Szombat előfizetés 2017

Az álom ár-apálya

Írta: Poós Zoltán - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1 Battonyán születtem, az „elsőként felszabadított településen”. Abban a kisvárosban, ahol a mai napig harmonikusan él együtt a román, a szerb és a magyar lakosság. A háború végéig jelentékeny számú zsi­dó kisebbség élt a városban, amit a zsi­dó temető is bizonyít. Ezen a környéken nem ismerték a diszkriminációt. Olyannyira nem, hogy a kommunista párt Battonyának azt a szerepet szánta, hogy megmutassa, milyen boldogan megférnek egymás mellett a nemzetisé­gek. Minden szeptember 23-án megje­lentek a „Battonya kifejezi múltunkat, jövőnket, élni akarásunkat” kezdetű cik­kek, amelyek kötelező jelleggel tértek ki arra, hogy itt mennyei harmóniában él­nek a nemzetiségek. És tényleg. Unokatestvérem és keresztlányom is román óvodába járt, szüleik azt gondolták, hogy az csak jó lesz a gyerekeknek, ha ismernek néhány román szót.

2 Édesanyám egy termelőszövet­kezet raktárában dolgozott. Ha elfelejtettem elkérni tőle az osztálypénzt, gyorsan ki bicikliztem hoz­zá még reggel nyolc óra előtt. A zsidó te­mető előtt vitt az út, aminek a bejáratát felverte a kutyatej, a repce, a kuszáit fű­csomók között rozsdás boronák és műtrágyás zsákok voltak. A virrasztó épü­letről akkor azt gondoltam, hogy középkori vár, kincsekkel, soha be nem vetett ismeretlen fegyverekkel, és maga a téesz az árpaföldekkel csak valami elte­relő akció eredménye. Soha nem men­tem be a temetőbe, valahogy úgy érez­tem, tiszteletlenség lenne, viszont a fan­táziámat nagyon izgatta. Barátaimmal egymást licitáltuk túl a képzelgéseink­kel, hogy vajon mi lehet abban a titok­zatos temetőben. Mikor az ókori Egyip­tom foglalkoztatott minket, arra a vég­következtetésre jutottunk, hogy titkos alagutak, titkos írások, szarkofágok és kincsek vannak ott. Hogy egy titokzatos nép nyomára bukkanhatunk, amely itt élt egykoron, majd titokzatosan eltűnt.

Ha hallottam volna 8 évesen a frigy­ládáról, biztosra veszem, hogy itt rejte­getik.

A zsidó temető mögött találhatóak a Gödrösöknek nevezett bányatavak, azon túl pedig a katolikus temető. Né­hány gyerek belefulladt a vízbe, de munkagépek is elsüllyedtek itt, még a hatvanas években. A legendák járta hely attól volt borzongatóan izgalmas, hogy a közelmúltat mitizáltuk, így azok­ból a történetekből volt átjárás a való világba, hisz a mellékszereplők például éltek.

Nem beszéltem még a Zsidó domb­ról, ami szintén ebben a térségben volt. Valóságos erdő vette körül, fakó bok­rokkal, csalánnal, rókalyukakkal. Egy fe­szület nyúlik ki az erdős dombtetőről, ami azoknak a „nem idevalósiaknak” is feltűnt, akik a távolsági busz ablakából egykedvűen figyelték a vidéket.

Ez volt a Lődombon kívül az egyetlen hely, ahol szánkózni lehetett. (A Lődombot 1943-ban hordták össze. Az előrenyomuló oroszokat lőtték innen.)

Mi, gyerekek a zsidókról annyit tud­tunk, hogy övék volt a patika és néhány kis bolt. Ha nem sikerült a kóser vágás, a húst odaadták a szegényeknek. Szeret­ték őket, kedves emberek hírében áll­tak, de aztán mindenki tudomásul vette, hogy elmentek és hogy nem jönnek vissza. Az élet ment tovább. Az ötvenes években a román bálba éppúgy elmen­tek a katolikusok, ahogy a szerbek is. Ezen a vidéken nem ismerték a diszkri­minációt, a józan paraszti ész nem fogta fel, hogy miért lenne kevesebb a román vagy a zsidó, vagy bárki, mikor ugyanúgy dolgozott, mint a magyar vagy a szerb. A munka volt az, ami mérte az embert. Mi sem volt természetesebb, mint hogy a szomszédunkban lakó barátom Mákinak és Bábisnak hívta a nagymamáit, a nővé­rét pedig Kékinek.

