Szombat előfizetés 2017

Hány zsidó él Rómában?

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum, Világ

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1996. december 24.

Amikor este hét óra tájban hosszas ki- és visszatolatás, valamint hálókocsi-­csere után, közel másfél órás késéssel végre kifut velünk a szerelvény a Keleti pályaudvarról, légvonalban tőlünk alig néhány száz méterre barátaink épp be­leharaphatnak fokhagymás pirítósaikba. Ha nem ülnénk a vonaton, nyilván mi is ott ropogtatnánk velük az este tra­dicionális eledelét, mely a népszokás szerint arra szolgál, hogy a majd két­ezer éve ünnepelt újszülött szellemét a zsidó otthonoktól elriassza.

Télikabátban toporgunk a fülkében, mert az új vagonban fagyó hideg, az előtérben térdig ér a hó (vajon honnan hozták a kocsit?), a vécében bakan­csom alatt ropog a jég, a csapból ellenben megállíthatatlanul folyik a víz, toilett- és kéztörlő papírnak nyoma sincs. Egy óra múlva a fülkében csillapíthatat­lan hőség, két óra múlva a szolgálatban lévő vasutas csont részeg (sajnálom őt, hiszen neki ez az este ünnep, mégis dolgoznia kell), tizenegykor átlépjük a magyar határt, onnantól szakaszosan alszunk, horvát, szlovén, majd olasz út­levél-ellenőrzés és vámvizsgálat éb­reszt, úgy két-három óránként, amitől erős nosztalgia ébred bennem a Monar­chia iránt, amikor bizonyára végig lehe­tett aludni az utat, mondjuk Triesztig. Mielőtt hajnalban, az úti láztól és a vi­szontagságoktól kimerültén végre elal­szom, még elmormolom magamban a Petri-idézetet: „Ez a hazám, / ez a ha­zám, / ez a hazám: Vadkelet.” Ez.

december 25.

Velencére az előre tervezett három óránál két és fél órával kevesebb idő jut. Két órát késett a vonatunk, és a helyszínen kiderült, hogy a csatlakozó járat, melyre odahaza jegyünket a MÁV-os hölgy volt szíves kiadni, a karácsony miatt nem csatlakozik, bár legalább öt­ször kérdeztünk rá, nincs-e menetrend- változás. Sebaj, van másik…, épp in­dul, csak elérjük. Futás közben még ki is pillanthatunk a Canale Grandéra. Megkönnyebbülünk: esik az eső, úgyse tudtunk volna mit kezdeni olyan temér­dek idővel.

A Velence-Róma szerelvényen a vé­cét fűtik és tisztaság van. Mintha kis spétreflexszel kezdene csak hatni a tfilat ha derech, az úti ima, amit még fagyoskodva mormoltunk el egymás után Zsuzsával a Keletiben, arról a rézből készült, mógendóvidot formázó kulcs­ tartóról, amit szerencsére sosem felejt el utazásaira magával vinni.

*

Róma by night. Körséta: Campo dei Fiori, Piazza Navone s a Vatikán főtere, ahol néhány tucat ember állja körül az életnagyságú betlehemi életkép figu­ráit, és pénzt dobál a kerítés mögött egykedvűen sétáló rendőr köré.

„Mi lenne, ha Wojtila után Lustigert, Párizs érsekét választanák pápának?”, kérdi Zsuzsa. „Címlapsztori”, felelem szórakozottan, „Zsidó pápa. Jó kis fő­cím.” Nevet, mire kissé visszakozom: „Persze indirekten, karikatúraként, mondjuk úgy, hogy két antiszemita beszélget a fényképe előtt, és ők sugdos­sák. De kizárt, hogy őt választanák. Ott azért még nem tart az egyház.”

A Piazza Navonén, a céllövöldék, ba­zárok, cukorka- és magárusok mellett ínycsiklandó lacikonyhák: virsli, kol­bász, egész sült malacból vékonyan metélt szeletek. Mindezt persze csak tisztes távolból szemléljük. Akad, aki azt hiszi, a zsidó alapvetően azért nem eszik tréflit, mert undorodik a tisztáta­lan ételtől, holott azért undorodik mind­ettől (ha és egyáltalán), mert írva van, hogy ne egye. A zsidó, ha Pesten él, s történetesen arra merészkedik, hogy kóser háztartást vezessen, undorodhat éppen a kóser mészárszékben, vagy üz­letben vásárolt húsoktól is. A magunk­fajta báltsuvá régebben megszokta a gépileg tisztított csirkét, mely ízetlen ugyan, ám szagtalan is, rendesen kopasztott, és nem veszi el az étvágyát annak, aki elkészíti.

Az Olasz Zsidó Hitközségek Szövetsé­ge központjával azonos komplexum­ban helyezkedik el a Rabbiképző Inté­zet is. Késő éjjel, szállásunkra visszaté­rőben, a Tiberis jobb partján pillantjuk meg a modem építményt a régi házak között. Sűrű rácsháló az ablakok előtt, kutyás járőr vigyázza a nyugalmat. In­kább emlékeztet katonai objektumra, mint vallásos intézményre.

december 26.

A Római Hitközség az eredetileg 1901 és 1905 között emelt s nemrég felújított nagyzsinagógával közös épü­letben, a Tiberis bal partján működik, majdnem szemközt az országos köz­ponttal. Örömteli meglepetés: bár álla­mi munkaszüneti nap a mai, a múze­umban nagyüzem, s az emeleti irodák ablakain bepillantva látjuk, hogy ott is ég a villany. Vajon odahaza miért nem dolgoznak a hitközségen és a múzeum­ban ezen a napon?

