Szombat előfizetés 2017

Jaki – Eszter könyve – és a FA

Írta: Horváth Ágnes - Rovat: Archívum, Képzőművészet

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1965 NYÁRUTÓJÁN ÁTMENTÜNK a Rottenbiller utcába. Szüleim mondták, hogy Jakit búcsúztatjuk, Amerikába megy, kivándorol. Ott ültünk, a felnőttek beszélgettek, én 16 éves voltam, és Amerika akkor még messzebb volt, mint ma. Mikor fölálltunk, hogy végleg búcsút vegyünk tőle, zavarom­ban vagy meghatódottságomban azt találtam mondani, hogy „akkor egy nagy szervusz!” Ez Jakinak megtetszhetett, mert azt mondta, „várj egy kicsit”. Majd visszajött, és kezembe nyomta az Eszter könyve egy nagyon szép, kétnyelvű példányát. „Olvasd el, nem baj, hogy még nagyon fiatal vagy. Az ember, tudod, ha korán találkozik valamivel, az ott marad, és mikor újra találkozol vele, az első találkozást megter­mékenyíti ez a második.” Valami ilyesmit mondott, csak plasztikusabban: jakisabban. Mindenesetre, azt, amit mon­dott, én azt úgy tapasztaltam, és azóta is így tapasztalom. Mikor később héberül kezdtem tanulni, Ruth könyve után az Eszter könyvét olvastam el.

*

Jaki elment, de a szobrai itthon maradtak. Itthon: egy lakás­ban. A nagyközönség csak ritkán, akkor is kevés szobrát láthatta. Első gyűjteményes kiállítása 1980-ban, a Hatvani Múzeumban volt. Akkor sokunknak torkán akadt a szó e vad, különös, se nem igazán állat, se nem igazán ember, se nem szörnyalakok láttán, akiket azonban mégis felismerni vélünk: mintha a születés és megnevezés előtti lényünk öltene formát, s kapna nevet (Tüskés), máshol meg mintha legtestetlenebb és legkevésbé földi, legkevésbé evilági, inkább egy másvilági, tündérszerű-angyali, nagyon valós valónkkal szem­besítene bennünket Jaki (Király és Királyné, Tündér).

Tüskés. Nem gondolkoztam azon, hogy tényleg ez lenne Jaki legjobb szobra – ma már nem is jutna eszembe ezt gondolni, az angyalos és bikafejes szobrai sokkal többrétűek, ezek az igazi „jaki-szobrok” -, de akkor nekem ez volt a fából faragható szobrok legszoborabbika. A simaság-lágyság, tüskésség-érdesség egy alaknak alig mondható, mégis súlyos, tömbszoborba faragott szimultán jelenléte akkor öntudat­lanul, ma tudatosabban Jaki háromdimenziós önarcképét jelenti számomra. És nemcsak a megformálás miatt. A fa egyszerre materiális és spirituális anyag. A fa mint növény, tűzifa, szék, amelyen ülünk, asztal, amelyen eszünk, és a bibliai fa, az Éden kertjének két fája, a gyümölcshozó Élet és a Jó és Rossz tudásának fája az ember sorsának eredendő-ere­deti kísérője és meghatározója.

*

Jaki – polgári nevén Jakovits József, mikor visszatelepült Magyarországra – „végleg” – egy Műcsarnok-beli beszél­getés során azt mondta: „Húsz évet Amerikában éltem, a következő húsz évben itthon akarok élni.” Hazatérésének hetedik évfordulóját ünnepelte szűk családi-baráti körben, majd rá egy héttel, szeptember 23-án elment. November 1-jén lett volna 85 éves.

