Szombat előfizetés 2017

Emlékezés egy szederfára

Írta: Virág Teréz - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Apai nagyapám hajókovács volt. Foglalkozása elfelej­tődött volna, ha kovácsmesterségéből származó stig­mája erre nem emlékeztet. Munka közben a forró forgács egyik szemét kiégette. Üres szemgödrébe üvegszem került. Nem emlékszem, mikor vettem észre először, hogy csak az egyik szeme élő, de arra jól emlékszem, hogy ez a szeme mindig könnyes volt. Zsebkendőjével megszokott mozdulattal törölgette lecsurgó könnyeit.

Mindig csütörtök délután látogatott meg bennünket, két-három naranccsal érkezett. Látogatása így összefonódott a narancs ízével. Hosszú bajuszt viselt és cúgos cipőt. Anyám­mal kölcsönösen szerették egymást, húgommal ünnepként vártuk látogatását. Sokszor akartam már feleleveníteni, mikor láttam nagyapámat utoljára. Mikor volt a mi utolsó „csütörtökünk”. Ma sem emlékszem, valószínűleg azért, mert akkor sem tudtam, hogy ez az utolsó találkozásunk.

Nagyszüleim Újpesten éltek gyermekeikkel és unokáikkal együtt, egy alacsony, L-alakú házban. Az udvar közepén egy nagy szederfa állt. Látom magam előtt, ahogy nagyapám a nyitott tűz fölött, egy nagy kerti üstben, egy óriás fakanállal a rotyogó szilvalekvárt keveri. Mariska és Sanyi ikrek voltak – a családi fényképen, ez az egyetlen, ami megmaradt belőlük -, egymás kezét fogva állnak szüleik mellett. Mariska, apám húga, ez alatt a szederfa alatt ült, amikor az arcára pottyant egy érett gyümölcs. Hirtelen arcához kapott – ez a mozdulata örökre emlékezetes maradt. A múlt ködéből felrémlett emlékem szerint Vilike volt az unokatestvérem neve. Arcán, ezen a helyen egy szedernagyságú és színű foltocskát viselt, várandós anyja mozdulatát őrizvén. Itt meg kell állítanom magamban az emlékezés folyamát. Nagy-szüleim, iker nagynéném-nagybátyám, szeder stigmájú 14 éves unokaö­csém vajon egyáltalán, élve jutott-e ki a vagonból Mengele elé?

Nagyanyám kétkerekű kocsin tolta rőfös kellékeit az újpesti piacra. Mikor a szeme miatt nagyapám már nem dolgozhatott, vásározásból éltek. Irma volt a legszebb nagynéném. Keresztény férfi lett a félje, nagy bánatukra nem volt gyermekük. 38 éves korában, 1944-ben végre teljesült a vágyuk, egy kislányt hozott a világra. Judit csak néhány hetes lehetett, mikor az egész családot bevagonírozták. Irma négykézláb, testével védte gyermekét. A zsúfolt vagon néhány napig még a pályaudvaron vesztegelt. Egy keresztény nagybátyámnak éjszaka sikerült kicsempészni a csecsemőt a vagonból. Az Újpesten élő, 13 tagú családból egyedül ő élte túl Auschwitz borzalmait.

Kitörölhetem-e emlékezetemből azt az utat, melyet üveg­szemű nagyapám, 6 gyermeket szült nagyanyám, Mariska, Irma néném, Sanyi bátyám, szeder stigmájú 14 éves Vili unokatestvérem, és az L-alakú ház többi lakója végigszen­vedett?

Mikor 15 évesen eljutott hozzám haláluk híre, öregeknek és halálhoz közelinek éreztem őket, unokatestvéreimet meg nagyon távoli hozzátartozóimnak. Sorsuk távolkerült tőlem. Lassan, majd 40 évi „lelki érzéstelenítés” után kezdett meg­gyilkolásuk fájni.

