Szombat előfizetés 2017

Ich bin eine Deutsche

Írta: Kroó László - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kárpátalján történt eset, csupán a neveket változtattam meg.

Ezúttal megint kibuggyant a Malom utcai zsidók városszerte ismert vitatkozó kedve, méghozzá köznapi ügyben: Kluge Gréti akit később csak Fräulein néven emlegettek ideköltözése ürügyén. Az egyik tábor, a hangadóbb, górcső alá vette a termetét, szeme azúrját, begyes járását és nem utolsósorban tartózkodó modorát. Arra a megállapításra jutottak, hogy akár a német fajtát is megmintázhatnák róla. Az utcabeliek túlsó vége pedig így okoskodott: Kluge Grétihez, vagy ahogy a felső végiek nevezik, a Fräuleinhez nekünk semmi közünk, nem tartozik ránk, se a termete, se a modora, csak annyit várunk el tőle, tartsa magát a Malom utcában kialakult ősi szokásokhoz. Nélküle is van nekünk elég gondunk, bajunk.

Az utóbbi megállapítás nagyon is helytálló volt.

A Malom utcát a tengődő zsidók utcájának is nevezték, mert lett légyen az fűszerkereskedő, vagy bőrdíszműves, meg kellett mozgassa az eszét, hogy előteremtse a péntek esti barcheszre valót. Nemigen dőzsöltek a jólétben, kivéve a bútorszállító Jakabot és a gyomorbajos Singert, az építőipari cikkeket árusító nagykereskedőt. Az utca amúgy néhány sramlisról, örökké futkározó pulyahadról, a fiúk röpdöső ciceszéről, no és a parányi üzletek egész hadáról volt nevezetes. S már hogy hagynánk ki az éjjel-nappal zúgó ócska, ferencjóska korabeli malmot és szerény imaházat. Az utóbbit még a szovjet hatóságok sem zárták be a felszabadulás után, holott a többit a nép nevében lefoglalták, nem kegyelmezve meg Kárpátalja legszebb zsinagógájának sem. Évekig raktárnak használták.

Kluge Gréti a sok vitából csak annyit érzékelt, hogy volt, aki kedvesen viszonozta köszönését, váltott vele egy-két szót, a másik meg kereken elzárkózott előle. Az utóbbiaknak sehogy se volt ínyére, hogy a Fräulein azzal kérkedik előttük: télvíz idején ablakot tisztít, elsepri a havat a járdáról, holott erre ott voltak a férfiak.

Klugének volt dolga elég, elszegődött nevelőnőnek két, sőt három jómódú családhoz. Mi tagadás, nagyon is megnézte, mire költi a pénzét. Masaryk nagyvonalú volt a demokrácia tekintetében, de szociális érzékenységgel nemigen áldották meg az egek. Kluge költözni is azért költözött ide, mert errefelé egy pár koronával olcsóbb volt a lakbér.

Egy szó, mint száz, a kialakult rend tabu volt. Csoda-e, hogy felzúdultak a malombeliek, mikor már nem ablaktisztításról, vagy hóeltakarításról volt szó, hanem húsbavágó dolgokról? Chaim Tischlerrel, a szódavizessel gyűlt meg a bajuk. Pedig helyzetéhez képest a zsidók nagyon is jól bántak vele, még egy tál meleg étellel is megkínálták; igaz az előszobában volt a helye, beljebb nem invitálták. De csak a vak nem látta, hogy a szódavízszállítás ürügyén egyre több ideig tartózkodott a Frauleinnál. Nyár lévén, ajtó-ablak tárva-nyitva, az embereknek nem kellett aggódniuk, hogy Klugéék átlépnek bizonyos határt, de hát vegye már a szódavizes is észre magát, egy igazhívő zsidó nem látogathatja egy keresztény lány otthonát.

A két fiatalt, Grétit és Chaimot a magányuk hozta össze. Elesettnek érezték magukat, noha elesettségüket próbálták takargatni. Mostanság azonban, amint esténként elbeszélgettek két hokedlin ülve, felszabadultnak érezték magukat. Nem merték kimondani: össze kellene házasodniuk. De hogyan? Ki adja össze őket, melyik pap vállalkozik rá, hogy keresztény nőt és zsidó férfit összeadjon? Errefelé még a házasságtörés is bűnbocsánatosabb volt, mint két különböző vallású egybekelése.