Leperkáljuk a borsos belépti díjat, s a hetven év körüli, erősen kifestett ide­genvezető hölgy rövidesen elindul vagy húszfős csoportunkkal, melyből a leg­több férfinak saját kapedlije van, vagy legalábbis sapkában közlekedik az in­tézményben.

Cicerónénk a helyi zsidóság múltját elemezve gyakran használ komor színe­ket, ám a jelent s a jövőt illetően rend­kívül optimista, nem szűnik többször is hangsúlyozni, hogy a hitközség nem re­form, nem konzervatív, hanem ortodox. Akkor sem retirál, amikor a főtemplom­ba belépve többeknek szemet szúr az orgona, amiről azonban később meg­tudjuk, hogy istentiszteleteken kívül használják csupán. Hatalmas, díszes tér előttünk, hét arany menórával a keleti falon, a szintén „neológ” módra, oltárszerűen elöl elhelyezkedő, barokkos bí­rna akár a Dohány templomé vagy a sze­gedi zsinagógáé, de azokról legalább nem állítják, hogy hagyományőrzők.

A múzeum második, egyben utolsó kiállítóterme után, melyben hejmisch rendetlenség uralkodik (félig előtűnő, épp készülő új installáció, íróasztal iro­dai kellékekkel), itt ér véget a körséta. Az első teremből kihajtottak, mert olasz csoporttal „ütköztünk”. „Tessék kérdezni!”, kapjuk meg a szót. „Önálló-e a hét zsinagóga illetve hitközség, mely a városban található?”, tudakozó­dom. Nem, mert mind a tizenhétezer hitközségi tag közös kalapba fizeti a hozzájárulást. „Hány zsidó él itt és az országban összesen?”, kérdem, amikor újra rám kerül a sor. Elismétli az előző adatot, s hozzáteszi a harmincötezer fős országos statisztikát. „Nem a hit­községi tagságra, hanem a zsidók lélekszámára volnék kíváncsi” – próbálko­zom újra, mire elhallgat, majd kisvár­tatva közli, hogy az ilyen kérdésekre nem szívesen felel, mert mindez a fa­sizmusra emlékezteti. Zavartan végigsi­mítok a fejemen, ott a kapedlim. Ké­sőbb megenyhül, s nemcsak azt mond­ja el, hogy két óvoda és egy kétezer diákos, tizenkét évfolyamos zsidó iskola működik Rómában, de újbóli erősködésemre, mosolyogva és fejét csóválva végül még azt a bizalmas információt sem titkolja el előlünk, hogy körülbelül húsz növendék jár a rabbiszeminárium­ba. Megnyugtat, hogy később egy ame­rikai hölggyel is összeszólalkozik, aki a hitközség állami támogatásáról tesz fel kérdést. A válasz egyébként nemleges. Végül megsajnálom az idős asszonyt, bár habitusa kísértetiesén emlékeztet a MIOK közel tíz éve süllyesztőbe került főtitkárasszonyáéra, és bónuszkérdést teszek fel neki: „Ugye ez Elio Toaff országos főrabbi zsinagógája?” Most viszont én lepődöm meg, mert a nyolc­van fölött járó vallási vezetőről némi iróniával, „legyintgetve” beszél.

Az információs blokád akkor sem szűnik, amikor megkerülő hadművelet­be kezdek, s a létszám kérdésében a múzeum egy fiatalabb munkatársához fordulok segítségért. „Politikailag nem korrekt” számukra olyasvalakiket zsidó­ként aposztrofálni, akik maguk nem nyilvánítják ki hovatartozásukat? De hát akkor miféle zsidók ezek?

*

Kellemes meglepetés: a főtemplom­tól alig néhány sarokra tömeg tódul ki­be egy apró üzlet ajtaján. A kóser pék­ség, frissen sült rétesekkel a környék egyetlen ma is nyitva tartó boltja. Há­rom hölgy is serénykedik egyenkék kö­tényben a pult mögött. A délies voná­sok miatt reménytelen megállapítanom az arcokról, vajon vásárlóik a kasrusz, vagy csupán a süteményillat, netán a többi kereskedés ünnepi zárva tartása miatt tülekednek itt. Alig lépünk to­vább, kóser pizzéria, a Zi Fenizia kínál­tatja magát. Tisztaság, étvágygerjesztő tálalás, elfogadható árak, normális nyit­va tartási idő. S ekkor megint hazagon­dolok, visszafojtott nyugatimádattal.

*

Pantheon, Viktor Emmanuel-emlékmű, Colosseum, fórum Romanum, a Trevi kút „Róma Mastroianniért” transz­parenssel, és a négy napja eltemetett színész virággal borított képével.

A Colosseum lenyűgöző, s egyben hátborzongató. Hetvenezer zsidó rab­szolga építette. Az idegen csak téblábol itt, szinte agyonnyomja a kövekből ára­dó történelem. Mi nem feledkezhetünk bele a látványba. Mit érezhetett a jeruzsálemi, akit a „Ne ölj!” parancsának szellemében neveltek, s idehurcolván, jó esetben kardot kapott, hogy öljön, ha még élni akar, rossz esetben kiéhezte­tett állatokat eresztettek rá s gladiátor­társaira, akik a római impérium más, tá­voli sarkaiból hozattak a fővárosba, a szabad polgárok szórakoztatására? S va­jon jelent-e még valamit a helyi zsidók­nak, akikről azt mondják, olasz kiejté­sük régiesebb, mint a többi rómainak, a Jeruzsálemet elpusztító Titus diadalíve, melynek belső falán a birodalom kato­nái viszik vállukon a Szentély zsák­mánnyá lett kegytárgyait, köztük a menórát. Nem véletlenül tiltották meg egy­kor híveiknek, a rabszolgák utódainak a rabbik, hogy a dongaív alatt áthaladja­nak. S még ma sem csitult el egyesek­ben a hit, hogy a Templom kincseinek maradványa, az e feltételezést cáfoló Vatikáni Múzeum raktárában rejtőzik.

december 27.

