Szombat előfizetés 2017

A zsidóság – kelet-európai tankönyvek tükrében

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A zsidóság – kelet-európai tankönyvek tükrében

Az American Jewish Committee (AJC) nevű szervezet, amely intenzí­ven foglalkozik a kelet-európai zsi­dóság gondjaival, az elmúlt években megpróbálta áttekintem: miképp áb­rázolják egyes kelet-európai orszá­gok tankönyvírói a helyi zsidóság történetét. Az AJC által megjelente­tett tanulmányokat az adott ország­ban élő kutatók írták, akik gondos és alapos vizsgálat után publikálták eredményeiket. Az elemzések saját­ja, hogy kerülik az általánosításokat, és csak indokolt esetben fogalmaz­nak meg bírálatot, észrevételt. Ez al­kalommal a magyar és a lengyel tan­könyvekkel foglalkozó kiadványokból közlünk részleteket, novemberi számunkban a csehországi és szlo­vákiai vizsgálódások eredményét mutatjuk be. A lengyel anyag szerző­je Hanna Wegrzynek, a magyar elem­zést Kovács Mónika írta.

Magyarország

Az 1989-es rendszerváltáskor kialakult új pártok némelyike természetes legiti­máció és folytonosság híján a harmincas évek Magyarországának politikai és szel­lemi életében keresett lehorgonyzási pontot. Nem kerülhették ki azonban a holocausttal való szembesülést, és ez gyakran vezetett elhárító mechanizmu­sokhoz. A leggyakrabban alkalmazott stratégia a felelősség tagadása volt (a né­metekkel kötött szövetség geopolitikai kényszer volt, a zsidóüldözés a németek nyomására következett be). A másik népszerű stratégia a holocaust relativizálása: „a magyarok is szenvedtek” (le kel­lett menni a légó-pincébe, nem lehetett kapni valódi kávét stb.), vagy „nem is 600 000 zsidó áldozat volt”. Ezek a pár­tok és támogatóik érvrendszerükkel kön­nyen kerültek egy táborba azokkal, akik tudatosan vagy kevésbé tudatosan tény­leg a harmincas évek klerikális-irredenta- antiszemita kurzusát tették magukévá – ez 1989 után már nyíltan vállalható volt.

A rendszerváltás óta a magyar iskolarendszer, az iskolák típusai – állami, ma­gán, alternatív, felekezeti – és az okta­tott tananyag állandóan változnak. Utób­bi meghatározásában igyekszik segíteni az 1995-ben kiadott Nemzeti Alaptan­terv (NAT), amelyet ugyan csak fokoza­tosan követnek, de a tankönyvírók igye­keznek már most a NAT követelményei­hez igazodni. Ezek között a 8. évfolyam végéig az alábbiak szerepelnek: zsidó vallás és Biblia, bibliai történetek, a zsi­dó történelem kezdetei. A 10. évfolyam végén elvárt tudás a következő témákat érinti: antiszemitizmus) a német nemze­tiszocializmus alaptézisei, holocaust és népirtás. A további nevek és fogalmak kategóriájában említik: fajelmélet, kon­centrációs tábor, Auschwitz, zsidótörvé­nyek, gettó, deportálás.

A zsidó történelem kezdeteiről szóló fejezetek általában tényszerűek, bár előfordulnak tendenciózus egyszerűsíté­sek is, mint például Bardócz Attila szak­munkásképző iskoláknak készült tan­könyvében (Történelem és közjogi is­meretek): „A zsidó háború… elbukott… kollektív büntetésül pedig a zsidóságot nagyrészt szétköltöztették szülőföldjéről a birodalom különböző pontjaira. Így szükségképpen a zsidó kereskedők ke­zébe került előbb a birodalom, majd egész Európa kereskedelme.” Bánhegyi Ferenc (Történelem) szerint Jézusnak „a köztudatban zsidó származása él, de vannak más elméletek is.” A más elmé­letekre a szerző nem tér ki…

