Szombat előfizetés 2017

A Vészkorszak szobrász krónikása

Írta: Erdélyi Lajos - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A Vészkorszak szobrász krónikása

2004 februárjának első napjaiban Ma­rosvásárhelyen, kilencvenéves korá­ban elhunyt Izsák Márton, Erdély ki­emelkedően jelentős szobrászművé­sze, és a XX. század erdélyi, székelyföldi képzőművész nemzedékeinek tanítómestere. Magyarországon, Bu­dapesten a neve úgyszólván ismeret­len. Noha itt, Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán tanult, a harmincas években. (Életrajzi adatai­ból tudjuk: főiskolai tanára, Simay Imre helyett és nevében ő készítette el a gellérthegyi kápolnában a Krisztus sírbatétele című monumentális kompozíciót.) Alkotó életét megosztotta a műterme illetve az általa irányított in­tézmény, a Marosvásárhelyi Művé­szeti Líceum tantermei között. Ez utóbbi a maga nemében egyedülálló teljesítménnyel vívta ki a kortársak osztatlan elismerését. (Kisebbségi vi­szonyok között, hosszú éveken ke­resztül a marosvásárhelyi művészje­löltek szerepeltek a legsikeresebben a romániai képzőművészeti főiskolák felvételi vizsgáin.) Élvonalbeli művé­szek százait bocsátották szárnyra. E sorok feljegyzője igen érzékeny a számszerű értékelések viszonylatá­ban. Mégis megkockáztatom azt a fel­tevést, hogy napjainkban legkevesebb félszáz olyan szobrász, grafikus, festőművész él és alkot Magyarorszá­gon, akik a Maros menti város líceu­mában sajátították el mesterségük tit­kait. Illetve, ami ezzel legalábbis egyenértékű: a marosvásárhelyi mű­vészneveidében magasrendű erkölcsi elvárásoknak megfelelő szellemben oktatták a növendékeket. A festészet, a szobrászat eszköztárában az aesopusi nyelvezettel sok mindent ki lehetett mondani, ami egyébként a diktatúra keretei között tilos volt. Az ott dolgozó tanárok, az onnét kikerülő növen­dékek éltek ezzel a lehetőséggel. Izgalmas kísérlet lenne egy kiállítás ke­retében bemutatni az ott született, a diktatórikus, antihumánus, kisebbsé­geket elnyomó rendszerrel szemben alkotott műveket. Hogy ezt tehették, és az elnyomó hatalom nem törte de­rékba művészi pályájukat, azt na­gyobbrészt Izsák Márton rendkívül ügyes diplomáciájának, jól kiépített kapcsolatrendszerének köszönhették. De jutott a Marosvásárhelyről szárny­ra bocsátott művésznemzedékekből a nagyvilág távolabbi országaiba is. So­kan dolgoznak Izraelben, Németor­szágban, Franciaországban, Ameriká­ban. Valóban, időszerű lenne köze­lebbről is vizsgálat tárgyává tenni, hogyan lehetséges az, hogy Er­délyből, a diktatúra sivár világából annyi művész, elsősorban képzőmű­vész és muzsikus települt át hozzánk, vagy a nagyvilágba, és futott be szak­mailag kiemelkedően sikeres pályát.