Jakovits József 1909-ben született Budapesten. Saját el­mondása szerint is igazán nehéz gyerekkora van: éhezéssel, árvaházzal, majd mostohaapával. Tízéves, mikor természet után rajzolni kezd. 1925 42 között fizikai munkás. „Ne tartsuk véletlennek, hogy mint szakmunkás idomszerész volt, vagy inkább ne tartsuk véletlennek, hogy szobrainak idomait szinte a végletes megmunkálás jellemzi. De kifecsegve titkait: elárulhatom, hogy ugyanolyan szakszerűen és formailag ki­fogástalanul csinál meg egy túrabakancsot, mint egy gitárt, egy elektromos árammal működő műszert, mint egy bútort, vagy bármilyen szerkentyűt” – írja e korszak meghatározó szerepéről Bálint Endre, a művész- és bizonyos tekintetben sorstárs, aki 1947-ben elsőként méltatja a művészt. Ehhez a manualitáshoz tartozik az is, hogy Jakovits 1940-ben a Bonctani Intézetbe jár művészeti anatómiát tanulni. És máris itt vannak a háborús évek, majd a nyomasztó ötvenes évek. De a két diktatúra közti rövid fellélegzés idején döntő talál­kozásokban van része: „Az 1945-ös sorsfordulót követő mozgalmas évek a művészi önmagomra találás időszaka. Vajda Júliával, a modern művészekkel, a modern művészettel és Vajdával való találkozásom megadta számomra a hiányzó iskolát. Nagy beszélgetések, vitatkozások közepette fedeztem fel saját képességemet. Elvesztettem az anyagi világban való hitemet, és elindultam azon az úton, amelyen ma is járok. ” Ezen az úton járva robbanásszerű gyorsasággal alakította ki egyéni „kubista-szürreális” formanyelvét, és hozott létre olyan életművet, amely egyedülálló a magyar szobrászatban, és jelentőségében csak Arp, Max Ernst, Brancusi műveivel mérhető.

Tagja volt a Gegesi Kiss, Kállai, Mezei és Pán alapította Európai Iskolának. 1947-ben részt vesz „Az elvont mű­vészek első magyar csoportkiállításán”. 1948 szeptembe­rében feleségével, Vajda Júliával együtt állít ki.

Manualitás és olvasás, fizikai munka és teoretikus beszél­getések, az 56-os forradalom közvetlen hatása alatt születő alkotás (Forradalmi sorozat) és művészeti mozgalmakban való aktív részvétel – mindkét pólus egyazon ismeret­szomjúságnak megnyilvánulásai. Mándy Stefánia mondja egy Bálint Endrével folytatott beszélgetésében: „Ha a si­vatagban feltör egy forrás, az bizonyára nem olyan csodála­tos, mint amikor az aszfalton áttör a dzsungel. Porladó civilizációk aligha is újulhatnának meg másképpen. A világ minden pontján minden időben akad egy-egy alkotó, aki egymagában képes átvergődni a megkövesedett, porló rétegeken, és kiszabadítani a művészet őserdejét. ”

De mikor már mindent beborít az aszfalt, hiába szaporod­nak a Jakovits-féle őserdők, lassan ő sem kap már levegőt. Szobrai sem tudnak lélegezni a Rottenbiller utcai lakásban. Ekkor, 1965-ben fogja magát, és elmegy Amerikába. 22 évet tölt el New Yorkban, és mint maga mondja, e hosszú idő alatt egyszer sem tette ki a lábát e mammutvárosból. Élete megle­hetős magányban telik, siker és befogadó közeg nélkül. De van egy nagy találkozása: „A héber betűkkel kapcsolatos első kísérleteimet az az izgató felismerés inspirálta, hogy az alef bika a házzal (bét) együtt apát (aba) jelent, a vízzel (maim) pedig anyát (ima). Ezt az ősi kincset kerestem egész életem­ben: azt a nyelvet, amely megőrizte az isteni kinyilatkoztatást, s amelyben mágikus kapcsolat van a betűk és a betűk által jelzett dolgok között. A Tóra a kinyilatkoztatást a szó világgá válásaként írja le. Ezt a csodát úgy próbálom megérteni, hogy megfestem a szavakat…. Azt hiszem, azért jöttem Amerikába, hogy erre rátaláljak” – vallja még Amerikában, a National Jewish Monthly-ban megjelent cikkben (1. külön).

Bálint Endre, a már idézett beszélgetésben Jakovits egész művészetét az általa készített és a Budakeszi Szanatóriumban felállított Napóra pontosan mutató idejével hozza összefüg­gésbe.

És valóban: Jakovits, az idomszerész idejében találkozott azokkal a művekkel (Vajda), művészekkel (Vajda Júlia, Bálint Endre), mozgalmakkal (Európai Iskola) és hagyo­mánnyal (a zsidó betűk), amelyek életének gerincét adták. A napóra idejével neki nem volt baja. S talán ez magyarázza, hogy ma is igaz, amit Mándy Stefánia 1976-ban mondott róla: „Életműve kiállításra vár, annak ellenére, hogy maga Jakovits – akárcsak névtelen archaikus mesterei – kezdettől fogva azt vallja: az igazi mű akkor is hat, ha soha senki nem látja.