Az emancipáció-asszimiláció ellent­mondásos természetére jobb bizonyíté­kot aligha találhatnánk, mint ha össze­vetjük a különböző szerzők megfogal­mazásait: amikor Magyarország népese­dési viszonyairól írnak, akkor a zsidók teljesen beolvadó csoportként jelennek meg, akik gyarapították a magyarság lélekszámát, amikor azonban gazdaságról írnak, akkor a zsidó kereskedők, a zsidó tőkések mint külső csoport jelennek meg. Néhány szerző megemlíti a zsidók aktív részvételét az 1848-49-es szabad­ságharcban, például Bardócz, de a leg­több helyen erről nem esik szó. A tan­könyvek többségében azonban egyáltalán nem foglalkoznak a zsidósággal sem a középkorban, sem az újkorban. Né­melyik tankönyv egy-egy mondat erejéig leírja a korlátozásokat, a zsidók kiűzeté­sét, a pogromokat, de ezek okaira a szerzők vagy egyáltalán nem kísérelnek meg magyarázatot adni, vagy a magyará­zat zsidóellenesre sikeredik, a zsidókat okolva, vagy úgy állítva be, mintha az at­rocitások természetesek és elkerülhe­tetlenek lettek volna.

Mivel a NAT követelményei között szerepel a holocaust oktatása, ennek megfelelően minden tankönyvben hosszabb-rövidebb rész tárgyalja a zsi­dók üldöztetését. Azt azonban, hogy mi rejlett a náci ideológia mögött, vagy nem magyarázzák, vagy pusztán ismét­lik az antiszemiták szokásos vádjait, mint Bardócz Attila: „Miután a tőkések között s a háborúban meggazdagodot­tak között jócskán akadtak zsidó szár­mazásúak, a kommunista mozgalom­ban pedig a társadalmon belüli aranyu­kat messze meghaladó módon vettek részt… kézenfekvőnek látszott a már a középkorban is bevált módszer: a zsidó­ság kollektív felelőssé tétele.”

Az egyik tankönyv (Helméczy) térké­pet is közöl a holocaustról, de itt ma­gyarországi veszteségként 190 000-es szám szerepel. A könyv a munkaszolgá­latról nem ejt szót, és hiányzik az alany a mondatokból (ami a felelősség nyelv­tani elmosásának legjobb módszere): „…most megkezdődött a zsidók nyílt és szervezett üldözése… Amint betetőzött a vidéken élő zsidóságnak náci haláltá­borokba hurcolása…”

Salamon Konrád könyvében (Törté­nelem IV.) alig foglalkozik a zsidóüldö­zésekkel. Mindössze egy bekezdés szól a holocaustról, amelyet az antiszemiták­tól megszokott módon relativizál, ráadá­sul a zsidóságot a németek ellenfele­ként feltüntetve: „Nemcsak a németek bántak kegyetlenül ellenfeleikkel. Legendássá vált a japánok hadifoglyaikkal szembeni embertelensége. Sztálin pe­dig… egész népeket hurcoltatott Szibéri­ába… Az Egyesült Államokban 110 ezer amerikai japánt zártak… táborokba…” Salamonnál is hiányzik az alany a mon­datokból: „Áprilisban megkezdték a zsi­dónak minősítettek gettókba gyűjtését, május-júniusban pedig német koncent­rációs haláltáborokba hurcolták a vidéki zsidóságot…”

Általában hiányzik a tankönyvekben annak az elemzése, hogy a jogi emanci­páció ellenére miért tartották – és tart­ják – számon valakinek a vallását még akkor is, ha szocialista és kommunista és mint ilyen, ateista az illető.

Seifert Tibor tankönyvében (Magyarország története) azt állítja, hogy Bárdossy nem tudott arról, hogy a Galíciába visszatoloncolt zsidókat a németek megölik. A szerző szerint: „Több száz­ezerre tehetjük azok számát, akiket a la­kosság bújtatott”, majd később: „a ma­gyar zsidóság vesztesége… 310 000 kö­rül mozog. (Téves adat a 600 000.)” A mentés túlhangsúlyozása és az áldoza­tok számának alulbecslése azt a célt szolgálja, hogy a szerző a holocaustot belemossa a háborús veszteségek listá­jába.

