Szombat előfizetés 2017

Kisebbségben

Írta: Lichtmann Tamás - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

 

(Egy orvos élete)

GB. 1912-ben született a vidéki nagyváros, N. melletti faluban, J.-ben.

Szülei vallásos ortodox zsidók, apja falusi kocsmáros, a falusi zsidók évszázadok óta tipikus életét élte. Szigorúan betartotta az ünnepeket, minden nap templomba járt, szombati napokra sabesz-gójt fogadott, aki elvégezte az aznapi munkát. A család a hagyomány évezredes rendjében élt, öt gyermekével, akik közül később egy munkaszolgálat­ban pusztult el, egy még a háború előtt betegségben, egyet idős korában vittek ki gyermekei Izraelbe, egy pedig fuvaros lett, elzüllött és részeges csavargóként halt meg. Egyetlen fiú tanult a családban, apja józan, természetes ítélete és ösztön­zése alapján orvosnak, mert mint az apa mondta, azzal min­denütt és minden körülmények között meg lehet élni.

A fiatal G. jellegzetesen első generációs értelmiségi, saját tehetsége és szorgalma révén jutott be az orvosi egyetemre, és végezte el azt kitűnő eredménnyel, 1936-ban. Évfolyamán, a numerus clausus következtében alig volt zsidó hallgató. A bizonyítási kényszer állandó összpontosításra sarkallta, ugyanakkor a szorongást is növelte benne, hisz egy zsidó, akit amúgy is csak megtűrnek az egyetemen, nem követhet el hibát. Ez a kisebbrendűségi érzésből fakadó tökéletességre törekvés egész életpályát meghatározta. Az a látszólag kis­polgári attitűd, mely szerint mindig arra kell figyelni, mit szólnak mások ahhoz, amit teszünk, nála nem hiúságból fakadt, hanem szüntelen bizonyítási kényszerből. Egy zsidó nem tévedhet, nem teremthet okot az ellenséges megnyi­latkozásokra, nem hághatja át a legkisebb társadalmi közmegegyezést sem, mert ezzel erkölcsi alapot szolgáltat a jogos ellenérzésre. Ezt a „luxust” pedig nem engedheti meg magának egy ellenséges közegben. Az ősi ösztön munkált benne: megmutatni, hogy különb a környezeténél, de nem azért, mintha valóban különbnek tartaná magát, hanem épp ellenkezőleg, mert csak többszörös teljesítménnyel kompen­zálható a különbség, melyet megszüntetni lehetetlen, csak így lehet remény arra, hogy befogadják, vagy csupán megtűrik maguk között.

G. kitüntetéssel végezte az egyetemet, majd feleségül vette egyetlen zsidó évfolyamtársnőjét. Megszülettek a zsidótörvények, egy ideig fizetés nélküli gyakornok volt, később már ingyen sem maradhatott a klinikán, ezért bel­gyógyászati magánrendelőt nyitott, melyet előszeretettel látogattak a város zsidó és cigány betegei. Ezen kívül a város cigány negyedébe járt egészségügyi szűrésre, és hamarosan városszerte cigány doktor úr néven vált közismertté. A háború kitörése után rá is a jól ismert zsidósors várt, kezdetben állástalanság, majd munkaszolgálat, de a végállomás az ő esetében nem a koncentrációs tábor volt, mert felesége, aki zsidó létére szokatlanul erős akarattal rendelkezett, fellázadt a végzet ellen. G. addig tipikus pályán futó életében ekkor következik be az első, sorstársaiétól eltérő, váratlan fordulat. Felesége nem törődik bele abba, hogy ellenállás nélkül bevonuljanak a gettóba, elhatározza, hogy egész családjával együtt elrejtőzik. Egyik hűséges és hálás betegük, aki a nehéz időkben sem feledkezett meg a doktor úrékról, kertjében, a burgonyaverem alatt bunkert ás, és miután egy cigány­asszony megszökteti a gettóból a feleséget, annak lánytestvérét és anyját, ide rejtik el őket.

