Szombat előfizetés 2017

Róma, kétszer

Írta: Nemes László - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1936 nyarán, tizenhat éves koromban, abban a szerencsében volt részem, hogy megláthattam a tengert, eljutottam Itáliába.* Kétszáz magyar diákot hívott meg az olasz kormány egyhónapos táborozásra. Száz egyetemi hallgatót és száz középiskolást, többnyire olyanokat, akik az iskolában olaszul tanultak. Mi a gimnáziumban már második éve ismerkedtünk Dante és Petrarca nyelvével, engem teljesen elbűvölt az olasz nyelv muzsikája, az olasz költészet varázsa. „Giustizia mosse il mio alto fattore; fecemi la divina potestate, la somma sapienza el primo amore…” szavaltam lelkesen. De hát itt nem költészetről volt szó. Indulás előtt egyenruhát is kaptunk, különös fantáziával összeállítottat: krémszínű inget és buggyos golfnadrágot, s hozzá a magyaros jelleget a Bocskai-sapkába tűzött toll biztosította. Díszlépésben vonultunk az olasz követség elé, egyik vezetőnk, K. tanár úr, a hangjából és a mozgásából ítélve tornatanárnak véltem, harsányan vezényelt: bal-jobb, bal-jobb, vágd oda a lábad!

Bal-jobb, bal-jobb, így vonultunk be a másfél napos vonatozástól kissé bepiszkolódott és gyűrött egyenruhánkban Ostia, a római tengerpart számunkra kijelölt táborába, a Campo Ungheriába. A tábor kapujában egy elegáns olasz főhadnagy, később a nevét is megtudtuk, tenente Civitelli, fasiszta üdvözlésre emelt karral köszöntötte a bevonulókat, majd külön a két parancsnokot: K. tanár urat és az olaszul beszélő M. tanár urat. A sátrakban kényelmes vaságyak voltak és a fogkefétől meg a tornacipőtől a keki színű tábori ruháig vadonatúj felszerelést kaptunk. A csomagok nyomtatott feliratán kissé elcsodálkoztunk: Fasa italiani all’estero külföldi olasz fasaók, vagyis fasiszta egységek vagy szervezetek, ez állt minden darabon. Másnap megláttuk a két szomszédos, a mienkéhez teljesen hasonló diáktábort is: a Campo Austriát és a Campo Albániát. Mussolini szövetségesei vagy remélt hídfőállásai Közép-Európa és a Balkán felé. De akkor erre, persze, még nem is gondoltam. Csak a váratlanul ölembe pottyant tengerparti nyaralást élveztem, Itáliát, Rómát, ahová mindig is vágytam: a Colosseumot, a Forum Romanumot, a Szent Péter-székesegyházat és benne a Pietát, a Vatikáni Múzeum csodáit, Michelangelo Mózesét a San Pietro in Vincoliban, a Trevi kutat, az emberek szapora beszédét, az utcaseprői, aki munkája közben nem azt dalolja, hogy „Tenyeremen hordom…”, hanem: „La donna é mobile”!

És hát persze, itt is parádéztak, itt is ünnepeltek. Nem kevesebb cécóval, nem kevesebb teatralitással, mint Németországban. És itt is őrjöngve ünnepelte a tömeg a gyönyörű Palazzo Venezia erkélyén ágáló Ducét. Itt is a diadal mámora. Itt is a nemzeti dicsőség mámora. A fekete ingesek 1923-as római bevonulását, a Marcia su Romát már csak mint diadalmenetet emlegették ki beszélhetett itt az erőszakról, az ellenzék megfojtásáról, a gyilkosságokról? Mit tudhattam, mit hallhattam én egyáltalán? Éppen befejeződött Abesszínia meghódítása. A hatalmas olasz légierő”, a modern bombázók győzelme az elmaradott afrikai ország fölött. De itt ezt még mintha szégyellnék, mintha mégis szégyellnék a nyers erőszakot, itt, ahol mégiscsak ott volt a levegőben a latin szellem derűje, itt még az afrikai háborút is azzal magyarázták, hogy Abesszíniában rabszolgaság volt, azt nem tűrhette a Duce igazságérzete. És azzal az elpusztíthatatlan mediterrán bájjal azt énekelték országszerte: „Paccetta nera” — azaz fekete pofika, vagyis fekete pofikájú abesszin rabszolga leányka, ne félj, jövünk, felszabadítunk!

