Szombat előfizetés 2017

Max Apple: A nyolcadik nap

Írta: Max Apple - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A nyolcadik nap

1 A dolog engem is mindig nagyon érdekelt, de ilyen messzire álmomban sem jutott volna eszembe visszamenni. Joan és én azonban épp, hogy találkoztunk, máris a születésről kezdtünk beszélgetni. Azt mondtam neki, hogy hiszek a korai tapasztalat fontosságában.

  • Mit értesz korai alatt? – kérdezte Joan. – A pubertás előt­ti időt? Az ártatlanság elvesztése előttit?

  • Az ötéves kor előttit.

Világosszőke haja belelógott az egyik szemébe. Nekem ret­tentően tetszett az a mozdulata, amivel félreseperte ezt a tin­cset, hogy mindkét szemével rám nézhessen, amikor valami komoly dolgot mondott.

  • Ötéves kor előttit? Mennyivel előtte? – Joan mély lélegze­tet vett, mielőtt a kérdést nekem szögezte. Elhatároztam, hogy a végsőkig elmegyek.

  • A születés pillanatában – vágtam ki, noha gőzöm sem volt róla, hogy mindez milyen messzire fog vezetni.

Joan ekkor azt a fajta pillantást vetette rám, amiről mi, fér­fiak álmodnánk, már legalábbis akkor, ha a férfiasságunk egyáltalán hagyná, hogy álmodozzunk.

Ettől a pillantástól Joan és én beleszerettünk egymásba. Egy zsúfolt vendéglőben ücsörögtünk és a pénztárgépen fi­cánkoló, egymás farkát kergető aranyhalakat figyeltük. Raj­tunk kívül még az a pár ült ott, akik bemutattak minket egy­másnak.

Joan keze a szalvétagyűrű mögött suttyomban megdör­zsölte a jobb mutatóujjamat. Az időrend a visszájára fordult. Bennünket a születés vezetett el a szerelemhez.

2 Joan huszonhat éves volt, es felnőtt életét önmaga megismerésének szentelte.

  • Egy másik embert, kivált az ellenkező nemből valót iga­zán könnyű megismerni – közölte nyomban az első éjszakán­kon. – A szaporodástól eltekintve, ez a szex fő funkciója. Az a bibliai szó, hogy „megismerni” valakit, tökéletesen helyes. Önmagunk megismerésére azonban a természet nem adott számunkra semmiféle könnyű utat-módot. Úgy is mondhatnánk, szinte perverz, milyen nehéz önmagunkból kibányász­ni valamit.

Joan fél könyékre támaszkodva rám pillantott és csak mondta a magáét.

  • Ettől az egyszerű biológiai aktustól valószínűleg többet tudtál meg a természetem lényegéből, mint amennyit én kétévi pszichoanalízis után megtudtam magamról.

Joan ekkor már túljutott Jungon, Freudon, LSD-n, filozófián és primitív vallásokon. Néhány hónappal a találkozásunk előtt valami őseredeti terápián újra átélte a saját születését. Erősen biztatott, hogy kövessem a példáját. Megpróbáltam hát, és meglepett, hogy Joan és a pszichológia segítségével látszólag milyen korai élményekre tudok visszaemlékezni. Felbukkant azonban egy jókora akadály, ami Joan esetében nem volt Születésem után, a nyolcadik napon ugyanis az ősi héber ha­gyomány szerint körülmetéltek. A körülmetéléssel együtt járó fájdalom mintha még a születés megrázkódtatását is kitörölte volna a tudatomból. Bárhogy erőlködtem, sehogyan sem bír­tam a nyolcadik napnál korábbi időre visszaemlékezni.

  • Ne félj – bátorított Joan. – Menj vissza a születésig. Gon­dolj úgy az összes élményre, mint valami boltívre.

Nekem a McDonald’s arany boltívei jutottak eszembe. Kon­centráltam. Üvöltöttem. A terapeuta meleg vízbe mártogatott. Joan, aki már jó néhány hete átesett az anyjától való elválás depresszióján, figyelt és rábeszélt. Jót akart. Azt akarta, hogy úgy osszam meg vele a fájdalmat, mint az orgazmust, aho­gyan a versek szerelmesei is együtt nyisszantják fel a csukló­ikat. Azt akarta, hogy olyan legyen a befogadóképességünk, akár az esőerdő fáinak. Azt akarta, hogy keveredésünk az anyaméhben kezdődjék.