JAKOVITS JÓZSEF JÁKOB A FESTŐ, szobrász és filozófus, szerelmes a héber betűkbe. Megbabonázta őt a betűk alakja; lenyűgözi a Kabbala által nekik tulaj­donított misztikus jelentés. Célja, hogy mágiájukat a vászon­ra is átvigye.

Jakovits József úgy merít ihletet a héber betűkből, ahogy más művészek a természet szépségéből, vagy az emberi arckifejezésből. Csupán néhány betűt fest meg, figyelmezteti látogatóit, végtelen kombinációjukból ő mindössze párat al­kalmazott. És olyan izgalommal várja a többi héber betű titkának feltárulását, amilyen izgalommal a haszid készü­lődik a rebbénél teendő látogatásra.

Jakovits József, ez a kis, törékeny, kékszemű ember irigylésre méltó jelenség. Egy önmagával megbékélt zsidó, az ötvenes éveiben újjászületett művész, külföldi beván­dorló, csodálja ugyan az őt körülvevő idegen világot, de nem akar részévé válni. Saját szigetet épített magának Manhattan szikláján, az emberáradat közepén, amellyel nincs semmi kapcsolata. Világa utcán talált tárgyakból áll – „ az utca az én kincsesbányám”, mondja: kidobott tv-készülékekből, régi fényképekből s egyéb kacatokból, amelyeket egész más célra használ, mint amire készültek. A babaszemek, színes plaká­tok, konyhai eszközök és gépalkatrészek keze alatt kollá­zsokká állnak össze – „ezek az én giccsládáim”.

Az East Riverhez közeli 45 négyzetméteres, mániákusan tisztán tartott garzonlakásában hasznosítja a törött bútorokat és gépeket. Élvezi a tengerre nyíló kilátást, a Szabadság­szobrot, Brooklynt és a manhattani felhőkarcolókat. „A fák lakásom fölé magasodnak; ha kinézek az ablakon, azt képzel­hetem, hogy egy park közepén élek.” Szeret hosszan baran­golni a kínai negyedben és a Fulton Street-i piacon. Olykor eljár East Broadway zsinagógáiba, bár nem davenol, és nem tartja az ősi törvényeket. Budapesti asszimilált környezetből jön, ahol a barátok, a családtagok már a kommunisták hata­lomra jutása előtt sem jártak templomba.

MÉG A KÖZELÁLLÓK SZÁMÁRA is rejtély, hogy valaki, aki a szürrealista hagyományban érett művésszé, és sok honfitársa szemében az underground kultúra hőse volt Magyarországon, miért és hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy új életet kezd New Yorkban, ahol nem beszéli a nyelvet, nem váltja pénzre tehetségét, de boldog, amikor véletlenül rátalál egy zsidó ábécés könyvre. Ez hat éve történt. 55 évesen megtanult belőle olvasni. Azóta csak héber betűket fest. A héber ábécé „talán örökre” foglyul ejtette.

A nagy kaland, azzal kezdődött, mikor rájöttem, hogy az alef a legszebb és legteljesebb betű Isten nevéhez hasonlóan kiejthetetlen. Aztán arra is rájöttem, hogy két alefból össze tudok állítani egy bikafejet szarvval. Mindig is izgattak a szarvak, felfele görbülő ívüket egy ölelésre nyújtott karnak látom, máskor a szabadságot szimbolizáló repülés mozdu­latát sugallják. De az agresszió, a háború sötét erőit is jelenthetik.

A héber betűkkel kapcsolatos első kísérleteimet az az izgató felismerés inspirálta, hogy az alef bika a házzal (bét) együtt apát (aba) jelent, a vízzel (maim) pedig anyát (ima). Ezt az ősi kincset kerestem egész életemben: a nyelvet, amely megőrizte az isteni kinyilatkoztatást, s amelyben mágikus kapcsolat van a betűk és a betűk által jelzett dolgok között. A Tóra a kinyilatkoztatást a szó világgá válásaként írja le. Ezt a csodát úgy próbálom megérteni, hogy megfestem a szavakat. Küzdők, dadogok, és gyakran csalódások érnek, de mindig az egyre tökéletesebb kifejezésre törekszem.”

,,Azt hiszem, azért jöttem Amerikába, hogy erre rátaláljak. Csodálatos érzés, hogy mindent újra tudok kezdeni, az új hely, az új ország, s ami a legfőbb: a héber betűk felfedezése ad hozzá inspirációt. Én itt újjászülettem. ”

Jakovits nem a szó szokásos értelmében született újjá. Nagyon kevés képet adott el, és az embernek néha az a benyomása, hogy nem is nagyon akar megválni tőlük. New Yorkban még nem volt kiállítása, nem is nagyon harcolt érte, az angol nyelvtudás és a helyi szokások ismeretének hiánya is visszatartottak ettől.