Egy napon Gréti kettévágta a gordiuszi csomót: bejelentette, áttér a zsidó hitre. A fél várost, nemhogy a Malom utcát felbolygatta elhatározása. Pészah, vagyis húsvét közeledvén azt sem tudta a szegény asszony, mihez fogjon hamarabb. Árgus szemekkel figyelték, hogy az előírásoknak megfelelően végzi-e a kaserolást, ami abból állt, hogy a kitüzesedett követ lelöttyintették fortyogó vízzel, a sebtiben ásott gödörben mártva meg az edényeket.

A fiatalasszony még a legmorcosabb szomszédait is meghódította. Egyetlen elmarasztaló szó nem hagyta el az ajkukat. Azt is elnézték neki, hogy az esküvő után nem vágatta le a haját, amint azt a vallásuk előírta. De hát a szőke hajzuhatag volt legfőbb dísze. Amint jött a sabesz, barheszt sütött, gyertyát gyújtott, fehér kendőt kötött a fejére, és buzgón fohászkodott a zsidók Istenéhez, úgy, mintha csak ebbe született volna bele.

Hamarosan két ikerleány született a Tischler családban. Helén és Eszter. Sikerült lányok, a zsidók betámtnak nevezték. Szépek, életrevalóak, okosak.

Most bontakozott ki igazán Gréti életkedve. Égett a munka a keze alatt. Mire Chaim felkelt, a reggeli elkészítve várta az asztalon, a lányok ruhája kivasalva feküdt a széken. A férje zötyögő szekérkéjével elindult napi kőrútjára, a lányok iskolába igyekeztek, ő pedig asszony korában sem hagyott föl nevelői munkájával.

Épp akkor állapították meg, hogy rájuk mosolygott az aranykor, amikor annak már végeszakadt. A barna pestis félreseperte Masarykot, beköszöntött a Horthy éra, s új megpróbáltatások elé nézett Kárpátalja, melyet sokan Ruszinszkónak neveztek. Az emberek messziről elkerülték a kakastollasokat, nem hiányzott nekik a lovas bandérium, meg mindenféle sisakosok.

Helén és Eszter sírva jöttek panaszkodni az anyjuknak, hogy a gimnáziumban a tanár hallatára néhány osztálytársuk zsidó rifkének csúfolta őket. Mindnyájan égtek a szégyentől, amikor a városban egyre több helyen függesztették ki a táblát: „Zsidókat nem szolgálunk ki!”

Ez alól még a könyvtár se volt kivétel. Suhancok leselkedtek a zsinagóga körül arra várva, hogy az ide igyekvő zsidóknak essenek. A kárpátaljai zsidóságot idegen testnek tekintették a magyar urak, Hitleréket is megelőzve minél előbb szabadulni akartak tőlük. Megpecsételődött mintegy 20 ezer zsidó sorsa. Egyik napról a másikra kimondatott: aki nem tudja iratokkal bizonyítani magyar illetőségét, azt kiebrudalják az országból.

Lélekszakadva, falfehéren érkezett egy nap haza szekérkéjével Tischler. Kísértetiesen zörögtek az üres szódásüvegek, mintegy együttérzésüket jelezve gazdájuk hangulatával. Grétivel nyakukba vették a várost, a hivatalokat, de jobbára meg sem hallgatták őket. Chaim azon kapta magát, hogy nem mer felesége szemébe nézni. Úgy mentek egymás mellett az utcán, mint akik súlyos bűnt követtek el. Fellélegeztek, mikor az első deportálási hullám végigvonult a városon és őket békén hagyták. Levonult a második hullám is. Úgy látszott, a jóságos Isten meghallgatta fohászukat.

Jóm Kippurkor hajnalban zörgették meg az ablakukat a csendőrök. Szófukarok voltak, látszott, sietős a dolguk. Szedelőzködjenek csattantak a szavak, mint a puskalövés -, negyven kilót vihetnek magukkal. Egy óra múlva magukért jövünk.