  • Próbáld! – mondta Joan.

A pszichológa vazelinnal kenegette a halántékomat és gyengéden megragadott egy teflon-bevonatú konyhai csi­pesszel. Joan az összes villanyt leoltotta és egy szülő nő szív­dobogását játszotta sztereóban.

Harminc másodpercig víz alatt tartottam az arcomat. Két szobával odébb valami halovány fény pislákolt. A pszicholó­gia már annyira szorongatta a bordáimat, hogy azok sajgón fájtak. A konyhai csipesz antennaként fityegett a fejemből. Ennek ellenére képtelen voltam messzebb múltba visszaem­lékezni. Csak annak a férfinak a szőrös állát láttam, aki bo­rotvapengével a kezében lenyisszantott apró péniszemből, valamint azt a férfiút, aki imádkozott és bort ivott az előbőröm felett. Üvöltöttem és gagyogtam.

  • A szülőcsatorna! – mondta Joan és a terapeuta.

  • A kés! – ordítottam. – A vér, a cső, a fájdalom a lábam között!

Végül feladtuk.

  • Ti zsidók! – mondta Joan. – Ősi totemeitek elvágnak tite­ket leglényegetek központjától. Nyilván ez a magyarázata a zsidó férfiak közötti nagyarányú neurózisnak.

A terapeuta kijelentette, hogy a tárgyat még tanulmányoz­nia kellene, ám kötve hiszi, hogy bárki is alávetné magát.

Jómagam teljesen kezdő voltam az őseredet terápiájában, Joan azonban kifejezetten erre született. Ő volt a pszeudo-tudomány Einsteinje. Úgy ismerte a tarotot, a frenológiát, és a metaposzkópiát, ahogyan mások a baseballt ismerik, avagy főzni tudnak. Minden ideje szabadidő volt, kivéve, amikor nem hitt az időben.

Amikor Joan rádöbbent, hogy nem bírja lerombolni a szü­letésem és a körülmetélésem között eltelt nyolc napot, egy darabig egészen komolyan antiszemita lett. Orvosi ragtapaszt alkalmazott a péniszemre, hogy ezzel hozza vissza a körülme­télés előtti állapotot. Azt mondta, hogy a fitymafaggyú valószí­nűleg egészséges váladék. Egy álló héten át kizárólag disznó­húst főzött. Én nem bántam, csak a trichinózis miatt aggód­tam kissé, mert Joan minden húst félangolosan készített el.

Joannak hihetetlenül erős marka volt. Nyolcéves korában kapott a bátyjától egy Charles Atlas-féle nyomkodó készletet.

Olvasás közben napi húsz percen át nyomogatta mindkét ke­zével. Ha bemutatót akart tartani, a hüvelykujjával és a kö­zépső ujjával összenyomta ezt a vacakot. Ez az izomerő még a vállába is felment. Úgy tudta összepréselni az ember kezét, hogy közben kimeredtek a csecsbimbói. Szép pénzeket nyert el a kocsmákban azzal, hogy férfiak karját kicsavarta. Két embernek is eltörte a kézcsontját, noha mindenkivel megpróbált óvatosan és gyengéden bánni.

Akkoriban találkoztam össze Joannal, amikor már minden­ki, minden ember halálra kezdte untatni, és amikor már a smároláshoz sem volt türelme. Velem valahogy kibírta, leg­alábbis eleinte, az őseredet terápia miatt. Az, hogy visszavitt engem a születésemhez, feladatot jelentett neki. Amikor a feladat kudarcba fúlt és már abba is belefáradt, hogy disznó­hússal bosszantson, egy szép este közölte velem, hogy men­jek a fenébe, és szeretkezzek valami sötéthajú zsidó lánnyal, egy Eszterrel, vagy egy Rebekával, de őt hagyjam békén.

Megütöttem.

  • Ez nem jellemző egy neurotikus zsidó hímre – mondta Joan.

Az elemi iskola óta most verekedtem először. Joan keze azonban jóval izmosabb volt az enyémnél. Ha leteper. akár meg is ölhetett volna, ám én talpon maradtam és a bal keze­met az arca elé tartottam. Hosszú karom van és Joan nem bírt megragadni.