Magamtól kérdem: akartam-e felejteni? Nem, az emlék felejtődött. 40 év után vajon akartam-e emlékezni? Nem, az emlék felidéződött. Arra már pontosan emlékszem, hogyan is jelentkezett az „elfelejtett” emlék. A 10 éves Emese éjszakai asztmás rohamai miatt – kezelőorvosa ajánlatára – került hozzám 1980-ban pszichoterápiába. Emese éjszakánként „fulladt”. Egy álma során derült ki titka: cigány származása. Ő sem beszélhetett származásáról. Most egy álmát idézem, melynek segítségével össze tudtam magamban ötvözni a ma szenvedéseit nagyszüleink szenvedésével.

Egyszer rosszat álmodtam a kórházban. Éjjel volt, későn tudtam elaludni és féltem, Anyával együtt lágerbe vittek, és jött Hitler és azt parancsolta a katonáknak, hogy vessenek a tűzre. Akkor először az anyut dobták be a tűzbe és aztán engemet. Mikor az anyukámat bevetették a tűzbe, hirtelen felébredtem – akkor még engem nem öltek meg, mert hallot­tam anyukám sikítását”. Kérdésemre, hogy mit tud Hitlerről, a következőket mondta: „A lágerbe Hitler vitte el a zsidókat. Az embereket a Duna szélére állították, lenyírták a hajukat. A nagymama mesélte, hogy még rohadtabb dolgokat is csináltak. Csillagot tettek ide nekik a szívükre.”

Emese álma óta sorsommá vált az emlékezés és az emlékeztetés. Egyre többször jelent meg előttem két, fel­foghatatlan rettenetes szám: a 600 ezer és a 6 millió. Ahogy mennek azon az úton, amelyről nincs visszatérés. Kémények füstje, temetetlen és élve eltemetett, arc nélküli holtak képe jelent meg előttem. Ki emlékezhet 600 ezer meggyilkolt magyarra?

Van-e 6 millió európai rokon, barát, szomszéd, aki emlékezetében őrizhetné arcuk vonását, hangjuk dal­lamát, vagy fiókjaikban, polcaikon megmaradt tár­gyaikat, képmásaikat, megsárgult leveleiket?

Bensőm legmélyéről jött, hogy fel kell támasztanom a meggyilkoltaknak legalább az emlékét. Váratlanul szegődött hozzám Sípos András. Segítségével – filmjeink segítségével – ma már mindannyian emlékezni fogunk a soha nem látott 20 éves Sakk Bélára, akivel megásatták 20 centiméter mély sírhelyét. Magunk előtt látjuk, ahogy előbb két, fáradt térdére ereszkedik, majd arccal beledől a földbe, szelíden felkínálva tarkóját a puska csövének. Emlékezni fogunk rá, mert barátja, Szilárd Gyula emlékeztet elvesztett, meggyilkolt barátjára. Emlékezni fogunk Gyula félelmére: tavasszal egy osztrák paraszt kiszántja majd barátja tetemét a földből…

Emlékezni fogunk a 18 éves Glück Ervinre, a váci pia­risták tehetséges diákjára, aki Auschwitzot túlélve, orosz fogságban fejezte be meggyötört, fiatal életét, ki tudja mikor…

Ő életben maradhatott volna, ha az anya kérését, hogy mentsék meg fiát, Sík Sándor, a rendház főnöke, 1944 tavaszán azzal az indokkal nem utasította volna el, hogy ő pappá szentelésekor felesküdött az egyházi szabályokra, hogy betartja a világi törvényeket. Történetére 87 éves anyja emlékeztet, aki igaz, hogy túlélője Auschwitznak, de Auschwitz örökre elvette tőle a saját gyermek örömét. Álmában Ervint ma is pici gyermeknek látja, akit karjaiban ringat.

Tatár István egy olyan Wehrmacht tiszt alakjára em­lékeztet, akinek ő munkaszolgálatosként az életét köszön­hette, mert kidolgozta számára a szabadulás, az oroszokhoz átszökés útját. De Tatár Pista másra is emlékeztet. Vele együtt krampácsoljuk a miskolci vasútállomás sínéit, vele együtt számoljuk a vagonba zárt 200 ezer szenvedőt. Átéljük vele azt a drámát, hogy egy megálló vagonból szomjúságtól el­gyötört feleségének és anyóságnak hangját hallja meg. Ott állunk vele, vele együtt tartjuk a csajka vizet, amit felad a ledrótozott vagonablakba.