3 A lágerek pedig egyszer csak megjelentek az álmaimban. A lágerálmokat két dologgal tudom magyarázni. Gyerekkoromban rengeteg háborús filmsorozat, illetve dokumentumfilm foglalkozott ezzel a témával, de van ennél nyomosabb in­dokom is. 14 évesen kollégiumba kerültem, ahol minden este válogatott módszerekkel vertek és aláztak meg minket. Többször elájultam a veré­sektől, sőt egyszer egy Somogyi Fe­renc nevű fiú (ma valószínűleg hivatá­sos katonatiszt) annyira megrugdosott, hogy kórházba kerültem, ahol össze kellett varrni a fejem.

Sokszor reggelig kellett vigyázban áll­nunk, ha nem hoztunk elég kenyeret. Ha kimozdultunk, pofont kaptunk. Mos­nunk kellett a felsőbb évesek lábait, be kellett vetnünk az ágyukat, reggel „sze­retettel” kellett ébresztenünk őket. Azért is pofon járt reggel háromnegyed hétkor, ha úgy érezték, nem volt elég kedvesség az ébresztésben.

– Jóska, légy szíves, kelj fel, nemso­ká jönnek szobaszemlézni!

Minden elsős csicskása volt egy idősebb fiúnak. A kibetonozott zuhany­zóban nemegyszer vertek meg minket úgy, hogy nem volt rajtunk ruha. Volt, aki öngyilkosságot kísérelt meg.

14 éves koromig normális, vidám fiú voltam, az volt a legnagyobb problé­mám, ha kikapott az Újpesti Dózsa. Ez­után teljesen megváltoztam. Nem volt kedvem senkivel barátkozni, a legvárat­lanabb módon tört rám a sírógörcs, és bármire nosztalgiával emlékeztem, ami a kollégium előtti években történt.

A kollégium volt időszámításom kez­dete. Előtte az aranykor, azután pedig az iszonyat korszaka. Végigjártam a gyerekkori iskoláimat, lefotóztam min­dent, ami az „aranykorhoz” kötött. És a rémálmaim tovább folytatódtak. A mai napig álmodom arról, hogy vonatra raknak, ami egy koncentrációs táborba visz. Hogy egy kis résen látom, hogy bokros dombok között visz az út, gyé­ren behavazott bakterházakat hagyunk el, hogy minden állomásnak magyar a neve, hogy ki tudom nyitni az ajtót, de nem merek kiugrani az esőtől bero­gyott szalmakazlak egyikére.

4 Római katolikus vagyok, hat éves koromtól jártam hittanórákra, ministráltam is számta­lanszor, szentmisén olvastam fel az evangéliumból. A mai napig csodálom a battonyai katolikus templomot, amit egy rokonom, a szintén battonyai Mol­nár C. Pál festményei díszítenek. Büsz­ke vagyok hitemre, büszke vagyok arra, hogy egy ennyire erős egyházhoz tartozhatok.

Ahogy 15 évesen nem tudtam meg­mondani, miért nem jelentettem fel a szadista felsőbb éveseket, úgy arra sem találtam választ, hogy a zsidók mi­ért nem próbáltak meg kiugrani a vona­tokból. Most, 30 évesen kezdem meg­érteni, hogy miért hagytam, hogy az tör­ténjen velem 1984-ben, ami történt. Persze az én nyavalyáim távolról sem hasonlíthatók össze azzal, amik évtize­dekkel ezelőtt történtek. Talán csak annyiban, hogy amíg élek, én sem tu­dok megszabadulni attól a szobától, ahová bevilágított a rosszul elhúzott, narancssárga függönyön keresztül a sarkon álló neon fénye, ahol miután beléptem a nagyfiúk szobájába, félpercnyi néma csend után megkérdezte valaki: „Tudod, miért állsz itt?”

18 éves koromban egy másik város­ba kerültem, és újra csak kollégiumban laktam.

Rövid időn belül kimentem albérlet­be, mert nem tudtam jól aludni. ­

Címkék:2001-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Én és a zsidók, a zsidók és én

SZERBHORVÁTH GYÖRGY Én és a zsidók, a zsidók és én Igen kényes helyzetben vagyok most, hogy a zsidókkal kapcsolatos élményeimről,...

A föltérképezett Sion – (Részlet a Paulus című verses regényből)

Térey János A föltérképezett Sion (Részlet a Paulus című verses regényből)   Ma szeptember, hát boldog új év A szomszédos...

Close