  • Letépem a faszodat! – visította Joan és nekem rontott. Amikor láttam, hogy nem tágít, behúztam egyet az orrára. Vé­re az arcára fröcskölt. Egyik kezével megragadta az ingem, és nagy reccsenéssel végighasította, olyan keményen, hogy a nyakam is kificamodott belé. Ekkor még egyet behúztam ne­ki, majd jókorát sóztam a fejére.

  • Krisztusgyilkos, fasz-szopó! Feleség gyepáló! – becézgetett Joan zokogva. Vére és könnye összekeveredett indiai in­gén. A koszfoltok egész jól passzoltak az ing mintájához. Leengedtem a kezem. Odarohant hozzám és a nyakam köré fűzte a karját.

  • Muszáj, hogy szeresselek – búgta. – Pedig ezzel kockára teszem az életem.

Egy kicsit lazított a szorításon, de a hüvelykujjait még mindig az ádámcsutkámon tartotta. Arcát az enyémhez nyomta, amíg mindketten maszatosak lettünk a vérétől. így csókolóztunk a mészárlás közepette. Végül Joan elengedett, de az ujjlenyomatai még egy hét múlva is ott kéklettek a nyakamon.

  • Senkit nem tudnék megölni, akit nem szeretek – közölte Joan. Lemostuk egymás arcát. Később kijelentette, mennyi­re örül, hogy mégsem tépte le a fütyimet.

A küzdelem után kölcsönösen elhatároztuk, hogy ezentúl jobban tiszteletben tartjuk egymást. Megegyeztünk, hogy civakodásunk eredeti oka a körülmetélés volt. Egyikünk sem akarta, hogy ez közöttünk álljon.

  • Mindennek a mélyére hatolni: ez az élet egyik legna­gyobb gyönyörűsége – mondta Joan. Abban is mélyen hitt, hogy mindent újra kell kezdenünk.

Így hát újra kezdtük. Nekiálltam és elkezdtem kutatni a kö­rülmetélésem körülményeit. Mivel apám már tíz éve meghalt, anyám maradt az egyedüli információforrásom. Anyám azon­ban roppantul vonakodott a témától. Még arra sem volt haj­landó visszaemlékezni, hogy milyen nap volt aznap, vagy hogy vajon hol történt a dolog, a házunkban, a kórházban, avagy a zsinagógában.

  • Csak annyit tudok – mondta anyám -, hogy reb Berkovitz csinálta. Ő volt az egyedüli erre az egész városban. És hagyjál már az ilyen hülyeségekkel. Eredj az efféle szamárságokkal a barátnőidhez. Most is egy lányról van szó, mi? Ahhoz, hogy ke­resztény templomban esküdj meg vele, mindenáron tudnia kell a körülmetélésedről? Csinálj, amit akarsz; a körülmetélés legalább olyasvalami, amin ez a lány nem változtathat.

  • Manapság már nemet is lehet változtatni – mondta Joan, aki a másik kagylón hallgatózott. – A körülmetélésen már egy apró sebészeti beavatkozás is segít, de ebben nincs semmi poén.

  • Menj a fenébe – mondta anyám és letette a kagylót. Anyám és én nem voltunk a legjobb barátságban, amióta fa­képnél hagytam a főiskolát. Jóval közelebb állt a másik két bátyámhoz, akik okleveles könyvvizsgálók voltak és irodát nyitottak New Jersey-ben. De, hogy igazságos legyek a ma­mámmal, egészen biztos, hogy a körülmetélésükről velük sem óhajtott beszélgetni.

Abban az Egyesült Zsinagóga Évkönyvben, amelyre a laká­somtól csupán néhány háztömbnyire lévő Beth-El könyvtár­ban találtam rá, három Berkowitzra bukkantam. Ezek közül kettő túl fiatal volt ahhoz, hogy rajtam babrált volna, maradt tehát a harmadik, az én emberem, Hyman J., akit az Adath Israel, South Bend, Indiana kongregációban soroltak fel.

  • Ezeknek egytől egyig olyan fura nevük van – mondta Jo­an. – Ha ő az, akkor odamegyünk hozzá. Tőle majd megtu­dod, amire szükséged van.

  • Miért? – esdekelt anyám, amikor elmeséltem neki, hogy nyomozni megyünk South Bendbe. – Az isten szerelméért, minek?

  • Szerelem – válaszoltam. – Szeretem Joant, és mindket­ten úgy gondoljuk, hogy ezt nagyon fontos megtudnunk. A szerelem az ember testén át történik meg.