Rémület lett úrrá rajtuk. Gréti ide-oda kapkodott, idegességében úgy ahogy volt, kiöntötte a moslékba a finom húslevest. A szobában mindenki számára ki volt készítve erre a napra fehérneműje, öltözete. Várta őket az imaházuk. Hosszúnap lévén böjtölni készültek.

Már megjöttek értük a csendőrök, mikor Gréti elnézést kérve meglocsolta a tornácon lévő, dúsan virágzó oleandert. Másnap a szomszédok bedeszkázták az ablakokat, ajtókat. A háború végéig senki se törte fel azokat.

Az u-i állomás. Ideget tépő jelenetek. A csendőrök ösztönösen elővették fő érvüket: a puskatust.

Egy haszid zsidó, vallási ünnepre hivatkozván megmakacsolta magát és az istenért se akart fölszállni a vagonba.

Te ostoba, az állam ingyen utaztat, használd ki ezt a soha vissza nem térő lehetőséget mondta fülig vigyorodva a tiszthelyettes, és mint a rongyot bevágta a rebellis zsidót a vagonba.

Tischlerné lázban égett. Az volt az érzése, egy másik Kluge Grétivel történik mindez a borzalom és ő nem az, aki, csupán szemlélője az eseményeknek. Megmaradt erejével görcsösen kapaszkodott két lányába. Eszter, mint mindig, most is simulékonyabb volt, Helén meg önmagának való, és így is viselkedett. Az apjuk összeroskadva ült a csomagjaikon, magát hibáztatva mindenért. Bármily képtelenségnek tűnt, de még azért is, hogy felmenő ága az első világháborúban a kozák pogrom elől ide, a Kárpátok tövébe menekült. Most mindannyiuknak drágán fizetni kellett érte.

A szerelvény végigrobogott velük a Kárpátokon, Kőrösmező felé. Nyugodt, majdhogynem békés arcát mutatta a táj, pedig már javában folyt az öldöklés. Egy kis pásztorgyerek irigykedve nézte a furcsa utasokat, integetett feléjük. A Tisza pedig hol itt, hol ott bukkant fel, mintha csak bújócskát játszana velük.

Kőrösmező határán túl, az erdőben parancsolták ki őket a vagonból. Áttekinthetetlen, félelmetes, zsibongó, Istenhez fohászkodó, a Mindenhatót felelősségre vonó gomolyaggá vált a több ezer emberből álló tömeg. Mindenki torkán érezte a kést, de semmi bizonyosat nem tudtak. Az egyik csendőr Eszter mellett állva odasúgta társának: nem kár ezekért a fiatal lányokért?

Jobbára gyalogmenetben, olykor vonaton hajszolták a csendőrök az embereket végső állomásuk, Kamenyec-Podolszk felé. Ez akár Auschwitz előgyakorlatának is tekinthető volt: itt ugyan se öltöző, se útbaigazító jelek, se szappan nem volt, a német precizitásnak se lehetett nyomát látni.

Tischler még ez éjszaka is könyörgött a vagonban Grétinek, forduljon vissza, jelentse, hogy ő német, színtiszta árja, a lányait is megmenti. De Gréti hallani sem akart semmilyen visszafordulásról. Neki, amint azt a zsidók Istene előírta, kötelessége a férjét akár a világ végére is követni. És egy pillantást vetett Helénre és Eszterre, bízva abban, hogy a Mindenható megkönyörül rajtuk és nem fogja hagyni elveszejteni ezeket a szépségeket. Hiszen még alig múltak 15 évesek!

Kamenyec-Podolszk. Lepusztult, a háború első rémületén és megpróbáltatásain túlesett ukrán város. Füst és romok, elállatiasodott emberek. Az Einsatzgruppe-C sisakosai és a kiéhezett hiénákra emlékeztető ukrán Polizei várt rájuk. Nekiestek a gyámoltalan, kiszolgáltatott, halálos félelemtől remegő, görcsberándult zsidóknak.

