Szombat előfizetés 2017

Az utolsó vérvád

Írta: Pelle János - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Előszó egy készülő könyvhöz

AZ ÚJTESTAMENTUM SZERINT az Apokalipszis első lovasa íjat tart a kezében, a második kardot, a har­madik mérleget. A negyedik lovas „neve halál, és a pokol követi vala azt”.

Egy apokrif őskeresztény legenda szól az ötödik, a legrettenetesebb lo­vasról, mely mindegyiket megelőzi: a félelemről.

A félelem megőrjíti az embereket, olyan gonosztetteket hajtat végre ve­lük, melyek józan fejjel eszükbe se jutnának. Az ötödik lovas minden zsarnok, minden diktátor leghűsége­sebb szövetségese. Nem nagyobb, mint egy vírus: tápláléka az emberi lélek, s ha valahová befészkeli ma­gát, több emberöltő is kevés a ki­füstöléséhez.

A rettegés rettegést szül, elszakad valóságos okától és önálló életre kel. Azok a halandók, akiket leigáz, a legritkább esetben tartanak azoktól a veszélyektől, melyek valóban lesel­kednek rájuk: szemüket a múltra függesztik, képzelt rémekkel vias­kodnak, de védtelenek a jövővel szemben.

Közép-Európa népei napjainkban úgy érzik, mintha álmodnának. Mintha a történelem megismételné önmagát: elfeledettnek hitt eszmék, célok és mozgalmak támadnak föl, s toboroznak híveket maguknak. A múlt, melyről évtizedeken keresztül azt állították, hogy végérvényesen lezárult, betör az életünkbe, s ettől balsejtelmek töltenek el bennünket. Szellemidézés folyik, s akár tetszik, akár nem, részt kell vennünk a nagy, ezredvégi szeánszon.

Lassan eloszlik a kollektív amné­zia zsibbadtsága, s egy ismeretlen hipnotizőr parancsára tudatunk mélyéről felszínre kell hoznunk ősi fé­lelmeinket. Ha nem nézünk szembe a kísérteteinkkel, megfulladunk: ezért kell elfeledett dolgokra emlé­keznünk, s szembenéznünk hajdani tévelygéseinkkel.

Nem lehetünk biztosak abban, hogy a ma élő nemzedékek nem kö­vetik el ugyanazokat a bűnöket, mint apáink és nagyapáink. .Ki tud­ja, miféle ismeretlen és szörnyűsé­ges vétkek gondolatai fogannak meg bennünk? Ki tudja, valójában kik járnak közöttünk? Mikor válik nép­vezérré egy apró betűs újsághír sze­replőjéből az a férfi vagy nő, akinek nevében és parancsára hidegvérrel végrehajtják a gaztetteket?

Visszatérő lidércnyomásainkban rendszeresen áldozatként látjuk vi­szont magunkat. Gyűlölködő, éssze­rű érvekkel meggyőzhetetlen, fenye­gető tömeg vesz körül, mely egyre közelebb nyomul. Magunk se tudjuk pontosan, mit kérnek számom tő­lünk, homályosan rémlik csak, hogy valahol, valakik mindent feljegyez­tek rólunk. Hirtelen előlép egy fej nélküli öregember, akinek a nyaka fölött átláthatatlan köd gomolyog, s felsorolja a bűneinket, melyeket so­ha nem követtünk el. De senkit nem érdekel, hogy ártatlanok vagyunk, vagy bűnösök. Felfogjuk, hogy a tö­meg ellenséges szándékkal van irán­tunk, s ebből a csapdából nem me­nekülhetünk. Meghalljuk a körülöt­tünk levők szájából elhangzó mocs­kos, tagolatlan kifejezéseket. El aka­runk futni, de a lábaink nem moz­dulnak, ólomsúlyú a testünk.

S ekkor csoda történik, amiben régóta reménykedtünk. Feltűnik egy egyenruhás ember, akinek az olda­lán fegyver lóg. Ő az állam, a hata­lom megtestesítője, aki majd meg­véd bennünket a képtelen vádakkal feltüzelt tömegtől. Egy pillanatig úgy érezzük, igazságot szolgáltatnak velünk, hiszen azért van a rendőr­ség és a bíróság, hogy megvédelmez­ze az ártatlanokat.

