Szombat előfizetés 2017

Orfeusz az árvaházban – Orbán Ottóval beszélget Gartner Éva

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Akar beszélni a betegsé­géről? Essünk túl rajta vagy nem?

Mindenről beszélhetünk.

Egyik versében azt írja, hogy tisztességtelen előnyei vannak.

Ez így van, de ez a betegség nem az első ilyen előnyöm. Egy másik versemben azt írom, hogy csak le kell dugnom az ujjamat a földbe, és fölfakad a szörnyűsé­gek olajkútja. Szóval az az előnyöm, hogy annyi rémséget halmozott fel bennem, meg kö­rülöttem a világ, hogy az bőven elég nyersanyag volt arra, hogy megteljen az elvileg üres vers­sor. Így értettem én az előnyt.

Én pedig, amikor olvastam, főleg az utolsó évek verseit, azt gondoltam, hogy a tisztességte­len előny forrása az, hogy költő.

Mert betegség, öregedés, az el­múlás felé haladás fájdalma azt hiszem mindannyiunkat nyomaszt, csak magá­nak az az óriási előnye, hogy szublimál­ni tudja, hogy versbe fogalmazza, és így bizonyos mértékig könnyít magán azzal, hogy ebből alkotás születik. Nem is akármilyen alkotás. Borzasztóan iri­gyeltem, azoknak az embereknek az irigységével, akik nem alkotók.

– Hát nézze, ebben is van valami, de nem egyértelműen előny. Emberként nem egyértelmű előny, hogy ennyi min­den rossz történik az emberrel. Mert ezek az előnyeim abból adódnak, hogy már gyerekkorom óta, 6-7 éves korom óta folytonosan közelemben csapkodott a villám. De valahogy mintha akart volna velem valamit a sors, vagy Isten tudja ki­csoda, mindig csak megperzselt, de nem ütött agyon. A háború, meg az ost­rom nemcsak Budapestet hagyta romok­ban, hanem engem is. Ebből persze én az elején nem sokat tudtam. Én csak a képeket gyűjtöttem össze, nem gyűjthettem össze mást, mert nem volt más. Nem volt kapcsolat az egyes képek kö­zött, szóval úgy képzelje el a gyerekko­romat, meg Pest ostromát, meg az első éveimet az új világban, amit az intézet­ben töltöttem, mint egy hosszúra nyúlt videó-klipet, ahol képek követik egy­mást. De nincsen igazából történet, nor­mális családban vannak történetek. A mi családunkban nem voltak történetek. A történet az lett volna, hogyha igazán békés család a mienk, ahol kiderül, hogy van nagymama, meg nagypapa. Ez általában így szokás, de nálunk erre nem kerülhetett sor. Mire erre sor kerül­hetett volna, apám meghalt, anyám egyedül nem tudott etetni, mert otthon nem volt mit ennünk, és akkor nagy szerencsénkre ’45 májusában én bekerül­tem a Sztehlo-féle intézetbe.

Sztehló Gábor, az intézet vezetője rengeteg gyereket mentett meg, és meg­kapta a Jad-Vasem emlékérmet. Én úgy kerültem oda, hogy az unokatestvérem ott tanított. Na most vissza a képekhez. Fölemlegették rólam, hogy nekem na­gyon színes képi világom van. Szerintem ez részben abból ered, hogy a gyerek­kor, ostrom, ostrom utáni idők mind videó-klipszerűen egymásra halmozott, de lényegében össze nem függő és törté­netté nem alakuló képsorból álltak. Az egyik első kép, amire emlékszem, an­nak még a dátumát is tudom, 1940. Szent István napja, hőség van, vadul süt a nap, és apám meg én fehér ruhában megyünk át a régi Nemzeti Színház, a fölrobbantott Nemzeti Színház, nem a háborúban felrobbantott, hanem a bé­keidőben fölrobbantott Nemzeti Színház felé a 6-os villamos sínjén. A következő kép már kicsit későbbi. Anyámmal meg­látogatjuk apámat Pestlőrincen, 1944-ben, egy munkaszolgálatos században. És megint nagyon süt a nap, nyár van, szögesdrót, a szögesdrót nagyon fénylik a mindent betöltő fényességben, és mi nem tudunk beszélni apámmal, mert a keret azzal szórakozik, hogy azt a 100 embert, aki ott van ebben az átmeneti táborban, vagy mit tudom én, minek ne­vezték azt, futtatja körben egy fa körül egy poros udvaron. Száll a por, és a por­felhőben látom apám alakját elmosód­va. Aztán egy idő múlva nincs értelme tovább várakozni, hazamegyünk. De ebből is a kép maradt meg.