Szociális munkából él, kéthetente három napot dolgozik. Emellett alkalmi munkája is akad, ahol hihetetlen kézügyes­ségét hasznosítja. Ért az esztergáláshoz, bonyolult gépek javításához, bronzszobrok kiöntéséhez. Oly mértékben egy­szerűsítette életét, hogy havi 175 dollárt sem költ. Költség- vetésében a festészeti eszközök, ecsetek, vásznak és könyvek teszik ki a legnagyobb tételt.

Egyénisége egy hippi művész és egy kabbalista szent valószínűtlen kereszteződése. Művészetét legjobban úgy jellemezhetjük, mint a héber kalligráfia és az amerikai pop art keverékét.

JAKOVITS EGYEDÜL ÉL ÁLLATAIVAL, egy pa­pagájjal, néhány gyíkkal, békával és aranyhalaival. Ezek is részét képezik kagylókból, kaktuszokból, kristályok­ból, pillangókból és rovarokból, régi könyvekből és paperbackekből álló gyűjteményének.

Jakovits játékos és szeszélyes. Ahogy a Kabbalához nyúl, az is minden, csak nem doktriner. Bármit mondanak a tudósok, az alef számára. Isten betűje, a mém pedig a vizet és a nőiséget jelenti. Látszólag önkényes nézetei mögött azon­ban hosszú tanulmányok és alapos megfontolások állnak. Művészetében nyoma sincs a káosznak. A színeknek, ará­nyoknak jelentésük van, száz meg száz változatot vet el, amíg egy kombinációt végleg elfogad. A Tóra, a kabbalista szövegek és a judaizmussal foglalkozó tudományos munkák olvasását abszolút szükségesnek tartja. „A művészet meg­határozó része a céltudatos strukturálás”, mondja.

Jakovits szenvedélyesen és kitartóan keres vissza a forrásokig, a héber betűk első alakjáig, megpróbálja elővarázsolni az eredeti alkotójuk által beléjük helyezett mágiát.

KORÁBBAN A SZÜRREALIZMUST tanulmá­nyozta, és megragadta őt a primitívek művészete. Az Amerikába jövetele előtt készült szobrai a primitív törzsi idolok és maszkok hatásáról árulkodnak. Saját szavai szerint mindig az alapvetőből és az elementárisból merített inspirációt, kezdettől fogva a teremtés izgatta legjobban.

Dicsőíti Istent, akinek jele az első két betűből, alefből és bétből áll. A Jakovits-festette sin repülés és szárnyalás – a kötelékeitől megszabadult és Istenhez utat kereső lélek. Az 1967-es háború győzelmi festményre inspirálta, amelyet az izraeli csapatok zászlajául szánt. „Repülőgépek feszíthették volna ki az égre”, mondja, de csak félig tréfált.

Jakovits munkái totemeket, harci jelvényeket, zászlókat idéznek. Festményei filozófiai állítások, amelyek a lehető legtávolabb állnak attól, amit zsidó szívünk legmélyén fara­gott képnek, vagy a tiszta Szó, a Név bálványimádó megta­gadásának vagy helyettesítésének vélhetnénk, amit itt látunk, az kiddus hásem. Számos kelet-európai társával ellentétben Jakovits nem a holocaustban elpusztult testvéreiért mond kaddist, művészetével a zsidó vallás elsődleges forrásaihoz nyúlik vissza, a judaizmus leglényegéhez: a kinyilatkoztatott Szóhoz, a Sínai-hegyi kinyilatkoztatás mennydörgő fenségéhez. Festményei örömteli, dicsőséges, játékos zászlók Izrael Házán.

The National Jewish Monthly 1972. március

Horváth Ágnes fordítása

Címkék:1995-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az Adorno – franciául és héberül

AZ 1990-BEN MEGJELENT Zsidó versek után, 1992-ben látott napvilágot Mezei András ADORNO című verseskötete, melyet a holocaust ötvenedik évfordulójára, bővített...

„A fészkébe piszkító”

Rafael Seligmann a budapesti Goethe Intézetben IRODALMI EST a budapesti Goethe Intézetben az itteni rendezvények szokásos közönségével: néhány tucat szellemi...

Close