A rendőr közelebb lép, a lincselésre készülő tömeg szétnyílik. Most jut el a tudatunkig, hogy a hatósági közegnek sincs arca, ellenzős sap­kája alatt ugyanaz a köd (vagy füst?) lebeg, mint az újból maga­biztossá váló öregembernek. A két fantom, aki talán apa és fia, most közelebb hajolnak, mielőtt intené­nek a tömegnek, hogy kezdhetik a leszámolást. Az arcunkba bámul­nak, s gyönyörködnek rémülettől tágra nyílt szemünkben és homlo­kunk gyöngyöző hideg verítékében. Hirtelen megérzünk egy szörnyű, édeskés szagot, amint a két szörny­alak közelebb hajol. A háttérben tü­relmetlenül zajong a tömeg, s felis­merjük: az égett emberhús bűzétől émelygünk…

*

Hiába tagadnám: az utolsó ma­gyarországi vérvád históriájának feldolgozásakor bizonyos mértékig saját szorongásaimat is megpróbál­tam feldolgozni, elemezni, kifejezni. Közben azonban egy pillanatra sem feledkeztem meg arról, hogy az ol­vasókat nem a saját szorongásaim érdeklik, hanem a tények és az ada­tok. mindaz, ami 1945 és 1968 között történt a vidéki, közelebbről a kelet-magyarországi zsidósággal. Ez a fo­lyamat, melynek csak egy eleme volt az 1957 tavaszán keletkezett mátészalkai vérvád-ügy, számottevő hatással volt a magyar gazdasági és szellemi életre, s végső soron hozzá­járult a totalitárius mítoszok fel­bomlásához, az 1956-ban megtört, majd bizonyos mértékig újra erőre kapó „vörös varázs” eltűnéséhez.

E könyvet nem írhattam volna meg előbb. Részben azért nem, mert Magyarországon nem adhatták vol­na ki, de azért sem, mert egészen a nyolcvanas évek közepéig magam is foglya voltam bizonyos, egyre fogyó politikai illúzióknak. Az antiszemi­tizmus mumusával ijesztgető kom­munista propaganda nemzedékek kedvét vette el a „kényes kérdések” bolygatásától, s sokakban keltette azt a látszatot, hogy „amiről nem beszélünk, az nincs”; valós problé­mák helyett kétes történelmi figu­rák kultuszával, aktuális politikai célokat szolgáló „historizálással” itatta át a magyar szellemi életet. Ez az „agit.-prop.”-tendencia ha lehet, még fokozottabban érvényesült az ország keleti felében, s a legelmaradottabb megyék egyikében. Szabolcs-Szatmárban, ahol az 1945 utá­ni magyarországi „zsidókérdés” a legélesebben vetődött fel.

Jellemző, hogy a szalkai vérvád, s az azt követő események utáni nyomozás még ma, 1990-ben is félelmet keltett azokban a zsidókban, akik átélték az akkori eseményeket, ugyanakkor bűntudatot és szoron­gást ébresztett a keresztényekben. Mindennek következtében a lehető legnagyobb nehézségbe ütközött va­lamelyest is objektív információkat nyerni arról, ami valójában leját­szódott.

A közelmúlt aggodalmai még el sem oszlottak a lelkekben, amikor az antiszemitizmus feltámadó kísér­tete újra életre keltett bizonyos szunnyadó félelmeket.

Az árnyaktól azonban nem szabad megrettenni, hanem végre szembe kell nézni velük. Meggyőződésem, hogy a mai magyar közélet már van olyan érett, hogy ne hagyja magát megtéveszteni pincéből előásott fan­tomoktól. Sajnos, az antiszemita elő­ítéletek még századok múltán sem tűnnek el teljesen az emberek tuda­tából. A kérdés csupán az: megje­lennek-e a nyilvánosság előtt olyan politikai áramlatok, amelyek ezen előítéletek felszítására és kiaknázá­sára törekednek? Most, az 1947 óta először megrendezett többpártrend­szerű választások előtt úgy tűnik, nincs olyan számba vehető magyar- országi politikai erő, mely zsidóelle­nes demagógiával kívánna híveket toborozni. Ez azonban, sajnos, nem zárja ki, hogy néhány, Pandora sze­lencéjével játszó politikus a régi re­cept szerint kísérletet ne tegyen az „idegengyűlölet” felkeltésére és a kozmopolitizmus elleni harcra. Ügy tűnik azonban hogy az efféle „kísér­leti léggömbök” eddig csak ingerült reakciókat váltottak ki az „urbánus” értelmiségi körökből, de nem talál­tak különösebb visszhangra az egy­szerű emberek körében.

