Szombat előfizetés 2017

Áldott legyen Ő, aki jót tesz

Írta: Smuel Joszef Agnon - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Smuel Joszef Agnon

Bölcseink mondták, emlékük legyen ál­dott, hogy nem szabad semmilyen örö­möt áldásmondás nélkül élveznünk. Bármilyen étel, ital elfogyasztása előtt és után áldást kell mondanunk. Ha kelle­mes illatú füvek és fűszerek, jó gyümöl­csök illatát érezzük, áldást mondunk az örömre. Ez vonatkozik a látványbeli örö­mökre is: amikor meglátjuk a Napot a csillagrendszerben Niszán hónapban, vagy az elsőnek kivirágzó fákat ta­vasszal, vagy bármilyen más szép, éle­terős fát, áldást mondunk. A fül által fel­fogott örömökre is ez vonatkozik. Önö­kön keresztül, drága Uraim, az egyik hal­lással kapcsolatos áldás jött el hozzám.

Akkor történt, mikor a svéd ügyvivő eljött és elhozta nekem a hírt, hogy a Svéd Akadémia nekem ítélte a Nobel Dí­jat. Ekkor elmondtam azt az áldást, me­lyet az ember magára vagy másra vonat­kozó jó hír hallatán mond: Áldott legyen Ő, aki jó, és jót tesz. „Aki jó” – ez itt azt jelentette, hogy a Jóisten az illusztris Akadémia bölcseinek szívébe helyezte, hogy egy olyan írónak ítéljék a nagyra becsült Díjat, aki a szent nyelven ír; „jót tesz,” – annyiban, hogy engem részesí­tett előnyben, és kiválasztatott velük. Most, hogy ilyen messzire eljöttem, el­mondom az uralkodó láttán mondandó áldást: „Áldott vagy Te, Örök Istenünk, Világ Ura, ki a halandó embernek részt adott dicsőségéből”. Magukra, az Akadé­mia kiváló bölcseire pedig az előírt ál­dást mondom: „Áldott vagy Te, Minden­ható, Istenünk, a Világ Királya, aki böl­csességéből részt adott az embernek.”

A Talmudban áll (Szanhedrin traktátus 23a): .Jeruzsálemben a kiemelkedő fér­fiak nem ültek le enni egy társaságba, amíg nem tudták, kik lesznek a társaik” – így én is elmondom most maguknak, ki vagyok, kivel ültek ma le egy asztal­hoz.

A történelmi katasztrófa folytán, mely­nek során a római Titusz elpusztította Jeruzsálemet és száműzte Izraelt a föld­jéről, én a száműzetés egyik városában születtem. Ennek ellenére mindig úgy te­kintettem magamra, mint aki Jeruzsá­lemben született. Egy álomban, egy éj­szakai látomásban láttam magam levita testvéreimmel a Szentélyben, Dávid, Iz­rael királyának énekeit énekelve, me­lyeknek dallamát nem hallotta soha sen­ki azóta a nap óta, mikor lerombolták a városunkat, és a nép száműzetésbe vo­nult. Gyanítom, hogy a Zene szentélyét vigyázó angyalok attól tartva, hogy majd ébren is éneklem azt, amit álmomban, elfelejttették velem nappalra, amit éjjel énekeltem, mert ha népem fiai, testvére­im hallanák, nem tudnák elviselni a gyászt az elvesztett boldogság felett. Vi­gasztalásul azért, hogy nem énekelhetek a hangommal, írásban komponáltatnak velem dalokat az angyalok.

Lévi törzséhez tartozom, elődeim és én vagyunk a szolgálók, akik a Szentély­ben szolgáltak; az apám családjában élő hagyomány szerint Sámuel próféta ágá­ból származunk, akinek nevét viselem.

Ötévesen írtam első dalomat, apám iránti vágyakozásból – aki, áldott legyen az emléke – üzleti úton volt. Eltelített a várakozás iránta, és írtam egy dalt, és aztán még sokat, de semmi nem maradt belőlük. Az első világháborúban leégett apám háza, ahol egy szoba tele volt az írásaimmal, leégett az a szoba is. A fiatal iparosok, szabók, és cipészek, akik mun­ka közben énekelték a dalaimat, meg­haltak az első világháborúban, akik pe­dig nem a háborúban, azokat élve te­mették el a nővéreikkel együtt a saját maguk által ásott gödörbe, ahogy az el­lenség parancsolta, legtöbbjüket pedig Auschwitz krematóriumaiban égették el nővéreikkel együtt, akik szépségükkel díszei voltak a városnak, és édes hang­jukon az én dalaimat énekelték.

