Az antiszemitizmus-vád csapdája

Nehéz szembesülni azzal, hogy a világ változik. Ha megrendül a biztonság érzete, vagy az a hit, hogy a világ eseményeinek értelmezése összhangban áll meggyőződésünkkel, az komoly disszonanciát okozhat. Márpedig Izrael kérdésében drámai fordulat zajlik. A nyugati fiatal generációk látványosan fordulnak el Izrael politikájától – ez pedig nem csupán Netanjahu rezsimjét, hanem Izrael létét és a zsidó közösségek biztonságát is veszélyeztetheti.

Fontos megérteni: ez a változás nem a tömeges antiszemitizmus térnyerését jelenti. Sokak számára éppen azoknak az emberi jogi elveknek az érvényesülését jelképezi, amelyek Izrael megalapítását is megalapozták. A közösségi médiában kialakuló véleménybuborékok azonban széttöredezett valóságképet eredményeznek. Zárt, önmagukban megkérdőjelezhetetlen normarendszereket hoznak létre, amelyekben az emberi jogok érvényesítése, és azokkal való visszaélés is vita tárgyává válik. A konszenzus korszaka véget ért. A kérdés az, hogy ez végleges törés marad-e, vagy képesek vagyunk újra közös nyelvet találni.

A párhuzamos értelmezési rendszerek bináris ellentétpárokba merevedtek: jog vs. jogtiprás, őslakos vs. gyarmatosító, elnyomott vs. elnyomó, élet vs. halál. A modern nyugati szellemtörténet hosszú ideig éppen ezekre a binaritásokra épült. Csak a 20. század második felében – a dekonstrukció, a posztkolonializmus és a kritikai elméletek hatására – kezdődött meg ezeknek a dichotómiáknak a tudatos lebontása. E folyamatra az arab világ forradalmai és felkelései is hatást gyakoroltak, különösen a posztkolonialista gondolkodás formálódásán keresztül.

A progresszív politika és a kortárs popkultúra egyik központi kérdése a hatalom és a tudás viszonyának újragondolása. Alapvető kérdés, hogy ki határozza meg, mit értünk olyan kulcsfogalmakon, mint az „antiszemitizmus”, az „elnyomás”, az „emberi jog” vagy éppen a „jogvédelem”.

Ezek a fogalmak nem időtlen és semleges jelentésekkel bírnak, hanem történetileg és politikailag változó konstrukciók, amelyek körül folyamatos hatalmi küzdelem zajlik. Nem csupán szavak ezek, hanem társadalmi pozíciókat kijelölő eszközök: beemelnek vagy kizárnak, legitimálnak vagy megbélyegeznek.

Intézmények (mint az ENSZ vagy az EU), politikai szereplők (államok, pártok, civil szervezetek), de akár influenszerek és médiaplatformok is versengenek azért, hogy ők határozhassák meg a fogalmak kereteit. Aki egy fogalom meghatározását uralja, az a valóságértelmezés fölötti kontrollt is részben megszerzi.

Például ha az antiszemitizmus fogalmába beleértjük Izrael kritikáját, akkor az emberi jogi fellépés könnyen stigmatizálhatóvá válik. Ugyanígy, ha az „elnyomott” szerepét egyetlen szereplőhöz rendeljük, minden ellenvélemény automatikusan „elnyomóvá” válik. Ez a nyelvi hatalmi játék határozza meg, hogy ki számít jó szándékúnak, kinek van „igaza”, és ki az, akit ki kell zárni a közbeszédből.

A fogalmakért vívott harc tehát nem puszta nyelvészkedés – hanem a politikai tér újra-rajzolásának egyik legfontosabb terepe.

A közösségi médián keresztül ma már bárki részt vehet a normaképzés versenyében. A különböző véleménybuborékok nem a párbeszédet ösztönzik, hanem saját, egyre kevésbé megkérdőjelezhető normarendszereket alakítanak ki. Ezeket a normákat tagjaik önkéntes igazodással és önszabályozással erősítik meg.

A politikai csoportok, hatalmi szereplők és diskurzusbeli aspiránsok ezekben a buborékokban a fogalmak kisajátításáért folytatnak küzdelmet. Ahogyan a klasszikus politikai mozgalmak, úgy ezek az új digitális közösségek is egyre inkább elveszik a fogalmak árnyalatait, leegyszerűsítve és egymás ellen fordítva őket.

Ennek hatására a nyelv polarizálódik, és ez a polarizáció a politikai gondolkodásra is kihat. Az olyan alapfogalmak, mint az „erkölcsös”, „jogszerű”, „demokratikus” vagy „érthető”, egy időben jelenthetik ugyanazt – és az ellenkezőjét is.

Izrael gázai háborúja: önvédelem vagy népirtás?
A Hamász: fegyveres népi felkelők vagy terroristák?
Izrael kritikája: jogvédelem vagy antiszemitizmus?