G. felesége nemcsak saját érdekében cselekszik, hanem minden eszközzel megpróbál segíteni más bajbaszorultakon is. Amíg teheti, és nem zárják gettóba, hamis útleveleket készít lengyel menekültek számára. Az üldözöttek nagy többségére nem ez a jellemző, a tömegeken az üldözések következtében fásultság és közöny lesz úrrá. G. eközben munkaszolgálatos, de még a gettósítás előtt felesége segít­ségével egy biztonságos kisvárosi kórházba kerül, ahol csodával határos módon sértetlenül vészeli át a háború hátralévő hónapjait. A nagyváros gettóját néhány hét múlva felszámolják, az ott lévők többsége Auschwitzba kerül, ahon­nan soha többé nem tér haza. Néhány száz ember menekül meg csupán, hihetetlen szerencsével, miután a megsemmisítő táborok felé vezető vasútvonalakat a szövetségesek bom­bázásai időközben megrongálták. Ezek a szerencsések egy Bécs melletti valódi munkatáborba kerülnek, és viszonylag biztonságban érik meg a háború végét: csak a betegek és gyengék pusztulnak el. A család egyik unokaöccse a tábor felszabadulása pillanatában elindul dél felé, és meg sem áll Palesztináig. Új választási lehetőség nyílik ezzel a fiatal zsidók számára.

A G. család sorsa azonban másképp alakul. A kisebb­ségi kérdést eldöntő személyes dilemmában G. ekkor hozza minden későbbi fejleményt meghatározó első döntését. Nem vándorol ki, itthon marad. Önként választja a kisebbségi sorsot, nem kíván beolvadni, asszimilálódni, őrzi zsidó azonosságát, de tudatosan Magyarországot választja, és megpróbál integrálódni.

A háború után, miután a család túlnyomó többsége – atipikus módon – megmenekült, nem a holocaust-szind­rómával kerülnek szembe, vagyis nem a veszteségek fölötti trauma határozza meg további sorsukat, hanem azonnal ak­tívan bekapcsolódnak az élet normális vérkeringésébe, és legfeljebb ugyanazokat a szorongásaikat viszik tovább, ame­lyek születésük óta adottak voltak. A zsidó kisebbrendűségi érzés és bizonyítási kényszer következménye, hogy a rend­kívül bizonytalan, tisztázatlan közélet számára épp a zsidók lesznek szinte az egyetlen megbízható alanyok. A politikai zűrzavarban legalább egy biztos: ők nem voltak nyilasok, nem voltak kollaboránsok, tehát nem korábbi bűneiket kom­penzálják jó munkájukkal és „magaviseletükkel” hanem „ősbűneiket”, vagyis kisebbségi voltukat. Az „ősbűn” pszichológiai magyarázata, hogy aki bűnhődik, annak vala­hol a történelem vagy a tudat mélyén bűnösnek is kell lennie. Ebből a lélektani attitűdből ered a „zsidó sebek és bűnök” egyszerű megfordítása: vagyis a „zsidó bűnök” létének szük­ségszerűsége logikai premisszaként konstituálódik a sebek létrejöttének magyarázatául.

Az állomosítás után, miután megszüntetik a magánren­delőjét, G. bekerül az egyetemre, és elindul felfelé a ranglétrán. Közben belép a kommunista pártba, nem igazán meggyőződésből, hanem sajátosan értelmezett hálából. A zsidók elsősorban a kommunistáknak, a Szovjetuniónak tulajdonították megmenekülésüket, amit ők valóban felszabadulásként éltek meg. Ez a tévképzet olyan tartósnak bizonyult, hogy sokan – főleg az idősek – egészen az oroszok végső kivonulásáig hittel ismételgették a közhe­lyet, hogy addig jó a zsidóknak, legalábbis addig nem bántják őket, amíg itt vannak az oroszok. És bizonyos szempontból igazuk is volt. A demokrácia előtt nem volt zsidókérdés, a szólásszabadság előtt nem volt antiszemitizmus, azóta viszont van. Persze ez csak a felszín. Valójában az egészségtelenül elfojtott, tabuként elhallgatott zsidókérdés látensen mindvégig jelen volt, és ha igaz az, hogy az an­tiszemiták nem lehettek nyíltan antiszemiták, másrészről viszont az is a tényékhez tartozik, hogy akkoriban a zsidók sem vállalhatták nyíltan a zsidóságukat. Egy demokráciában viszont teljes vallásszabadság van, és akkor már sokkal egészségesebb, ha az antiszemita is annak látszik, ami.