De a Colosseum mellett, a Via dell Imperón, a Birodalom útján, már hatalmas kőtáblák hirdették: ez volt egykor a Római Birodalom és íme, így támad fel a régi nyomában az új Római Birodalom, a fasiszta birodalom: Líbia, Szomália, Eritrea és most már Abesszínia is a miénk!

És a katonák futólépésben masíroztak a Via dell’ Imperón a fekete inges Mussolini előtt, és a tömeg éljenzett. Mi is tanultuk a táborban az olasz dalokat, magyar dalokkal együtt fogjuk énekelni őket a tábor záróünnepélyén, sőt, a római rádió egyik műsorában is, mondta M. tanár úr. És szépen megtanultuk a fasiszta diákindulót is: „Siamo fiaccole di vita…”, mi vagyunk az élet fáklyái, s a végén: „Marceremo com’ il Duce vuole, ove Roma gia passo”, vagyis: úgy menetelünk majd, ahogy a Duce akarja, amerre egyszer már járt Róma.

Délelőtt úsztunk a tengerben, délután a táborban a dalokat gyakoroltuk. M., a tábor vezetője, vagy ha úgy tetszik, parancsnoka, vezette a kórust. De innen is, onnan is közbekiabáltak.

Ez így nem jó! Ez így hamis! Hol nem jó? Hol hamis? kérdezte a kórusvezető. Tudod te jól! Tudod, Kanbagoly!

M. elvörösödött. Fiatal tanár volt, az egyetemisták előtt semmi tekintélye. Különösen azok egyik hangadó csoportja előtt. Ok ragasztották rá már az első hét végén a Kanbagoly gúnynevet. Talán valamilyen titkos éjszakai kiruccanáson kapták rajta, és akkor akasztották össze a tengelyt? Vagy még valami otthoni nőügy? Mi, fiatalabbak, zavartan vihogtunk, az a néhány egyetemista, a leghangosabbak a turisták vagy az emerikánások közül, de főleg az egyik, a Patz Kázmér nevű nagy, kerek fejű fiú csak kiabált, hogy tudod te, Kanbagoly, hogy mi a hamis! Hogy azokat a szép, tiszta népdalainkat itt, az olaszok előtt zsidó kölykök énekeljék. Különösen az a ronda vörös, az a Blau vagy Grün…

De kérem, uraim mondta M.

Vézna, görbe hátú, pápaszemes, vörös hajú, szeplős gyerek volt Blau Gyuri. Ennél többet nem is tudtam róla; nem voltunk iskolatársak, az is lehet, hogy valamelyik vidéki gimnáziumba járt.

  • Én kiállók mondta elcsukló hangon.
  • Itt maradsz! kiáltott rá M.
  • Akkor mi vonulunk ki — csattant fel Patz Kázmér, és a sátra felé indult. Hárman vagy négyen követték.
  • Ezt nem lehet, kérem szólt utánuk a táborparancsnok.
  • Neeem? húzta el a szót Patz Kázmér. Akkor majd a hirig…

A szótól ott, a forrón tűző itáliai nap alatt lúdbőrös lettem, aztán meg egész testemet kiverte a verejték. A hirig. A verekedés. De így, ebben az értelemben nem egyszerűen a verekedés elnevezése. Nem az egyenlő’ felek szinte lovagias megverekedésére felhívó jelszó.