Bardócz a munkaszolgálatról anélkül tesz említést, hogy nyilvánvalóvá tenné, hogy erre nagyrészt a zsidó férfiakat kö­telezték, és mit is jelentett a valóságban az, ha valaki egy harcoló egységnél nem kapott fegyvert. A deportálásokért a szélsőjobboldalt teszi felelőssé, holott azok a Sztójay-kormány működése ide­jén történtek. Még hozzáteszi azt a vitat­ható mondatot, hogy ebben az időszak­ban „sokan vizsgáztak eredményesen igaz keresztény hazafiasságból és em­berségből”.

Horváth Csaba (Történelem minden­kinek III.) nagyon felszínesen érinti a zsidóság sorsát, csak annyit ír, hogy „400 ezer zsidót hurcoltak el, amíg Horthy le nem állította azt”. Így azonban talán szándékával ellentétben nem pozi­tív, hanem negatív színben tünteti fel a kormányzót, hiszen ő ezek szerint egyet­len intésével megakadályozhatta volna akár a deportálások megkezdését is.

Összefoglalva: az iskolák számára rendelkezésre álló választék széles, van­nak kiváló tankönyvek (pl. Hosszú Gyu­la: A század fele) és a holocausttal kap­csolatban megjelent egy külön szöveg­gyűjtemény is (Szemtől szemben a tör­ténelemmel és önmagunkkal). Remélhetőleg ezek fokozatosan átveszik a gyengébb – és esetenként antiszemita megfogalmazásokat is tartalmazó – könyvek helyét. Sürgető szükség lenne a szakmunkásképző iskoláknak írott új tankönyvre, mert a jelenlegi tele van bántó és túlegyszerűsítő megfogalmazá­sokkal. Különösen aggasztó ez azért, mert a diákoknak ez az érettségiig nem jutó rétege a leginkább hajlamos az ide­gen- és zsidógyűlölő nézetek elfogadására.

Lengyelország

A negyedik osztályos történelemköny­vek a második világháború előtti zsidó­ságra nem vesztegetnek szót. Az ötödik-­hatodik osztályban a holocaustot elég kimerítően tárgyalják, de némelyik tan­könyv tévedéseket tartalmaz és a zsi­dókról negatív előjellel beszél. A gimná­ziumokban a diákok már tanulnak az ókori Izraelről és a diaszpóra életéről is. Ebből azután olyan furcsa eredmény születik, hogy az érettségizők elvben már ismerik a zsidók ókori történetét és tanultak a 3 millió zsidó 1939 és 1945 közötti legyilkolásáról, de a két végpont közötti eseményekről semmit sem tud­nak.

Általában véve elmondható, hogy a történelemkönyvek szerzői a politika történelmére összpontosítanak, elha­nyagolva a korabeli gazdaság, a kultúra és a szokások leírását. Például a lublini lengyel-litván unióval kezdődő Első Köztársaság (1569-1795) leírása mind­össze egyetlen társadalmi csoportra, a lengyel nemességre koncentrál, annak ellenére, hogy a lengyel nemesség az or­szág lakosságának mindössze 8-10 szá­zalékát tette ki. Az országban éltek len­gyel parasztok és polgárok, de rajtuk kí­vül litvánok, ruszinok, ukránok, néme­tek, tatárok, örmények és sok más cso­port és nemzetiség is. Az előjogokat él­vező katolikusokon felül voltak Lengyel- országban komoly ortodox, protestáns, muzulmán és zsidó közösségek is. Utóbbiak autonómiát élveztek, és a XVII. században a köztársaság lakossá­gának 7-8 százalékát tették ki.