G. természetesen mindig is tisztában volt vele, hogy az a kollégája, akivel együtt ült a párttaggyűléseken a zsidótörvények idején egyetemi hallgatóként bikacsökkel kergette ki a zsidókat az egyetemről, vagy az a másik kollégája, aki együttérzéséről és rokonszenvéről biztosította, a háborút követően az elsők között volt, aki beköltözött egy elegánsan bebútorozott, elhagyott zsidó lakásba, és az elpusztult tulaj­donos egyetlen megmenekült családtagját a háború után goromba hangon dobta ki lakásából. Mindezzel G. tisztában volt, ennek ellenére hitte, hogy a zsidókérdés egyszer s min­denkorra megszűnt, és a múlt nem ismétlődhet meg többé.

Ez is az örök zsidó betegségek közé tartozik: minden nemzedék csak a máglyán vagy a vagonban hiszi el, hogy őket is üldözhetik, mint apáikat, nagyapáikat. Talán ezért is üldözhették őket oly sok évszázadon keresztül…

A párttagság belső meggyőződésében persze voltak eltérő árnyalatok, G. felesége például szociális érzékenysége miatt őszintén hitt a kommunista rendszer magasrendűségében, és osztozott a többnyire zsidó kommunista filozófusok és politikusok utópisztikus messianizmusában. Ez az elsősor­ban érzelmi, és csak kisebb részben gondolati azonosulás olyan tartósnak bizonyult, hogy még a hetvenes években is minden május 1-i felvonuláson részt vett. Nem utolsó sorban azzal a belső lelki motivációval, hogy legalább ezen az egy napon érzelmileg azonosulhat a tömeggel, és valóban egyenrangú mindenkivel. G. esete a párttal bonyolultabb volt. Belépett, mert hálát érzett, belépett, mert ezzel is elkerülte, hogy kiríjon a szürke tömegből: vagyis az emancipáció és az asszimiláció bizonyos egyedülálló formáját látta a párttag­ságban, ahol nincs zsidókérdés, nincs antiszemitizmus, és mindenki egyenlő. Belépett, mert csak így haladhatott előre a ranglétrán. Ennek azonban óriási ára volt. Abban az időben senki sem lehetett nyugodt lelkiismerettel és szabadon zsidó, különösen nem egy párttag. Természetesen ez minden vallásra érvényes volt. Aki világi karriert akart csinálni, az nem járhatott templomba, nem vehetett részt vallási rendez­vényeken, és még a temetőben is csak titokban merte meglátogatni szülei sírját, Íriszen párttag nem látogathatta az egyházi rendezvények színhelyeit, beleértve a zsidó temetőt is.

A zsidók helyzete a vallásokon belül is többszörösen problematikus volt. Először is a keresztény vallások többségi vallások voltak, egész Európában évszázadok óta kiépített hatalmas hierarchikus egyházi rendszerekkel megtámogatva. Az egyház szerepébe itt nem érdemes belebonyolódni, de a demokráciáért folytatott harc sok esetben nem az állampárt és az egyházak között, hanem az egyházakon belül folyt. Az állampártot kiszolgáló egyházi szervezeteknek megvolt a maguk belső ellenzéke. A főpapok párttitkárként funkcionál­tak, részt kértek és részt kaptak a hatalomból, ha kiszolgálták az állampártot. A zsidó egyház természetesen ezen a téren is kisebbségben volt. A zsidóság vallási és világi vezetőinek többszörös hűségről kellett tanúságot tenniük, részben az örök kompenzáció jegyében, részben hogy egyáltalán el­fogadtassák magukat a többséggel. A meghunyászkodásig és árulásig menő gyávaságnak azonban nemcsak a minden vallást gyanúsnak tartó állampárt elleni védekezés volt az oka. A zsidó közösségi életnek ugyanis a valláson kívül volt még egy rendkívül veszélyes értelmezési lehetősége is: bár­milyen összejövetelre, megnyilatkozásra, levélváltásra, vagy csupán véletlen találkozásra ráfoghatták, hogy cionista összeesküvés. Ez pedig az önfeladásig fajuló megalkuvásra késztette a kevésbé szilárd morális tartással rendelkezőket.

G. klinikáján történt a hatvanas évek végén, hogy az egyik egyetemista kollégiumi asztalán egyik szobatársa zsidó imakönyvet és egy Izraelbe szóló levelet talált, és ezért feljelentette barátját, aminek az lett a következménye, hogy a vétkest örökre eltanácsolták az egyetemről. Ugyanebben az időben néhány rabbijelöltet, akik illegálisan Izraelben jártak, cionizmus vádjával örökre kitiltottak a rabbiszemináriumból.