Ó, az egyetem! Gyerekkorom óta álmaimnak álma, minden erőfeszítésem mozgató rugója! Az egyetem, ahol megnyílnak előttem a magasabb rendű tudás kapui, ahol kiteljesíthetem (ma úgy mondanák: megvalósíthatom) önmagamat. A magam javára? A nemzet javára? A szenvedő emberiség javára? Mindegy, nem lehet, nem is szabad mindig elválasztani egymástól a célokat, a fogalmakat. Gyógyító orvos leszek, mint az apám, ez a cél, az életem célja. Hivatástudat? Ugyan, hogy is fednék a sablonos kifejezések a valóság rétegeinek összefüggéseit! Szóval, elmentem százszor és ezerszer az egyetem épülete előtt, valami szent borzongással, hogy ez az a hely, ahol majd orvos lesz belőlem. De a borzongás az épületre nézve mindig ambivalens lett, akár csak az érzelmeim. Igen, ez az a hely, ahol a tudomány áldásaiban részesülök, és ez az a hely, ahol meg fognak verni. A verés mértékére, a súlyosságára nem is gondoltam, nem is mertem gondolni otthon, a szüleim soha meg nem ütöttek -, csak a megveretés bizonyosságára. Az elkerülhetetlen tényre. Mert nyílt titok volt, hogy az egyetemeinken minden évben, szinte rituálisan ismétlődő szabályossággal, megverték a numerus clausus zárt létszámán belül mégiscsak felvett zsidó diákokat. Csak amolyan figyelmeztetésképpen. Hogy tudják, hol a helyük.

Ennek a viharnak a szelét éreztem meg Patz Kázmérékkal ilyen hamar, két évvel az érettségim előtt összekerülve, ott, a forrón tűző olasz napfényben, a Campo Ungheria sátrai közt.

De, hát egyelőre semmi sem történt, Patzék elvonultak, mi pedig M. tanár úr vezényletére, énekeltük a Giovinezzát, meg azt, hogy: „…inkább esem kisangyalom véled szerelembe…”

Az énekpróba után csoportokba verődtünk, az izgalom még ott vibrált a levegőben. Blau Gyurit nem láttuk, bizonyára behúzódott a sátrába. Patzék megint előkerültek. A szokottnál is hangosabbak voltak, nyilvánvalóan nemcsak egymáshoz, hanem elsősorban a körülállókhoz szóltak. Részint oktató célzattal, másrészt megfélemlítésül. Hol az a ronda vörös? kérdezte Patz Kázmér. Az egyik társa nevetve jegyezte meg: És miért Blau? Miért nem Rót? Aztán megint Patz Kázmér hangja: Micsoda pompás verekedések voltak nálunk, Pécsett is! És micsoda heccek! Csináltatok szalamandert ti is? Mi tavaly, az egyik curiálisunk után bementünk a kávéházba, persze a bajtársi egyesületünk sapkájával a fejünkön, plenis coloribus, és hosszú sorban, mint a szalamander, úgy kanyarogtunk az asztalok között. Egy ujjal se nyúltunk senkihez, csak a fogunk közt zümmögtük, hogy: zs… zs… zs… zs…, és láttátok volna azokat a berezelt pofákat; a város ismert zsidó polgárai egymás után felálltak és kioldalogtak a kávéházból. Egyszer meg, egy ritka nagy hírig után valamelyik zsidó újság szemtelenkedni kezdett, hogy mi folyik az autonóm egyetemünkön… és végül addig pofáztak azok a szarok, hogy ki kellett küldeni valami vizsgálóbizottságot. Jogászprofesszorokból állt a bizottság, a dékáni hivatalban hallgatták ki a sértetteket. Persze, mi sem estünk a fejünk lágyára, megjelentünk testületileg, a többi karról is átjöttek a bajtársak, s a kaputól a bizottság szobájáig kétoldalt sorfalat álltunk, úgy, hogy aki be akart menni, az csak az élő folyosón juthatott végig. Annyian voltunk, hogy a lépcsőházból a pincébe vezettük a korridort, aztán fel az emeletre, majd újra le. Na és természetesen bot volt mindenkinél, arra támaszkodtunk. Egy árva szót sem szóltunk a köztünk elvonuló panaszosokhoz. Még csak nem is zümmögtünk. Csak álltunk a botra támaszkodva, és néztük ókét. A bizottság tagjai pedig mindenkitől megkérdezték: tehát ön azt állítja, hogy inzultálták? Meg tudná kérem nevezni, ki volt a tettes? Azok meg arra gondoltak, hogy ugyanazon az úton kell majd visszamenniök, ahol bejöttek, és kivétel nélkül mind azt mondták: nem emlékszem, semmire és senkire sem emlékszem.