  • Én meg azt kívánom – mondta anyám -, bár vágták vol­na ki a szerelmet is belőled a nyolcadik nap után, akkor ta­lán normálisan viselkednél.

South Bend olyan háromszáz mérföldnyi autókázásra volt. A zsinagóga titkárságával megbeszéltem, hogy késő délután találkozunk Hyman Berkowitzcal. Joan és én szürkület előtt elindultunk. Joan amerikai mogyorós szendvicseket és almá­kat csomagolt az útra. Hordozható magnót is hozott magával, hogy mindent pontosan felvehessünk, amire Berkowitz visszaemlékezik.

  • Már nem vagyok annyira biztos ebben az ősterápiában – je­lentette ki Joan, amikor nekivágtunk az útnak. – Tudod, min­dez csak miattad van, mert ha nem bírsz visszaemlékezni a szülőcsatornára, akkor ez a körülmetélési ügy nem is olyan kis dolog. Úgy értem, nem egészen véletlen, hogy ez bukkant fel elsőként. Valószínűleg pszichoanalízisben is ez hatna rád a leginkább. Azon gondolkodom, vajon a jól fejlett Egyiptomban mikor is kezdték el a körülmetélést: az asztrológia előtt, avagy után? Gondold csak el, amint a csecsemőket odarakták és megcsonkították azokkal a durva szerszámokkal!

  • Azok a szerszámok nem is lehettek olyan durvák – tilta­koztam. – Az ősi egyiptomiak már agyműtéteket is végeztek. Ismerték a szemhéjfestést és a balzsamozást. A bronzkorban talán olyan nehéz volt keríteni egy élesre fent kést?

  • Ne legyél már olyan zsidó fiú, aki folyton védekezik – mondta Joan. – Elvégre a te fütyidet nyiszálták, és a nyolca­dik napon, aminek szintén van valami oka.

Azoknak az embereknek, akiket a szexualitás nem túlságo­san érdekel, Joan és én rengeteget beszéltünk efféléről. Joan barátai között számos orgiakedvelő akadt. Ő maga, habár személyesen nem vett részt csoportos szexben, de többször is végignézte.

  • De tudod – mondta -, ennek ellenére semmi nem kavar fel annyira, mint az a gondolat, hogy egy újszülöttnek levág­ják az előbőrét.

3 – Nem nagy ügy – közölte velünk Berkowitz még aznap késő délután. Irodáját egy vécéből alakí­totta át. Zúzmarás ablakai még azt a kevés nappali világossá­got is elrekkentették, ami még egyáltalán létezett. Íróasztala félig elsüllyedt abban az üregben, ahol hajdan valami négy­lábú mosdó állhatott. Zsinagógáját egy valahai viktoriánus házban rendezték be. Falairól lemállott és pergett a festék. Útközben egyébként elhajtottunk egy ultramodem templom mellett.

  • Manapság nem divat már a rituálé – magyarázta Berko­witz, amikor Joan a körülményei felől érdeklődött. – A ruha­boltosok és az ócskavas kereskedők minden pénzüket a re­formzsidókba tömik. Gójabbak akarnak lenni a gójoknál.

  • Én is gój vagyok – büszkélkedett Joan és felemelte a fe­jét, hogy rövid, egyenes orrát mutogassa. Szőke haja a vállát verdeste.

  • Na és mi van ebben új? – nevetett Berkowitz. – Imitt- amott véletlenül azt is megtanultam, hogyan kell a gójokkal beszélni.

Joan megkérte Berkowitzot, hadd nézze meg a műszereit.

Berkowitz az íróasztala fiókjából két flanelba bugyolált csomagocskát húzott elő. Úgy néztek ki, mintha ezüstöt pa­koltak volna beléjük. Beletelt egy-két percbe, mire Berkowitz kibogozta a csomókat. Előttünk hevert a hosszú, vékony, gyöngyház nyelű bicska.

  • Olyan, mint egy rugós kés – nézte Joan. – Megfoghatom? – Berkowitz bólintott.

Joan felemelte a kést és megnézte a nyelét, van-e rajta va­lami írás.

  • nem írtak rá semmit?

  • Semmit – felelte Berkowitz. – nem szoktunk késeket ol­vasni.

Kivette a kést Joan kezéből és kinyitotta. Pengéje hosszú volt, akár valami golyóstoll. Még ebben a sötéten borongó irodában is látni lehetett, amint megcsillan az éle.

