Szombat előfizetés 2017

„Íme, a tűz és a fa, de hol van a bárány az égőáldozatra?”

Írta: Kelemen Katalin - Rovat: Archívum, Hagyomány

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Ros Hásáná-i gondolatok

Ezekben a napokban lépünk az 5758. esztendőbe. Hagyomá­nyunk szerint Ros Hásánákor nemcsak az új év kezdetét, de a Világ teremtésének évfordulóját is ünne­peljük. Mind a zsidó, mind más ősi kultú­rák újévi szokásai az idő újrakezdésének vágyát tükrözik. Ünnepi rítusaikban a kozmogónia megismétlése megy végbe: azé a mitikus pillanaté, amelyben a káoszból megszületik a Világmindenség.

Mi zsidók, ilyenkor befelé fordulunk, és a Világmindenséget belülről, önmagunkból teremtjük újjá.

Mi az, amit újjá kell szülnünk magunk­ban ilyenkor? Elsősorban a hitünket, hi­szen az, hogy higgyünk valamiben, életünk nélkülözhetetlen része.

A hitről, a hit és az áldozat nagy kihívása­iról szól az a bibliai történet, amelyet előde­ink Ros Hásáná-ra tórái olvasmányul válasz­tottak, és amelyet évről évre felidézünk ezen az ünnepen, hogy felidézve szembe­süljünk vele. nehezünkre esik azonban szembesülni ezzel a történettel, amelyet a magyar köznyelv Izsák feláldozása címen emleget nehezünkre esik még akkor is, ha tudjuk, hogy a fejezet helyes eredeti címe: „Akédát Jichák”, azaz Izsák megkötözése – megkötözése, de nem megölése.

Az elsőszülött fiú föláldozása az Isten­nek általános gyakorlat volt az egész ókori Keleten, egy ideig Izraelben is. Úgy tartot­ták, hogy az elsőszülött gyermek Istené. Egy közkeletű szokás szerint a nők első gyermeküket az Istentől, illetve annak földi képviselőjétől foganták. így a gyermekál­dozat révén az Isten csak visszakapta azt, ami már úgyis az övé volt Mircea Eliade vallástörténész elemzésében kiemeli az általános ókori gyermekáldozási gyakorlat és az „Akéda” történet közötti azonosságot és különbséget. Izsák abban az értelemben volt Istentől való, hogy Sára akkor foganta, amikor már „megszűnt vala nála az asszonyi természet”. Izsák azonban az Úr aján­déka volt, nem közvetlen fogantatás gyü­mölcse. Izsákot a hitük folytán kapták, ő a hit és az ígéret fia. Ábrahám esete tehát meghaladja korának addigi gyakorlatát, amennyiben Ábrahám személyes vi­szonyba lép Istenével.

Ez a személyes, individuális kapcsolat már jóval a jelen történet kezdete előtt jön létre közöttük; akkor, amikor isten először szólítja meg Ábrahámot, azt követelvén tő­le, hogy hagyja el egész addigi életét, hogy Őt követhesse. És a szövetség megköttetik a két fél között… Később, miután Ábrahám hosszú, keserves esztendőkön át hiába vár gyermekáldásra, az Örökkévaló megaján­dékozza az akkor száz éves aggastyánt a kedvenc fiúval, akiben és akinek az utódaiban – Isten ígérete szerint – „megáldatnak majd a Föld minden nemzetségei”.

Mindezen előzmények után tragikusan abszurdnak és felfoghatatlannak tűnik Is­ten Ábrahámnak adott parancsa: „Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit sze­retsz, Izsákot … és áldozd meg égő áldoza­tul …” (Móz. I. könyve XXII. 2.) két évezre­de tolul mindannyiunk ajkára a fájdalom­tól, haragtól, sőt, szemrehányástól izzó kérdés: hogyan tehet ilyet az Isten? Milyen jogon kívánhat ekkora áldozatot éppen az Ő kiválasztottjától?

A Szentírás értelmezői az évszázadok so­rán többféle magyarázatot próbáltak adni a kérdésre. Én mindannyi magyarázat közül a legmeggyőzőbbnek azt az elképzelést ér­zem, melyben a Sátán is megjelenik a tör­ténetben. A Sátán az, aki megkísérti Istent, hogy áldoztassa fel Ábrahámmal a fiát. A Jó és a Rossz duális egysége és harca tehát nemcsak itt lenn a Földön folyik, hanem odafönt a Mennyben is. Ezek után feltehe­tő a kérdés: vajon hol lakozik ez a Sátán? Istenen kívül? Vagy talán belül, mint az is­teni princípium része?

Fordítsunk most egyet a nézőpontun­kon. Nemcsak – a Sátánnal kiegészült – Is­ten az, aki próbára teszi Ábrahámot, ha­nem Ábrahám is próbára teszi Istenét. Ábrahámnak mindennél fontosabb meg­tudni azt, hogy az az Isten, akivel ő – az ősatyák közül elsőként – szövetséget kö­tött, valóban gyilkos Isten-e.