Még szerencse, hogy a társadalmi­-gazdasági válság mai szakaszában előkerült „zsidókérdés” nincs elmérgesedve, egyelőre kezelhető, racioná­lisan leírható és feltárható. Köny­vemmel éppen erre törekszem. Az idő sürget, mert egyrészt Magyaror­szág annyiszor visszavetett polgáro­sodása hosszú idő óta a legkedve­zőbb körülmények között kezdődött újra, s az eddigi kudarcok elemzése elengedhetetlen a mostani kísérlet sikeréhez. Másrészt, az idő múlásá­val egyre fogynak az 1945 és 1968 közötti események tanúi, akik még képesek felidézni emlékeiket.

Tudatosítanunk kell, hogy az a po­litika, amely a Holocaust túlélőit, a maradék vidéki zsidóságot egzisz­tenciája feladására kényszerítette, s előbb a kommunista pártba, majd egy pazarló állami vállalathoz vagy szövetkezetbe való belépésre, végül pedig szülőföldje elhagyására bírta, elképzelhetetlenül hátráltatta a ma­gyar vidék fejlődését. A falusi és a kisvárosi zsidóság által még a har­mincas években is képviselt moder­nizációs alternatívát előbb a depor­tálás törte derékba, később az erő­szakos kollektivizálás hullámai a polgári létforma maradványait is el­söpörték, s valósággal jobbágyi álla­potokat konzerváltak. Az ekkor ki­alakított „ázsiai viszonyok” a legel­maradottabb térségekben csak a hatvanas évek második felében kezdtek el felbomlani. Ekkor lépett a parasztság a háztáji gazdálkodás révén a viszonylagos autonómia megteremtésének útjára – ám en­nek a „hosszú menetelésnek” a fa­lusi zsidók már nem voltak, nem le­hettek a részesei.

Érdemes még egy szót szólni a fe­lelősségről. A dokumentumok gyűj­tése közben tette fel nekem valaki a kérdést: „Kit hibáztatsz azért, ami történt?”

Akkor is azt feleltem, amit most: történelmietlen és félrevezetőén fel­tett kérdésre nem lehet válaszolni. Ugyanis egyfelől nincs az a szűk lá­tókörű antikommunista, aki szemük­re hányhatja a deportálásból és a munkaszolgálatból visszatért zsidók­nak, hogy az adott körülmények kö­zött közszolgálatot vállaltak, s az MKP vagy az SZDP tagjai lettek. Az 1945 utáni mátészalkai viszonyok megismerése után nyilvánvalóvá vá­lik, hogy az azonnali kivándorláson kívül egyszerűen nem létezett szá­mukra más reális lehetőség.

Másfelől nemigen lehet a háború­tól és a front átvonulásától megvi­selt magyar nép szemére vetni, hogy nem volt képes felfogni a Holocaust iszonyatát, s számot vetni azokkal a bonyolult nemzetközi körülmények­kel, melyek az akkori magyar vidék elmaradottsága közepette törvény­szerűen vezettek a kollektív tragé­diához. Az 1944-es deportálás ször­nyű társadalmi, gazdasági és morá­lis pusztítást végzett, s a kiépülő kommunista pártállam nemhogy elő­segítette volna a keresztények és a visszatérő zsidók közötti megbéké­lést, inkább tápot adott a búvópa­takként továbbélő ellentéteknek.

E tragikus folyamat törvényszerű­en vezetett a vidéki zsidóság mara­dékának elvándorlásához: a felelős­ség ezért leginkább a politikai viszo­nyokat, s nem a keresztényeket ter­heli.

Az 1945 utáni vérvádakban fel­színre törő konfliktusok résztvevői egy évtizedes történelmi lidércnyomás elszenvedői, illetve megtévesz­tett, szánalmas végrehajtó eszközei voltak. Az, ami velük történt, első­sorban azért érdemes a megörökí­tésre, hogy ezek az események soha többé ne ismétlődhessenek meg, s tanulságul szolgáljanak az új ma­gyar demokrácia alapjainak leraká­sához.

Címkék:1990-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Zsidó kivándorlás és kulturális mozgalom

Tavaly szeptemberben Si­mon Peresz izraeli pénzügyminiszter azt mondta Ame­rikában, hogy a legközelebbi három évben százezer szov­jet zsidó bevándorlására szá­mítanak az...

A glasznoszty sötét oldala

A Molodaja Gvargyija című, na­cionalista szellemű szovjet havi fo­lyóirat nemrég ezzel a címmel közölt cikket: Le kell vágni a cioniz­mus...

Close