Akárcsak a dalaimnak és éneklőik­nek, a későbbi könyveimnek is hamu lett a sorsuk. Mind fellángolt a mennye­kig és elégett a tűzben, ami az ottho­nomban, Bad Homburgban tört ki, mia­latt én betegen a kórházban feküdtem. Az elégett könyvek között volt egy hét­száz oldalas nagyregény is, melynek első részét a kiadó éppen megjelentetni készült. Ezzel az Örök élet című re­génnyel együtt elégett minden, amit az­óta írtam, hogy száműzettem Izrael föld­jéről, egy Martin Buberrel írt könyv is, és négyezer héber könyv, melyeknek legtöbbjét elődeimtől örököltem, néhá­nyat pedig a napi kenyérrevalóból vet­tem.

Azt mondtam, „azóta, hogy száműzet­tem Izrael földjéről,” de azt még nem meséltem el, hogy laktam Izrael földjén. Erről fogok most beszélni.

Tizenkilenc és fél évesen elmentem Izrael országába, hogy műveljem a föld­jét és a két kezem munkájából éljek. Mi­vel nem találtam munkát, máshol keres­tem megélhetést. A Hovevéj Cion Tár­saság és a Palesztina Bizottság titkára lettem, mely afféle parlament-kezde­mény volt; ezen kívül az önkéntes zsidó magiszteri bíróság első titkára is lettem. Ezeken a posztokon keresztül kiváltsá­gom lett megismerni majdnem minden zsidót, akiket pedig nem a munkámon keresztül, azokat a szeretetemen és a testvéreimet megismerni vágyáson ke­resztül ismertem meg. Majdnem bizo­nyos, hogy azokban az években nem volt olyan férfi, vagy nő, vagy gyermek Izrael országában, akit ne ismertem vol­na.

Miután mindenem elégett, Isten meg­adta a bölcsességet, hogy visszatérjek Jeruzsálembe. Visszatértem Jeruzsá­lembe, és Jeruzsálemnek köszönhetően írtam meg mindazt, amit Isten a szívem­ be és a tollamba adott. írtam egy köny­vet a Tóraadásról is, egyet a Félelmetes napokról, egyet pedig Izrael könyveiről, attól a naptól kezdve, hogy Izrael meg­kapta a Tórát.

Mióta visszatértem Izrael országába, csak kétszer léptem át újból a határt: egyszer a könyveim nyomtatásához kap­csolódóan a néhai Zalman Schockenhez, egyszer pedig Svédországba és Nor­végiába utaztam. Nagy költőik szeretetet és csodálatot ébresztettek az országuk iránt, és eldöntöttem, hogy elmegyek meglátogatni őket. Most eljöttem har­madjára is, Akadémia bölcsei, hogy a maguk áldását vegyem.

Mialatt Jeruzsálemben éltem, írtam re­gényeket és novellákat. Néhány megje­lent, a legtöbbet még kéziratként őrzöm.

Említettem, hogy az első dalaim az apám utáni vágyakozásból születtek. A tanulmányaim kezdetei is hozzá és a vá­rosunk dájenjéhez kötődnek. Előttük is volt már három magántanárom, egymás után, hároméves koromtól nyolc és fél éves koromig.

Kik voltak irodalmi és költészeti men­toraim? Eltérnek a vélemények. Néme­lyek olyan írók hatását látják a könyvei­men, akiknek a nevét tudatlanságom­ban nem is hallottam, mások olyan költők hatását látják, akiknek hallottam ugyan a nevét, de írásaikat nem olvas­tam. Mi az én véleményem? Ki táplált engem? Nem minden ember emlékszik a tehén nevére, aminek a teje táplálta. Nem akarom azonban magukat teljes bi­zonytalanságban hagyni, megpróbálom tisztázni, kitől kaptam, amit kaptam.