A vallás gyakorlása a magánszférában tilos volt, azt csak az állam által elismert, ellenőrizhető szervezeti keretekben tűrték meg. Még a konszolidált nyolc­vanas évek közepén is előfordult, hogy egy spontánul szerveződött zsidó baráti társaságot, mely szombatonként különböző lakásokon találkozott, hogy közös szertartáson búcsúztassa az ünnepet, és közben szabad előadások és kötetlen beszélgetések formájában különféle vallásos és világi zsidó kulturális témákról cseréljen eszmét, a rendőrség titkosrendőri módszerekkel figyeltetett meg, amit beidézések, órákon át tartó, fenyegetésekkel és zsarolásokkal tűzdelt kihallgatások követtek. A szovjetellenes össze­esküvés és a cionista szervezkedés börtönnel fenyegető vádja megtette hatását, a társaság szétszéledt. Voltak, akik egészen Izraelig menekültek a zaklatások elől.

Ebben a légkörben volt klinikai orvos, majd évekig do­cens, végül egyetemi professzor G. Belső meghasonlottsága, ha lehet, még tovább fokozódott, szinte az elviselhetetlenségig. Természetesen tudott mindezekről, és tehetetlenül szemlélte az egyenlőség, az asszimiláció sajátos meg­valósulási formáit. Személyes sorsában az asszimiláció azt jelentette, hogy hasonulnia kellett intézménye szürkeségéhez. Csak semmi feltűnés. Templomba ter­mészetesen nem járhatott, arra gondolni sem lehetett. Egy professzor a zsinagógában, az ötvenes-hatvanas években elképzelhetetlen volt. Gyermekkorában hithű vallásos nevelésben részesült, minden nap háromszor imádkozott, anyja szigorúan kóser háztartást vezetett. Otthon anyja haláláig, egészen a hatvanas évek elejéig megőrizték a kóser háztartás minden szabályát, de ezt titokban kellett tartani. Senki sem tudhatta meg a kínos titkot, a vallásos ortodox anya kedvéért megőrzött vallási tisztaságot. Számos vendég for­dult meg G-ék házában, és csak egy részük volt zsidó, de azok is hasonló gondokkal küzdöttek, nekik is voltak titkolni való vallásos hagyományaik. A kor tébolyához tartozik, hogy egymás között is letagadták és titkolták vallási életüket, nem egyszer vallásuk puszta tényét is. G. minden reggel hajnalban kelt, bezárkózott dolgozószobájába, elővette Íróasztala min­dig kulcsra zárt rejtett fiókjából férfivá avatására – bar micvájára – apjától kapott imakönyvét, és elmormolta a reggeli imát. Erről a titokról még családja sem tudhatott. A zsidó élet folyamatossága megmaradt, de szigorúan a magánélet zárt ajtajai mögé szorult. A zsidó diaszpóra évezredes hagyományai folytatódtak e vallási konspirá­cióban, hisz a bibliai időktől, az egyiptomi (Mózes) vagy a babiloni (Eszter) rabságtól kezdve a hellenisztikus koron át (Makkabeusok, Jézus kora) a galut számtalan helyéig, Spa­nyolországtól Németországig titkolni kellett a vallási élet „másságát”.

G. kisebbségi sorsának tipikussága tehát nem a vallást megtagadóé, akinek gyermekei esetleg 1989 után tudták meg számlázásukat, hanem azé a zsidóé, aki családján belül sosem tartotta titokban hovatartozását, sőt büszke volt rá. Aki magára zárta az ajtót, és a magánéletében volt zsidó. G. példája valójában ennél óhatatlanul jóval többet jelentett. Hisz a városban köztudott volt eszmeileg sosem titkolt zsidósága, belső hovatartozása. Kétségkívül távol tartotta magát a zsidóság intézményes megnyilvánulási formáitól, de egyáltalán nem azért nem élt nyilvánosan vallásos életet, hogy letagadja zsidóságát, hanem azért, nehogy bírálat ér­hesse érte. Megint a régi ösztön munkált benne, nehogy bármiben is alkalmat adjon a kifogásra, nehogy hibát vethes­senek a szemére.