És a megaláztatás íze?

Hát persze, nem is a megaláztatá­sé, hanem valahogy ezt fel kellett volna dolgoznom. Meg kellett volna értenem, hogy mi történik. Mi az, ami egy csalá­dot így vág ketté. Mi valaha együtt vol­tunk. Később tudtam meg, hogy apám és anyám házassága lázadás volt. Az apám lázadása. Az apám zsidónak szü­letett, de áttért római katolikus hitre, hogy mikor, azt nem tudom. Valamikor még korán, fiatalságában.

Vallásosságból vagy praktikus ok­ból? Nem tudja?

Ezt nem tudom, de ő nagyon komo­lyan vette az áttérést, első emlékeim közé tartozik, hogy apám visz a Bazili­kába, misére. Én, ha valamilyen vallá­sos hagyományt kaptam a családban, az a római katolikus volt.

És ki ellen lázadtak a szülei?

– A társadalmi konvenciók ellen, mert apám hivatalnok volt, először könyvelő, aztán főkönyvelő, aztán vala­mi igazgatóféle egy textilgyárban. És el­vett egy proli lányt. Két évig nem be­szélt az anyjával, mármint az apám a saját anyjával. Szembe került a család­jával, a házasságuk botrány volt. Erről persze én nem tudtam semmit, én csak azt tudtam, hogy ők nagyon is összetar­toznak.

– És a nagymamáról nincs is gyerek­kori emléke?

Aztán később lett, mert amikor én készültem megszületni, akkor a család megbocsátott, és az ünnepélyes béke­kötésnek én voltam az öntudatlan szerzője, de a családi múlt, a fényké­pek, meg a hozzájuk tartozó történetek elsodródtak a háborúban. Mindenki az­zal törődött, hogy meg kéne érni a hol­napi napot, és nem azzal, hogy ez a gye­rek érti-e, hogy mi történik. Azt nem na­gyon lehetett érteni, hogy mi az, ami kettévágta a családot, és engem odarak az anyám mellé, és az apámat meg elv­iszi tőlünk. Valamikor a ’90-es évek ele­jén, amikor kitört a Csoórival kapcsola­tos vita, a „Nappali Hold” című írásáról, én is írtam valamit, de nem erre akarok kitérni, csak arra, hogy ezt az egész vi­tát összefoglalták később, azt hiszem az Alföldben, hogy Orbán nem hajlandó választani zsidó apja és magyar anyja között. Ez a mondat tényszerűen tulaj­donképpen igaz, de ugyanakkor ebből valami embertelen meg nem értés su­gárzott. Aki ezt leírta, az nem érti az egésznek a lényegét, hogy mi történik az emberrel. Velem nem az történt, hogy egy félembernyi zsidó meg­sértődött egy félembernyi magyarra vagy fordítva. Bennem egy egész ember sértődött meg az emberiségre azért, hogy ilyen. Ezt persze csak később tud­tam meg, amikor össze kellett raknom a részleteket, és kiderült, hogy ez volt a túlélésnek az egyetlen módja.

Miért sértődött meg igazán az em­beriségre egy egész ember?

– Hát mert megölte az apámat, akit nagyon szerettem. És számomra érthe­tetlen okból. Itt valami nagyon fontos különbséget kell tennem, és megint vissza kell térnem az életkoromra Más volt azoknak a helyzete, akik valami­lyen egységes hagyományból jöttek. Akár keresztény, akár zsidó, akár vala­miféle társadalmi meghatározottság­ból. Pontosan ez volt, amit én nem kap­tam meg. Nem is kaphattam meg, mert, ha asszimiláns sorsról beszélünk, akkor nekem nemcsak az apám volt asszimiláns, aki kereszténnyé vált, vagy akart válni a maga zsidóságából, ha­nem anyám is, aki úrinővé akart lenni, a proli sorsból kiemelkedni. Menet köz­ben voltak mind a ketten, és még ott voltam én is, hárman lebegtünk így a világban. És nem volt mögöttünk sem­mi szilárd. Megtaláltam később apám levelét, amit a munkaszolgálatból írt, abban ilyenek vannak, hogy a jó Isten majd vigyázni fog a mi kisfiúnkra.

Mert ő már nem tudott, ezért írhat­ta.

Nem ez volt az érdekes, hanem az, hogy egy olyan közegben hangzott el, amikor megszökhetett volna, de azért nem hagyta ott a századot, mert egy magyar katonatiszt nem hagyja cserben a bajtársait. Mondta ezt akkor, ami­kor…

-… Amikor nem volt magyar katona­tiszt.

