az ő emléke, meg még néhány csodálatos emberé, akik mostanában halnak kifelé, egyébként velem együtt, aki túlságosan törpe minoritás vagyok ahhoz, hogy a Kardos-féle csodákat át tudjam hagyományozni azokra, akik már nem ismerhették.

Egyre gyakrabban jut eszembe az egyik mondata. Amikor még rendszere­sen találkoztunk, legalább hetente egy­szer, de inkább kétszer, én nemigen szóltam semmit, boldogan hallgattam, és szakadatlanul röhögtem, mert ő me­sélt. Egyik alkalommal megállt a mondat közepén, rám bámult, és azt mondta: „Spiringer, te mindenen nevetsz, neked nincs is humorérzéked!” Ezen is nevet­tem akkor, mit minden élesen megfogal­mazott paradox mondatán. Lehet, hogy mára megjött a humorérzékem, mert ma már nem nevetnék ezen. Megjött a hu­morérzékem, csak a humor esélye tűnt el az életünkből, és talán nem egészen véletlen időbeli egybeesés, hogy éppen akkor, amikor ő is eltűnt.

Egyre kevésbé érdekel ma már, ami annak idején lenyűgözött, hogy mekko­ra nagy író. Persze az, akár elismerik ezt valamely korlátolt, mérvadó körök, akár nem. De egyre fontosabbá válik az em­ber, akihez hasonlíthatót sem előtte, sem utána nem láttam. Biztos vonatkoz­tatási pont volt Nem mintha ma nem lenne az, legalább annyira fontos ne­kem, amit képzeletemben ő gondol és ő mond mostanában, mint akkor, amikor még tényleg mondhatta. De nagyon fáj, egyre jobban fáj, hogy személyiségének varázsában ezentúl azok, akik értékelni és szeretni tudnák, már nem részesül­hetnek. És hogy amit nekem mond ma is, és mondja folyamatosan, azt nem tu­dom tolmácsolni másoknak.

Ezt a varázst nem próbálom le- vagy körülírni, mert reménytelen.

Hogyan érzékeltethetném például a gyávaságnak természetét úgy, hogy a mindenkori primitívek félre ne értse­nek?

Aki ismerte, értette és szerette, az megbocsátotta többnyire jelentéktelen kiegyezéseit a fennálló hatalommal ab­ban a furcsa, akkor még hosszúnak tű­nő, nyomasztó és hazug békekorban, amikor a külső és belső erőknek, tő­lünk: normális emberektől független fo­lyamatoknak hála az életbe éppen nem kellett feltétlenül mindenkinek beledöglenie és beleőrülnie. Ha nem is aranyko­ra volt az a két, két és fél évtized a ma­gyar kultúrának, de az e századi ezüst­kora mindenképpen.

Kardos maga rótta meg magát mente­getőzve minden kicsi megalkuvásáért, a szemrehányásokat előre elhárítva azzal, hogy a dolgot maga fújta fel érdemén fe­lül, túlzott, hogy a túlzással mások vitá­ba szánjanak – de mindig azonnal talált valamilyen súlyos veszélyt, melynek el­hárításán ügyködött, és ami a megalku­vást busásan indokolta. Akkor is sejtet­tem, utólag pedig világosan látom: talán senki sem érzékelte nála világosabban, hogy füstölgő vulkán tetején ücsörgőnk iszogatva, tréfálkozva és cigarettázva, és ez a vulkán bármikor kitörhet, bármikor beomolhat alattunk a föld, és a semmi­be zuhanhat mindaz – ember vagy eszme, kisvendéglő, presszó, kávéház, sze­relem, ételrecept vagy irodalmi mű -, amit és akit méltán szeretünk.

Máskor pedig, ezt nem volt könnyű felfogni, annak szentelt meglepően nagy erőfeszítést, hogy ordas eszmék hirdető­it a lehető legjobb oldalukat felvillantva háziasítsa a maga számára és a hallgatói számára egyaránt. Olykor írásban is megtette ezt, nemcsak társaságban. Me­revebb elmék meg is rótták érte. Ilyen­kor elbámult a szemrehányó füle mellett a messzeségbe. Ott ő valamit látott. Félt, de a félelmét igazából nem akarta megosztani mással, a mondatait ilyen­kor elharapta, egy viccel elhessentette a saját ellenérveit is, és mentegetőzve mondott gyorsan még két adomát. Aki értette, értette. Arról ő tudta, hogy maga is fél. Aki nem értette, azt érzésem sze­rint szánta.