Mindenekelőtt ott vannak a Szent Ira­tok, melyekből megtanultam, hogyan kell egymáshoz kötni a betűket. Ott van a Misna és a Talmud, a midrások és Rási tórái kommentárja. Ezek után jöttek a Poszkim – a talmudi törvény későbbi magyarázói – és szent költőink és közép­kori bölcseink, Mózes rabbi, Majmon fia vezetésével, akit Majmonidésznek ismernek, emlékezete legyen áldott.

Amikor először kötöttem más betűket egymáshoz, mint hébert, elolvastam minden német könyvet, ami az utamba akadt, és ezekből a lelkem természete szerint természetesen sokat kaptam. Az idő rövidsége miatt nem fogok neveket említeni vagy bibliográfiát sorolni. Miért soroltam hát el a zsidó könyveket? Azért, mert azok adták az alapokat. A szívem azt súgja, hogy miattuk tisztel­nek meg a Nobel-díjjal.

Minden ember, férfi, nő, és gyermek, zsidó és nem-zsidó, akivel csak találkoz­tam, hatott rám. Az emberek beszéde és a történeteik belevésődtek a szívembe, és néhányukat megírta a tollam. A ter­mészet szépségeivel is így volt: a Holt- tengert minden reggel láttam napkelte­kor a házam tetejéről; az Amon patak­ban fürödtem; éjjeleket töltöttem a Sira­tófalnál kegyes, istenfélő férfiakkal. A Falnál, melyet Ő adott nekünk, és a vá­rosban, ahol az Ő neve lakik, ezek az éj­jelek megláttatták velem a Szent orszá­gát.

A háziállatokat is meg kell említenem, és a vadakat és madarakat, melyektől ta­nultam. Jób mondta nagyon régen: „Ki tanít többre, mind a föld állatai, és tesz bölcsebbé az égi madaraknál?” (Jób 35, 11) Egy részét annak, amit tőlük tanul­tam, beleírtam a könyveimbe, de félek, hogy nem tanultam annyit, amennyit kellett volna. Amikor hallom, hogy egy kutya ugat, egy madár csiripel, vagy egy kakas kukorékol, nem tudom, hogy va­jon köszönetet mondanak-e azért, amit elmondtam nekik, vagy számadásra hív­nak.

Mielőtt befejezném, még hadd mond­jak el egyvalamit. Ha túlságosan dicsér­tem magam, a maguk kedvéért tettem, hogy igazoljam, joggal esett rám a vá­lasztásuk. A magam szemével nem lá­tom magam ilyennek. Soha életemben nem felejtettem el azt a zsoltárt, mely­ben Dávid így szól: „Uram, nem hivalko­dik fel a szívem, nem kevély a tekinte­tem. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem.” (Zsolt. 131, 1) Ha valamire büszke vagyok, akkor az az, hogy megadatott nekem, hogy abban az országban lakjam, melyet Isten ígért az őseinknek, ahogy meg van írva: „Abban az országban laknak majd, amelyet szol­gámnak, Jákobnak adtam, amelyben őseitek is laktak. Ott laknak ők, fiaik és unokáik örökre, és szolgám, Dávid lesz a fejedelmük örökre.” (Ezékiel 37, 25)

Végül szeretnék elmondani egy rövid imát: Ő, aki bölcsességet ad a bölcsnek és menekvést a királyoknak, növelje meg az Önök bölcsességét minden mér­téken felül, és emelje fel az uralkodóju­kat. Az ő napjaiban és a mieinkben, sza­baduljon meg Jehuda és Izrael lakjon biztonságban. Jöjjön el a Megváltó Cionba, teljen meg a Föld a tudással és örök vígassággal azoknak, akik benne laknak, és legyenek békességben. Legyen ez Is­ten akarata. Ámen.

Kovács Ildikó fordítása

Címkék:2003-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Agnon ürügyén

Agnon ürügyén (S. J. Agnon: Valaha ré­gen, regény, fordította: Ács Gábor, Bábel Kiadó, 2001, 640 oldal, 3600 Ft) Shmuel Josef...

Fehér László születésnapjára

Fehér László születésnapjára Csak most számolok utána, hogy 1988-ban, amikor a Műcsarnokban gyűjtemé­nyes kiállítása nyílt, Fehér mindössze 35 éves volt,...

Close