Szombat előfizetés 2017

na milyen volt Amerika

Írta: Csáki Márton - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

(Petőcz András: A napsütötte sávban, Versek, Ister Kiadó, 78 oldal, 1200 Ft.)

Petőcz András kétségkívül sokoldalú költő, az utóbbi évti­zedben szinte minden évben je­lentkezett kép, vagy gyerekver­sekkel, prózával, hol pedig es­székkel, újabban pedig útirajz­zal. Pontosabban útiversekkel, na és persze nem egzotikus or­szágokban szerzett vadászélmé­nyekről, hanem egy magyar köl­tőnek nem kevésbé távoli és ri­asztó amerikai alkotótáborról.

Távoli, mert messze van, ott még a szagok is mások, ahogy a Singertől kölcsönzött mottó is jelzi, onnan nézve Bécs és Bu­dapest egyre megy. Riasztó pe­dig az ezernyi apró, elhatalma­sodó szorongás miatt, mint az idegen nyelv, a tucatnyi náció prekoncepciói, amivel az em­bert fogadják, és amikkel érkezik. Meg aztán mi jó sülhet ki abból, ha egy olyan bizarr kis kompánia kerül össze, mint li­la hajú amazonok, KGB-és tábornokok unokái, gerilla módjára biliárdozó vietna­miak, na meg egy török nő, aki folyton attól retteg, hogy a magyar költő harag­szik rá a megszállás százötven évéért.

A mesélésre a legalkalmasabb mó­dot választotta, a ma már klasszikussá szelídült Whitman-i szabadverset, a prózába nyúló, játékosan tördelt, tago­latlan mondatokat, a hétköznapi beszé­det. Nem is annyira versek ezek, mint inkább felkészülés a majdani beszéd­re, a valódi mesélésre. Kusza jelenték­telennek tűnő események, emlékké vá­lásuk utolsó előtti pillanatában történő rendezgetése. A legautentikusabb for­rás a költő-médiumtól, amikor az írott szöveg már nem olvasásra vágyik, ha­nem párbeszédre és meghallgatásra, naplószerű szövegek, melyek fejezetcí­mei csupán a beszédáradatot indító foszlányok. Ám mégsem napló, azt is írják, Petőcz pedig beszél, hadarja napja­it Salinger prózájához hasonlóan, szin­te gesztikulálva. Ne is kérdezzünk, mondja magától, mert egyszerűen me­sélnie kell, ő nem rázhatja meg a fejét, ha kérdezik idehaza…

Olyan könyv ez, amit egy levegővel olvas, hallgat végig az ember. Aztán még egyszer. Micsoda?! – hördül fel a kalandokra éhes olvasó, ilyen semmi­ségek történnek ott, ha művészek gyűl­nek össze, ráadásul Amerikában? Hi­szen ezek egész nap futkároznak, alszanak, biliárdoznak, kultúra meg sem­mi. Igen, egyrészt, mert mást nem le­het, mivel azonnal feljelentik az embert szexuális zaklatásért, másrészt pedig ez három hónapos semmittevés króni­kája, ahogy a bontón rögtön figyelmez­tetnek bennünket. A költő pedig nem hiába fanyalog a művészkedő bohé­mek közt, akikben egytől egyig egy pró­féta szunnyad, aki azt lesi mikor be­szélhet csakis magáról. így hát kényte­len felfegyverkezni némi cinizmussal, távolságtartással, és mindenekelőtt öniróniával a keep smiling dagályában, amikor ő is a túlélésre játszik. Senkit nem akar megbántani, csak hát itt olyan jópofának és közvetlennek érzi magát mindenki, aki köszön neki. Ag­gódni nincs miért, a végére úgyis meg­szereti őket egy kicsit, hiszen nem má­sok ők, mint beszédre éhes utazók, akik hol kacagtatóak és idegesítők, hol szánalmasak, de végeredményben mégiscsak kedvesek.

Jobb lesz itt figyelni, egy közép-euró­pai tudja, hogy Amerika más, itt minden megtörténhet, de mégsem akármi. Jó egy kicsit elhinni, hogy ilyen a világ, csak ügyelni kell, hogy sose higgyük egészen. Pont annyi történik tehát ve­lük, mint bárki mással, csak éppen mű­vészekről van szó, akiktől a szigorú ol­vasók elvárják, hogy a hétköznapokat is másképp éljék meg, és Petőcz ezt is te­szi. Érzékenységét a temérdek benyo­más ellen csipetnyi arroganciával féke­zi, hiába. így is alig bírja szóval munká­ját, amit élményei róttak rá. Háromhavi henyélés alatt ugyanis nagyon sok min­den történik, még akkor is, ha semmi, ezt a költőnél kevesen tudják jobban. Mire a végére érünk már, itt is van előt­tünk egy Amerika, a melegek kolóniái­tól a nagyvárosokon át a Missisipi-ig, és elkezdjük irigyelni ezt a mozgalmas uta­zást, amint gyors skicceket vet elénk.

A szerző korábban egész kötetet szentelt a médium-art mibenlétének és jelentőségének. Ő és művészete médi­umként létezik, szubjektumából adó­dóan – mint írja -, a külvilág és közön­sége között. A művészet szükségszerű­en ilyen, csak akkor hiteles, sőt léte is csupán akkor lehetséges, ha a költő azt és ügy tárja elénk, ami vele, a szó szo­ros értelmében rajta keresztül történt. Kívánhatnánk-e többet egy élménybe­számolótól, mint ezeket az elénk terí­tett, a beszédet, de talán még az írást is megelőző szövegeket, melyek jelenté­se nem önmagában áll, hanem megal­kotásuk jegyzőkönyveit, kommentárjait is tartalmazzák egyben, konzerválva a mesének azt a frissességét, ami a má­sodik kezdetnél, hipp-hopp elillan. Megmentik így saját tartalmukat a ke­vésbé csapongó elbeszélés torzulásai­tól és elhallgatásaitól. Ezeknek a rajta átszüremlett, sodró képeknek, finom lenyomatai ezek a versek is.

Csáki Márton

Címkék:2002-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

2002. februári szám

Summary Olvasóink írják Csáki Márton: Ne adjátok a gyűlöletnek… A 16 óra című rádióműsorban Gadó János: Egy megemlékezés tanulságai Várnai...

Summary

Summary The first article of our February issue is written by Márton Csáki about the Budapest Ghetto memorial celebration of...

Close