Tullia Zevi, az Olasz Zsidó Hitközsé­gek Szövetsége elnöke és az Európai Zsidó Kongresszus elnökhelyettese egy közelmúltbeli interjúban arról beszélt, hogy a zsidók az olasz társadalom in­tegráns részét képezik. „Nem vagyunk olyan számottevő tényező, mint az első világháború előtt, amikor kilenc zsidó szenátorról beszélhettünk, de jelenlé­tünk még mindig lényegesen nagyobb súlyú, mint amennyit lélekszámúnk in­dokolna. Különösen akkor válik mind­ez látványossá, ha a rasszizmus és az idegengyűlölet ellen kell fellépnünk.”

(Néhány éve felkaptam a fejem egy rövid hírre. Római zsidó fiatalok egy csoportja tüntető szkinhedeket vert meg, adta tudtul a külföldi hírügynök­ség. Amikor 1991-92-ben Magyarorszá­gon is elszaporodtak a bőrfejűek xenofób akciói, melyek olykor zsidóellenes jelleget is hordoztak, mindhiába érvel­tem amellett szűk baráti, vagy félhiva­talos zsidó körben, hogy vissza kell üt­ni, erőt demonstrálni, aki teheti, vállal­ja a személyes közreműködést, aki nem, anyagilag segítse elő önvédelmi csoportok felállítását, melyek saját fegyvereikkel: lesből és megfélemlítő jelleggel torolják meg a kopaszokon cselekményeiket. Egy-két kivétellel, öregek és fiatalok részéről egyaránt merev elutasításba ütköztem, holott olyan helyzet körvonalazódott, amikor az állami jogszolgáltatás nem volt sem­leges, használhatatlan gumiparagrafu­sokra hivatkozva, a hatóságok nem lép­tek fel kellő eréllyel egy társadalmi csoport ellenében, más rétegek védelmé­ben, így jogi tanulmányaimból derengő érvek alapján megalapozottnak érez­tem érvelésem. Kiszolgáltatottságunk miatt, úgy véltem, jogunk van az önvé­delem hatályos szabályainak széleseb­ben értelmezett eszközére. Ezért érez­tem rendkívül fontosnak a római pél­dát, és elfogadhatatlannak a fejet ho­mokba dugó pesti érvelést, mely sze­rint lojálisnak kell lenni, ilyen eszkö­zökkel „csak növelnénk az antiszemi­tizmust”. Különös módon ugyanezeket az embereket tölti el különös büszke­séggel Izrael katonai potenciálja, ám ha saját körükben üti fel fejét a veszély, ezerszer csődöt mondott galut-mentalitás mozgatja őket. A nyugat-európai zsi­dóság önemancipációjához képest eb­ben a kérdésben feltétlenül lépéshát­rányban vagyunk.)

De vissza Tullia Zevihez: „Több mint négyezer zsidó alijázott az elmúlt évti­zedekben, a közösség majd tíz százalé­ka.” Arra a kérdésre, vajon mi az esélye a zsidó jelenlét fennmaradásának Itá­liában, az elnöknő így felel: „Csak az ortodoxia képes továbbadni a hagyo­mányt és a szellemi hagyatékot, mert a reform családok esetében a harmadik nemzedék már elveszíti kötődését. De optimizmusra ad okot az a jelentős visszatérés a tradícióhoz, amit a Fiata­lok Zsinagógája is szimbolizál, ahol csak állóhelyen fér el az istentiszteletek számtalan résztvevője. Kétezer év alatt az olasz zsidóság kialakította és meg­őrizte azt a jóakaratú, mérsékelt, szél­sőségektől mentes ortodoxiát, amely­nek palettáján valamennyi árnyalatnak helye van. Olyan ’otthon’ volt ez, me­lyet elhagyhatott az ember, ám az örömmel várta vissza az eltávolodottakat. Törekszünk fenntartani e gondol­kodásmódot és minőséget. A fundamentalizmus új szelei azonban igyekez­nek megingatni sajátos, és számunkra természetesen értékes hagyományain­kat. A Brooklynból érkező lubavicsiak akarnak bennünket arra tanítani, két­ezer év után hogyan legyünk zsidók.”

Igen figyelemre méltó az a kétfrontos harc, ami a fenti mondatokból körvona­lazódik. A reformoknak és az ultraorto­doxoknak coki, csak a „jóakaratú, mér­sékelt ortodoxia…” a pálya. Különös, ravasz terminológia, igazi centrumpoli­tikushoz méltó nyilatkozat. A helyi kile nyilván nem viaskodik olyan helyzettel, mint a miénk, amelyből épp a reform­gyülekezet és épp a lubavicsi sliach ké­pes a legaktívabb tevékenységet felmu­tatni, akár tetszik, akár nem.

december 28.

Ortodoxiáról persze szó sincs a mi fo­galmaink szerint. A főzsinagógában az imaszövegekből mégis mintha többet mondana végig az előimádkozó kántor, mint odahaza a neológ szokás szerint.

Kabbalat sabbatkor közel hetven férfi van jelen. A gyülekezet fele nyugdíjas­ korú. Többségük köznapi ruhában, sok az egyszerű benyomást keltő bálbósz.

Kissé kínosan érzem magam zakóban, fehér ingben, nyakkendőben, amit ma­gam is ritkán veszek fel. Még jó, hogy a templomot nem fűtik, ezért a télikabát is rajtam marad a hidegben. A főrabbi úr sehol, a chazan szefárd énekbeszé­de, hosszan kitartott, visszhangzó falzettói inkább emlékeztetnek a Vatikán közelségére, mint a hazulról ismert askenázi nüszachra. Tempójából próbá­lom követni inkább zsebimakönyvemben, mintsem kiejtéséből. A niggunok teljesen ismeretlenek, a ritmust sem ér­zem. A Ködusánál, a Löcho Dajdinál és a Smánál azért „képben vagyok”.