J. Topolski negyedik osztályos törté­nelemkönyve (Uczmy sie historii = Ta­nuljunk történelmet) a nácikról az aláb­biakat írja: „Pártjuk azt tanította, hogy a németek felsőbbrendűek a többi nép­nél (hogy jobb ’faj’), és hogy uralkod­niuk kell a többi nép felett. A leg­rosszabb ’fajnak’ a zsidókat tartották, őket követték a szlávok, amelyekhez, mint tudjuk, a lengyelek is tartoznak… A németek végrehajtották a tervüket, amely abban állt, hogy kiirtják a zsidó­kat és megtizedelik a lengyeleket. A zsi­dókat elkülönített városrészekbe (get­tókba) zárták, ahonnan a zsidók nem jö­hettek ki. Az éhség és a betegségek tö­meges halált okoztak; egy idő múlva mindenkit elszállítottak a haláltáborok­ba (mint Auschwitz), ahol az emberek többségét mérges gázzal legyilkolták… Lengyelország egészében körülbelül 6 millió állampolgárát veszítette el, bele­értve a 3 millió zsidót is. Egyedül Ausch­witzban több mint egymillió különböző nemzetiségű fogoly veszítette életét, főleg zsidók (akiket a közeli Birkenau megsemmisítő-táborban pusztítottak el).” Kérdés, hogy a fenti szöveg hogyan érint egy tízéves lengyel gyermeket, aki számára különösen a rettenetesen nagy számok tűnhetnek hihetetlennek.

Topolski professzor a holocaust tárgy­alásánál mindvégig a „német” szót hasz­nálja az elterjedtebb „náci” helyett. Ez nem helyes, hiszen a tömeggyilkosságot a náci ideológia nevében és a náci párt politikájának megfelelően hajtották vég­re, és a nácik véleménye és magatartá­sa nem esett egybe az összes német vé­leményével és magatartásával. Az ilyen szóhasználat könnyen eredményezheti azt, hogy az akkori náci bűnökért a mai németeket teszik felelőssé.

Az ötödikes tankönyvben szerepel egy bizonyos Ibrahim ibn Jakub, akinek leírása az legkorábbi tudósítás az első lengyel királyról, I. Mieszkóról és föld­jéről. Persze Ibrahim nem arab keres­kedő volt, ahogyan azt a tankönyv állít­ja, hanem zsidó, aki a muzulmán Spanyolországból érkezett a szlávok közé a X. században.

A hatodikos tankönyvben ugyan nincs szó a zsidókról, van viszont egy illusztrá­ció, amely egy máglyára vetett asszonyt ábrázol. Az aláírás szerint a spanyol ink­vizíció így büntette a zsidó hitre térőket. A valóságban a képen egy protestáns hitre áttért lengyel nőt látunk, akit ezért a bűnéért 1539-ben Krakkóban máglya­halálra ítéltek – de nem az inkvizíció.

Az egyik hetedikes tankönyv említi Dov Ber Meizels nevét, mint olyanét, aki a XIX. században részt vett a hazafias tüntetéseken. A könyv csak azt felejti el közölni, hogy az illető Varsó főrabbija volt. A másik történelemkönyvben sze­repel Berek Joselewicz, aki részt vett a Kosciuszko-féle felkelésben (1794), és említés történik a zsidók részvételéről a novemberi felkelésben, részvételük a hazafias mozgalmakban a januári felke­lés idején, a zsidóság emancipációjáról és a keleti határon élő különböző nem­zetiségek közötti kapcsolatokról. Nincs megemlítve ugyanakkor a zsidók szere­pe az ország gazdasági fellendülésében, a haszidizmus születése, vagy a jiddis kultúra kialakulása. Ugyanakkor az egyik térképről kiderül, hogy volt olyan lengyel város, ahol a zsidók számaránya 50, sőt 75 százalékos volt.