…Amikor nem volt magyar katona­tiszt, mert lefokozták. Nem tudom azelőtt mi volt, nem volt valami komoly rangja, de hát azért mégis csak valami volt. De az az ország, meg az az állam semmibe vette őt, tehát ez egy marha­ság volt.

Ez miből fakadt? Képmutatásból, öncsalásból?

Apám nagyon komolyan vette az át­változását, mint akkoriban nagyon so­kan. Tényleg hitte azt, hogy ezzel a katolizálással maga mögött hagy mindent, és új életet kezd. Anyám is elmondta a maga mondatát ugyancsak ’44 nyarán. Elment a Bazilika plébánosához – nem tudom, hogy ki volt akkor -, csak a je­lenetre emlékszem, meg egy mondatra. A jelenet olyan volt, mintha egy Fellini filmben láttam volna, mert szemben áll­tam a két óriási ablakkal, a szemem ma­gasságában egy asztal lapja, amin csipketerítő volt, és az asztal mögött állt egy nagy fekete reverenda, akinek nem lát­tam az arcát, mert hátulról kapta a fényt, és az anyám a következő lehetet­len mondatot mondta: „A Krisztus sze­relmére segítsen rajtunk a tisztelendő úr, tekintse ezt az ártatlan gyereket!” vagy valami ilyesmit. Soha nem szokott így beszélni, és a pap nem tudom, mit mondott, arra nem emlékszem. Arra vi­szont emlékszem, hogy azt fölfogtam akkor is, már gyerekésszel, hogy azt mondja, hogy ő nem tud mit tenni. Te­hát, hogy nincs segítség.

Mit várt az édesanyja? Ki tudja?

– Csodát. Mindenki azt várta. Nem is értem pontosan, hogy én hogy kerül­tem arra az oldalra, ahova kerültem, mert a zsidótörvények szerint, akinek két nagyszülője zsidó volt, az zsidónak számított. De valahogy attól, hogy én az anyám fia voltam, akinek családjá­ban mindenki római katolikus vagy ke­resztény volt – azt hiszem az volt min­denki -, attól én 1%-kal vagy 5%-kal in­kább számítottam kereszténynek, mint zsidónak, ami megint egy őrület, mert az apám fia is voltam.

Ez nem valami umbulda volt? Nem ügyeskedésből fakadt?

Nem tudom. Ezt sem tudom. Nem hiszem, mert hivatalosan voltam ott, és a házunkban mindenféle hivatal meg­fordult. Szemben a folyosón a Gestapo volt. Ott lakott egy nyomozó.

Maguk mint katolikusok költöztek már be, mert az édesapja nem akkor katolizált.

Nem, de őt mégis utolérte ez a do­log, engem meg nem. Most ezt józan ésszel nem lehet érteni, nem lehet föl­dolgozni.

– Hogy a papa zsidó, és maga nem az. És maga tudta, hogy a papa az?

Nem, nem, nem tudtam.

Csak később tudta meg?

Hát, amikor ezt el lehetett mondani nekem.

És abban az időben nem azt érezte, hogy a papa csak katona?

Nem. Hogy mondjam? Ez nagyon fura dolog, ez a háborús gyerek. Két életkora van, ezt leírtam valahol. Van a saját életkora, olyan, mint a többi nor­mális gyerek, szeret játszani, vagy sze­retne játszani, és van egy bölcs öreg­emberé, aki mindent tud, és mindent ért, aki tudja, hogy nem szabad elmon­dani azt, hogy a gyerekágyban az anyám bundájával letakarva a nagy Standard rádió van, amin éjszaka Lon­dont hallgatjuk.

Na most ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy engem később sok szemrehányás ért olyanoktól, akik ön­tudatosan vallották magukat zsidónak. Hogy én meg akarok szabadulni ettől a ballaszttól, és azért nem nézek szembe vele. Nekem nem volt mivel szembe­néznem. Sokan írtak erről, és azt kel­lett látnom, hogy akik nálam néhány évvel idősebben, vagy néhány évvel fiatalabban kerültek hasonló vagy némi­képp hasonló helyzetbe, azoknak egé­szen más élményük volt. A nálam idősebbek egy valóságos történetet él­tek át. Ami lehet, hogy rémes volt, de elmesélhető történet volt, ott volt ok és okozati összefüggés. Ők tudták, mit je­lent az, hogy zsidó. Kertész Imre tudta, bár arról szól a könyve, hogy ő nem mint zsidó ment Auschwitzba, őt vitték, mint zsidót, oda, és ő kapta ezt a sorstalan sorsot, és ezzel nem lehet mit kezdeni. De ennek azért mégis volt kör­vonala, én viszont nem kaptam ebből a kulturális hagyományból semmit, ami­hez nekem viszonyom lehetett volna.

