Két nép, két állam

Most, hogy sikeresen lezárult Izrael és Amerika iráni háborúja – és majd csak az idő dönti el, hogy százakat valóban egy békésebb világért áldoztak-e fel –, vissza kell térnünk a még mindig zajló gázai háborúhoz, amely teljes erővel folytatódik.

Nem hiszem, hogy a holokauszt óta lett volna annyira sorsfordító pillanata a zsidó civilizációnak, mint 2023. október 7-e. Ami egykor Izrael államának megalakulását igazolta, az ma a jövőjét sodorja veszélybe.

A mészárlás, amely ezen a napon történt, túlmutatott minden addigi borzalmon az izraeli–palesztin konfliktus történetében. Csecsemőket, időseket, nőket gyilkoltak meg családtagjaik szeme láttára – puszta kézzel. De jogosít-e mindez arra, hogy Izrael válaszul civileket bombázzon? Lehet-e önvédelem a bosszú?

Izrael természetesen jogosult megvédeni magát. A kérdés inkább az: amit ma tesz, az valóban védekezés? A gázai hadműveletek célja papíron a túszok kiszabadítása és a Hamász felszámolása. A valóságban azonban úgy tűnik, a túszok stratégiai zsetonokká váltak, a civilek pedig célponttá.

A Hamász nem csupán egy terrorszervezet – hanem eszme is: a megszállás elleni harc és Izrael felszámolásának ideológiája. Az utánpótlása kimeríthetetlen, és ebben – paradox módon – éppen az izraeli hadműveletek játsszák a legnagyobb szerepet. Ha az az általános doktrína, hogy nem lehet megkülönböztetni a terroristát a civiltől, és ezért minden gyanús helyre bomba jut, az eszme csak újabb híveket nyer. A gyűlölet a tragédiákból és a kilátástalanságból táplálkozik.

Izrael jelenlegi stratégiája átlépi a nemzetközi jog határait. Sérül a civil lakosság védelme és az arányosság elve. És ezt már nem is próbálja leplezni – inkább hirdeti. Amit látunk, nem klasszikus háború: ez terror, amelynek célpontja – kimondva-kimondatlanul – a lakosság pszichéje, nem a Hamász infrastruktúrája. Tévesnek tűnik az a logika, hogy a civilek ellen is vezetett totális háború a Hamász bukásához vezethet.

Izrael azt az üzenetet közvetíti: a palesztin életek kevesebbet érnek. E logika mentén érezheti sok gázai palesztin jogosnak, hogy hasonló eszközökkel éljen. Az erőszakhoz vezető dehumanizációs politika mindkét oldalon a civilek mészárlásához vezet. Így zárul be a kör, így válik az erőszak végtelenné.

A palesztinok nem rendelkeznek saját állammal vagy reguláris hadsereggel. Képviseletük így terrorszervezetek kezébe került. Ezek pedig túlnyomórészt civil célpontokat is támadnak, amit semmi sem igazol – ahogyan az izraeli civilek elleni támadásokat sem.

A kétoldalú terror fenntarthatatlan. És egyre nyilvánvalóbb, hogy nem is a konfliktus lezárása a cél, hanem annak elnyújtása – különösen a Hamász részéről, amely a nemzetközi közvéleményt próbálja Izrael ellen hangolni. És ezt sikerrel teszi.

A világ muszlim lakosságának szolidaritása a palesztinok mögött áll. Izrael viszont egyre inkább csak Amerikára számíthat. Ha ez az egyetlen szövetséges is kihátrál mögüle, Izrael léte is kérdésessé válhat – nem katonailag, hanem politikailag, erkölcsileg, egzisztenciálisan. Többek között az iráni háború egyik célja az volt, hogy Netanjahu látványosan Trumpot Izrael oldalára állítsa. De kérdés, hogy ez az amerikai közvéleményben már rövid távon hogyan csapódik le. Mindenesetre az eszkaláció elkerülése és a háborús logika szerinti viszonylag alacsony áldozatszám rövidtávon őket igazolhatja.

A Nyugat Izrael iránti szimpátiájának látványos kopása ugyanakkor felerősíti az izraeli, és gyakran a világ zsidó közösségeiben is azt az érzést, hogy minden kritika antiszemitizmus. Az emlékezet, hogy „a világ bármikor hátat fordíthat” – túlságosan is meghatározó élmény a zsidó közösségekben. A világ számára az elnyomó–elnyomott narratíva palesztinbarát olvasata egyre egyértelműbbé válik, míg a zsidó nép történelmi elnyomottságának emléke inkább csak a világ zsidósága számára közös alap. Ezen pedig nyilvánvalóan nem segít, hogy Izrael – nemcsak a nemzetközi, de még az izraeli jog szerint is – megszállva tartja a palesztin területeket, ahol az emberek a zsidó állam katonai igazgatása alatt élnek kimondhatatlanul rosszabb körülmények között, mint akár az alapvetően illegális telepeken élő izraeli telepesek.