Herschkovics Lenke emlékeztet minket Kamenyec-Podolszkban meggyilkolt 20 ezer magyar zsidóra, apja, anyja, testvérei, egész falvak rettenetes halálára, a napokig hullámzó földre, mely alatt a még élve sírba temetettek keresték örök pihenőhelyüket. De emlékezni fogunk általa arra a francia 45 éves ravensbrücki asszonyra, akinek két gyermekét kényszerítette egy SS arra, hogy megássák anyjuk sírját, és őt élve eltemessék. Az anyának a hátán kellett feküdnie. Már hullott a ravensbrücki föld az arcára és a testére, amikor a 20 éves Lenkének volt ereje meg­akadályozni e borzalmat. Igaz, hogy másnap emiatt a tervet kiagyaló SS a térdét átlőtte. Ma, 75 évesen ő a családból az egyedüli túlélője Kamenyec-Podolszk és Auschwitz borzal­mainak. Átlőtt lábát mereven, bénán húzza magával – de él. emlékezik és emlékeztet.

A történetek szereplői is, őrzői is magyar zsidók. Hogy mit jelent számomra magyar-zsidóságom? Melyik jelent többet? Melyik mélyebb bennem? Magyarságom és zsidóságom úgy ötvöződik bennem, mint apám és anyám. Emlékszem, mennyire nem szerettem, mennyire értetlenül álltam az előtt a felnőtt előtt, aki hamisan mosolyogva megkérdezte tőlem: melyiküket szeretem job­ban, melyik fontosabb nekem? Felnőttként, az átélt szörnyűséges múlt után, két, magyarul beszélő, magyar kultúrában nevelkedett gyermekemnek, négy unokámnak miért ne adhatnám át e kettős identitás minden gazdagságát, büszkeségét, terhét és gyászát? Edit, Gyula, Lenke, Pista itt él velünk együtt. Magyar költőket idézünk, magyarul ál­modunk. De a Kaddis, a Sömá Jiszroél – még ha nem is tudjuk továbbmondani a cím és a kezdő szavak után a szöveget, még ha nem is tudunk héberül beszélni, írni, olvasni – a Tízpar­ancsolat, az égő csipkebokor, az Istennel kötött ősi szövetség sejtjeink legmélyén őrzi az ötezer év emlékeit. Míg mindezen gondolkodom, ahogy a múlt megelevenedik bennem, soha nem anyai nagyszüleim alakja jelenik meg előttem, holott velük együtt éltem át 14 éves gyermekként 12 éves húgom­mal a pesti gettó minden szenvedését. Anyánk nélkül, hiszen ő – 37 évesen – végigjárta a bécsi országút és Ravensbrück minden poklát. Az ő arcvonásukat, hangjukat nem keresem. Az ő történetüket soha el nem felejtettem. Emlékezetemben mindig felidézhetők voltak. Poraikat a pesti temető őrzi, emléküket a sírkövük. Tudom, meddig éltek, ott álltam halálos ágyuk mellett és sírgödrük felett, elkísérhettem őket utolsó útjukra.

Életem, sorsom alakulására mégsem ők hatottak. Mártírok unokája vagyok, megégetett nagyszüleim, nagynénéim em­léke ma már benne van mindennapi életemben. Emese álmának megfejtésében, önmagam múltjának vállalásában.

Címkék:1994-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Egy terapeuta válasza a „Korlátozott Isten”-re

Irving Greenberg szerint a Soá utáni teológia alapelve az kell, hogy legyen: „semmilyen teológiai vagy más jellegű állítás nem lehet...

Korlátozott Isten

Dolgozatom témája Isten valamely tekintetben korláto­zott voltáról szóló, a Soá utáni zsidó teológiai értekezések áttekintése. Nagy kihívás ez számomra, mert...

Close