Szombat előfizetés 2017

A hagyomány megtartó ereje

Írta: Heller Ágnes - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Heller Ágnes

A hagyomány megtartó ereje

A hitetlen, az ateista többnyire tisztáz­za a valláshoz való viszonyát, míg az ag­nosztikus, a szabálytalanul hívő vagy a kételkedő ezt nem mindig teszi. De csak a hívő van abban a helyzetben, hogy val­lást válasszon: vagy újraválasztja azt a vallást, amelyben nevelkedett, vagy más vallásra tér. A nem hívők csoportjába tar­tozó azonban többnyire abban a vallás­ban nem hisz, amelyben nevelkedett. Mi­után kilép vallása kötelékéből, nem lép be egy másik vallás kötelékébe. Ő nem azt mondja, hogy nem katolikus, nem kálvinista, nem zsidó, hanem azt mond­ja, hogy „nem vallásos”. De éppen azzal, hogy nem választ más vallást, a „nem vallásos” ember többnyire nem-katoli­kus, nem-protestáns, nem-zsidó, mivel más vallásokat belülről nem ismer. A zsi­dó, aki elveszíti vallását vagy hátat fordít annak, az a zsidó vallásban nem „hisz”.

Pontosabban szólva a zsidó Istenben nem hisz. Nem képzelhető el egy olyan vallástalan zsidó, akinek az a mondat, hogy „nem hiszek Istenben”, annyit je­lentene, hogy „nem hiszek Krisztus isten­ségében”, mint ahogy ezt jelenti mond­juk egy hitetlen katolikus számára. Az ember többnyire, még ha pusztán negatíve is – és tudjuk, ha mástól nem, hát Spinozától, hogy minden tagadás állítás is egyben – kötött marad ahhoz a vallás­hoz, amelyet elhagyva hitetlenné vagy agnosztikussá vált.

Attól kezdve, hogy megismerkedtem – ha csak felületesen is – a zsidó vallással, mindig volt valami viszonyom hozzá. Ta­lán még korábban is. Korábban, mon­dom, mert életem első hat évében vallás nélkül neveltek. Mindenfajta vallás nél­kül. Imádkozni senki sem tanított. Azt ugyan mondták nekem, hogy zsidó va­gyok, de nem azt, hogy a zsidóság egy vallás (is). Karácsonyfám volt, de míg a szomszéd gyerek karácsonyfáját Jézuska hozta, nekem a szüleim vették és díszí­tették fel. A Mikulás bácsi volt az egyet­len titokzatos személy az életemben, de ő is csak egy közönséges öreg bácsi volt. Ahogy más kislányok a szexuális élet tit­kát lesték el a kisfiúk beszélgetéséből, úgy lestem én ki más gyerekek beszélge­téséből a vallás titkát. Más gyerekek imádkoztak valakihez, aki nekem nem létezett. Ez érdekes volt. Még vonzó is, mint minden titok. Mire hatéves lettem, már tudtam, hogy van hittan, hogy van zsidó hittan is, és hogy én arra fogok jár­ni. Ez volt az én első felvilágosításom.

Hatéves koromtól tízéves koromig, és sokszor még tovább is, a zsidó valláshoz való viszonyom esztétikai volt. Héberül olvasni nehéz volt, és nem is szerettem.

De imádtam a templomba járni. A Zsigmond utca 49.-es ház udvarában lévő zsinagóga misztikusan szép volt akkor számomra. Hozzáteszem, hogy ez alatt az idő alatt semmilyen más templomot nem láttam, sem zsidót, sem keresz­tényt. Gyönyörű volt a Szimhát Tóra, amikor a lányok is részt vehettek a körme­netben, és cukorkát is kaptunk. Különö­sen a dalokat szerettem, a keletiesen hangzókat is, meg az olyan, megszokott dallamúakat, mint amilyen a Moauz Cur. Gyakran énekeltem őket este az ágyban is. Még a sátoros ünnep és a purimi bál maradt meg leginkább az emlékezetem­ben. A zsidó vallást tehát úgy éltem meg, mint egy gasztronómiai élvezetekkel egy­bekapcsolt pompás zenés színielőadást, melyben néha én is részt vehettem. Ek­kor már azt is tudtam, hogy anyai nagy­bátyám vallásos – mindig a Csáky utcai zsinagógába járt -, s hogy anyám is böj­töl hosszúnapon. Apám soha.

