Szombat előfizetés 2017

Konfliktusos, fájdalmas kötődés

Írta: Gyertyán Ervin - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1988 tavaszán, amikor feleségemmel Izraelben jártunk, az Al Hamismár interjút készített velem. Első kérdése az újságírónak az volt: mi köt a zsidósághoz. Azt válaszol­tam, amit most is felelni szándékozom a „zsidónak lenni?” kérdésre: a becsület. Első hallásra nem értette partnerem. Megmagyaráztam. Őszintén elmondtam, hogy vallásos nem vagyok, a fajelméletben nem hiszek – de őseim, rokonaim, barátaim sorsa, pusztulása, mindaz, amin a zsidók e század­ban és (nemcsak ebben a században) keresztülmentek, eltéphetetlen erkölcsi kötelék a zsidósághoz, hitbéli agnoszticizmusom, és antirasszizmusom ellenére. Úgy gondolom, hogy ezzel a felfogásommal a zsidó öntudatukat a vallásból mentők, és a zsidó öntudatukat az etnikai eredetből szár­maztatók mellett, a zsidók harmadik népes csoportjának vagyok egyik reprezentánsa, amely talán Spinozától ere­deztetheti önmagát, talán még régebbről, esetleg a maga emberi univerzalitását még vallásos fogalmakkal definiáló názáreti Jézustól, noha mint következetes agnosztikusnak, csak a fiú kell nekem, s az atyával nem tudok mit kezdeni. Vagyis azok közé a rossz zsidók közé tartozom, akiket a rabbik joggal átkoznak ki, a nemzeti gondolat hitvallói joggal néznek gyanakodva, akiket Isaac Deutscher ön­meghatározásával (amit egy önéletrajzi tanulmánya címéül adott: „the non jewish jew”-nak, „nem zsidó zsidónak” lehet nevezni. Bár Deutschernek ezt a könyvét nem vélem legjobb munkájának.)

Az, hogy nem vagyok hívő, nem jelenti azt, hogy a nagy világvallások – s közte nem utolsósorban a judaizmus – erkölcsi, civilizatorikus, kulturális szerepét és küldetését is kétségbe vonom; az, hogy úgy érzem – gyakran fájdalommal – hogy családi ontogenezisem kihul­lajtott a zsidó népi filogenezisből, nem jelenti azt, hogy szembenállók azokkal, akik a népi öntudat feltámasztásával az ősújország megteremtésének elkötelezettjei. El­lenkezőleg. Őszintén drukkolok nekik, barátaimnak érzem és segíteni kívánom őket, (mint ahogyan valóban sok gye­rekkori barátom van közöttük) még ha nem is tudtam útjukat követni. Csak azt a meghatározást nem szeretem, mely sze­rint cionista az a zsidó, aki egy másik zsidót rábeszél arra, hogy egy harmadik zsidó pénzén menjen ki Izraelbe. Én csak azt a cionistát tisztelem és fogadom el zsidó patriótának, aki maga is építi, és védelmezi az új hazát. Irritál azonban az a cionista, aki a diaszpórát választja, anélkül hogy elkötelezné magát annak a népnek, nemzetnek, amelynek kötelékében él – nevezze bár ezt az elkötelezettséget integrációnak, vagy asszimilációnak -, aki számára a cionizmus csak arra jó, hogy a többi zsidó beilleszkedési törekvéseit – amely amúgy se könnyű – zavarja meg vele. Az én felfogásomban cionizmus és asszimiláció komplementer, egymást kiegészítő fogalmak a nagy történelmi folyamatban, és egyaránt ellenszenves az az asszimiláns magatartás, amely Izrael állam minden ne­hézségében, a zsidó-arab konfliktus minden jelentkezésében titkos elégtételt érez, és az a cionista magatartás, amely az antiszemitizmus minden megnyilvánulásában érzi ugyanezt. Mindkét esetben saját útja, választása igazolásaként. A zsidó sovinizmus éppúgy zavaró és kártékony jelenség a szemem­ben, mint bármely más sovinizmus, a zsidó gerinctelenség szintén.

