Szombat előfizetés 2017

Az öröm ereje

Írta: Yehuda Elberg - Rovat: Archívum, Hagyomány

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Csekélység, egy szimhesz-tojre a rizsini cáddiknál! Rizsin valóságos királyság volt. Ékességes királyság. Ott sokkal inkább, mint bárhol másutt, valósággá fordították, ami „pószekban” áll: „Ze kéli v’ánvéhú” Ez az én I-tenem és őt dicsérem” -, ami annyit tesz, hogy az ő szolgálatát illő összekapcsolni a dicséretével. Az emberek dicsérték a „micveket”, a „micvek” dicsérték az embereket. A Tóra-tekercsek remekmívű koronákkal voltak ékesítve, a „mutatókéz”, ami a Tóra olvasásakor mutatja a sorokat, a csengettyűk, amik a Tóra-köntösökön csüngtek, drágakövekkel voltak kirakva. Maguknak a köntösöknek az anyaga a legdrágább bársony meg selyem volt, s ki voltak hímezve ezüst meg arany szálakkal. És amikor a tekercseket a „hákáfák” körmenetek során körbehordozták, ezüstösen csengtek a koronákon levő csengettyűk. Az „ávdóle”gyertyák pislogtak, a szimhesz-tojre tiszteletére gyújtott gyertyák lángja lobogott, és micsoda ének volt: az édes gyönyörűségtől szinte a lelke is kiszállt az emberből! A Tóra öröm és a jámborság is öröm. A rizsini szimhesz-tojre öröm volt az örömben.

A dolog pontosan az első rizsini cáddik idejében esett az ő érdemei legyenek a mi szószólóink. A szimhesz-tojre estéje pontosan úgy kezdődött, mint mindig: az ünnepesti imádsággal. A rabbinak áldott legyen az emléke az volt a szokása, hogy a Tizennyolc Áldás és a teljes Káddis elmondása után arccal a gyülekezet felé fordult, és a bál-tfile, az előimádkozó elkezdte énekelni az „átá horétá” „Te megmutatkoztál” kezdetű imát. Most azonban a rabbi úgy maradt a helyén állva, hogy arca a „mizráh-fal” felé volt. A bál-tfile várakozott. A gyülekezet várakozott. A rabbi még csak nem is hajladozott előre-hátra, ahogyan imádkozás közben szokta. Úgy állt ott, mint aki Isten mentsen kővé vált. Mi történt? A rabbi jelenlétében nem tesznek fel kérdéseket. Percek múltak el percek után néma csöndben, és a rabbi még csak meg sem moccant. A bál-tfile remegve leste a rabbi hátát, a várakozó gyülekezetei akkora félelem fogta el, mintha jómkiper lett volna, nem pedig szimhesz-tojre.

A súlyos ajtó csikordulása szakította meg a csöndet: egy elkésett imádkozó jött meg a kisfiával. A rabbi nyomban megfordult és harsány hangon megszólalt: „Git jontev, Reb Lejbus, git jontev, Berele.”

Mindössze Lejbus volt az, a tejesember. Nem valami nagy Talmud-tudós, nem is valami jeles hószed. És a rabbi valamiért a „Reb Lejbus” megszólítással tünteti ki. Lejbus, mint máskor is mindig, megállt az ajtó közelében, de a rabbi magához hívta, és ő fölment kisfiával együtt a „mizráh-falhoz”. Git jontev, Rabbi csak most válaszolt Lejbus a rabbinak. Azt hittem, hogy már az „olénú” után tartanak. –

Berek ott állt mellette zsírfoltos, falusi ruhájában. Lejbus mentegetődzött: Az ünneplő ruhája elégett a tűzben.

  • A tűzben?
  • Nagy tűz volt, óvjon meg bennünket tőle az Ég. A ház, az istálló mind füstté vált.
  • Mikor? kérdezte a rabbi, pedig, úgy látszott, hogy tudott mindenről.
  • Csak most.
  • Akkor miért vagy itt?
  • Hogyhogy miért vagyok itt? Hiszen szimhesz-tojre van. A hákufekhoz jöttem.
  • Berele – fordult most a rabbi a gyermekhez. Berek, a Tórában hol van írva a szimhesz-tojreról?
  • Nem tudom.
  • Persze hogy nem tudod. Sehol sincs róla írva. A Tóra nem írt elő nekünk szimhesz-tojre nevű ünnepet. A rabbi most odafordult egy zsidóhoz, egy tanult férfihoz, aki ott állt mellette a mizráh-falnál: Mondd meg Bereknek, hogy a gemóreban hol áll valami a szimhesz-tojreról.

A hószed gondolkodott egy ideig. A „Megile” traktátusban meg van említve szükesznek egy kilencedik napja, a smíni-áceresz második napja. Nem, egy szimhesz-tojre ünnepről nincs írva a gemóreban.