Valaki megint elrikkantotta magát: Hol az a vörös Blau? Este, nem sokkal takarodó után mozgolódást és kiabálást hallottam. Mintha a hirig szó is elhangzott volna. Óvatosan kinéztem a sátornyíláson. A szomszédos sátor előtt gyülekeztek néhányan. Vörös Blau, gyere ki! kiáltotta egyikük; nem Patz Kázmér, pedig ő is ott volt velük. Bújj elő, te gyáva zsidó, vagy mi hozunk ki!

Talán még egy percig sem vártak, ketten vagy hárman bementem a sátrába, és hangosan nevetve a vaságyával együtt hozták ki az ágy keretébe kétségbeesetten kapaszkodó Blau Gyurit. De még le se tették a földre az ágyat, amikor megjelent, csupasz felsőtesttel, egy szál alsónadrágban M. tanár úr. Uraim, ne csináljanak botrányt! Azonnal menjenek vissza a sátraikba! Nicsak, gatyás kanbagoly! kiáltotta valaki. Ekkor érkezett futólépésben, elegáns bordó pizsamában K. parancsnok, a tornatanár. Csapat, vigyázz! vezényelte. S a válasz: Nekünk te nem parancsolsz! Ne röhögtesd ki magad!

Uraim kezdte megint M. Te csak írd azokat a szar, szerelmes szonettjeidet! hallatszott hátulról, mert M.-nek állítólag versei jelentek meg valamelyik folyóiratban. Uraim folytatta rendületlenül. Botrány lesz! Felébresztik Civitelli főhadnagy urat! És náluk az ilyesmi nem szokás! Itt, Olaszországban ez nem divat!

Ez hatott-e, vagy megunták a heccet, ki tudja, de végül csak elhúzták néhány méternyire, csaknem a kerítésig Blau Gyuri ágyát, a rajta kapaszkodó, meg se nyikkanó fiúval együtt, aztán csendben elvonultak. Tenente Civitellit nem láttuk, a sátra sötét volt, lehet, hogy nem is tartózkodott a táborban.

Itt az ilyesmi nem divat ez némileg megnyugtatott, honnan is tudhattam volna, hogy alig két esztendő múlva ezen a téren is egymásra talál a két diktátor: Hitler és Mussolini.

A vihar tehát látszólag elvonult, de a feszültség megmaradt. A tábor életrendje azonban, látszólag, nem változott: fürdés a tengerben, látogatások Rómába, készülődés az ünnepségre és a rádiós szereplésre, s az utolsó napok valamelyikén biztosan meglesz majd a megígért kirándulás is Nápolyba és Capri szigetére. Vasárnaponként a katolikusok az Ostiához közeli San Paolo fuori le Mura-templomba mentek misére, a reformátusok Róma valamelyik református templomának istentiszteletére, a tíz-tizenöt izraelita középiskolás pedig szombat délelőtt a Tiberis-parti zsinagógába. K. tanár úr a kis csoport legjobb tornászát, a nyolcadikos Erdős Zolit bízta meg a parancs­noksággal. Aztán szégyent ne hozzatok a hazánkra!

mondta, amikor szemlére felsorakoztunk. A szőke, nyúlánk Erdős Zoli kihúzta magát, vigyázzba merevedett.