Amikor a cionizmust és a más népi-nemzeti kötelékekbe való beolvadást nem konkurens, hanem komplementer folyamatnak ítélem, ezalatt azt értem, hogy a zsidó geopoli­tikai helyzeténél fogva képtelen lenne létét fenyegető külső és belső (gazdasági) konfliktusok nélkül az egész – tizenhat- tizennyolcmilliónyi – zsidóságot befogadni. Másrészt azzal, hogy befogadja azokat, akiknek befogadása elől – akárcsak átmenetileg – elzárkózik az ország, amelyben élnek, vagy ahol megnehezíti létüket az antiszemitizmus atmoszférája, vagyis azzal, hogy egy állandó asylumot teremt a zsidók számára – paradox módon az asszimilációs törekvéseket is megkönnyíti. Hogy van más lehetőségük is, hitelesíti azok döntését, akik hazájukul a szabad közönségválasztás elve, és az együttélés gyakorlata alapján nem a zsidó államot választ­ják, (amitől még szolidarizálhatnak, mint minden más állam­mal, vele is), és ez, valamint a kisebb lélekszám megkönnyíti a befogadó ország és nép számára is a recepciót és eman­cipációt. Egyébként a zsidó diaszpóra nem a templom pusztulásával és a római rabsággal kezdődött. A legújabb történelmi kutatások szerint már Dávid és Salamon királyok idején többen éltek külföldön, mint a zsidó királyságban. Érzem annak a küldetésnek a pátoszát is, amelyet ez a szét­szórtság jelent, amit Szerb Antal a zsidók formabontó szerepében jelölt meg. S a zsidóság, mint a könyv népe, éppoly tisztelettel tölt el, a maga egyoldalúságában is, mint a maga saját országát építő zsidó nép. S egyáltalán nem érzem tragikusnak azt, amiről Georges Friedmann, a neves francia szociológus ír a La fin du peuple juif című könyvében, hogy tudniillik a zsidó állam megalakulásával a hagyományos zsidóság két részre bomlik: Izrael földjén kialakul egy új nép – az izraeliek népe, miközben a világ többi részén tovább él a hagyományos zsidóság. A két nép már nem azonos egymás­sal, noha nagyon szomorú lenne, ha ez a kölcsönös szolidarizálás hiányában nyilvánulna meg.

Kamasz koromban, amely a holocaust idejére esett, két esztendőn át – tizenöt éves koromtól tizenhét éves koromig – a Hasomér Hacair tagja voltam, s az izraeli kibucokban ma is élnek barátaim, akiket én szerveztem be a mozgalomba. Ma is hálás vagyok a sorsnak, hogy ezzel a morálisan oly tiszta, híveiben oly önzetlen mozgalommal megismerkedhettem. Valahogy úgy érzem, abban, hogy – hitem szerint – a Rákosi-korszakban sem szennyeződtem be, döntő szerepe van, hogy egykori marxizmusomat ettől a mozgalomtól és nem a Rákosi-féle sztálinista párttól kaptam. S szomorúsággal tölt el, hogy – amint baráti levelekből tudom – a kibuc-mozgalomban is, – a világ egyetlen olyan mozgalmában, amelyben a kollektív gazdálkodás nem kényszeren, erőszakon, hanem valóban emberségen, szolidaritáson, öntudaton alapult, – terjed a teljesítmény szerinti bérezés individuális, de a piacgazdaság­ban elkerülhetetlen követelménye, hogy a klasszikus kibuc – betöltvén történelmi szerepét a zsidó államalapításban – valami mássá alakul, evilágibbá annál, aminek az alapító atyák elképzelték. De ha e két esztendő során a vészkorszak fenyegetettsége, az embermentés imperatívusza cionistává is tett, mindig kétlelkű cionista voltam, mindig éreztem, hogy a kultúra, a nyelv, a szülőföld akkor sem ereszt, ha más erkölcsi parancsolatok és az életösztön kiszakadásra késztetne is. Kölcsey, Petőfi, Ady, Babits, József Attila vala­hogy erősebb köteléknek bizonyult annál a taszításnál, amit Szálasi és bandája jelentett. S amikor a vészkorszak elvonult a fejünk fölött, megadtam magam a magyarságomnak, úgy döntöttem – ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy hatéves korom óta írónak készültem – hogy magyar maradok. Olyan magyar, aki sohase tagadná meg zsidó eredetét, mert magyarságban és zsidóságban – és minden származásban, etnikumban – az emberi lét szubsztanciájának egyenrangú és egyenlő tiszteletre méltó modalitását látja.

Persze tartozom az igazságnak azzal a fájó és önkritikus beismeréssel, hogy eredendő, a családból magammal hozott hazafiúi érzületemen kívül egy ideológiai-történelmi illúzió is előmozdította a magyar hazával és a magyar néppel való azonosulásomat. Az a tévképzet, hogy az antiszemitizmus indulatai az osztálytársadalomból, a kapitalizmusból fakad­nak és a szocializmus, a többi társadalmi probléma meg­oldása mellett, az úgynevezett zsidó kérdést is megoldja. Kártékony illúzió volt ez (is), amelynek az ellenkezője bi­zonyult igazságnak. Az antiszemitizmus ott csitult, vált periférikus jelenséggé, ahol a civil társadalom demokratikus berendezkedése, jogállamisága győzedelmeskedett, az úgynevezett létező szocializmus azonban csak kiélezte, pro­longálta, új társadalmi alapokra helyezte. Ma már tudom, hogy Izraelen kívül, – ahol, mint a hat háború mutatja, szintén nem konfliktusmentes a zsidó lét – az antiszemitizmus bizo­nyos fokával mindenütt együtt kell élnie annak, aki zsidónak született. Ostoba, gyűlölködő, vagy beteglelkű emberek min­denütt vannak. Legfeljebb az nem mindegy, hogy milyen mennyiségben. Nem tudom már, hogy hol, kinél olvastam – azt hiszem, valamelyik francia szerzőnél -, hogy három megoldhatatlan társadalmi probléma van: a nemek kérdése, a munkáskérdés és az úgynevezett zsidó kérdés.