Záró ima után Zsuzsa jő, s pihegve szól: a karzaton majdnem hatvan asszony volt jelen, ezek egynegyede idős, egynegye­de húsz év körüli. A kóser pizzéria tulajdonosnője (farmerben, bőrdzseki­ben) széttárta kezét a kérdésre, hány zsidó él e tájon?

Rejtélyt orrontok e nemtudás mögött. A vezetők itt tagságon az összlétszámot értenék? S az emberek vajon ennyire érdektelenek volnának? A háború alatt 2089 zsidó deportáltak a városból, öt­ven tért vissza közülük, halljuk minden­hol. S akkor épp azt ne tudnák, leg­alább hozzávetőleg, hányán élhetnek ma itt regisztráltságuktól függetlenül?

*

Via Balbo 33., szombat délelőtt tíz óra. A modem épület kapujában mar­cona fiatalember tartóztat fel bennün­ket. Minden országban más a heppje a biztonságiaknak. Két éve Barcelonában az volt a vizsgakérdés, ki a rabbink, ta­valy Bécsben arra kellett válaszolnunk, miért akarunk zsinagógába menni, Ró­mában azonban fennakadunk a szű­rőn. Van-e nálunk fényképezőgép?, ezt kérdik valamennyi zsidó intézmény be­járatánál, ám hiába adnánk le ezúttal is a kis Olympust, a kapuügyeletes nem akarja átvenni, a szemközt parkoló rendőrautóból kiszálló géppisztolyos carabiniere pedig a szabályzatra hivat­kozva utasítja vissza, hogy nála helyez­zük letétbe a masinát. A harcias őr ola­szos, zsidós gesztikulálásából látni, hogy vívódik. Újságíró-igazolványom­ból, a Szombatot reprezentáló névjegy- kártyámból, kalapom helyére kerülő kapedlimből, de főként pónemünkről és tehetetlen indulatunkból már sejti, hogy nem Hamasz-aktivistákkal áll szemben, ám nyilván úgy érzi, férfias­ságán ejtene csorbát, ha engedne. „Mi­lyen zsidók vagytok, ha sabbatkor fény­képezőgép van nálatok?” vágja hoz­zánk idegességében. Fedetlen fővel áll a zsinagóga előterében, ám kérdése fájóan jogos, „neológok”, felelem szomo­rúan, nem vitatkozom. 1982 ősze óta őrzik egyébként ilyen szigorúan a kö­zösségi intézményeket, amikor Smini Acereszkor palesztin terrortámadás ért egy zsidó iskoláscsoportot. Megszületik végre a kompromisszum. Felváltva menjünk be davenolni, hangzik az ajánlat. Kissé feldúltan lépek a két ima­termet is magába foglaló épület föld­szinti, szefárd részlegébe. A samesz, el­nök híján a „rangidős” gabehoz vezet. A nyakkendős öregúr kicsit ért angolul, és miután megáldja feleségét (helyi különlegesség ez, vagy csak hiányos is­mereteim miatt szokatlan a látvány, nem tudom), velem jön a biztonságiak­hoz. Együtt sem járunk sikerrel, ezért asszonyát is be kell vetnünk, aki, mi­alatt bent megkezdődik a tóraolvasás, elkalauzolja Zsuzsát a közeli pizzériához, hogy sabeszgójuk felügyeljen az apró hátizsákra, s benne a veszélyes fényképezőgépre, míg a zsinagógában tartózkodunk. Sver cu zájn á jid.

Úgy huszonöt férfi s vagy egy tucat asszony hallgatja a lejnolást. Húsz év körüli fiú olvassa a tekercset, tiszta, ért­hető kiejtéssel. A gabét Alberto Moszkatnak hívják, de sajnos ő sem tud fel­világosítani, hány zsidó él itt összesen. A muszáf végeztével szívélyesen invitál a kiddusra, amihez az elemózsiát ele­gáns csomagolású süteményes tálcákon terítik a likőrös és borospalackok mellé. Csábító az ajánlat, de az éhségnél erő­sebb a kíváncsiság, mely az alagsorba vezet, Róma egyetlen askenázi imahá­zába, ahol másfél tucat fős hallgatósága előtt, egy lubavicser kezd éppen dvar tajréba Dante és Petrarca nyelvén.

Sötét bőrű, göndör, fekete hajú, Fia­tal férfi lép ki a folyosóra taleszban. Joszef Jona a neve, tudom meg nemso­kára, líbiai születésű, de szívesen jár a kétszáz főt számláló askenázi kilébe, melyet egyébként, főként Lengyelor­szágból, Magyarországról és más kelet­-európai országokból a háború után ideszármazottak látogatnak. Tizenöt éve menedzselik e sílt a lubavicsiak, akik egy óvodát is alapítottak a városban. Éppúgy nem önálló e körzet, mint a többi, de kétfős delegátus képviseli a hitközségek központi tanácsában. Hír­éhségemet érezve még elmeséli, hogy három észak-afrikai közösség is műkö­dik, izraeli rabbik vezetésével. Tuda­kozódásomra, mi lehet az oka, hogy Tullia Zevi oly barátságtalanul beszélt a lubavicsiak jelenlétéről, elmosolyo­dik, és így felel: „Mert ezek igazi orto­doxok.” Kapva-kapván beszédességén, az asszimilációról kérdezem, s a zsidók lélekszámáról. Mintha nem értené, mi­ről beszélek, ezért példaként elmagya­rázom, hogy Magyarországon nyolc­vanezer zsidóról szól a statisztika, ám legfeljebb nyolcezer tagja van a hitköz­ségnek. „nyolcvanezer zsidó?!”, mond­ja felcsillanó szemmel, és elismerően biccent, de az olasz párhuzamhoz nem tud hozzájárulni.