„És lőn, ezeknek utána, az Isten megkísérté Ábrahámot és monda néki: Ábra­hám! S az felele: Imhol vagyok.”

Imhol vagyok: „Hinéni”. Ennek a kifeje­zésnek különleges csengése van a Bibliá­ban. Ahányszor csak előfordul a tórái törté­netekben, mindannyiszor azt fejezi ki vele a hős, hogy felismeri és tudomásul veszi azt, hogy élete döntő pillanatához érkezett; teljes valójával jelen van a helyzetben, egész lényével a megszólító felé fordul.

Ez a „Hinéni” háromszor hangzik el Áb­rahám szájából ebben a néhány rövid sor­ban. Másodszor Izsák szólítására felel így, aki a több napos drámai hallgatásban, de szoros érzelmi együttlétben töltött közös úton végre meg meri szólítani az apját, és az áldozati bárány felől tudakozódik. Har­madszor pedig Isten mentőangyalának a kiáltását hallja meg a kellő pillanatban és reményének utolsó megmaradt cseppjeit összeszedve válaszol rá ekképpen.

Ábrahám azonban nem mindig felel sza­vakban az Istennek. Amikor elhangzik az emberáldozatot kívánó, és ezért emberfelet­tien nehéz parancs, akkor ugyan szót fogad, azaz megkezdi az előkészületeket az áldo­zatra, de hallgat. Három napig hallgat. S a háromnapos csönd feszültsége Istenével va­ló drámai belső küzdelmet, szenvedélyes belső párbeszédet sejtet. E háromnapos csend kihívás, Isten próbára tétele. E gyötrelmes belső harcban reménye kerekedik felül. Reménye, hogy közbenjárásával meg­változtathatja még Isten érthetetlen és önké­nyes kívánságát Ezt sugallja a szolgáihoz in­tézett utasítása, mely szerint ő Izsákkal imádkozni megy, és azután majd visszatér­nek hozzájuk. Amikor Izsák felteszi a kér­dést „Imhol van a tűz és a fa, de hol van az égőáldozatra való bárány?”, akkor a válasz Ábrahámnak az isteni gondviselésbe vetett hitét fejezi ki: „Az Isten majd gondoskodik az égőáldozatra való bárányról, fiam.”

És végül Ábrahám az, aki a rettenetes is­teni döntés megváltoztatásáról hírt hozó, feloldozó üzenet után „felemeli az ő sze­meit, és látá, hogy íme háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevény­ben. Odaméne tehát Ábrahám és elhozá a kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett.” Ábrahám tehát észreveszi a megoldást, az egyetlen kiutat: a helyettesí­tő áldozatot – még ha a háta mögött lévő és a szövevényben nehezen látszó kost nem is könnyű észrevennie.

Ábrahám ősapánk tehát kiállta a próbát. Kiállta, mert meg merte hallani az élet leg­nagyobb próbatételére szóló kihívást, mert teljes valójával, személyiségének minden rétegét mozgósítva vett részt saját sorsdrá­májának formálásában, mert nem vesztet­te el a dolgok megváltoztathatóságába ve­tett hitét, és mert a döntő pillanatban meg­találta az egyedüli megoldást.

És Isten? Kiállta-e Isten a próbát? Kiállta, hiszen nem hagyta, hogy őseink közül ép­pen az, aki elsőként megkötötte Vele nem­zedékek hosszú sorára szóló szövetségét, gyilkossá váljék. A történetben végül is a destruktív erő, a fanatizmus felett győze­delmeskedik az Élet szentsége.

Eli Wiesel szerint Ábrahám talán vala­mely más nép ősatyjává válhatott volna, de a zsidókévá bizonyosan nem, ha elkövette volna ezt a gyilkosságot Mert a zsidók szá­mára – mondja Eli Wiesel – soha nem fa­kadhat igazság a halálból, csakis az életből.

A szerző a budapesti Szim Salom reformzsidó közösség vezetője, a londoni Leo Baeck College végzős rabbinövendéke.

* Eli Wiesel: Messengers of God: Biblical portraits and legends, Random House, New York, 1976,76. oldal.

Címkék:1997-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Chászid gondolatok a Ros Hásánái imáról

Miért imádkozunk anyagi jólétért? A Ros Hásáná-i imarend olvasá­sa közben feltűnhet, hogy szá­mos olyan ima található a litur­giában, amelyben anyagi...

Kedves Barátaim,

megtisztelő felkérésükre aligha tudok okosat, lényegeset, kivált pedig újat vála­szolni. Zsidóság és konzervativizmus? Azt gondolom, a zsidók viszonya a konzer­vativizmushoz...

Close