Ami magyarságunk tehát konfliktusos, fájdalmas magyarság, amelyet – világosan kell ezt látni, leszámolva a társadalmi idillek illúzióival – gya­nakvások, megaláztatások, fel-feltépett sebek nehezítenek, hiszen mindig vannak, akik megkérdőjelezik őszin­teségünket, ajtót mutatnak nekünk, éreztetik, hogy nem tar­tozunk a családhoz, akik minden társadalmi vagy gazdasági nehézséget úgy vezetnének le, hogy koncul és bűnbakul dobnának oda az eltorzított indulatok elé. A mi hűségünk a magyar hazához, tehát – mint olyan elkötelezettség, amely­nek napjainkban van alternatívája, s amely plusz áldozatvál­lalással is jár – semmiképp sem értéktelenebb másoknál.

És konfliktusos, fájdalmas kötődésünk a zsidósághoz is, amely sem a vallás vigaszával, sem a népi közösség akol melegével nem enyhíti már a vállalás erkölcsi kényszerét, tragikus öntudatát. Kellemesebb, kényelmesebb, megnyug­tatóbb lenne csak zsidónak vagy csak magyarnak lenni – de az első esetben azt a kultúrát kellene eldobnom, amelyet az anyanyelv „anyatejével” szívtam magamba, s amelyhez egy élet szolgálatával kapcsolódtam, a másodikban pedig mártírok millióinak emlékét kellene tagadnom. Egyikre sem vagyok képes. Mind a kettő hazugság lenne. Ősök sora fogja kezem és köt e szenvedésre kiválasztott néphez, és élő és eljövendő utódok sora köt a választott hazához és nemzethez, amelyhez gyermekeim és unokáim – az anya jogán, amelyet éppen a zsidó hagyomány tart meghatározónak – tartoznak.

De azt hiszem, ezt a jogot én is megváltottam számukra, és apám is megváltotta, nagyapám is függetlenül az anyától. Abban hiszek ugyanis, hogy a nemzethez tartozás jogát a munkájával váltja meg – az is, aki „törzsökösen” született bele, az is, akit – Ady szavával – „szándék, alkalom” tett a gyermekévé. Egész életemben a magyar kultúráért, iro­dalomért, filmért, József Attila, Jancsó Miklós stb., stb. jobb megértéséért dolgoztam. (Természetesen erőm szerint, de ebből a szempontból a szándék, az elkötelezettség a döntő).

S amikor regényeimben a magyar zsidók tragédiájáról írtam, (mert sorsom ezt a küldetést rótta rám) akkor is a magyar kultúrát szándékoztam és véltem gazdagítani, akkor is a magyar történelemről tanúskodtam magyarok számára. De azt is be kell vallanom, hogy ennek a munkásságomnak a visszaigazolását főleg sorstársaimtól kaptam meg.

Közösség-vállalásomból minden agresszivitás, minden felsőbbrendűség hiányzik. Nem hiszem azt, hogy zsidó- magyarnak lenni a Duna-Tisza táján, (vagy bárhol a világon) több, mint magyar zsidónak a Jordán, a Genezáret, vagy a Holt tenger vidékén. Azt sem, hogy kevesebb. Az emberi egyenlőség, az emberi egyetemesség eszméjét nem tudom a hasznosság, a pillanatnyi történelmi-gazdasági-politikai érdek szempontjainak alárendelni, noha – be kell látnom – ezek a szempontok néha tragikus hatékonysággal érvényesülnek, s azoknak sem kell szégyenkezniük, akik sorsválasztó döntésükbe ezt is belekalkulálják. Az élet feltételei közé olykor a megalkuvás is beletartozik. S az élet a legszentebb a szentségek között. Mégis – Ugocsa non coronat – úgy vélem, akkor is a fajvédelem barbár eszméjének tennék engedményt, ha hagynám, hogy az an­tiszemitizmus (akár Csoóri oly fájó elkülönítése) kivethessen magyar nemzeti létemből és kultúrámból, akkor is, ha hagynám, hogy elhalványodjon bennem a szolidaritás a ha­lottak csonthegyeinek iszonyatos történelmi örökségével. Mindkettő emberárulás a szememben.

Címkék:1994-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Munkában a MAZSIKE Elnöksége

1993. október utolsó napján tartott közgyűlésén újította meg tagsága a MAZSIKE megcsappant létszámú és elerőtlenedett vezetőségét. Néhány személy - közöttük...

A Jewish Forum Dobogókőn

A Forum (így, angolul, rövid o-val) a számos nemzetközi zsidó szervezet egyike. Célja a kapcsolattartás különböző országok zsidósága között. Ennek...

Close