A pedagógust helyeztem előtérbe, holott a múló időt túlélő emléke szob­raiban testesül meg. Elsősorban a köz­téri szobrait kell megemlítenem. A szerencsések közé tartozott, akik a monumentális művészet sivárosodásának évtizedei alatt is néhány mara­dandó értékű alkotással gazdagították az erdélyi városok köztereit. Közülük hármat említenék meg: elsősorban a Deportált többfigurás emlékművét, amelyet a Dés nagy zsinagógája előtti téren, közvetlenül a háború után állí­tottak fel. (Minden bizonnyal az első a Kárpát-medence országaiban felállí­tott hasonló tematikájú térszobrok kö­zött.) Noha megformálásában távol áll Rodin Calais-i polgáraitól, illetve a Prága Óvárosának terét uraló Husz János-emlékműtől, szellemiségében en­gem az említett alkotásokra emlékez­tet. Izsák alkotása a szülőföldjükről elűzött, auschwitzi vonatszerelvények felé terelt zsidó család tragédiáját, és ezzel egyidejűleg erkölcsi nagyságát testesíti meg. Marosvásárhely nagyja­inak állított emléket a közel fél évez­redes kollégium előtti téren. A két Bo­lyai című szobra ma a város emblematikus alkotása. (Számtalan térszobra áll az erdélyi városok terein. Salamon Ernő, Eminescu, Szentgyörgyi István, Bartók, Simó Géza büsztjei, az Isme­retlen katona emlékműve… Már nem áll, de állt a bronz Sztálin szobra, amelyet egy szerencsés éjszakán tün­tetett el talapzatáról a politikai széljá­rás szeszélye. Elkészítette a Ceausescu házaspár bronzba öntött portréit is. Zárójelben említem a szakmai szem­pontból elfogadható, ám a szobrász életművében nem kiemelkedő, és utóbb beolvasztott alkotásokat. A tel­jesség kedvéért jegyzem fel: nem ki­zárólag fotográfusként látogattam mű­termét, barátja voltam. E minőségem­ben kérdeztem: miért készítette el a Sztálin-szobrot, a Ceausescu-büsztöket? „Mert megrendelték. A szobrász, akár egy cipész, rendelésre dolgozik, lehetőleg jól. Egy monumentális em­lékművet nem lehet csak úgy, saját örömödre végleges anyagban kivite­lezni. Azt a Sztálint különben meg le­hetett nézni, az meg volt formálva. Ilyenek voltak azok az esztendők. Egyébként tudod, ki állt modellt, ami­kor mintáztam? Mikó Laci bácsi, a volt Maros-Torda vármegye főispán­ja. Itt élt, kényszerlakhelyen, jövede­lem nélkül. Hát azt tudod-e, hogy a Holokauszt-emlékmű férfi figuráját édesapádról, Emil bácsiról mintáz­tam? A legidősebb túlélő volt. Látod, a Holokauszt-kompozíciót megmin­táztam, persze gipszből. Harminc éve itt áll, a műtermemben. Mikor fog szétporlani?”)

A dési szoborkompozícióval nagy­jából egy időben mintázta meg a mé­reteiben jóval nagyobb Holokauszt- emlékművet. A gipszben született mű végül is átvészelt közel fél évszázadot. A gipszszobor másodpéldánya a ma­rosvásárhelyi zsidó temető ravatalozó­jában állt (áll ma is). Évtizedek óta próbálkoztak illetékesek-illetéktelenek, összehozni az emlékmű felállítá­sához szükséges anyagi alapokat. Végre is ez sikerült, a távoli Glasgow városából érkező támogatás, amely­hez a bukaresti kormányzat is hozzá­járult, lehetővé tette, hogy időtálló anyagban kivitelezzék az emlékmű­vet. Most egy éve, alig néhány hónap­pal elhunyta előtt, a kilencvenéves Izsák Márton megérte fő művének, a bronzba öntött Holokauszt-kompozíciónak a felállítását.