  • Hallod, Berek? szólt megint a rabbi a gyermekhez. Nincs róla írva a Tórában, és a „házál”, az áldott emlékű bölcseink hoztak rendelkezést ilyen ünnepről. Hát honnan van mégis? Ez jó és nehéz kérdés. Franciaországból kiűzték a zsidókat, Spanyolországban megégették őket máglyákon, Németországban leölték őket a Tóra miatt, és ők nem akartak hét napig várni attól fogva, hogy befejezték a Tóra felolvasását, hanem mindjárt, ahogy a „Zojsz hábrókhó” utolsó „pószekja”, utolsó mondata is elhangzott, rögtön elkezdték elölről a „Börésisszel”. A nagy örömben, hogy érdemesnek bizonyultak az egész Tóra elolvasására és újbóli elkezdésére, ebben a nagy örömükben táncolni kezdtek a Tórával. Parancs nélkül, csupán magától teremtődött meg a szimhesz-tojre. Érted, Berele?

Berele nem értette és megkérdezte: És hol van ez megírva?

  • Először ez nem volt megírva. Először meglett az ünnep, és csak azután lett előírva. Valamennyi ünnepünket a Magasságban Lakó adta nekünk. A szimhesz-tojre olyan ünnep, amelyet mi adtunk a Magasságban Lakónak. Mit tartasz a kezedben, Berele?
  • A hümeskémet Mózes öt könyvét.
  • Mesélj nekem Berele hümeskéjéről fordult oda a rabbi Lejbushoz.
  • Mi van itt mesélni való? A faluban, ahol lakunk, nincsen héder. Pénzünk sincs, hogy egy melámedot fogadjunk. Az álef-bészre meg az ivrere én magam tanítottam meg. Hümes? Azt mondtam neki, hogy a városban az olyan korú gyerekek,

mint ő, már hümest tanulnak. Elkezdett sírni, ő is akar. Nu, mit tehettem? A megélhetés roppant nehéz, a betevő falatot alig tudom megkeresni. Csakhogy Béri nagyon makacs. Nap nap után eltűnt otthonról. Már-már aggódni kezdtem miatta. Akkor kemény tél volt. Havazás, hófúvások, de nem volt egyetlen nap sem, hogy Béri ne ment volna be a városba. A beszemedresben bóher tanult vele hümest. Egy napon hazahozza a hümeskét. És én akkor megijedtem.

  • Miért kellett ezen megijedni?
  • Mert hátha a beszemedresből hozta el anélkül, hogy valaki tudott volna róla. O szokott segíteni a sámesznek a beszemedres takarításában, a kályha begyújtásában. A sámesz minden alkalommal adott neki egy krajcárt, hogy vegyen magának cukorkát. Ő összegyűjtötte a pénzt és megvette magának a hümeslt.

A rabbi kivette a hümeskét Berl kezéből. A hümeskédet megperzselte a tűz.

  • Csak a hümeskét? Látja a rabbi a haját? Meg a kezét is?
  • Hát hogyan történt?
  • Már úton voltunk az imához, amikor füstszagot érzek és hallom az állatok bőgését. Körülnézek. Tűz van nálam. Visszarohanunk mind a ketten, én is, Berele is. Már minden lángokban állt, a ház, az istálló, minden! Én beugrottam az istállóba, hogy kivezessem a jószágokat, I-ten élő teremtményeit. Ahogy kijövök, Berele nincs sehol. Hová tűnt hirtelen ez a gyerek? Berl! Berl! ordítom, és akkor megjelenik az egyik ablakban, és ég minden, ami rajta van.

Elment az eszed, hogy berohantál az égő házba? – kérdezte a rabbi Berelét.

  • A hümesem… az bent volt a házban.
  • Megégtél?

Berele bólintott.

Fáj?

Berele köhintett és megint bólintott.

  • És eljöttél a beszemedresbe?
  • A hákufek miatt.

A rabbi a gyülekezet felé fordította a fejét. Szent arca valósággal ragyogott a s’khine fényétől. Akiknek megadatott ezt látni, azoknak az is megadatott, hogy hallják: a rabbi áldott legyen az emléke kinyilvánított egy égi titkot.

  • Izrael népének nagysága nem abban van, hogy teljesítjük a hatszáztizenhárom micvet. Hiszen arra mi felesküdtünk, hogy megtartjuk őket, megesküdtünk mindjárt a Színájnál állva, hogy megtartjuk a Tóra parancsait.

Mégis I-ten ments megeshetik, hogy az ember kénytelen megszegni ezt az esküt. Mindamellett a zsidók elvállalták, magukra vállalták, hogy megtartják. Mordcháj és Eszter idejében még egyszer magunkra vállaltuk, hogy megtartjuk a Tórát. Akkor hát bolondnak kell lennie annak az embernek, aki át akar hágni egy másikkal kötött megegyezést, ha annak módjában van erővel megtartatni azt.

Nekünk azonban megvan a „náásze v’nismá” a „megtesszük és meghallgatjuk” érdemünk: „a nismá”, a „meghallgatjuk” azt jelenti, hogy meg akarjuk hallani, amit a Legmagasztosabb majd megparancsol nekünk, és természetesen meg is tesszük majd. De ezenfelül van a „náásze”, a „megtesszük”; ez azt jelenti, hogy magunktól, önként is „micveket” akarunk cselekedni, olyanokat, amikre nem kaptunk parancsot.