  • Mekkora erő! – sóhajtott Joan. – És mindez csak azért, hogy egy pici péniszből lenyisszantsanak.

  • Tévedés – rázta a fejét Berkowitz. – Ahhoz másik kést használok. Ezzel a csirkéket ölöm.

Joan meghökkent. Hányinger kerülgette.

  • Azt hiszi, hogy South Bendben, Indianában meg lehet él­ni újszülött zsidó fiúkból? Látta a templomot, nem? Fél tucat zsidó gyermekgyógyásszal kellene felvennem a versenyt, akik ötven dollár külön juttatásért szintén elmondanának egy imát. Amikor levágok egy csirkét, legalább nem bámulja min­den mozdulatomat két sebész. A csirkék adják a megélhetésemet. A körülmetélés csak amolyan hobby.

  • Maga nagyon jópofa – mondta Joan.

H. Berkowitz elvörösödött. – Engem mindig kedveltek a sikszék. A feleségem folyvást azon aggódik, hogy egy szép napon odébb állok valami kikeresztelkedett lánnyal. És csak azért tették meg ezt az utat, hogy megnézzék a késemet? – kérdezte kissé zavartan.

Ekkor megpróbáltam megmagyarázni neki az őseredeti te­rápiát, meg hogy nem sikerült felsírnom a nyolcadik nap előtt.

  • Semmi másra nem emlékszem a csontjaimban, a testem­ben, csak magára, a késre és a vérre.

  • Ez fura – vélte Berkowitz. – Én egyáltalán nem emlék­szem magára. Mondja, a szülei rendeztek valami nagy partyt, vagy talán valami extra pénzt fizettek? Nem vezetek naplót, és higgye el, az előbőrökön nincs semmi emlékezetes.

  • Az biztos, hogy engem maga metélt körül.

  • Ezt nem tagadom. Csupán azt mondom, hogy számomra semmi különlegesség nem akad, amire visszaemlékezhet­nék.

  • Tisztelendő – szólt közbe Joan -, lehet, hogy maga mind­ezt ostobaságnak hiszi, de itt van egy ember, aki tisztázni akarja önmagában a születését. A körülmetélés pedig meg­akadályozza ebben. Nem tudna segíteni neki?

  • Visszarakni már nem tudom.

  • Ne tréfáljon velünk, tisztelendő! Hosszú utat tettünk meg. Meg tudná újra csinálni?

  • Szinte lehetetlen – mondta Berkowitz. – Én soha nem ha­gyok rajta felesleges bőrt. Lehet, hogy azok az orvosok hagy­nak, de én mindig tiszta munkát végzek. Nézze!

Azzal intett, hogy húzzam elő a péniszemet. Joan is erre biztatott. Furcsa, de ebben az átalakított vécében a dolog nem is tűnt olyan képtelenségnek.

  • Na tessék! – mondta Berkowitz elismerőn. – Ráismerek a kezem munkájára. Tiszta, feszes, semmi petyhüdtség.

  • Voltaképpen nem azt akarjuk, hogy vágja le – magyaráz­ta Joan. – Ő csak újra át szeretné élni az eseményt, hogy az­után vissza tudjon utazni születése szenvedésének pillanatá­hoz. Ennek jelenleg a maga körülmetélése útját állja.

Berkowitz a fejét csóválta. Felhúztam a sliccem cipzárját.

  • Biztos benne, hogy ilyen messzire akar visszamenni?

  • Nem egészen – vallottam be, de Joan rettentő pillantást vetett rám.

Nos – latolgatta Berkowitz -, ebben a szakmában az em­ber hozzászokik az ugratáshoz, de ha csakugyan akarja, én megpróbálhatom. Elvégre nem azt kéri tőlem, hogy bűntényt kövessek el. Még a rabbinikus törvényekben sem szól sem­mi az ellen, hogy valakivel úgy tegyünk, mintha másodszor is körülmetélnénk.

4 Az újbóli körülmetélésre aznap este Hyman Berkowitz házában került sor. Felesége és két gyer­meke már aludt, így Berkowitz megkért, hogy próbáljak csendben maradni. Ráfeküdtem az ebédlőasztalára, a ragyo­gó csillár alá.

– Sietek, nehogy a feleségem meglássa – mondta Berko­witz. – Ő még annyira sem haladó, mint én.