Tízéves koromtól kezdve, a Zsidó Gim­náziumban, naponta volt hittanóra. Ettől fogva a Szentírás és a zsidó történelem érdekelt a legjobban. Azon kaptam ma­gamat, hogy bár továbbra is „istentelen” voltam, a bibliai történeteket nem csu­pán esztétikai élvezettel olvasom. Ma úgy fejezném ki magamat, hogy a meg­váltástörténet misztikus megtapasztalása is hozzátartozott életemhez. Máig sem múlt el belőlem az, amit „misztikus ér­zésnek” nevezek, valami, ami abban az időben alakult ki. De a korábbi élmények is ismétlődtek Már Ros Hasana és Jom Kippur is a kedvenc ünnepeim közé tar­toztak, elsősorban azért, mert a fiúkkal együtt böjtöltünk és a zsinagóga udva­rán, ahol többet tartózkodtunk, mint az épületen belül, kitűnően tudtunk egy­mással beszélgetni, főleg az esti vacsora örömének előérzetében. Sosem felejtem el 1944 őszét, amikor engedélyt kaptunk arra, hogy ünnepekkor kilépjünk délután is a sárga csillagos házból. Újév előesté­jén egy budai zsinagógába gyalogoltunk el anyámmal és két másik családdal, nem emlékszem már, melyikbe. Csak a dalok jutnak az eszembe, meg az az ér­zés, hogy most imádkozhatunk utoljára. Akkor persze tudtam már, hogy a Kol Nidré mit jelent.

A holocaust után, amelyben apám és fi­atalkori barátaim mind elpusztultak, egy-­két hivatalos alkalom kivételével – mint az első esküvőm – nem mentem többé zsinagógába. Anyám sem böjtölt hosszú­napkor, és nem látogatta meg többé any­ja sírját sem a temetőben. Először cionista lettem, azaz kifejezetten zsidó istente­len, aztán pedig, mint újsütetű marxista, a hivatalos ateisták körébe tartoztam. De akármennyire tudtam, hogy majd a jövő kommunizmusában nem lesz szükség többé vallásra, mert egészen szabadok leszünk, nem tudtam a vallásokkal szem­ben szívemben ellenszenvet növelni. Fur­csa módon egyre inkább kezdtem szim­patizálni a vallásokkal általában, s többek között a zsidó vallással is. Egy percig sem volt kétséges számomra, hogy a zsidó vallás az enyém, mivel én még hitetlen­ként is a zsidó Istenben nem hittem, de a keresztény vallások is kezdtek érdekelni. Ha szabad azt mondanom, megint első­sorban esztétikailag és a misztikus él­mény szempontjából. Azután filozófiailag. Végül másként is.

Az utóbbi fordulat nagynéném temeté­sén történt. Öreg nagybátyám, az egyet­len igazi zsidó a családban, teljesen egyedül maradt – a fiuk elpusztult mun­kaszolgálatban. Zokogva, összeomolva állt a sír előtt, amikor a rabbi rászólt: Li­geti úr, mondja el a Kaddist. Nagybátyám kiegyenesedett, és hangosan, tagoltan, elmondta az imádságot. Akkor éreztem meg először a vallás hatalmát. Azt, hogy a vallás az, ami évezredek óta formát ad az emberi életnek és méltóságot a halál­nak. És azt, hogy elvesztettük a formá­kat. És hogy kár, hogy elvesztettük. Ha szabad ezt mondanom: a Farkasréti te­metőben, nagynéném temetésekor, rendült meg bennem először a „nagy elbe­szélés” igazsága. Akkor éreztem először, hogy nincs egyetemes fejlődés, még le­hetősége szerint sem, hogy nincs nyere­ség veszteségek nélkül, sem a történe­lemben, sem pedig az egyének életében.