Tudnotok kell, hogy amikor a zsidók lent, a földön „hákófóra” mennek, s ezzel olyan micvet hajtanak végre, amelyet maguk alkottak, „hákófókat” csinálnak az Égben is. Ahogyan a zsoltárköltő mondta: „Mert Izraelnek törvénye”, a törvények, a szokások, az ünnepnapok, amiket Izrael maga hozott létre, az törvénye Jákob I-tenének”, az Tórául szolgál Jákob I-tenének. Mi itt örvendezünk és táncolunk a Tórával, amit az Ég adott nekünk, odafenn örvendeznek és táncolnak azzal a Tórával, amit mi adtunk az Égnek. Minden elégett tekercs, mindazok, akik életüket adták a szent Tóráért, az égi „hákófóban” táncolnak. Ma, éppen most várakoznak odafent. Várakozik Rabbi Háníná ben T’rádjón, várakozik az egész fenti család. Berele megperzselt hümeskéjére várnak.

*

Olyan szimhesz-tojre, olyan „hákófók” mindaddig még Rizsinben sem voltak. Mindenki érezte minden idegszálával, hogy egy időre eltűnt az elválasztó az Ég és a Föld között. Fent is, lent is egyetlen Tóra, egyetlen öröm és egyetlen ének. Szebben még, mint a Tórákra akasztott szent ezüst és arany ékszerek, csillogóbban, mint a Tóra-koronák gyémántjai ragyogtak a Berele fiú szemei. Egyik kezével a rizsini Rabbi Jiszroélcse szent kezét fogta, a másik kezében megperzselődött hümesljét szorongatta azt a hümest, ami annyira meghatotta az égieket.

Majdnem napkeltéig táncoltak, de befejezték a hosszú hákófókat, mert még eleget kellett tenniük az ünnepi étkezés parancsának, még mielőtt feljönne az égre a Nap. Az ételeknek édenkerti volt az ízük. A legfontosabb azonban a rabbi Tórája volt, amiben a prófétálásnak volt a szelleme, és a rabbi szavaiból nemzedékről nemzedékre újabb titkokat tudunk meg.

A Tórával táncolni szép erény, I-ten ajándéka az nekünk. A peszahi haggadában hálát adunk a sok jóért a Legmagasztosabbnak, és azt mondjuk: „Ha ő elvitt volna bennünket a Színáj hegyéig és nem adta volna nekünk a Tórát dájénu, már az is elég lett volna” csakhogy felmerül a súlyos kérdés: mi lett volna számunkra a Színáj hegye, ha nem kapjuk meg a Tórát? A negyven évi pusztai vándorlás során több hegy mellett is táborozhattunk volna, nem csak a Színájnál.

Azt mondjuk: „fiú kérvónú lifn: hár Szináj” „Ha elvitt volna minket a Színáj hegy elé”, vagyis az I-ten szolgálatának helyéhez közelített bennünket. Még a Színáj előtt közelített minket a Legmagasztosabb a Tórához, és belénk plántált akkora szeretetet, vágyakozást, szomjúságot a Tóra iránt, a vele való örömet, hogy még mielőtt tudtuk volna, már akartuk és mondtuk -náásze” megcselekedjük.

Színáj óta hányszor, de hányszor elfelejtődött Izraeltől a Tóra. De a szeretet visszavitt bennünket hozzá. A hosszú és keserű gálutban megint csak feltámad a gonoszság birodalma és pálcát tör a népünk fölött, de akkor ismét szószólónk lesz a „Színáj elé való egykori közelítésünk”, és a népünk visszatér a Tórához. Odaadó lélekkel fognak Izrael gyermekei táncolni a „hákófókban” a Tóra tiszteletére, még mielőtt tudnák, mi is van benne leírva. Az örök „megtesszük” a „meghallgatjuk” előtt új köntösben. Egy új „megtartjuk”, egy új „elfogadjuk”, mint az amalékita gonosz Hámán idejében.

*

A rizsini Rabbi Jiszroélcse áldott legyen az emléke messzire ellátott. És lehetséges, hogy ő a mi nemzedékünkre gondolt. Az igazak érdeme legyen a mi szószólónk és védelmezze meg egész Izraelt, ami már valóban kiérdemelte egy örök szimhesz-tojre idejét minél előbb, még a mi napjainkban. Omén.

Fordította Jólesz László

 

A szerző Mayses című kötetéből. I. L. Peretz publishing house, Tel-Aviv, 1980.

 

Címkék:1993-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Etióp étrend

Az etióp bevándorlók újabban táplálkozási gondokat okoznak az izraeli egészségügynek. Túl sok cukrot és hamburgert fogyasztanak, következésképpen ugrásszerűen nőtt közöttük...

Újabb elmélet a fálásákról

Etiópia zsidóságáról bár egy és negyed évszázada már találkoztak velük európaiak mégis csak két évtizede tud a világ. Akkor akartak...

Close