Szombat előfizetés 2017

A japán Schindler

Írta: Gadó György - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A japán Schindler

Csiune Szugihara kaunasi japán konzul 1940 nyarán személyesen szervezte a második világháború egyik legnagyobb, tömeges zsidómentési akcióját. Becslések szerint 6-10 ezer embert mentett meg.

Szugihara a japán Oskar Schindler. A legtöbb országban ünnepelt hős lenne, humanitárius kitüntetéseket neveznének el róla, Japánban viszont alig ismerik a nevét.

1940 nyarának egy reggelén Jukiko Szugihara, a litvániai japán konzul fe­lesége meghökkentő, furcsa lármára lett figyelmes. A zaj a Kaunas előváro­sában levő villájuk előtt támadt, és amint az asszony kikandikált a konyha­ablakon, a kert alacsony vaskerítése előtt összeverődött tömeget pillantott meg. Az emberek egy része épp készült átmászni a kerítésen. Csiune Szugiha­ra, az asszony férje elébük ment.

– Szörnyű volt – meséli Jukiko. – Em­berek százai, férfiak, nők, gyermekek, szinte mind elnyűttek, piszkosak. Em­lékszem a véreres szemükre, az elgyö­tört, kétségbeesett tekintetükre. Egy kislány ott ült előttem a piszokban, fá­radtan, remegve. A konzulátus előtti tö­meg lengyel zsidókból verődött össze, akik keletről menekültek, részben gya­logszerrel, a nácik elől. Átutazó vízum­ra volt szükségük, hogy a Szovjetunión keresztül elhagyhassák Litvániát. Ilyen okmányhoz jutni azonban szinte lehe­tetlen volt. Az amerikai, angol és fran­cia konzulok – a kormányaiktól kapott utasítás értelmében – megtagadták tőlük ezt az életfontosságú papírt. Ve­lük ellentétben Csiune Szugihara úgy döntött, hogy szembeszegül felettesei és a tokiói külügyminisztérium kifeje­zett rendelkezésével. 1940 augusztusá­ban ezrével adott ki japán átutazó vízu­mokat.

Csak most, hatvan év múltán támadt nemzetközi érdeklődés iránta. Hillel Levine, a bostoni egyetem tanára nagy elismeréssel fogadott tanulmányt publi­kált róla. Szugihara nyomában című könyve készítette elő a terepet a kiállí­tás számára, mely „Menekülés keletre” címmel 2000 májusában nyílt meg a washingtoni holokauszt-emlékmúzeumban. Még azt megelőzően, áprilisban lá­tott napvilágot egy amerikai dokumen­tum-kiadvány is a „jóság összeesküvé­séről” (Sugihara: The Conspiracy of Kindness). Hollywoodban már dolgoz­nak a filmen, mely nyilván világszerte ismertté teszi a történetet. Szülővárosá­ban park viseli ugyan a nevét, országo­san azonban mintha még most sem vennének tudomást róla.

Jukiko Szugihara folytatja az elbeszé­lést. – Öt zsidó megbízott jött a konzu­látusra. Szörnyű történeteket beszéltek el a német- és lengyelországi zsidók sorsáról, meg a Kaunasba vezető útról. Megölik őket, ha nem tudnak elmene­külni – mondották.

Szugihara instrukciókért táviratozott Tokióba, ám a válasz elutasító volt. Nem engedélyezték átutazó vízumok kiadását, kivéve, ha a kérelmező végleg Japánban akart maradni, és ehhez ele­gendő pénze is volt. Szugihara nem sok ilyet ismert a menekülők között. Odakint az emberek tovább várakoz­tak. Két nap múlva a konzul ismét sürgönyzött Tokióba, de a válasz ugyanaz volt.

– Nehéz döntés volt – meséli Jukiko. – Csiune tudta, hogy egyértelműen szem­beszegül a rendelkezésekkel, és azt is tudta, a németek meg is ölhetik, ha rájönnek, hogy vízumot adott a zsidók­nak. A harmadik nap alkonyatkor Szugihara lement a villa lépcsőjén a kapu­hoz. Kihirdette, hogyan határozott: – Mindegyiküknek megadom a vízumot, kivétel nélkül. Várjanak hát türelem­mel.

– Egy pillanatig csend volt – meséli Jukiko – aztán mintha áramütés érte volna a sokaságot, az emberek össze­ölelkeztek, egymást csókolgatták és az ég felé emelték karjukat.

Szugihara az egész augusztust íróasz­talánál töltötte. A vízumblanketták ha­marosan elfogytak, kézzel kellett kiállí­tania a vízumokat, ami csak szaporítot­ta a munkáját. A Szovjetunió épp akkor foglalta el Litvániát. Külföldi konzulátu­sokra nem volt szükség, a szovjet ható­ságok felszólították, hogy zárja be hiva­talát. Ugyanígy rendelkezett a tokiói külügyminisztérium is.