*

Circus Maximus (ahol harmincezer zsi­dó rabszolgát „aukcionáltak” a császár­korban), Palatinus, Capitolium az estébe nyúló délutáni program, s a Marcellus színház romjai mellett, az egykori gettón átsétálva érünk ki a Tiberis partjára, ahol még látjuk a S. Angelo in Peschiera-templomot s homlokzatán a kétnyelvű, héber-latin prófétai idézetet: „Egész nap nyújtottam a kezem az én engedetlen népem felé, amely helytelen úton, a ma­ga gondolatai után halad.” Itt s a közeli S. Maria del Piantóban kellett megjelen­niük egy időben a gettó lakóinak pénte­kenként, hogy a ferences szerzetesek té­rítő beszédeit végighallgassák. Döntő többségben eredménytelenül.

december 29.

A Simonból lett Péter és a Saulusból lett Pál Jeruzsálemből Rómába érkezvén az itt letelepedett s már az 1. században hitközségekbe tömörült zsidókat kezd­ték téríteni. Az egykori feljegyzések arról tudósítanak, hogy az alakuló keresztény kommunák éppúgy szeparálták magu­kat a pogány rómaiaktól és kultuszuktól, mint ahogy elkülönültek a zsidók. A ró­maiak a zsidókat és a keresztényeket még sokáig összekeverték, ám a sze­mükben egyként gyanús volt e két kö­zösség, mely számukra érthetetlen mó­don nem volt hajlandó a császár tiszte­letére áldozatot bemutatni.

Némi bűntudattal rovom a kilométere­ket a Vatikáni Múzeum termeiben, né­hány órával azután, hogy kissé zavartan, kalapommal kezemben szemléltem be­lülről is a Szent Péter-székesegyház im­pozáns méreteit. A megrögzött szekuláris olvasóban persze értetlenséget éb­reszt vívódásom, hiszen az ő szemében nyilvánvaló, a világkultúra egyik sarok­kövét tapogatom, ám nekem mindegyre az jár a fejemben, vajon az „örök városban” járva, kapedliját levéve (esetleg fe­jén hagyva?) belépne-e az idegen kul­tusz szent helyére, akit rabbimnak tekin­tek? Egyáltalán, akad-e olyan valóban vallásosnak mondható zsidó, aki komp­romisszumot köt, hogy elmélyedhessen az idegen kultusz által generált kultúra relikviáiban. Hol a határ, hogy az ember ne zárja ki magát a modernitásból, de autentikusan élje és reprezentálja a ha­gyományt? Az ókori Egyiptomból, Athén­ből ideszármazott s a régi Rómát idéző, egyedülálló formakultúrát tükröző szob­rok előtt, s persze a Sixtusi kápolna Michelangelo zsenijét hirdető freskói alatt kis időre elfeledem a dilemmát, hogy onnan kilépve újra átcsapjon fejem fö­lött a paradoxon, és bár pontosan tud­jam, hogy nagy valószínűség szerint egy­mást kizáró dolgokat próbálok összebékíteni, ne legyek képes elrugaszkodni egyik parttól sem.

Az sem vigasztal, hogy a múzeum képtárában egy kovnói születésű izrae­li festő munkáival a zsidóság is képvi­selethez jut a modern vallásos művé­szet szekcióban. Kissé sovány reprezentáció ez, afféle szépségtapasz, és nem is csupán a másik fél hozzánk fű­ződő viszonyáról árulkodik. Jeruzsálem kövei és Róma kövei önmagukban is vallanak az ábrázolás mögött meghúzó­dó világszemléleti nézeteltérésről.

december 30.

Villa Borghese, Modern művészetek múzeuma. Róma valóban nem képtá­rairól híres. A Zsidó Kultúrközpontban holtszezon van, január közepén kez­dődnek csak a programok. A Shalom című havilap egy példányát kapjuk ajándékba, melyet a hitközség ad ki.

Torinóban jelenik meg egy komo­lyabb havilap, s évente egy-két alka­lommal lát napvilágot egy terjedelme­sebb, fajsúlyosabb, antológiaszerű ki­advány, melyet itt, Rómában szerkesz­tenek. Ezt már a Kárpátalján született Bruck Edit írónőtől tudjuk meg, aki 1954 óta él a városban, és 1959-ben jelent meg első kötete, a később ma­gyarra is lefordított Ki téged így szeret.

ízléssel berendezett lakás, sok könyv, külön a magyar kötetek, kvalitá­sos képek a falakon, állatfigura kőből a régi Rómából, menóra a könyvespolc tetején.

Az olasz-zsidók ma körülbelül annyi­an vannak, mint a háború előtt, s dön­tő többségük tagja a hitközségnek, negyven százalékuk vegyes házasság­ban él, és számtalan kisebb-nagyobb családi dráma játszódik le emiatt Edit szűkebb környezetében is. A közösség persze nem ortodox, mosolyodik el kérdésemre. Tullia Zevi PR-munkájának eredménye ez az imázs, hogy főként adakozó amerikai körökben jobb híre menjen az itáliai zsidóságnak. Sokak számára a hitközségi tagság nem vallá­si késztetés, inkább az összetartozás kifejezése. Bruck Edit számára 1972, a müncheni olimpián az izraeli sportoló­kat ért terrorakció volt a fordulópont, amikor szükségét érezte, hogy belépé­sével is kifejezze szolidaritását.