Valamikor, jóval későbben, olvastam, hogy a haldokló Heidegger azt kérte, hogy katolikus szertartással temessék el. Megkérdezték tőle, hogy miért, hiszen egész életében ateista volt. Mire azt vála­szolta, hogy ott, ami az embereknek év­századokon keresztül szent, ott lakozik is a szentség. Nos, ezt éreztem én a Far­kasréti temetőben. Hogy ahol elmondják a Kaddist, ott lakozik az Isten. Elmondta a fiam a férjem sírja felett, azt akarom, hogy mondja el az én sírom felett is. A hagyomány ereje megtartó erő. Igaz, nem csak megtartó erő.

El kellett mennem Magyarországról, hogy fölfedezzem, milyen sokféle zsidó­ság van, hogy például New York minden zsinagógájában más a rend, más a szo­kás. Ami magát a szertartást illeti, én jobban kedvelem az ortodoxokat, mint a reformzsinagógát. Az utóbbi Ameriká­ban úgy fest, mint egy lakógyűlés, ahol különböző szónokok hihetetlenül unal­mas és primitív szövegekkel akarják vagy meghatni, vagy megmulattatni a templomi közönséget. Persze minden a rabbitól függ, lehet, hogy a tapasztala­tom nagyon szubjektív.

De a hagyományt csak a szertartásban, a zsinagóga épületén belül szeretem job­ban.

Az európai zsidóság, s ehhez számí­tom most már az amerikait és az izraelit is, Moses Mendelssohn árnyékában él. Az a kérdés, ami I. B. Singer hőseitől kezdve a zsidóságot foglalkoztatja, ugyanis hogy hogyan lehet modernnek lenni és mégis ragaszkodni a hagyományhoz, bár min­denütt jelenlévő, mégis talán csak az isz­lám vagy néhány protestáns szekta eseté­ben olyan drámai, mint a zsidóságéban. Gyakran alakul ki a rossz alternatíva: vagy nem gyakorlód a hagyományt, és ak­kor megszűnsz a vallás értelmében zsi­dónak lenni, vagy gyakorlód a hagyo­mányt, és akkor nemcsak elzárkózol min­denkitől, aki nem ugyanezt teszi, hanem ellenségesen is fordulsz velük szembe, fundamentalistává válsz. Persze, ultra-ortodox zsidó is lehet modem, amennyi­ben kitűnően tudja kezelni a számítógé­pet, tudhat a tőzsdén játszani vagy fizikát tanítani. Továbbá attól, hogy mással tole­ráns, még ő maga ragaszkodhat a hagyo­mány minden betűjéhez. Mégis ritka az az ultra-ortodox, aki ugyanakkor liberális vagy toleráns lenne, aki gyakorolná a fel­világosítás erényeit. Azok a magatartás- formák, amelyek miatt sok felvilágosító, többek között saját apám, hátat fordított a vallásoknak, ma sem tűntek el nyomta­lanul, és holnap sem fognak. A felvilágo­sodásnak mindig újra akad dolga. De hát nemcsak toleráns és liberális felvilágoso­dás létezik, hanem fundamentalista és doktrinér felvilágosodás is. S az ponto­san olyan, mint a fundamentalista vallás. Ezzel a felvilágosodással szemben is szükség van felvilágosodásra.

Ami engem illet, tudom, hogy a vallás esztétikai szeretete, a misztikus érzé­kenység, a Szentírás alapos ismerete, vagy a zsidó filozófia tanulmányozása nem tesz senkit vallásos zsidóvá. A val­lás iránti megértés sem, főleg mert ez ná­lam nem szorítkozik a zsidó vallásra, ha­nem más vallásokra, főleg a keresztény­ségre is kiterjed. Gershom Scholem ugyanakkor azt mondta, hogy nincs telje­sen vallástalan zsidó. Lehet, hogy ebben igaza is volt.

Címkék:1998-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Szeretetből és dühből

Marsha Lee Berkman Szeretetből és dühből Zűrös család vagyunk. Ephraim három hónappal ezelőtt faképnél hagyott, Cecilia és én meg úgy...

Három könyv a holt-tengeri tekercsekről

Három könyv a holt-tengeri tekercsekről A közelmúltban három tudományos igényű munka jelent meg a qumráni közösségről és a holt-tengeri tekercsek...

Close