Zsidó érzelmei és rokonszenve természetesen nem maradt titokban a városban. Az összes zsidó beteg őt kereste fel, iránta érzett bizalmat, ezért a klinikai beosztottjai az ebédlőben gyakran összesúgtak, hogy már megint túl sok fekete szakállas beteg jött a professzor úrhoz. Mindkét oldalra meg akart felelni, mindkét fél kívánságainak eleget akart tenni. Egyszerre akart világi karriert, orvosként, lehetőleg tökéletesen integrálódva a többségi rendszerhez – ugyanakkor a vallás következményeinek is meg akart felelni, belső kényszertől hajtva. Hivatásában tökéletességre töre­kedett, hajnalban már benn volt klinikáján és késő este ment haza, de gyakran éjszaka is betelefonált egy-egy súlyosabb beteg ügyében. Hivatása megszállottja volt, de nemcsak szakmai megszállottságból, hanem a zsidó bizonyítási vágytól is hajtva. Soha egyetlen betegtől sem fogadott el egyetlen fillért sem, részben elvből, részben viszont a támad­hatatlanság kényszerében.

Izraelhez fűződő viszonya is jellemző a Magyarországot választó, de nem asszimilálódó zsidó értelmiségre. 1956-ban nyílt volna az első alkalom, 1945 után, hogy elhagyja az országot, és kivándoroljon Izraelbe. Október végén, mikor a zavaros napokban kiköltözött a klinikára, voltak jelei az újbóli fenyegetésnek. Feleségét nem engedték be munkahe­lyére, egyszerűen elzavarták. Ismét működni kezdett a félelem reflexe, zavaros, háborús időkben, bármi történik, a zsidókat tehetik meg először bűnbaknak Sokan ettől való félelmükben menekültek el az országból. Családjának egy része, unokatestvérei és azok gyermekei ekkor távoztak Magyarországról. G-nek is kezében volt az útlevele, és vízuma, de nem ment. Nem hagyta magára anyját, aki már nagyon öreg volt, és nem bírta volna ki az utazást. Néhány évvel később meghalt az anyja, megszűnt a kóser háztartás, de akkor már nem mehetett sehová. 1967-ben, a hatnapos háború idején, a szangvinikus alkatú G., miközben feldúltan szidta azokat, akik a zsidókat bántják Izraelben, autójával idegességében nekiment egy villamosnak.

Gyermekeit nem nevelte a zsidótörvények betartására, de a zsidó tudat természetes volt a házban. Számára első számú követelmény volt a magyar nyelv tökéletességre törő is­merete, ezt a követelményt gyermekeivel szemben is érvényesítette. Egyik lánya vegyes házasságot kötött.

A fiatalok szerelmének kezdeti éveiben kíméletlen lélek­tani háború folyt a kéretlen kérő ellen: tiltásokkal, veszekedésekkel, türelmi időkkel, hátha magától vége szakad a kapcsolatnak. Végül belátva, hogy a fiatalok vonzódása erősebb a szülők vallási különbségeinél, lánya érdekében G. beleegyezett a házasságba. Sohasem bocsátotta meg azonban vejének, hogy elrabolta tőle lányát. Kapcsolatuk tárgyilagos volt, de mindig hideg maradt. A lány teljesen felolvad férje imádatában, gyermekeik csak középiskolás korukban tudták meg, hogy anyjuk zsidó. Az azonosulás, de akár csak a közeledés is, mindkét irányban lehetetlen volt: A vő mereven katolikus családja sosem fogadta be igazán a zsidó asszonyt, és a zsidó G. még lánya kedvéért sem tudott asszimilálódni. Egyetlen őszinte szót sem tudott váltani vejével, nem volt semmi közös témájuk, és az „örömszülők” sem tartottak fenn egymással semmiféle kapcsolatot. Magasan képzett és intel­ligens értelmiségiekről lévén szó, a valódi ok sosem kapott hangot. Az ellenérzés mindkét oldalról egyformán erős és visszavonhatatlan volt, egyik sem volt hibásabb a másiknál. G. sokat szenvedett lánya miatt, de annak boldogsága érdekében, miután a házassággal kész helyzet teremtődött, nem szólt többé ellene. Viszont lelkében tovább őrlődött. Másik gyermeke, akit önmaga előtt is titkoltan jobban ked­velt, zsidóhoz ment férjhez, amiben talán az is szerepet játszott, hogy kisebbik lánya apja iránt érzett rajongó tisztelete miatt sem választhatott másképp.