A Kossuth Lajos utca kis kanyaru­latában helyezték el, nem túl magas talapzaton. A tömbszerűen megoldott alkotás szintén gettóba terelt családot ábrázol. Abban a stiláris felfogásban, amelyet Izsák még a második világ­háború előtt alakított ki, minden bi­zonnyal Barlach, a XX. század nagy német szobrásza igézetében. A küz­delem, hogy az emlék­mű köztérre kerüljön, évtizedekre tekint vis­sza. Pénzügyi akadá­lyokra hivatkoztak – valójában mélyebb, tár­sadalmi oka volt a mellőzésnek. A kelet-­európai térség országai­ban még nem érett meg az idő arra, hogy váro­sainak főbb terein a pol­gárok naponta szembe­süljenek a történelmük gyászos, szégyenteljes tragédiáját idéző emlék­művel. Ez a megállapí­tás nyilván nem egye­dül az erdélyi városokra érvényes. Félmillió pol­gárának tűzhalálára, gondolom, itt Budapes­ten is a város központ­jában kellene emlékez­tetnie egy méltó emlék­műnek. (Nem egy zsinagógának, egy fallal, kerítéssel körülvett, védett te­mető udvarán.) Igaz, ehhez szükségeltetik némi bátorság, naponta szem­besülni közelmúltunk történelmével. (A marosvásárhelyi ünnepélyes szo­boravatás napjait is beárnyékolta a rosszízű politikai küzdelem. A szobor talapzatán elhelyezett szöveg miatt lángolt fel a holokauszttal kapcsola­tos felelősség kérdése. Már nem arról szólt a történet, hogy hatezer maros­vásárhelyi lakost elhurcoltak, vallási­-etnikai hovatartozásuk okán. A vita arra éleződött ki, vajon melyik fasizmus volt bűnösebb a másiknál? Az Antonescu-, avagy a Horthy-típusú? A fasizmust általában, vagy egyik-­másik ország diktatúráját kell külö­nösképp elítélni?)

Magam, amikor még csak óhaj volt a szobor köztéri felállítása, a város másik, távoli pontjára gondoltam. Most hatalmas tömbháznegyed forgal­mas útkereszteződése áll ott, ahol hat­van esztendővel ezelőtt egy rosszul hengerelt utcán fordultunk be a koronkai téglagyár kapuja, az ideiglenesen kijelölt gettó felé. Úgy véltem (vélem ma is), hogy a holokausztra emlékez­tető térszobor felállítása nem belterjes zsidó kérdés. Ez a román, magyar, vagy távolabb a szlovák, cseh nép, nemzet, állam, és az itt élő zsidó etni­kum közös emlékműve. Bízunk ab­ban, hogy a (közel)jövőben honfitár­saink túlnyomó többsége is ekként fog viszonyulni hozzájuk.

Marosvásárhelyen egy régi, a Maros felé hosszasan kanyarodó utcát hatá­roló terecskén állították fel Izsák Már­ton szobrát. Földszintes polgárházak ablakai néznek az emlékműre. Ez a Kossuth Lajos utcai helyszín bizonyos szempontból mégis jónak tűnik. Vala­mikor jellemzően zsidók lakta negyed volt itt. A szegényebb, az emancipá­ció, az asszimiláció útján éppen csak elinduló zsidóké. Az őszi nagyünne­pek idején kaftánban, lakkcipőben, rőt rókafarokból készített srámlival a fe­jükön siettek a Knöpfler utcai vörös­téglás ortodox zsinagóga felé.

A kilencvenes években jártam utoljára Izsák Márton műtermében. A már említett köztéri, monumentá­lis szobrain kívül ott állottak, rette­netes zsúfoltságban, a végleges for­mában (márvány, rozsdamentes acél, bronz), illetve vázlatban megoldott (fa, drót, agyag, gipsz), felvázolt al­kotások. Néha Barlachra, máskor Giacomettire emlékeztető kompozíci­ók, de mindig igazi Izsák-munkák. Korszerű, modern szobrászati nyel­vezet, soha nem öncélú. Izsáknak mondanivalója volt korunkról, a Vészkorszakról, amely máig sem ért véget. Úgy hiszem, a magyar képzőművészeti nyilvánosság, Buda­pest múzeumai, galériái adósai a marosvásárhelyi mesternek. Törleszté­sét egy megrendezendő gyűjtemé­nyes Izsák-kiállítás formájában vé­lem megoldhatónak. Nem kell vele megvárni születésének századik évfordulóját.

Erdélyi Lajos

Címkék:2004-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A kis vörös veréb

A kis vörös veréb Búcsú Kabos Lászlótól Elment egy nagy komikus, ahogy mon­dani szokták: egy utolsó mohikán. Most már kimondhatom...

Faktum és fikció

Faktum és fikció Pelle János úgy másfél évtizede - saját bevallása sze­rint második novelláskötetének visszhangtalansága miatt - kivonult az iroda­lomból....

Close