Nyilvánvaló, hogy a megoldás nem lehet sem az önrendelkezésről való lemondás, sem az önvédelmi jog korlátlan kiterjesztése. A megoldás: határozott békepolitika. Ha Izrael nem képes visszanyerni a nemzetközi közvélemény támogatását, az a világ zsidóságát sokkal mélyebben fenyegeti, mint bármely rakéta vagy akna.

A béke: stratégia. Tudják ezt a Hamász és a Fatah vezetői is. Pontosan értik: ha Izraelt provokálják, és az válaszol, az rontja megítélését – éppen ezért nem is céljuk a megegyezés. A cél: kiélezni a helyzetet. És Izrael ebbe a csapdába sétált bele a gázai háborújával. Az, hogy egy olyan ellenség ellen küzd, amely nem tiszteli az emberi életet, nem jogosíthatja fel arra, hogy maga is így vívja a háborúját.

Radikális változás kell: deeszkaláció, békepárti vezetés, valódi politikai fordulat – amilyen 1995, Rabin halála óta nem történt. Ma egyik oldalon sem látszik készség a rendezésre.

A palesztinok választása tragikus: harcolnak (és terroristává válnak), tűrnek (és kiszolgáltatottak maradnak), vagy fellázadnak saját elnyomóik ellen – és úgy is meghalhatnak. Az izraelieknek van választási lehetőségük: urnák elé járulhatnak, és dönthetnek. Képesek a demokratikus változásra – ha akarnak.

A kérdés az: akarják-e? Csak az izraeli állampolgárok dönthetnek.

A nemzetközi tüntetések emiatt jogosan célozzák az izraeli társadalmat, és követelnek tőlük változást. Ugyanakkor ma gyakran nem békét követelnek, hanem a palesztin terrorszervezetek jelszavait visszhangozzák, kefiába burkolózva, többnyire Izrael megszűnését követelve. Ez egzisztenciális fenyegetésként jelenik meg az izraeliek és a világ zsidósága számára is – amire az izraeli jobboldal tudatosan ráerősít. Ez csak tovább radikalizálja az országot. Hiszen ha a zsidóknak nincs joga egy saját államhoz, miközben más vallások és népek több tucat országot birtokolnak – akkor ez micsoda, ha nem kirekesztő politika?

A szélsőségek mindkét oldalon elfogadhatatlanok. Az anticionista álláspont szerint a zsidóknak le kellene mondaniuk Izraelről, mint zsidó államról. A radikális cionisták szerint pedig nincs szükség arab jelenlétre. Mindkét álláspont morálisan és politikailag is védhetetlen.

A békepárti táboroknak bárhol a világon nem a pro-palesztin kontra Izrael-párti narratívákat, hanem a két nép közös történetét és jogos törekvéseit kell erősíteniük. Hiszen a cél az, hogy ez a két nép végre békében élhessen egymás mellett.

Véleményem szerint az összes lehetőség közül az egyetlen hosszú távon működőképes és humánus megoldás továbbra is a kétállami megoldás.

Mindez nyilván elérhetetlennek tűnik a jelenlegi tragédiák és bizalmatlanság árnyékában. De a bizonyíték az, hogy akkor állt fenn eddig relatív béke a két fél között, amikor a palesztinok úgy érezhették: közelebb kerülhetnek a saját önrendelkezésükhöz.

Egy ilyen megoldás megvalósításához új politikai vezetésre és vízióra lenne szükség mindkét oldalon, komoly nemzetközi nyomásra és támogatásra, valamint az erőszak csillapodására és a kölcsönös elismerés legalapvetőbb feltételeire. Mint látszik: ebben mindkét népre és a világ közvéleményére is szükség van.

Mindemellett szükség van egymás történelmi traumáinak és gyászának elismerésére, valamint valamiféle kárpótlásra is. A különböző oldalakon elszenvedett pogromok és terrortámadások, a Nakba, október 7-e, a gázai háború – mind valódi tragédiák. De a béke nem ezek összeméréséből, hanem azok elismeréséből születhet. És legfőképpen abból, ha mindkét fél – és az őket támogató táborok is – elismerik: a másik is ember. Jogokkal. Élettel. Hazával.

Ez az egyetlen út, amely véget vethet a vérontásnak.

 

A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.