Kora reggel lévén, az SS-ek, ukránok, zsandárok frissek voltak, az előző napi fáradalmakat kipihenték, s már egy tisztességes adag szesz is dolgozott bennük. Felosztották áldozataikat, egy részét helyben kaszabolták le, másik részét a Dnyeszterbe kergették.

Először a férfiakat vették kezelésbe, velük nem kellett annyit bíbelődni, mint a kicsinyeiket szorongató anyákkal. Mire a szerencsétlenek felocsúdtak, már eldördült a sortűz. Úgy hullottak a lekaszabolt emberek a sírgödörbe, mint a céllövöldében a bábjátékok. Grétinek volt annyi lélekjelenléte, hogy befedje tenyerével két gyermeke szemét, ne lássák, hogy terítik le csupaszon apjukat. Mikor a kivégző osztag szünetet tartott, fülsiketítő csend támadt.

Tischlemé felkapta két lányát, kiugrott a sorból, amely a következő perc töredékében holtan fog elterülni, megtermékenyítve az ukrán anyaföldet, és szinte nem is emberi hangon kiáltozni kezdett:

  • Ich bin eine Deutsche! Eine Deut-deut-Deutsche!

Noha az itt serénykedő hóhérok sok mindent megtapasztaltak, az őrület határán vergődő asszony ábrázata, kiáltása megbénította őket. A német parancsnok, nem tudni, „emberbaráti” meggondolásból, megálljt intett. Maga elé szólította az ismetétlenségből felbukkanó asszonyt a két lányával, végigmérte a Niobéként gyermekeit védő asszonyt. Látta, hogy egy csupaszőke, kék szemű, magas termetű, igazi germán fajta, az ő fajtája áll vele szemben. Belepillantott az asszony által lobogtatott születési bizonyítványba, majd tekintete végigsiklott a két se élő, se holt lánykán, akik korukhoz képest nagyon is fejlettek voltak, atyaian megsimogatta arcukat és FK-einst-t harsogva parancsot adott az elvezetésükre.

Tischlernét egy ukrán Polizei kíséretében hátra vezényelték. Annyi ideje maradt, hogy egy-egy fogkefét, szappant, két bugyit, meg néhány apróságot adjon át a lányainak. Ebben a pillanatban hálál adott az Istennek, hogy meghallgatta imádságát.

  • FK-eins, FK-eins motyogta magában zavartan, egyedül maradván. Csak később tudta meg, hogy ez magyarán annyit jelentett, frontkurva lett a lányaiból. Eszeveszetten rohant az első útjába akadt bordélyba, de nem találta ott őket. Sem a másodikban, sem a harmadikban. Nem sikerült nyomukra bukkanni. Sokszor azt hitték, „munkára” jelentkezett, de mint „untauglichot” kiebrudalták. Ott friss, fiatal hús kellett.

Egy napon véget ért a háború. Negyvenöt nyarán Tischlerné is hazavánszorgott. Újra felbukkant a kisvárosban. Félelmetes látványt nyújtott: vonásai megkeményedtek, akár a beton, haja hófehér lett, szemei mélyen besüppedtek, mintha csak átmulatta volna a háború minden egyes éjszakáját. Lerongyolódva, piszkosan csoszogott, nem is lehetett tudni, mikor mosakodott utoljára. Körme alatt több éves kosz. Egész lényéből szinte ordított: megjárta a poklok poklát.

Minden nap felkereste egykori otthonát. Látta, hogy az ablakok, ajtók be vannak deszkázva, várják tulajdonosát. Érdektelenül elnézett felettük. Meglocsolta az elhervadt, kiszáradt, elfonnyadt, egykor fél tornácot borító oleandert és továbbállt. Semmi keresnivalója nem volt itt.

 

 

Címkék:1993-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Így kezdődött a zsidókérdés szőnyeg alá seprése

Riadót fújtak a cionizmus jelentkezésekor... Helyszín: Budapest, dátum: 1945. június. Az „előjáték” március végi keletű. Jó két hónapja csupán, hogy...

Kiállítás elődeinkről, rólunk

Fejezetek a magyarországi zsidóság életéből a hivatalos címe annak a kiállításnak, amely e hónapban is megtekinthető a XI. kerület Bocskai...

Close