Izraeli évei után települt Olaszország­ba, s azóta tucatnyi könyvében (melyek közül három verses, a többi próza) mindig jelen van a zsidó téma vagy él­ményanyag. Sajnos, ez olasz irodalmi és sajtókörökben is beskatulyázáshoz vezet, idézi öngúnnyal a róla szóló cik­kek lózungjait: „A túlélő”, „Az egykori auschwitzi deportált”.

Kritikusan szemléli Olaszország je­lenét, beleértve a zsidó közösséget is. A maffia, a korrupció, az erkölcsi rom­lás olyan mélyen ivódott itt a minden­napokba, hogy hiába minden jóakarat, nincs politikai erő, mely felül tudna ke­rekedni a gondokon. Újságíróként nem akadt olyan szelete a társadalomnak, melyről ne írt volna, s nem egyszer ke­rült az állásába, hogy szókimondó volt. Olykor éppen zsidó téma miatt került kellemetlen helyzetbe.

Néhány éve megjelent Rómában egy, a zsidókat súlyosan dehonesztáló, elő­ítéletes szócikket tartalmazó enciklopé­dia. Bruck Edit barátnőjénél, a Shalom főszerkesztőjénél érdeklődött, miért nem tiltakozik a hitközség? Üzenetvál­tások nyomán abban állapodtak meg, hogy az írónő bepereli a kiadót, s a hit­község vezetői később csatlakoznak ke­resetéhez. Megindult az eljárás, s nem sokkal később a kiadó ügyvédje felhív­ta Editet, hogy értésére adja, ebben az ügyben nem győzhet, vonja vissza be­adványát. Bár a Hitközség nem lépett, ő továbbra is kitartott keresete mellett. Két hétre el kellett utaznia Izraelbe, s mikor visszatért, megdöbbenten látta a Shalom rövid hírét, miszerint a perpatvar megegyezéssel zárult, a felperes vissza­vonta kérelmét, az alperes visszavonja a már boltokba szállított könyvet. Dühösen hívta Lia Levi főszerkesztőt, aki állította, hogy egy magnófelvétel van a Hitközség birtokában a megegyezéssel zárult személyes találkozón elhangzot­takról. Aznap délutánra kiderült, hogy a kazetta elveszett. A bíróságon eltűnt a beadványa, mintha soha nem is indította volna meg az eljárást. Követelte, hogy a Shalomban helyreigazítást te­hessen közzé, melyben leírja a ténye­ket. Helyt adtak írásának. Azt azonban csak később tudta meg az egyik elöljá­rótól, hogy a kiadó Fizetett a hitközség­nek, mint hallotta ötvenmillió lírát (öt­millió forintot) a kínos affér elsimítá­sáért. Az inkriminált kötet kósza pél­dányai egyébként azóta is felfedezhe­tők a kisebb könyvesboltokban. Az eset után hosszú ideig hűvös volt a vi­szonya a hitközség elnök asszonyához. „Ez egy ilyen ország”, vonja meg vállát az írónő. „Talán egyszer megírom a tör­ténetet.”

A régi dilemmáról beszélgetünk: az igazság kimondásáról, amit egyesek olykor a szennyes kiteregetésének tar­tanak. Git fár jidn, slecht fár jidn. A zsi­dó írónak állandóan mérlegelnie kell. Legutóbb egy római zsidókról szóló te­levíziós dokumentumfilm elkészítésé­ben való közreműködést utasított vissza. Nem értett egyet az egyébként ténysze­rű érdekesség tálalásával, hogy a vati­káni szentképárusok közel kilencven százaléka zsidó, s hogy a közösség tag­jai közül sokan ma is illegális pénzköl­csönzéssel keresik kenyerüket. Olaszországban „nemzeti sport” az adócsa­lás, mégsem kívánt egy ilyen szenzációhajhász riporthoz társul szegődni, bár közelről ismeri a római zsidóságot. Túl­ságosan későn nyíltak ki itt a gettó kapui, ezért az itteni hitsorsosok még ma is főként a kereskedelem szférájában mozognak, sokszor annak lenézettebb rétegeiben, ellentétben például a lét­számban kisebb torinóiakkal, akik bár szintén megmaradtak zsidóknak, más uralom alatt hamarabb juthattak sza­bad, értelmiségi pályákra, s emelked­hettek magasabbra a társadalmi rang­létrán. „Szó sincs lenézésről”, rázza a fejét. Apja maga is rongyokkal kereske­dett Kárpátalján, hasonlóképpen az egykori római gettó lakóihoz. Egysze­rűen a lokális kötődés olyan erős, hogy a római zsidók nem igazán fogadják be a más városból érkezőket (ugyanez for­dítva is áll), ezért zárt világukban, akár a vallási normák, a mentalitás is átha­gyományozódik. A nem különösen intellektuális, ám érdekes Shalomot, amit a hitközségi tagok direct mail rendszerben kapnak kézhez, sokan olvasatlanul kidobják, ennyire nem ér­dekli őket a kultúra.

A hitközség tizenegy elöljárói posztja bizonyos kövedet jelent. A kifelé tanú­sított egység politikai szükség, ám a torzsalkodások minden zsidó közös­ségre jellemzőek. Sokan dörzsölték a kezüket, amikor néhány éve Elio Toaff főrabbi bejelentette visszavonulását. Toaff és a szintén hetven felett járó Zevi rossz viszonya közismert, mondja, és Claudio Fano római elnök is csupán az utódlás vitáival volt elfoglalva (a fő­városban alig fél tucat rabbi praktizál), amikor a szenior főpap mindenki meg­döbbenésére visszakozott és folytatta működését.