Magának nem mondták meg, hogy a papa tulajdonképpen azért halt meg, mert zsidó származású? Vagy ezt meg­mondták, de igazán nem volt semmi tartalma ennek a közlésnek?

Megmondták, ezt én tudtam, de be­lül mélyen nem értettem. Hogy ha ő az, akkor én miért nem vagyok az. És ak­kor egyáltalán kik vagyunk mi? És ez később… szóval csak később tisztázódott, hogy nekem nincs más lehetősé­gem, mint azokból a törmelékekből, amit azok az évek itt hagytak, csere­penként megpróbáljam összerakni ma­gamat. Erre egy lehetőségem volt, az a nyelv, amit beszéltem, az pedig a ma­gyar volt.

De milyen alapon vállaljon olyan sorsot, amelyikhez az a köze, hogy az apját megölték?

Azon az alapon, hogy az apám. A sorsot én soha nem tagadtam meg, nem is akartam soha megtagadni.

– Az egyik írásában azt írja a Csoóri-cikkre reagálva, hogy bárki kerülhet olyan helyzetbe, hogy nincs rá vadásza­ ti tilalom. Az volt a köze ehhez a sors­hoz, hogy nem volt rá vadászati tila­lom?

Sok évbe tellett, amíg erre a követ­keztetésre eljutottam. Én először csak a – mondhatnám – színes részleteket érzékeltem. Meg a hallható részleteket, hogy a bombák fütyülnek, mielőtt rob­bannak. Hogy milyen szépen ég mellet­tünk az olasz bank épülete.

Úgy érezte, hogy szépen ég?

Ezt félig ironikusan mondom, de hát szépen égett.

Hogy mondjam, szóval a háborúnak nem drukkoltam, annak ellene voltam, amennyire egy nyolcéves gyerektől ez telik. De hát minden meghasadt és összezavarodott bennem.

*Az 1998-ban a Bartók rádióban elhangzott műsor egy részének szerkesztett változata. Szerkesztőségünk a fenti írásokkal búcsúzik az elhunyt költőtől.

Petőcz András

Orbán Ottó távozónak

Nézd, Ottó,

ez így nem lesz jó, de tényleg.

Mondhatnám úgy is – ne ítélj meg,

hogy túlságosan

Kellesz: a magam részéről

ragaszkodom a tekintetedhez.

Nem hiszem, hogy vége.

Tehetetlen computer-kopogok,

dühös vagyok,

kérlek,

ne haragudj érte.

Annyira, nem is tudom, ez az egész,

szóval, különös, mondhatnám, félek:

a néma együttlétek mostantól véget érnek.

Váratlan szólsz rám, ahogy szoktál,

azt mondod, messzire mész,

aztán csak állsz, mozdulatlan,

remeg a tested,

erőt gyűjtesz a lendülethez,

mielőtt közülünk kilépsz.

Megyek utánad.

Szeretném fogni a kezed, a vállad,

adni, amit egy barát ad,

vagy egy fiú,

ha

szüksége van rá az apának.

Ajtón kilépünk,

előttünk utca,

csillog nedvesen májusi kövezet

az esti fényben – botorkálok veled,

nyugodt vagy, majdnem vidám.

Merthogy villám

nem csapdos, nincs szél,

nincsenek frontok,

csak színes koboldok

az aszfalt-csillogásban:

táncolnak, ahogy felfénylenek.

Most akkor hova ez a nagy-nagy rohanás?

Vár rád az otthonod, ezernyi társ,

a teraszon madarak, égi lények,

mindenféle kiszolgáltatott növények,

és olyanok, akiknek nincs szavuk hova.

Tebenned bíztak eleitől fogva.

És mondd csak, Ottó, ott, amerre jársz,

van-e arrafelé Isten?

Merthogy nagyon egyedül lettünk itt, lenn.

(Ha van,

és ott ülsz az Isten tenyerén,

csak annyit mondj neki:

Orbán Ottó vagyok.

Az Isten utána

már mindent tudni fog.)

2002. 05. 26.

Címkék:2002-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Isteni komédia

Isteni komédia Mindenekelőtt, próbáljunk meg a film másfél órájára megfeledkezni az amúgy felejthetetlen, bájos főhősnő káprázatos „előéletéről”, Amélie-ről. Hi­szen most...

Magyar-zsidó történelemről

Magyar-zsidó történelemről (Walter Pietsch: Reform és ortodoxia - A magyar zsidóság belépése a mo­dern világba; Múlt és Jövő kiadó 1999;...

Close