G. ma nyolcvan éves, tíz éve nyugdíjas. 1989 után ismét szabaddá vált a világ, ismét szabad a szidó vallásgyakorlás és a cionizmus is. G. megint zsinagógába jár, és szorgalmasan látogatja a zsidó vallásos és kulturális rendezvényeket. A szabadságnak azonban árnyoldalai is vannak. Újra megjelen­tek a náci jelvények, ablakokat törnek be, emlékműveket gyaláznak meg, felbukkannak a régről ismert antiszemita jelszavak. És nemcsak a falakon, hanem egyes újságokban, politikai rendezvényeken is. G. ismét aggódik, szorong, és tehetetlen. Amikor kedvenc unokáját az iskolában lezsidózták – ami G. gyermekeivel sosem történt meg nyomasztó felelősséget érzett azért, hogy többször is maradt, amikor mehetett volna. Számára azonban nyolcvan évesen már nincs hová menni. Annak idején elszalasztottá az alkal­mat, hogy kiragadja gyermekeit az általa rajongva gyűlölt közép-európai kultúrkörből, ma már őket is ideköti az európai kultúra, és hivatásuk, mint annak idején őt. Az asszimiláció konfliktusa gyermekeiben termelődött újjá.

Ennek a konfliktusnak a lényegét G. aforisztikus tömörséggel így szokta összefoglalni gyermekei és unokái körében: „Zsidó a szívem, de álmodni mindig magyarul fogok.” Ez a közép-európai kultúrában felnőtt zsidók ősi dilemmája, a „menni vagy maradni” alternatívája. Itt van-e otthon az ember, ahol megszületett, ahol szen­vedések és örömök közepette eltelt az élete, ahol idegen volt évtizedeken át, és ahol végre ma úgy lehet idegen, hogy ezáltal nem kevesebb a többségnél, hanem csupán más? Ahová ha nem is több ezer, de több száz éves gyökerek kötik? Vagy ott van-e az igazi otthona, ahol több ezer éve éltek ősei, ahová merészebb sorstársai már évtizedekkel ezelőtt visszavándoroltak, és új otthont teremtettek? Vajon ez az ország, ahol nem-asszimilálódott zsidóként nincs otthon, va­jon ez-e a hazája, vagy az a zsidó állam ahol etióp, marokkói, ázsiai, orosz, lengyel és százféle zsidó él, akiknek régóta nincs egységes kultúrájuk, csak az, amit magukkal hoztak, és e százféle kultúrából most készülnek egybeolvasztani egy újat? Mit tanácsoljon gyermekeinek: vajon a maradás vagy a kivándorlás felelősségét és kockázatát vállalják-e?

Lehet, hogy mégis Elias Canettinek van igaza, aki a Tömeg és hatalomban a zsidó nép metaforájaként az egyip­tomi rabságból elindult nép pusztai vándorlását nevezi meg? A zsidóság nem más, mint örökké úton levő, vándorló tömeg, amelynek sehol sincs otthona, antropológiai lényege nem a beteljesülés, nem az elért cél, hanem maga az út. Ahasvér, a bolygó zsidó – ő lenne valóban a zsidóság örök jelképe? Valóban ez a zsidóság sorsa mindörökre?

Vagy befogadja-e az a nép, ahová született? Ezek a kérdések már a Huszadik Század körkérdésében, Pap Károly zsidó sebeiben és bűneiben és a háború közti időszak szellemi vitáiban is központi helyet foglaltak el, és már akkor sem volt rájuk válasz, pedig az a kor az asszimiláció virág­kora volt. Van-e egyáltalán jó döntés ebben a több ezer éves kérdésben?

G. gyermekei is szenvednek az asszimiláció dilemmájától. Unokái élete azonban még tiszta lap: ők már többször jártak Izraelben, vallást tanultak és rendszeres templomjárók. Va­jon meg kell-e várni, míg őket is visszavonhatatlanul ideköti életük, kialakuló kultúrájuk, hivatásuk vagy végre kell haj­tani a nagy, a döntő elszakadást. A mai pillanat a kérdőjelé. A választ csak a jövő adhatja meg, de dönteni most kell. Ez a döntés azonban már nem az övé lesz…

Címkék:1994-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Chanuka ünnepe a Bibliában

„Áldassál Te, Örökkévaló Is­tenünk, a világ királya, aki megszentelt parancsaival és megparancsolta nekünk, hogy meg­gyújtsuk a Chanukka gyertyát.” Így hangzik...

Kapitalista kibucok

EZ ÉV SZEPTEMBERÉBEN IZRAEL KORMÁNYA és vezető bankjai eltörölték hetven izraeli kibuc 440 millió dolláros adósságát. Ezt az aktust 1989-ben...

Close