Az idős úr, Róma fontos és ismert alakja, mint Bruck Edit kis iróniával fo­galmaz, „a pápa barátja” történelmi je­lentőségű találkozó egyik főszereplője lehetett a közelmúltban, amikor a ka­tolikus egyházfő az idők során először egy zsinagóga, a római nagyzsinagóga vendége volt. Az írónő, aki számos más prominens meghívottal együtt je­len lehetett e látogatáskor, mint visszaemlékszik, különös borzongás­sal, magának is megmagyarázhatatlan lámpalázzal készült az eseményre. (Nem vetem közbe, de sejtem, s talán ő is tudja, hogy az egykor kisemmi­zett, otthonából kitaszított üldözött szól belőle öniróniája mögül, akinek e látogatás a nem zsidó oldalról örökké várt, de egészében soha meg nem va­lósulható „visszafogadás” gesztusa lehetett.) Elérkezett a találkozó napja, és II. János Pál Elio Toaffal felváltva vicceket mesélt a zsinagóga előcsar­nokában. Ráadásul igen lapos vicce­ket, jegyzi meg Bruck Edit. Semmitmondó kézfogások következtek, s amikor rá került a sor, és bemutatása­kor elmondták, hogy Auschwitzból tért vissza, a lengyel pápa ugyanazt mond­ta, mint a többieknek: „Örülök, hogy megismerkedtünk.” S akkor Edit némi csalódást érzett, nem sokkal később, amikor tévékamerák és mikrofonok erdejében a pápa „az Egyház idősebb testvéréinek nevezte a zsidóságot, s a közösséggel együtt énekelte az Ani maamint (a tizenhárom hitágazatról, köztük, késlekedése ellenére, a messi­ás eljövetelében való hitről szóló imát), a történelmi várakozás némi elégtételt kapott.

Az írónő megbecsüléssel szól II. Já­nos Pál pápaságának pozitívumairól, s ennek kapcsán elismerőleg méltatja a hitközség két évtizedes politikai harcát, melynek eredményeképpen bizonyos katolikus imaszövegekből töröltek egyes elemeket, így például a zsidók „perfidségére” vonatkozó kitételeket, de rögtön utána az esetleges olasz pá­pautód nevét említi, aki a mai kor kihí­vásaival kapcsolatban várhatóan lénye­gesen liberálisabb egyházpolitikát foly­tat majd. Egy író végül is mindig arról beszél, ami készülő könyve kapcsán foglalkoztatja, jut eszembe, amikor a homoszexualitás problémáját veti fel, s alig fél óra múltán kiderül, hogy 1997 márciusában épp e témában, egy me­leg fiú hányattatásairól jelenik meg re­génye. Következő, most készülő mun­kájában egy albán házaspárról ír, mely­nek nőtagját az Olaszországban is mély gyökeret eresztett albán maffia elrabol­ja és prostitúcióra kényszeríti, férje pe­dig utánaered, hogy felkutassa. Azért is várja különösen új könyve fogadtatá­sát, mert ez első műve, mely érintőle­gesen sem zsidó témáról szól. Szándé­kosan kereste a lehetőséget, hogy új, nyílt vizekre evezhessen. Ezúttal én mosolygok: „Azt fogják írni a kritiku­sok, hogy aki Auschwitzban tapasztalta meg a diszkriminációt, más természetű kisebbségek és más típusú erőszak ál­dozatai iránt is fogékony.” Elneveti ma­gát: „Lehet, hogy így lesz, pedig ez utóbbi téma is több mint aktuális.” Olaszország olyan mély erkölcsi válságot él át, ami az egész jóléti társadalom krízisét is jelzi. Itt már évek óta zajlik a pedofíl prostitúció és emberkereskede­lem, ami csupán a belgiumi ügy óta ke­rült oly nagy hangsúllyal az európai közérdeklődés fókuszába. „Mintha a ré­gi Róma pogány szelleme támadna fel”, jegyzem meg. Bólogat. S az illegális be­vándorlók a testiség piacán is letörik az árakat, ezért elharapózik a konkurrenciaharc miatti rasszizmus.

A zsidókkal szembeni olasz előítéle­tek inkább a katolikus egyház antijudaizmusát visszhangozzák, de olyasfaj­ta mondatok nem hangozhatnak el nyil­vánosan, mint amit Bruck Edit tavalyi budapesti látogatásakor a Magyar Tele­vízióban hallott egy parlamenti képviselő szájából az „idegenszívűekről”. „Olaszországban még az API (a fasiszták utódpártja) vezetői se vetemednek ilyesmire”, rázza a fejét. „Pártelnöküket ennek ellenére sem volt hajlandó hiva­talos vendégként fogadni Izrael.” Nem így az USA, melynek épp zsidó szárma­zású, volt római nagykövete tartotta fontosnak, hogy az amerikai zsidó szer­vezetek vezetői is találkozzanak a jobb­oldali politikussal.

Izrael kapcsán egyébként két oldalról is érték támadások az írónőt. Részben, amikor a nyolcvanas évek első felében a libanoni háború ellen lépett fel más olasz zsidó értelmiségiekkel, így pél­dául Primo Levivel és Natalia Ginzburggal közös nyilatkozatban tiltakoz­va a .bevonulás miatt, vagy amikor egy nemzetközi béketalálkozón nem foglalt egyértelműen állást Izrael mellett a pa­lesztin kérdésben, s az ellenkező oldal­ról, amikor a zsidó állammal szembeni előítéletekről, médiasztereotípiákról beszélt, s a baloldali olasz sajtó által befolyásolt közönség részéről érte atro­citás. „Az olasz zsidók nagy része egyébként baloldali, ha e kifejezés mond még valamit”, jegyzi meg, s az utóbbi időben már a hitközség vezetői sem rejtik véka alá csalódottságukat és ellenérzéseiket a Netanjahu kormány politikájával kapcsolatban. Ugyanakkor a Rómában működő, kis létszámú Betár (jobboldali cionista) ifjúsági szervezet szemben áll a helyi zsidó társadalom nagy részével. Ők voltak azok, akik né­hány éve szembeszálltak a bőrfejűekkel.