Az ordasok domesztikálása mégsem gyávaság volt, nem jó szó ez erre: ez megszenvedett emberi tudás volt, törté­netfilozófiai, antropológiai tudás, amely­ről ő maga is igyekezett nem tudomást venni, hogy életbeli szerepét, az adomázó, minden feszültséget viccekkel felol­dó kávéházi ember szerepét, ezt az erő­szakkal és a században folyamatosan, vaskövetkezetességgel kipusztított sze­repet végig tudja játszani. Védekezésül, a tudását maga elől is leplezendő vette magára a pesti kispolgár, a link slemil jelmezét, és sokszor voltam tanúja, hogy még értelmes emberek is képesek voltak a jópofa bohóccal azonosítani az embert. Az ilyen haverok soha nem tud­ták felfogni, hogyan is írhatott egy ilyen pesti link szépséges könyveket. Kicsú­szott neki, gondolták, és nyilván azt is gondolták, hogy akkor őnekik is kicsúsz­hat bármikor. Jellegzetes kortársi vak­ság az ilyen.

Mostanában, hogy rendszeresen én is főzésbe menekítem alkotói fantáziámat, fel-felteszem a kérdést magamnak, vajon ebben az ő példája nem befolyásol-e. Fürkészem magamat, vajon mely áltevé­kenységeimnek szellemi atyja ő. Hát igen, értelmetlen dramatizálásokat, át­írásokat, szellemi segédmunkákat vállalgatok, akárcsak ő, s noha meg tudom in­dokolni, mint ő is, hogy kell a pénz, azért én is azért teszem, hogy ne kelljen szünet nélkül a szakadékkal szembesül­nöm, amelybe egy egész kulturális kor­szak belezuhant. Azon kapom magam: szellemesebb lettem társaságban, mint voltam. Mintha kitölteni vágynám az űrt, amit ő hagyott: Nem mintha azt hinném, hogy lehet Inkább ezzel is csak mene­külök, mint ő. Erről egy Nagy Lajos-cím jut az eszembe, – ő azonnal ki is monda­ná – én már nem mondom ki, minek, legföljebb szerelmemnek árulom el gyorsan, mielőtt ő mondja ki előttem, ő ki tud ilyeneket mondani, azon kevesek egyike, mert alig maradt, akinek ebben az országban műveltsége lenne.

Mostanában hosszabb prózát próbá­lok összeeszkábálni maradék időmben, jobbat nem tudok kitalálni. Az olyan mű­fajok ismét lehetetlenné váltak, amelyek­hez valami kis pénz, csekélyke szervezés kell, mint a színház, a film, a televízió, az újságírás, a könyvkiadás, maradt a papír meg a ceruza megint, és van cenzúra, szigorúbb, mint tíz-tizenöt éve volt.

Írom a mondataimat maradék időm­ben, és Kardos szemével nézem őket.

Kardos elégedetlen. Nem ezt várja tő­lem. Meleg, emberi érzelmek ábrázolá­sát várja, azt, ami korszakoktól, divatok­tól függetlenül a nagy irodalom lényege, én viszont most szatírát, paródiát írok keserűen, ami lehet szórakoztató, okoz­hat szellemi izgalmat, de az emberek érzelmeit nem ragadja meg.

Mit felelhetek neki? Dühös vagyok, el­sősorban magamra, de hát rá is harag­szom. Hát ő mit talált ki, mit csinált? Fel­adta előbb az írást, aztán az életét is. Hagyja felnőni a jövendő nemzedéke­ket, nélküle.

Szemrehányásomra, hallom, azzal ér­vel, hogy a műveit megírta, azokat el le­het olvasni bármikor.

Én meg azt mondom neki: ez nem érv. Olvastatom az egyetemen a diákokkal a műveit, és egyetlen kukkot sem értenek belőle. Faragatlanok. Műveletlenek. Semmit sem tudnak a történelemből. Semmit sem tudnak az országból, amely­ben élnek. Semmit sem tudnak a máso­dik világháborúról, Palesztináról, a len­gyel Anders-hadseregről, az arabokról, a magyar színházról. Nem ők tehetnek ró­la: nem tanították meg nekik. Kardos fi­nom utalásait nem értik. Az összefüggé­seket, amelyeket ő páratlan művészi ér­zékkel a műveibe kódolt, nem érzik. Túl finom, túl emberi, túl bölcs, túl megengedően ironikus nekik Kardos, ehhez ne­kik már nincsen fülük, őket csak a durva dolgok tudják megragadni ideig-óráig.

Egyetlen módon tudnék megértetni velük valamit: ha becipelném az egyete­mi órára, hogy meséljen. Elámulnának a fiúk, belezúgnának a lányok.

De nem jön, és nem mesél. Világéle­tében lusta volt. Egy link, pesti slemil.

Címkék:2000-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Könyvespolc: Vissza Borowskihoz

Vissza Borowskihoz (Tadeusz Borowski: Kővilág. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 1999. 415 lap, 1800 Ft) Vannak könyvek, amelyek véletlenül kerülnek...

“…számára az egész történelem holocaustok sorozata” – Beszélgetés Körner Gáborral, Tadeusz Borowski fordítójával

„…számára az egész történelem holocaustok sorozata” Beszélgetés Körner Gáborral, Tadeusz Borowski fordítójával Hogy jutott eszébe Borowski-novellákat fordítani? Én azt nem...

Close