Pucéron vacogtam a lepedő alatt, a kőkemény asztalon.

Berkowitz előkotort egy aprócska, kettős pengéjű kést va­lami rozoga, pecsétes tokból. A tok tetején még ki lehetett venni Berkowitz nevének kezdőbetűit. A műszer maga felirat nélküli, rozsdamentes acél volt. Ha nincs benne a monog­ramja, akkor lehet, hogy összetévesztette valami ipari szer­számmal. Behunytam a szemem.

  • A pólyás babák mindig nyitva hagyják a szemüket – me­sélte Berkowitz. – Meg lenne lepve, ha tudná, milyen ébe­rek. Már nyolcnapos korukban is tudják, hogy valami törté­nik velük.

Joan elvett egy díványpárnát a kerevetről és a fejem alá gyömöszölte.

  • Büszke vagyok rád – suttogta. – A legtöbb férfi nem mer­né ezt megtenni. Mégis csak jók voltak a veled kapcsolatos megérzéseim. – És megcsókolta az arcom.

Berkowitz letette a borotváját.

  • A csecsemők körül mindig nagy a sokadalom, ha más nem, legalábbis a család körülállja őket. A betakargatott kis fickó körülnéz, vagy sivalkodik. Az ember ilyenkor leveszi ró­la a pelenkát és egy-kettő, már kész is. – Berkowitz habozott. – Magával viszont épp olyan az egész, mintha orvos lennék. Ettől, meg a sok beszédtől elfog az idegesség. Negyvennégy éve végzek körülmetéléseket, a csirkesakterolást pedig még négy évvel régebben kezdtem el. Megértem a Társadalmi Biz­tosításra. Csak fiúgyerekek, csibék, pulykák, olykor-olykor egy-egy kacsa. Valaki egyszer elhozott nekem egy foglyul ej­tett őzet. Nagyon szép állat volt. Belenéztem a szemébe. Nem bírtam levágni. Az illető megértette. Berakta az őzet a teherautójába, visszavitte az erdőbe és elengedte. Később visszajött hozzám és megköszönte.

  • Magának nem kell igazából végrehajtania – bátorította Jo­an. – Csak hozza vissza a dolgot az emlékezetébe. Mindössze egyetlen vércseppet produkáljon, egyetlen szimbolikus vér- cseppet. Az is elég.

  • Azon a tájon nincsenek cseppek – mondta Berkowitz. – Közel van az artériához; a szív ott akar vérezni. Az Örökkéva­ló akarta, hogy így legyen.

Mialatt Berkowitz egyre habozott, rettegni kezdtem. Nem afféle ősi félelem fogott el, hanem nagyon is kortársi pánik. Frászt kaptam attól, hogy mi történik mindjárt, itt, rögtön, a szemem előtt.

Berkowitz ivott egy kortyot abból a Manischewitz-borból, amit előkészített az áldásra. Meglazította a nyakkendőjét. Leült.

  • Ahhoz, hogy kántor legyek, nem volt elég jó a hangom – mesélte. – Ahhoz pedig, hogy rabbi legyek, nem volt elég eszem. De valamiféle vallási életet mégis akartam. Valami­lyen vallással kapcsolatos munkát szerettem volna végezni. Tudják, nem vagyok bevándorló. Gimnáziumba jártam és fő­iskolát is végeztem. Sok mindent csinálhattam volna. Az öcsém fogorvos. Szinte asszimilálódott, és nem szívesen be­szél az embereknek arról, amit a bátyja csinál.

  • A „rituális metsző” szinte úgy hangzik, mintha azt mon­danák: maffia – nevetett idegesen Berkowitz. – Valahányszor meg kell adni a foglalkozásomat, azt kell odaírnom, hogy „ri­tuális metsző”. Ki nem állhatom ezt a meghatározást.

  • Magának valószínűleg már a kezdet kezdetétől fogva volt valami hátsó gondolata a foglalkozásáról – mondta Joan.

Igen, volt Azt mondtam magamnak, hogy Isten munká­ja, de vajon miért kívánja Isten tőlem, hogy elnyiszáljam a csirkék nyakát és levágjam a kisbabák előbőrét? Amikor Ábrahám csinálta ezt, az még hagyján; most azonban miért nem engedi Isten, hogy a gyermekorvosok motyogják az ál­dást és miért nem lehet elektromos késsel elvágni a csirkék gigáját?