Ez nem jelenti azt, hogy az antiszemitizmus ne lenne valós és súlyos tényező az Izraelről szóló diskurzusban, de hiba lenne nem felismerni, hogy az Izrael-kritikák gyakran mélyebb társadalmi és történeti okokra vezethetők vissza, és hiba lenne ezeket automatikusan az antiszemitizmus egy formájaként kezelni.

Az IHRA antiszemitizmus-definíciója önmagában is gyengítheti a fogalom súlyát. Még ha logikailag érthető is lehet például Izrael államiságának megkérdőjelezését egy lapon említeni a holokauszthoz vezető összeesküvés-elméletekkel, az ilyen kategorizálás hosszú távon a fogalom teljes relativizálásához vezethet.

Izrael államának beemelése az antiszemitizmus fogalomkörébe intellektuálisan talán megnyugtató lehet sokak számára – de a politikai gyakorlatban gyakran az ellenkező hatást váltja ki. Erősödik a zsidóellenesség és az Izrael-ellenesség is. Az antiszemitizmusra – ha nincs is igény – igényt teremtenek.

Ha Izrael megkérdőjelezhetetlensége a politikájának megkérdőjelezhetetlenségével válik azonos értelművé, akkor a nyugati társadalmak, különösen a fiatalabb generációk és a bevándorlók körében, Izrael már nem áldozatként, hanem az „emberi jogok fölött álló” hatalomként jelenik meg. Ez egyes véleménybuborékokban valóban az antiszemitizmus normalizálódásához vezethet – még ha nem is szükségszerűen.

Nem állítom, hogy a zsidóellenesség ne táplálkozna más forrásokból is – például vallási vagy szélsőjobboldali toposzokból. Azt azonban igen, hogy a zsidó emberek védelmében bevezetett politikai kritériumok önmagukban is visszafelé sülhetnek el. Mivel az antiszemitizmus elleni küzdelem az egyetemes emberi jogi harc része, éppen az Izrael-ellenességre vonatkozó passzusok válnak a legvitatottabbá – még ha eredetileg nem is Izrael jogos kritikájának elfojtását szolgálták.

Ironikus módon éppen maga Izrael az, amely a saját védelmi politikájának kritikáját egyre gyakrabban antiszemitizmusként keretezi. E logika szerint, ha Izrael nem úgy védi meg magát, ahogy azt az aktuális kormányzat elvárja, az már a nemzet pusztulását jelenti – ami így ismét visszacsatol az antiszemitizmus vádjához.

Mindeközben a nyugati világ – különösen a fiatalok – körében egyre erősebbé válik az Izrael-ellenes közvélemény, méghozzá éppen azokból az emberi jogi megfontolásokból, amelyek eredetileg az antiszemitizmus elleni harcot is vezették. Izrael ezekben a diskurzusokban már nem elnyomottként, hanem elnyomóként jelenik meg, és így emberi jogi bírálatok célpontjává válik.

Fontos hangsúlyozni: az a tény, hogy Izraelt brutális, példátlan támadás érte – és a holokauszt óta a legsúlyosabb pogromot kellett elszenvednie –, érzelmileg teljesen érthetővé teszi sok izraeli és zsidó reakcióját, fájdalmát, félelmét és védekezését. Az ezzel való empátia nem kérdőjelezhető meg, és nem is lenne szabad megkérdőjelezni. Ugyanakkor az is világosan látszik, hogy ez a traumatikus esemény – bármennyire is megrázó – nem volt képes megváltoztatni a nyugati közvélemény alakulását. A fiatalabb generációk, különösen a nyugati világban, nem az izraeli traumára reagáltak empátiával, hanem a gázai civilek szenvedésére – ez a különbség pedig rendkívül megrendítő, különösen azok számára, akik Izrael létét egzisztenciális biztonságként élik meg.

Az, hogy lesz-e Magyarországon koncertje egy palesztin terrorszervezetet támogató zenekarnak, egy a nyugati társadalmakban már megjelenő társadalmi és diskurzusbeli átrendeződés  Magyarországra is begyűrűző szimbolikus jele. Ha az egyre erősebb Izrael-kritikákra tiltás és cenzúra a válasz, ez, mint a hatalmi elnyomás újabb bizonyítéka, csak tovább táplálja azokat a narratívákat, amelyekből a Kneecap-féle radikális szereplők is erőt merítenek.

Bár teljesen érthető a Kneecap és koncertje körüli felháborodás, a megoldás nem az általánosan elfogadott szabadságjogok effajta korlátozása. Ez csak mélyítené a törésvonalakat. Ehelyett tájékoztatásra, párbeszédre és nyílt vitára van szükség. A nyelv és a normatív fogalmak közösségi újratárgyalása elengedhetetlen – különben csak az erőszakos polarizáció marad, amely lövészárokharccá alakítja a közbeszédet. Ha kérhetnék valamit, ezt kérném a Sziget szervezőitől és a tüntetőktől egyaránt.

A Vélemény rovatban megjelenő cikkek az egyes szerzők álláspontját tükrözik.