E. Centkowska nyolcadikos tanköny­vében szó van a zsidók és a cigányok ki­irtásáról, csak arról hiányzik a magyará­zat, hogy a nácik miért pont ezt a két et­nikai csoportot választották ki. Ugyanak­kor találunk egy olyan mondatot, amely szerint „a nácik előkészítették a lengyel nép biológiai kiirtását”. Nem világos, hogy mire gondol a szerző: az élelmi­szer adagolására, a tömeges kivégzé­sekre (különösen az értelmiségére), vagy a haláltáborok felállítására. Utóbbi­akról a szerző is tudja, hogy azokat nem a lengyelek, hanem a zsidók számára építették. A szerző gimnáziumi tanköny­vet is írt (Dawne i nowe czasy III = Múlt és jelen korok III), de véleményét eb­ben is fenntartja. Az a mondat, hogy „A Generalgouvernement területén megkezdődött a lengyel és a zsidó lakosság tömeges, brutális deportálása” nem su­gall mást, mint hogy a nácik egyformán bántak a lengyelekkel és a zsidókkal. „A németek több mint 1000 koncentrációs és munkatábort létesítettek Lengyelor­szágban: köztük volt Majdanek, Chelmno, Sobibor, Belzec és Treblinka is.” Mintha ezek a táborok nem haláltábo­rok lettek volna, amelyeket a zsidók szá­mára építettek fel…

T. Glubinski tankönyvében szó esik Janusz Korczakról és a Zegota (Lengyel Tanács a Zsidók Megsegítésére) tevé­kenységéről, ugyanakkor itt is hiányzik a holocaust ideológiai és politikai okainak a feltárása. A harmadik tankönyv szer­zője A. Szczesniak. A szerző megállapí­tásai enyhén szólva vitathatóak. Például szerinte a Bund (a zsidó szocialisták pártja) bolsevik típusú párt volt, amely ellenezte a lengyel függetlenséget. Fájó szívvel olvassuk, hogy az ország zsidó lakossága „a XIX. században erőteljesen növekedett, miközben a lengyelek szá­ma az elnémetesedés, eloroszosodás vagy a kivándorlás következtében egyre csökkent”. Amikor a szerző a kommu­nista párt – szerinte teljesen negatív – szerepét taglalja, a lap szélén a fontos kutatandó témák között találjuk az aláb­bit: „a Lengyel Kommunista Párt etnikai összetétele”. Szczesniak a háború utáni eseményeknél sem rejti véka alá kom­munista- és zsidóellenes véleményét. Például felsorolja, hogy kik azok a kül­földiek (sic), akik 1945-ben a Szovjet­unióból érkeztek Varsóba és átvették az ország vezetését: „Jakub Berman, Stanislaw Radkiewicz, Anatol Fejgin, Ro­man Romkowski, Stanislaw Rozanski is­mertek voltak arról, hogy gyűlölik a len­gyel földalatti mozgalmat. Néhányuk személyesen is részt vett a foglyok kín­zásában.” Feltűnő, hogy a nem zsidó kommunista vezetők nevei nem szere­pelnek a felsorolásban. A márciusi ese­mények hasonló stílusban kerülnek be­mutatásra. (1968 márciusában cenzú­raellenes diáktüntetésekre került sor, s ez a párton belül hatalmi harcokat ered­ményezett. Az eredmény az lett, hogy a megmozdulásokat nyilvánosan zsidó egyetemisták nyakába varrták, akiket szüleikkel – volt nagyhatalmú sztálinis­tákkal – együtt emigrálásra kényszerítet­tek. Ekkor mintegy 20 000 zsidó hagyta el Lengyelországot.)

A gimnáziumi tankönyvek közül A. Pankowicz műve többek között meg­említi, hogy Oroszországban a XIX. szá­zad közepén bizonyos foglalkozásoktól eltiltották a zsidókat, és emiatt több ezer zsidót költöztettek át erőszakkal Lengyelország orosz uralom alatt álló ré­szébe. M. Tomalska tankönyvéből meg­tudjuk, hogy a Második Köztársaság (1918-1939) idején a lengyel egyeteme­ken olyan antiszemita csoportok alakul­tak, mint az Endecja.