Szugihara fáradhatatlanul dolgozott. Amikor átadta a vízumot az emberek­nek, megmondta nekik, hogy ha japán kormánytisztviselőkkel találkoznak, így szóljanak: „Banzaj Nippon!” Éljen Japán!

Augusztus 28-án csakugyan be kel­lett zárnia hivatalát. A kapun értesítést hagyott kaunasi szállodája címével. A hotelben még három napon át folytatta a vízumok kiállítását. Amikor végül el­hagyta a szállodát, ezt mondta az em­bereknek: – Kérem, bocsássanak meg. Több vízumot nem adhatok.

Rejtély, hogy mi késztette Szugiharát tettére. Levine könyve jelentős részé­ben erre keresi a választ, végül arra jut, hogy Szugihara az életet szerette, ezért egyszerűen nem hagyhatta az élet el­pusztítását.

A társadalomtudós Levine-nal szem­ben Murray Sayle japánszakértő azt ál­lítja, hogy Szugihara indítékait a busiban találhatjuk meg, a kard nemes­ségének sokszor félreértelmezett élet­stílusában.

A busidó erényei – a bosszúállás és a méltósággal végrehajtott öngyilkosság kötelességén kívül, melyek oly vissza­tetszők a nyugati ember számára – ma­gukban foglalják az együttérzést, az er­kölcsi tisztességet, a megalkuvás meg­vetését és a tettben közvetlenül kifeje­zésre jutó hitet. Ide tartoznak a gyen­gék védelmében a következmények la­tolgatása nélkül tett nemes gesztusok.

Szugihara elképesztőn eredményes volt. Az általa kiállított 2139 vízum tu­lajdonosai közül 2132-en meg is érkez­tek Japánba. Ez a szám azonban csak a családfőket jelzi – Levine becslése szerint a hozzátartozókkal együtt hat­ vagy tízezer emberről is lehet szó. És még ez a szám sem foglalja magában az üres papírokra hamisított vízumok felmutatóit.

Miért nem vettek hát tudomást Szugiharáról élete hátralevő részében? Mos, ennek részben ő maga is oka volt. Ju­kiko szerint „amikor hazaértünk, senki­nek sem szóltunk a litvániai dolgokról. Azt sem tudtuk, életben maradt-e vala­ki a litvániai menekülők közül.”

Szugihara csak akkor szerzett tudo­mást arról, hogy erőfeszítései nem vol­tak hiábavalóak, amikor – már 1968-ban – a tokiói izraeli nagykövetség út­ján kapcsolatba került az egyik túl­élővel. A következő évben ellátogatott Izraelbe, ahol interjút készítettek vele, tisztázandó, hogy megadják-e neki a népek Igaza kitüntetést. Ennek egyik feltétele, hogy életét kockáztatta a zsi­dók megmentéséért.

Nem tudták, mit tegyenek vele – mondja Levine. – Egyre arról faggatták, milyen kockázatot vállalt, miféle szen­vedéseken ment át akciója következté­ben. Ő pedig egyre azt válaszolta, hogy „elvesztette az arcát”. Teljes kulturális félreértés volt ez. Csupán 1985-ben, egy évvel a halála előtt kapta meg – egyetlen ázsiaiként – a kitüntetést.

Szugiharát 1947-ben valóban lemon­datták állásáról. Visszavonulása után az embermentő konzul szerény nyug­díjban részesült. Élete hátralevő részét az ismeretlenség homályában töltötte. Először villanyégőkkel házalt, később egy áruházban, majd egy kereskedelmi vállalatnál dolgozott. Amikor meghalt, hazája még mindig nem részesítette semmiféle elismerésben.

Szülőföldjén változatlanul vegyes ér­zelmeket ébreszt Szugihara tette. In­kább zavarba hozza a japánokat, sem­hogy büszkék lennének rá, hisz mivé lesz egy konformista társadalom, ha megszegik a szabályait?

Ma mintegy negyvenezerre tehető azok száma – túlélőké és leszármazottaiké -, akik Szugiharának köszönhetik életüket. Mindez egyetlen ember egy hónapos munkájának köszönhető, aki­nek egy töltőtoll és egy bélyegző volt minden fegyvere.

A Financial Times nyomán Gadó György

Címkék:2001-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Küzdelem a szarajevói zsidó temető helyreállításáért

Küzdelem a szarajevói zsidó temető helyre­állításáért Nemzetközi összefogás indult a boszniai Szarajevó hosszú ostroma alatt megrongálódott zsidó temető helyreállításáért. A...

Két nép – egy történelem?

Két nép - egy történelem? Moian Szadek, a Palesztin Hatóság területén működő Műemléki Fel­ügyelőség igazgatója a Betlehem mel­letti Beit Jalában...

Close