Már elkezdődött az istentisztelet, amikor a folyóparti úton a templom elé értünk. Frissen mosott ingünkben, a Bocskai-sapkánkba tűzött kackiás tollunkkkal. És szépen, katonás sorokban. Erdős Zoli díszlépést vezényelt. Mutassuk meg nekik! kiáltotta. Hogy mit, azt mondani sem kellett. És úgy vonultunk be, csattogó díszlépésben a zsinagógába. A félhomályos, nagy csarnokban egy pillanatra csend lett, aztán a férfiak sötét öltönyben, kalaposán, de sokan imakendőjükkel a vállukon vagy a fejükön felugráltak és dörgő”éljenzéssel, karjukat magasra emelve, fasiszta köszöntéssel üdvözöltek minket: „Evviva l’Ungheria! Éljen Magyarország! Evviva il Duce! Éljen a Duce! Éljenek a magyar barátaink! Éljenek a magyar zsidó testvéreink!” A kezünket szorongatták, maguk közé ültettek a padokba. Boldogok és büszkék voltak. Az újjászülető” Római Birodalom polgárai.

És még egy emlék ugyanerről a helyről, néhány év múltán. A történelem mértékével mérve alig egy pillanat, a magam hét évtizednyi emlékeimhez képest is nagyon rövid idő múlva. Pontosan nyolc év után. Dél-Olaszországból vonultunk az északi front felé. Egységünknek, a brit hadsereg palesztinai zsidó önkéntesekből álló egyik műszaki alakulatának útja Rómán át vezetett. Szombat délelőtt volt. Gépkocsioszlopunk a város közepén, a Tiberis-parti úton haladt.

A háromtonnás autók platóján, katonazsákunkon ülve, puskánkat a térdünk közt szorítva néztük a ponyva alól az Örök Várost. Egyszerre csak ott voltunk a régi zsinagóga elolt. Valaki megláthatott minket: a századunk jelvényét, a Dávid csillagot a gépkocsik ajtaján. A templom kapuján kitódultak az emberek. Túl sokan nem voltak: lehettek vagy húszan-harmincan. Azok közül, akik elkerülték a deportálást, a haláltáborokat, akik sikeresen bujkáltak, akik túlélték a szenvedések, a megaláztatások időszakát. Lelkesen éljeneztek, széttárták karjukat, mintha magukhoz akarnák ölelni a hatalmas katonai járműveket, volt aki zokogott, „evviva! éljen!” kiáltották, meg azt, hogy: „liberatori!”, szabadítok, pedig hát nem mi szabadítottuk fel Rómát, mi már valamivel később értünk csak oda; de zsebkendőiket lobogtatták, látva rajtunk a Hitler és Mussolini ellen, a német nácik és az olasz fasiszták ellen harcoló katonák egyenruháját, látva a kezünkben a fegyvert, látva az autóinkon a hatágú csillagot, mely addig náluk, és akkor Európában még oly sok helyen Magyarországon is a megbélyegzettség, a szégyen, a megalázottság, a pusztulásra ítéltettség remegve viselte, szégyellve, félve takargatott sárga jele volt. A kocsi ponyvája alól az arcokat nem láthattam jól, egyébként sem ismerhettem volna fel, hogy voltak-e köztük a nyolc évvel azelőtt éljenzők közül. Bizonyára voltak. Az Örök Város túlélő polgárai.

*Részlet a szerző Légüres tér című készülő regényéből

 

Címkék:1993-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Antiszemita szervezkedést tart megfigyelés alatt a budapesti rendőrkapitányság

(Előzetes közlemény) Az MTA Judaisztikai Kutatócsoport a közeljövőben jelenteti meg az ismert történész, Haraszti György: Magyar zsidó levéltári repertórium című...

„Jelentés” a 60-as évekből

Két zsidó együtt vacsorázik A magyarországi zsidóság (Hitközség) akkori egyik legfőbb világi vezetője 1962. május 4-én jelenti az alábbiakat az...

Close