  • Úgy gondolja, hogy Isten inkább fogorvost akart volna magából? Vagy biztosítási ügynököt? – kérdezte Joan. – Ne szégyellje a munkáját! Amit maga csinál, az szent do­log. A gyerekorvos nem Isten embere. A villanyozással le­vágott csirke nem olyan állat, aminek az életét komolyan kell venni.

Hyman Berkowitz meglepődve Joanra pillantott, erre a hu­szonhat éves keresztény nőre, aki már újból átélte a saját születését.

  • Nem mindenki érti ezt – sóhajtotta Berkowitz. – Csirke­evés közben a legtöbb ember a bepanírozott bőrére gondol, az ízére, esetleg Sanders ezredesre. Eszükbe sem jut annak a madárnak az élete, amelyik átfutott az ujjaim között.

  • Maga csakugyan szent ember – dicsérte meg Joan.

Berkowitz a bal kezébe vette a péniszemet. A klimatizáló hűvös fuvallata meglengette a fejem felett lógó csillárt.

  • Csinálja – mondtam.

Hirtelen arra gondoltam, hogy Berkowitz kése, az én első emlékem lesz a legutolsó, amit életemben látok. Olyan för­telmesen féltem, akár egy csirke. Már azt is magam elé kép­zeltem, hogy Berkowitz fejjel lefelé egy kampóra aggat, ő ma­ga pedig megpattan Joannal.

Vigyázzon, mert ez a nő eltöri a kezét, akartam figyelmez­tetni Berkowitzot. Többé majd nem dolgozhat. A feleségének igaza volt.

De a szavak a torkomon akadtak. A szemem szorosan csukva tartottam.

  • Nem bírom megtenni – közölte ekkor Berkowitz. – Még szimbolikusan sem bírom egy felnőtt férfival. Lehet, hogy nem törvényellenes, én mégis undorítónak tartom.

Annyira megkönnyebbültem, hogy legszívesebben meg­csókoltam volna a kezét.

Joan csalódottnak tűnt ugyan, de azért megértette.

  • Egy férfi mégsem csirke – szögezte le Hyman Berkowitz.

Felhúztam a nadrágom és boldogan átadtam neki egy öt­vendolláros csekket, hivatásbeli munkája tarifáját. Joan megcsókolta Berkowitz sápadt orcáját.

A szent ember az arcát dörzsölgetve buzgón integetett utá­nunk háza küszöbéről. A múltam épp olyan titokzatos rejtély maradt számomra, akár apám kopaszsága. Anyám a vajúdá­sa és a szülés közepette olyan idegen maradt, akit soha nem ismertem meg. És ez már mindig így lesz. A mama épp úgy elveszett számomra, akár az előbőröm. A péniszem pedig pont úgy érezte magát, mint az a bekötött szemű férfiú a ki­végzőosztag előtt, aki az utolsó pillanatban kegyelmet kap.

  • Nos – mondta Joan – legalább megpróbáltuk.

A hazafelé vezető hosszú úton még ki sem evickéltünk So­uth Bendből, amikor Joan már elaludt. Rákanyarodtam a fi­zető autópályára és nem voltam benne biztos, vajon csak­ugyan csődöt mondott-e az önismeretem. Kelet-Indiana egyik út menti restijénél megálltam és a telihold fényénél felébresz­tettem Joant. Görcsösen, tökéletlenül megismertük egymást.

  • Egy férfi – suttogtam – mégsem csirke. – A nyolcadik na­pon mégis tanultam hát valamit!

Kiss Marianne fordítása

Max Apple Michiganben nevelkedett, jelenleg a texasi Houstonban él, ahol irodalmat tanít a Rice Universityn. Novellái 1972 óta különböző la­pokban jelennek meg. Önálló kötetei: The Oranging of America and Other Short Stories; Zip; Free Agents; The Propheteers.

Címkék:1998-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Két jiddis tudós halálára

Két jiddis tudós halálára Bihari József (1908-1997) 89 éves korában elhunyt Bihari József professzor. Egerben temették el, sírjánál családján kívül egri...

Lapozgatás az interneten

Lapozgatás az interneten http://www.jpost.com/ Reggel felébredsz és megfőzöd a kávét (tudod, szombaton és zsidó ünnepnapokon nem főzhetsz), elő­veszed kedvenc napilapodat...

Close