Amikor két esztendeje a Berlusconi vezette jobboldali politikai erők képvi­selői mandátumokat ajánlottak a kö­zösség néhány vezetőjének, a várható zsidó reakciók miatt egyikük sem fo­gadta el az ajánlatot. A jelenlegi balkö­zép koalíciót a zsidók többsége támogatta, de az olasz politika hagyományos instabilitása miatt nem várható sok si­ker a mostani kabinettől sem, legyint Bruck Edit.

Újra Magyarországra, majd az iroda­lomra terelődik a szó. Az olasz zsidók még a háború után kaptak bizonyos kárpótlást, de Bruck Edit nem töreke­dett arra, hogy az ő szenvedéseiért járó német jóvátételből részesüljön. Hivata­los meghívásra olykor ellátogat Buda­pestre. Két dolog tűnt fel neki tavalyi utazásakor: az egyik a rosszkedv és a váratlan indulatok (nemritkán zsidóel­lenes éllel, utcán, járműveken, taxizás­kor), másrészt bizonyos, nehezen meg- fogalmazható stílus újjáéledése, mely a háború előtti, „úri” Magyarországnak volt sajátja, emlékezik. Közrejátszhat ebben talán az is, hogy a Magyarok Vi­lágtalálkozója hivatalos vendége volt.

Hosszú ideje vár megjelenésre két le­fordított kisregénye. A korábban már említett és a Tranzit című könyve után ez lenne a harmadik kötete magyarul. A Levél anyának egy a deportálás során elárvult kislány kései siratója, aki vallá­sos szülőjéért már csak műve végén képes elmondani a kaddist, a másik írás egy Amerikába szakadt, ám élete végén angolul váratlanul elfelejtő öreg­ember története, akivel gyermekei, mert már nem tanultak meg magyarul, képtelenné válnak a kommunikációié.

Valami azt súgja nekem, Bruck Edit korántsem csupán írói becsvágyból várja, hogy művel ezen a nyelven is megjelenjenek.

1997. január 2.

Két zsidó utazik a vonaton. Nem, ez nem vicc, még csak nem is vicces, ezek mi volnánk. Illetve mégis, mert a MÁV, most már mondhatom: természe­tesen, olyan járatta adott jegyet a visszaútra is, mely nem vagy legalább­is utazásunk napján nem indul.

Egy másik szerelvényt még elérünk. Ötórás folyosói utazás s még egy kis izgalom után, a lagúnák városában, in­dulás előtt elcsípjük a Budapestre tartó Venezia Expresst is. Megkönnyebbül­ten keressük hálófülkénket, ám az olasz vasutas jegyünket vizsgálva szét­tárja kezét. Ilyen számú kocsi nincs, té­vesen állították ki az úti okmányt, majd Pesten reklamáljunk.

Egy használaton kívüli fülkében, ka­bátjaink alatt, és vagy két köbméter különféle csomag (áru?), valamint a hozzá tartozó, idős ukrán házaspár társaságá­ban gubbasztunk hajnali fél kettőtől. Minden határállomásnál kisebb dollárköteg a férfi kezében, nem tudni, vízum, vám vagy vesztegetés céljából. Félig ébren lassan telnek az éjszakai órák. Leáll a vonat, hideg van, felkapcsolják a villanyt: „Útlevél-ellenőrzés, vámvizsgálat, jó napot kívánok!” „Ez a hazám, / ez a hazám, / ez a hazám: Vadkelet.”

S még csak azt sem sikerült ponto­san megtudnunk, tulajdonképpen hány zsidó is él Rómában.

Köszönet a Római Magyar Akadémiá­nak a riport elkészítéséhez nyújtott segítségért.

Il Pitigliani

Válogatás a római zsidó kultúrközpont programjaiból

Láthatatlan zsidók” – Gabriele Eschenazi kelet-európai zsidókról írt könyvének bemutatója.

Bevezetés a pszichológiába.

Pészach: hogyan és miért? Alberto Funaro rabbi beszélgetése az érdeklődőkkel: ismerkedés a Haggadával, széderesti dalok, receptek.

Izraeli iskolák. A Renzo Levi Líceum diákjai és tanulói beszámol­nak izraeli iskolákban szerzett ta­pasztalataikról.

Dél-amerikai táncház.

A megszabadított identitás. A római zsidók története 1870-től 1938-ig. Stefano Caviglia könyvé­nek bemutatója.

Klasszikusgitár-est.

Megemlékezések a Jom haSoa alkalmából.

Gyerektáncház.

A zsidó etika és a kapitalizmus szelleme – Bibliai és talmudi forrá­sok alapján a modern kapitalizmusról.

Tóra és Midrás.

A zsidóság továbbadása az is­kolában és a családban – kerekasztal-beszélgetés.

Héber nyelvtanfolyam.

Izraeli táncház.

Római zsidó vagyok – A zsidó­ság formái Rómában. Huszonéve­sek, harmincévesek beszélgetése.

Jazztáncház.

A pádovai rabbiszeminárium az emancipáció útján – könyvbemuta­tó és kerekasztal-beszélgetés.

Címkék:1997-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kétezer év

Róma zsidó közössége különleges helyet foglal el a diaszpóra történelmében. Már kétezer évvel ezelőtt is laktak zsidók a városban s...

Zsidó vezető – listavezető

Németország  A német Kormánykoalíció kisebbik tag­ja, az FDP (Szabad Demokrata Párt) a már­cius 2-ai helyhatósági választásokra a Maj­na menti Frankfurtban...

Close