A már említett A. Szczesniak a gimná­ziumok számára is írt tankönyvet, és ez a mű sem mentes a zsidóellenes kiroha­násoktól. Például a cionizmus kezdete­iről a következőket írja: „A zsidó nacio­nalista ideológia azt állította, hogy a zsi­dók kiválasztott nép.” A leírás azt sugall­ja, hogy a cionista világ-összeesküvés nagyon is létező valami. Magában Len­gyelországban „a XX. század elején kö­zel 3 millió zsidó élt, saját szervezeteik és saját politikai céljaik voltak. Csak kis százalékuk volt asszimilálható.” A több­ség a szeparatizmus elvét vallotta. „Pél­dául a híres zsidó származású törté­nészt, Wilhelm Feldmant lengyelpárti propagandája miatt majdnem megkö­vezték.” Hasonló véleményt nyilvánít tankönyvében A. Syta (Dawne i nowe czasy II = Múlt és jelen korok II) is. A polgárságról például az alábbiakat írja: „Ebben a csoportban jelentős százalék­ban voltak jelen az olyan idegen erede­tű (főleg német és zsidó) elemek, akiket az ország problémái jórészt hidegen hagytak.” Ez az idézet azt sugallja, mint­ha a zsidók a XIX. században érkeztek volna lengyel földre, ebbe a számukra új és idegen országba. „A lódzi textilipar egyebek között az idegenek, főleg a né­metek beáramlása következtében indult fejlődésnek… A zsidók hasonló szere­pet játszottak: mind az újonnan jöttek, mind pedig azok, akik már régen Len­gyelországban telepedtek meg.” A szer­ző azt sugallja, hogy az országot olyan idegen elemek fenyegették, amelyek fontos szerepet játszottak a gazdasági életben.

A legújabb kori lengyel történelem egyik sötét fejezetének, az 1946-os kielcei pogromnak a leírására csak kevés mű vállalkozik. S. Sierpowski középis­kolai tankönyve (historia najnowsza = Legújabb kori történelem) ezzel kap­csolatban egyenesen azt sugallja, hogy a pogromot maguk a zsidók provokál­ták ki.

Figyelembe véve azt a tényt, hogy a XVIII. századtól egészen a holocaust előestéjéig az ország lakosságának 10 százaléka zsidó volt, és ez az arány az olyan nagyvárosokban, mint Varsó, Lódz, Lvov és Vilna, meghaladta a 30 százalékot is, azt gondolhatnánk, hogy a tankönyvek nagy teret szentelnek a zsi­dóságnak. De nem így áll a helyzet. A cseh és a szlovák tankönyvekhez hason­lóan a lengyelek is nemzetcentrikusak, és azt a tényt, hogy az ország kultúrája több forrásból ered, a homályban hagy­ják. Különösen a zsidóságnak a lengyel kultúrához való hozzájárulása szorul a háttérbe, de ugyanez a helyzet a XIX. század gazdasági fellendülésével is.

A holocaustot sokszor egybemossák a németek azon állítólagos szándékával, hogy kiirtsák a lengyel népet. Ez komoly problémákat vet fel, hiszen relativizál, azaz megkérdőjelezi a holocaust egyedi­ségét. Ráadásul több tankönyv is ho­mályban hagyja az antiszemitizmus alapvető szerepét a náci ideológiában, és azt a tényt, hogy a németek az összes zsidót el akarták pusztítani. A lengyelek 1939 és 1945 közötti – a zsidók kiirtá­sával összefüggő – viselkedését a leg­több tankönyv nem tárgyalja. Ugyanez tapasztalható a zsidók 1945 utáni len­gyelországi helyzetével és Izrael Állam létrejöttével kapcsolatban is.

Címkék:2000-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Fogd a pénzt és fuss?

Fogd a pénzt és fuss? 1993-ban egy Chicagóban élő 75 éves túlélő, Irving Wolf keresetet nyújtott be a zsidóságot a...

Kárpótlási hírek

Hírek KÁRPÓTLÁS A HOLOCAUST SZEFÁRD TÚLÉLŐINEK Spanyolország másfél millió dollárral járni hozzá a Zsidó Világkongresszus új pénzügyi alap­jához, amelyet a...

Close